Krisztuskereszten.ewk.hu
Arany Horváth Zsuzsa
Egykori osztályfőnököm, magyar tanárom időskori levele.
Kedves Zoltán!
Elnézést, hogy kicsit későn válaszolok, de egyrészt a munka és a nagy család eléggé elfoglalt, másrészről az édesanyámtól megkapott verseket többször is elolvastam, hiszen a versekkel úgy van az ember, mint a jó borral: kortyonként ízlelgeti. A leírt értékelés édesanyáméval is egyezik, de ő a nagyon remegő kezével írni már nem tud, így én tolmácsolom az ő véleményét is.
Sorrendben haladtunk, és a haikukkal kezdtük, ami talán nagyobb kihívás, mint egy hosszabb lélegzetű költemény, mert olyan töménységben hordoz gondolatokat, hogy azokat lassan tudja csak kibontani az ember (mint az űrben a fekete lyukak). De már itt is felsorakoznak azok a gondolatok, amik a későbbi nagylélegzetű költeményekben aztán változatosan szólalnak meg: az emberi lét egyszerre gyönyörű és gyötrő sokoldalúsága. A sokoldalúságot különösen kiemelem,mert bravúros módon, nem erőltetetten, jelen vannak a mindannapi, "kicsinyes"aktualitások és a filozófikus szintre emelt kérdések is. Szívet melengetően jelenik meg az erotika és a szerelem kérdése, ezek is a profán és az éteri mesteri összekapcsolásával. Megszólal az aggodalom a hazáért, és a kötődés a kisebb pátria iránt. Nekem különösen tetszett, ahogy Kiskomárom, a Mosó megjelenik a versekben, hiszen én is ott töltöttem a gyerekkoromat. Murakeresztúrt is ismerem, a horvátokkal közös történelmünk pedig Zrínyi óta alig bukkan fel irodalmunkban, jó ezekben a versekben találkozni ezzel a gondolattal.
A vallásosság, a bibliai képek magabiztos beépítése ritkaság, és a versek legnagyobb erényét adja, hogy általuk a versek üzenete mindig reményt ad. Egyáltalán, a legnagyobb erényük ezeknek a verseknek, hogy valami csodaszép, vigasztaló reményt adnak ebben a elszürkült, eldurvult korban.
Kedves Zoltán!
Verseivel igen jól vizsgázott valamikori tanárnője és az olvasóközönség előtt. Édesanyámmal megegyeztünk abban, hogy ezekből a sorokból egy megérett, kissé szomorú és magányos, de egy nagyon szép lélek üzenete szól.
Gratulálunk és köszönjük, hogy megosztotta velünk őket. További sikeres alkotó éveket kívánunk sok szeretettel!
Kator Béláné és ZIta
Dr. Márkus Ferenc: Előszó
„Értek mindent, amit nem értek” - előszó Riersch Zoltán kötete elé:
Amikor befejeztem Riersch Zoltán újabb kötetének olvasását, egyetlen képben állandósult bennem a részletek minden élménye. Abban, hogy a könyv valójában gondosan megtervezett és jól megalkotott ház.
Kétszárnyú kapun át lépünk az udvarába. A szárnyak (József Attila és Thomas Mann), mint ölelésre tárt karok hívogatólag tessékelik az udvarba, sőt az épületbe a kíváncsisággal, várakozással odaérkező látogatót.
Magasba vezető lépcsőn – Szent Pál „Efezusi level”-e – haladunk az épület bejárata felé. Korlátunk, ám egyben fogódzkodónk a mindenséget átkaroló szeretet, a sötétségből előlépő világosság és a fényben láthatóvá váló gyümölcsök, adományok: az élet valósága, a jóság és az igazság.
Ezek megtalálásának reményében lépünk át a ház küszöbén, és jutunk az első terembe: „Nevemen szólít a lélekharang”. A harang finom hangú kondulásai a teremben kiállított képek – valójában költemények – állandó zenei kíséretét és irányulását biztosítják. Ugyanis, amiről a képek beszélnek, a léten túli létre fordítják a befogadó figyelmét. Még itt vagyunk, de már elindultunk haza – hiszen szólít a harang – egy egészen más tartomány felé. Ebben az átmeneti állapotban megkettőződik a szerző látása. Egyfelől pontosan látja a múltra, jelenre tagolódó valóságos életet. Elemei, színei, tárgyai, szereplői, eseményei, történései hol derűsek, ragyognak, hol árnyék vetül rájuk, szomorúak, lehangolnak. A költeményekből kiragadott szavakkal és a címekkel próbálom érzékeltetni. Nap, reggel, csend, madarak, álom és annak szivárványon vágtató lovagja, végtelen Fény, ébresztgetett szeretet; gyászoló, zavart tudat, csukott kapu, temetői szél, sikoly, csattanás, árnyék, verebek, varjú, esti fény, ősz, ökörnyál, jég; „Nem értem”, „Káááárrrrrrrr…”, „Mélység”.
Másfelől pontosan látja és láttatja a mesei, mitológiai elemekből összerakott életet, amely felé tartunk, amely felé úton vagyunk. A „Töredékek”, „A test Éva – almanedűje”, az „őszi könnyek nélkül” című alkotások sorolhatók ide.
