A szülőföld iránt mutatott szeretet elismerése
(forrás: ZAOL)

 

Csárdi Tamás, Riersch Zoltán és Cseresnyés Péter a zalakomári falunapon
Fotó: Gyuricza Ferenc

A község érdekében végzett kiemelkedő művészeti, kulturális munkája elismeréseként, valamint a település erkölcsi és szellemi értékeinek gyarapításáért, illetve hírnevének öregbítéséért a helyi önkormányzat Zalakomárért Kitüntető díjat adományozott a 75. életévében járó Riersch Zoltán író-költőnek.  

Az elismerés átadására szombaton délután, a község falunapi rendezvénysorozata részeként került sor, ahol Csárdi Tamás polgármester mondott ünnepi beszédet. Ennek során kitért arra, hogy Riersch Zoltán az a személy, akinek verseiben megelevenedik az avar illata, a patak csobogása és az emberek vidámsága. Olyan költő, aki műveiben megörökíti a település múltját és jelenét, ezzel is gazdagítva a kulturális örökséget.  

- Ez az elismerés Riersch Zoltán azon érdemeit díjazza, melyeket a szülőföld iránt mutatott szeretetét és ragaszkodását kifejező versei révén szerzett – mondta még a kitüntetettről a polgármester. – Az átadandó díj egy olyan kitüntetés, amelyben megjelenik a településünk költészetének a jelentősége, és annak hatása az emberek életére.  

Cseresnyés Péter, a térség országgyűlési képviselője ugyancsak kifejezte elismerését Riersch Zoltán felé. A falunapi programban a díjátadót megelőzően – valamint azt követően is – számos közösségi és kulturális program várta az érdeklődőket. felléptek a helyi óvodások és iskolások, az Igrocek együttes, a Péczely Attila népzenei csoport, de Bódy Csabi, a Decsi Fivérek és Szandi, valamint Szabados Renáta és Tóber László zenés műsorát is megtekinthették az érdeklődők. volt továbbá főzőverseny, játszóház és kézműves foglalkozás, emellett íjász- és lovas bemutató várta még a jelenlévőket.

 

 

 

Riersch Zoltán

Ima Advent második vasárnapjára...

(Esti imádság után)

 

Már elmondtam a Miatyánkot,

mondtam Ave Máriát,

nem találom igazságom,

szemeimre nem jött álom.

Életemet rendezgetem, l

a múltamat áttekintem.

– Volt-e múltam, becsületem,

s lesz-e jövőm, van jelenem?

Hol van az én akaratom?

Istenhitem nem tagadom,

követtem egy sorson át;

kértem áldást gyermekeimre,

felvállaltam a bűn porát.

Istenem, ki gyermeked feláldoztad

az Eredendő Bűn miatt,

Jézus után ki vív csatát Luciferrel,

– pokoltűzzel föld alatt?

E földre jön-e béke,

mért gyilkolnak az emberek,

embereknek elnevezett

pokoltüzű Luciferek?

Mikor leszünk egyenlők

a Teremtő asztalán,

s mikor jut majd az egyenlőből

mindenkinek, igazán?

Igazság és egyenlőség

mikor válik igazzá?

Mikor lesz a földi bőség

egyenlő lehetőség,

s a könyörgés vigasszá?

Könyörgöm, és kérlek Uram,

tedd látásom tisztává!

Adj reményt és igazságot,

bűneimben vigaszságot,

meleg ételt az asztalra,

adjál áldást nyugalmamra!

Add meg nekem lelki békém,

s adj szerelmet, mást és újat,

– tiszta szívet, büszke társat!

Életerőt, egészséget,

– s békességet a világnak!

Igazságot igazságnak!

Ha majd utam végén járok,

bátran mondok Miatyánkot,

– mondok Ave Máriát.

Uram,

bátran eléd állok,

te tudod az Igazságot!

Én elfogadom ítéleted!

Ámen

 

* * *

 

Riersch Zoltán

Barackvirág ivadéka

 

Álmomban

barackvirág ivadéka vagyok,

fürge, pattanásnyi rügy

a májusi fákon.

Pasztellképnyi

pihe-puha szösszenet

egy szenvedélyes álom

alkonypalettáján.

Hajnalfehér, pünkösdbordó

illatozó orgona,

ölelkező gyöngybetű

egy szerelmes papíron.

 

De végképp elveszett,

ki sosem tekint hátra,

ki nem előre váltja meg

majdani sírhelyét.

Ki sosem köpött vádlón

az élet fizimiskájába,

s ki gondolatában sem

lebbentette fel - vadul

tiltott álomasszonyának

csábító pendelyét.

 

Az élet szép,

ha erre képes még a gondolat;

a lényeget nem kell

mindig összevetni a méla tettel.

Az álomban előfordulhat még

száz, s ezer csoda,

s a vén poéta is csókot válthat

a – meztelen szonettel.

 

* * *

 

Riersch Zoltán:

Gyors lábán rohan az idő

(cito pede labitur aetes)

 

Nap sütötte,

szél fútta,

eső áztatta,

harkály kopogott kemény kérgén,

kakukk adta hírét évei számának,

villám hasította,

vihar szaggatta.

törte szerte – szét

kart formáló ágait:

 

A Nap túl a horizonton.

A szelet elűzte az éj.

A Hold holt foltként

belesápadt a télbe.

 

Hiába az Öröknek ígértek,

ördögé is lettek az ördögnek ígértek:

a kerti pillangók, tarkán kékek,

pillangós tündérkert,

tündérkerti álmok,

tarkaruhás kacagó lányok,

fehér s lilaruhás lányok,

illatos, fehér s lila orgonák:

 

Májusi permetben fürdő szerelmek.

Feszülő testek izzadt ernyedése,

fáradt reszketése ölelő kezeknek.

Arany s szőkülő búzakalászok,

kék, piros, sárga mezei virágok,

surrogó ér, patak, csermelycsobogás,

szerelmes testünk izgatott verejtéke.

A nászágy békéje és csatamezeje,

s ki, látta, tanúja, a Hold koszorúja:

 

Pokollángos szú rágta művi világban

mégis művirágban lakoznak a férgek!

Elmúlt, betemette a tél.

Kopár ágai

nem kapaszkodnak

a kopár világba.

Napfogyatkozáskor

nem csak a Nap fogy el.

Bogáncs és tövis az Út

a valódi csillagokig.

 

Életünk göcsörtös fájának ágairól

apokaliptikus végzetekor

vaskos viharvert törzsének lába elé

hullt bölcsessége és értelme,

százszor száz s ezer rozsdás levél.

 

A sasok nem legyeken élnek.

A fecskék útra keltek rég, délnek.

A Fő úti koldus

királyként gyűjt adományt:

napi nyolcezer s két liter a vége.

 

Én kolduskirályként

életem tüzes trónusáról

önmagamon uralkodom!

Csekély éhbér, de lelki béke!

 

Gondolataim gyolcstiszta, pucér,

meztelen lelkű meztelen faágak.

Moharuhába bújva

levetettem száradt leveleim:

Vadaktól sebzett

törzsem titkos ereiben

elrejtett nedvem elixír,

öröklét kelyhének cseppjei.

A böjti széltől oxigéntelen levegőt lélegző

gyökérkarjaim

tavaszt s szerelmet vágyó a légzőgyőkerek.

 

Dadog a gázoktól száraz szám,

dadog a lemeztelenített gondolat.

Hát jó, elharapom végét a szónak!

Hamis a hír a hamis jóravalónak!

Gyalázkodik a dicséret…

 

Születésem gyors, egy pillanat,

halálom valami és kezdet,

gyors lábon rohanó idő.

 

Egykor virgonc kutyakölyökként

gumicsonton marakodtam a sorssal.

Mai, vénülő eb morgásom

kora őszi Szélfi susogása.

Csak a fogatlan kutya ugat!

 

Mhrrrrr… Vaúúú … Vaúúúúúú!

Exitus-----------------------------------

Lucifer – carpe diem!

(Lucifer –ragadd meg a pillanatot!)

 

* * *

 

Riersch Zoltán:

 

Értek mindent, amit nem értek

(korunk krisztusnélküli stációi)

 

Opus I.

Bennem már csend van. Hétköznapokat él a vasárnap. Hiába látom belül fényei villanását, hallgat az éjszaka zúzmarás hangja.

 

Opus II.

Fázok. Mások is fáznak. Értek mindent, amit nem értek. Ébredek, de minek, gyűrött az arcom, belsőm gyolcsa.

 

Opus III.

Idejét múlta időm, foltos nadrágként százfelé szakadok, ezerfelé foszlok. Hiába a királyság, kolduskirályként trónom nyikorgó hokedli.

 

Opus IV.

Mondják, az élet már csak ilyen: Idejut, ki „ideér”, ki ráér, s ki nem, egy foltos röntgenkép a múltból.

 

Opus V.

A hallomás nem ismeri Istent. Az értékeimnek vallott percek tömegsírban. Gondolataiból még él, ki él. Légző gyökereibe kapaszkodva kúszik felfelé a gödörből, a lassan pulzáló élet peremén.

 

Opus VI.

Némán sír a Jelenések Könyve. Minek a csak szöveg, békétlen hangokból pucér szavak halmaza? Múltbéli bölcsességem, vajon gazdagságom? Lángokból mentett, computerek árnyékában, máglyára szánt könyvekből vackot vetettem a fals tudat sötét körének sötét sarkában.

 

Opus VII.

A büszke „más”, a hamis „máz” álarcként vagy valóságként százszor százszínű pírral az arcán zsong, dobong, dülöngve prédikál igaznak vélt hazug –„ál”- t. Üvölt, őrjöng ki mámorától alig áll szakadt, rojtos farmerban, lyukas cipőben a talpán.

 

Opus VIII.

Kiokosodottak agitálják harminc ezüstön vett harminc IQ - s társaikat. A lehúzott redőjű tudat mindennapos alkony. Háttérben győzikés kultúrzenére pantomimtáncot lejtenek a huszonegyedik századi görögtestű hősök: műpiától részeg kopasz fának támaszkodó tar - ok. Pillantásuk torz, tükör, benne a lényeg, csupaszcombú – csupaszelvű tetkós, emo - s lányok, hit nélkül, erényben ledéren jósolják a szebb jövőt.

  

Opus IX.

Megátalkodott. Szolgálja az Urat. „Én is vagyok olyan…!” Amolyan sátáni kultúrfolyam. Hogyan?

 

Opus X.

Megőrjít a becsvágy? Mégsem tesz boldogtalanná? Hallgat. Elcsitul a félelem. Lép előre. Egyet. Hátra kettőt, - hátha… Ha kell Istenért kiáltva…

 

Opus XI.

Könnyű bortól mámoros, csoda. Készen néhány pohár új csodára. A boros poharat fogva üvegből kavicson táncolva, siralomfalból kihasított kövön ülve hitet és hitelességet modorkodva…

 

Opus XII.

Azt mondják, minden perc, gondolat, ha érted, néha érdem, de legtöbbször száz s ezer halál. Torz-tükör korkép parabola. Ne gondolkodj, minek, - koma; szaladj fejjel a falnak: ha holt is a folt, a zsákra akkor is rátalál… Nem nyílik a virág, hiába hiányzik az orgona illata, a sűrű ködben sétálva fehér csontokat láttam a téli kertben; ezer éve s talán még száz, egykor volt tengerpart, korpusztalan temető. Ma néhány bokor, cserje, s az ágakon a jégvirág, jégmadárdalos téli zúzmara… Nem hiánya túlélésnek a megsemmisülés.

 

Opus XIII.

Pereg a film. Fogyóban a könyv lapjai. Szakadék szélén fekszem. Szakadék szélén ébredek. Az eleje összefügg a végével. Alma? Kígyó? Benne van a nem szabad leltárában. Mit számít holmi praktika, kései bűntudat, az „én nem így akartam”: rég

ellenkező irányba megy az eleje és a vége. Majd, azt teszed? Hiába, nem láttál a hamis fényű hamis naptól, elfutottál, önmagad elől – önmagadtól!

 

Opus XIV.

Volt. Kezdetekben. Nem kellett. Alámerült az isteni kék óceánban. Szirének ölelték. Delfinek hátán utazott. A hullámok kivetették. Kellett. Sátánnak hála. Sátáni hála. Békétlen időkben együtt lakik a harag a haragosokkal. Hiábavaló a kiteljesedés és forrása. A Tízparancsolat tízszer tízféle metamorfózisa. Százfelé törtek a Kőtáblák: Nylonba tekert bazaltkövekbe vésett üdvözlet a sosem vallott hit hitvallóinak! Könnyen fogalmazott könnyű törvények: sötét világ sötét játékai befejezetlenül… Madárfütty... trilla… robaj, dörrenés… Éjszakai sötét, villám hasít át az égen… Fény, fény, fény mindenütt… Szélborzolta gondolataim a százarcú felhők fölé emeli a teremtői szájból süvöltő szél… Isten-harag? Isten-ítélet? Apokalipszis? Eljövetel! Uram! Én meg akartam változtatni a világot! Köszönöm, hogy szóltál: önmagammal kell kezdenem…

 

* * *

 

Riersch Zoltán:

Kissé összezavarodva

 

Nagykanizsa felett az ég felhőtlen. Sötét van, de lehet, hogy rosszul látom. A havazás elállt. Az eső még nem esik. A feketerigók még alszanak. A Berzsenyi utcai baglyok valamiért ma reggel nem állnak szóba velem. Talán. Majd. Egyszer.

Ötötvenkettő. Istenem, majdnem olyan, mint az egykor volt kanizsai gőzmozdony. A négyhuszonnégyes. Ötötvenkettő. Négyhuszonnégy. Az egyik az idő, a sötét, majdnem élettelen hajnali idő, a másik egy - egykor volt forgalmas gócállomás egykor volt kedvence, a gyárkéményfüstöt okádó négyhuszonnégyes mozdony.

Az idő véges. A múlt is. Volt. Elmúlt. Ez van. Igen, az idő tényleg véges. Főleg nekem.

A mozdony az erő szimbolikája. De pakolni kell belé kellő minőségben és milyenségben az energiát, mert ha csökken, vagy elapad a „gőz” nyomása, elfogy az erő…

Lassan leáll, néhány szuszogás után elkezd hátrafelé gurulni. Mert mindenütt ott egy lejtő. Mert legtöbbször győz a gravitáció. Az egyszerű életben is - nem istenteremtett csapdaként. Mert hátrafelé több a könnyű, több a több Egyszerűbb, mint az előremenet.

Igen, (vagy nem) néha hátrafelé is kell mennünk, de aztán, onnan hátulról körül is kellene tekinteni: ha kell, és miért nem kellene, kételyek nélküli, Istenre csodálkozással – kérdésekkel és válaszokkal: ezt én teremtettem?

Na ne. Ne keressük az isteni tökélyt. Azt csak Ő tudja. Arra csak Ő képes. Legyen elég a szép, tiszta, emberi, autentikus… a többi nem más, mint a harc az almával, a kígyóval, a patáslábúval… de ez sem baj, mert mi akartuk így, amiért ki is űzettünk. Másodszor, mikor, bár a kérdés mélysége felettünk lebegett – „kit választatok?” – szólt, Poncius szájából, mi kellő bölcselettel azt küldtük keresztre, aki számunkra maga volt az élet. Ecce homo. Lucifer! Carpe diem!

Mi is hát a kérdés, amikor naponta megtesszük, még ma is? Pedig már évszázadok óta dúlnak a helyi és a világi apokaliptikus harcok, csak, mi nem vesszük észre (?), vagy, mint a strucc, homokba dugjuk a fejünket… Befolyásoltak vagyunk, s legtöbbször hagyjuk is magunkat befolyásolni a pillanattól és a pillanatemberektől. S közben vegetálunk. Hagyjuk magunk mellett elmenni a hitest és hitelest, s mikor az már messze jár, beleveszve az időbe, az ismeretlenbe … hmmmm… hmmmm…

Az emberek csodálatos teremtmények. Akit szeretnek, azt törődő gondoskodással ölik, s mikor önzésük tárgya beleesik a sárba, elkezdik sajnálni, és harcolni kezdenek érte, pedig az érték mérték, illetve a mérték az igazi érték. Az őszinte, a barát, ember, lokálpatrióta, aki embersége, értelme, tenni akarása és tudása alapján zord és sötét időben tűnik ki, és fénylik leginkább, s lámpásának fénye, csillagok fényével vetekszik. De ha legtöbbször felhő takarja a szőke tudatot, a szemet, a belsőt, hiába a csillagok fénye és energiája, - éghet, lángolhat a világ is – lángoló száraz sorsvirág – füstös képek…

Szeretem az embereket. Szeretem a családomat. Szeretem a pátriámat, de szívem öregszik, használódik... nesze neked; ennyit egy darab izomról… Ennyit egy darab izomról? Csak egy darab izom?

Kérdés, válasz, tagadás, nincs rá válasz… nem lehet rá választ adni, nem egyértelműen zebracsíkos. A - finíta, az finíta. Egyszer, majd véget ér a napfogyatkozás, s kisüt felettünk a Nap… Értéke van az értéknek. Értéke lesz az értéknek! S nem kell miatta szemközt köpni magamat, magunkat.

Barátaim: il silencio…finita! Forte… forte… forte… a gép forog!

A gép forog? A gép igenis forog, s az alkotó mostantól egy ideig pihen. S talán lesz az életében valaki, aki felébreszti álmából:

- Hééééé! Te! Szükségem van rád! Rád van szükségem, mert te – te vagy!

Csakhát az… Idő… az Idő… pereg a perc a szúrágta homokórán. Legtöbbször hiába tavaszodik annak, aki már őszben él…

jaaaaaaaaaa, igen………, az ősz is tele van csodával, szépséggel, értékkel, s talán az őszben legszebb Murahát és Nagykanizsa…

Lehet hogy széppé kell tenni az elmúlást?

 

* * *

 

Riersch Zoltán:

Napfényes sorsban

(Kanizsai rákbeteg barátaimnak)

 

Napfényben fürdik lelkünk,

az Úrban napfényes az életünk.

Sorstárs, jó barát, emlékezz ránk,

ha egyszer már nem leszünk.

 

Ma még a bajban is

„nap-borzolt” végzetünk,

s ha fáj is itt ott,

ha fúj is az őszt-suttogó szél,

reszkethet beteg kezünk,

mi nem adjuk fel:

könnyeinkben is mosolyog

néha rettegő szemünk!

 

Barátaink,

a sorsunk bár közös,

néhány társunk már

a felhők fölött üstökös,

megpihenve a végtelen

csillagok csendjében:

mi szeretetben, bizakodva

élünk, napi sorsunk, Istenünk

könnycsepp tengerében.

 

Nagykanizsa, 2022. október 21.

 

 

* * *

 

Pataknap! Irány a Mosó!

A zalakomári Somssich Antal Általános Iskolában már több éves hagyománya van a „pataknap” megrendezésének, melyet ebben a tanévben több szakaszban szervezünk meg.

A pataknap megrendezésével a célunk, hogy minél jobban megismerhessék a gyerekek a falut átszelő patak növény- és állatvilágát illetve azokat az irodalmi műveket, amelyek a Mosóról szólnak.

Idén a program első állomása a könyvtár volt, ahol a diákok Riersch Zoltán Krúdy dijas kiskomáromi származású költővel. a Takács László Irodalmi Kör titkárával és Lovag Kanizsai József íróval tölthettek el egy rendhagyó irodalomórát. A találkozón a diákok tolmácsolásában elhangzottak Riersch Zoltán leghíresebb versei, melyeket a falu illetve a Mosó-patak ihletett. Ezután a kötetlen beszélgetés során a költő mesélt a versek keletkezési körülményeiről, a faluban átélt gyerekkori élményeiről és történelméről, arról, hogy számára mit jelentett a Mosó.

 

 

„Térdem merev, letérdelek a parton:

Keblére ölel a Mosó patak,

mielőtt a távolba, az ismeretlenbe szalad.”

 

Az iskola diákjai hálatelt szívvel hallgatták Zoli bácsi élményeit, amelyek szülőföldje szeretetét sugározták. Ezek a történetek mind arról szóltak, hogy a költő még most is, ennyi év elteltével is olyannyira kötődik gyökereihez, hogy nagy örömmel, lelkesedéssel és önzetlenül tett eleget a felkérésnek. Köszönet érte…

 

* * *

 

Riersch Zoltán:

Szélborzolta gondolataim

 

Volt. Kezdetekben. Nem kellett.

Alámerült az isteni kék óceánban.

Szirének ölelték. Delfinek hátán utazott.

A hullámok kivetették.

Kellett. Sátánnak hála. Sátáni hála.

Békétlen időkben

együtt lakik a harag a haragosokkal.

 

Hiábavaló a kiteljesedés és forrása.

A Tízparancsolat

tízszer tízféle metamorfózisa.

Százfelé törtek a Kőtáblák:

Nylonba tekert bazaltkövekbe vésett üdvözlet

a sosem vallott hit hitvallóinak!

 

Könnyen fogalmazott könnyű törvények:

sötét világ sötét játékai befejezetlenül.

Madárfütty... trilla… robaj, dörrenés.

Éjszakai sötét, villám hasít át az égen.

Fény, fény, fény mindenütt.

 

Szélborzolta gondolataim

a százarcú felhők fölé emeli

a teremtői szájból süvöltő szél…

Isten-harag? Isten-ítélet?

Apokalipszis? Eljövetel!

Uram! Én meg akartam változtatni a világot!

Köszönöm, hogy szóltál:

önmagammal kell kezdenem…