Éva édenbeli tette a kiűzetés örökségét hozta az utódoknak. Gondolatrögöket, szétfoszló utalásokat, részekre hulló egészet hagyott ránk. Mégis a festészet, a zene, a művészet egyetemességében, az emberi test eleven melegségében, áradó szeretetében a részekre szétesett egész a várakozás, a csodálkozás, az örök „csak azért is” újrakezdés egységévé kapaszkodik össze.
Ezen a való élettel összekapcsolódó elképzelt úton, „Korpuszok” állnak kísérőül! Így az elmúlás eleven élménye, folyamatrajza bűntudatos bocsánatkérésbe megy át. Megköveti a családot, a világot és önmagát! Visszafogott szemrehányással távozik: „Már nem lenne méltó hozzám/a panasz.” Mégis el kell mondania: „Szűk volt az élet./ Nekem és a létnek.” („Nekrológ”).
Míg az első terem a hosszú útra készülődő lélek búcsúja, búcsúztatása, emlékezése és előregondolása, addig a második terem – „Árnyék az arcon” – alkotásai arról vallanak, mim az, ami itt marad az árnyék, az emberre és a mindenségre boruló „szemfödél” alatt.
Ebbe, a magasabban található terembe is lépcsőn jutunk fel. Lord Byron idézete vezeti be a ciklust. Az élet, a szépség, a szerelem lépcsőfokain haladunk felfelé egészen az Én – Te viszony megpillantásáig. Bennünk ez a kapcsolat, a szerelem mindent felülmúló parancsolat az élet céljáról. Az élet valóságában talán igen, de gondolatvilágunkban sem hegy, sem tenger nem tud elválasztani attól, akit szeretünk. Csak ha a másik fél úgy akarja.
A kötet – számomra – legmegkapóbb költeménye jeleníti meg az előbb mondottakat. Ez a „Reszkető kezed” című alkotás. Időket és e világi, földi értékeket szembesít benne a költő. Mindez ott van az elképzelt szemfödél alatt. Alighanem az örökké tartó álom mindent felidézni képes képeiben, kiegyensúlyozottságában. Mintha az Én és Te újra élne.
Időt – „Egykor – Mára” – szembesít az „Egykor” című mű emlékezése is. A személyes és történelmi múltat színekkel, illatokkal, hangokkal teli derűs leírás, elbeszélés állítja elénk.
A személyes és történelmi – társadalmi jelent költő (Juhász Gyula) és festő (Van Gogh) közvetítésével élhetjük meg és éli meg a szerző. Ez az időszak is derűs, de művi.
Létösszegző mű „A boldogság hangja”. A lét (ember, társadalom, történelem, világegyetem) átéléses élményét kitörő felkiáltásban közli a költő: „Mily csodálatos a világ!” Ezt részletezi a folytatás. Isten akaratát látja a világ rendjében, mégis megkérdezi. „Értelme – van-e még/ felébreszteni a szeretetet?” A válasz az otthon érzékelésének gondolatából indul ki: „Otthonom templomi áldás,/ Kegyelem – szépség”. A vendéglátás bibliai kapcsolódásaival az élet őszéből jövő igenlő választ ad a szeretet és barátság jelenbeli meglétére: „Szemem értelemszikrája/ Fény és szeretet.” A túlvilágról is ezt üzeni: „s ha majd túlvilági/ szeretleket mennydörgök // a Boldogság Hangján.”
A „Látomás” elégiája mégis minden létező mulandóságáról beszél. A mű zárlata azonban a szerelem halhatatlanságának megvallása még a szemfödél alatt is: „Mosolyog./ Valakit magához hív.// Vagy búcsút int/ a kortalan szerelemnek.”
Távlatjáró utunk harmadik – „Intermezzo” – terméhez jutottunk. Lépcsőn haladunk felfelé itt is. Szent Pál „Zsidókhoz írt levele” és Máté Evangéliuma mutatja az irányt. Az ember akkor talál megnyugvást lelkének, ha Isten akaratának a végbevivője tud lenni.
Történelmi belátáson, esetleg tapasztalaton nyugvó hit verses imádsága, a „Magyarország ezer éve” hozza az első benyomást. A befejezésben kételkedéssel: „Advent égi fénye magyarok békéje!/ Magyarok békéje advent égi fénye?” – szól nemzetéhez nemzetéről.
Kölcsey „Himnusz” – át idézve mégis megnyugvással: „Isten, áldd meg a magyart! – Ámen.”
Hívő hitetlenség feszíti az „Áldást rájuk, Uram!” sorait is. A nem szűnő ellentmondásosság múltunkból jelenünkbe is átszáll. Önmagunk akart-akaratlan feláldozása sem biztosítja feltétlenül megváltásunkat.
Hitét és békéjét keresve lelkiismeretének vergődése és vajúdása megbékélést szül: „átölel, üzen a csend,/ békés, adventi havas a táj” (Poklom piros parazsa). A személyes, valamint a történelmi, a társadalmi múlt és a jelen kitörölhetetlensége és mélyen gyökerező keserűsége lehet a lelkifurdalás oka. a mű zárlata mégis hittel teljes megnyugvásról beszél: „Hogy egykor a sárga rög/ könnyű legyen rajtam,/ hittel tettem, amit tettem:/ az Úrban meglelem nyugalmam.”
Az előbbi üzenetek fokozása az „Intermezzo piano et forte”. Nem haláltusa, de tusa a halállal. Szenvedélyes, öntépő vergődés! Műfajilag rapszódia. Segítsége a földi világ jelenének és történelmének totális kultúröröksége. Együtt tusakodnak, együtt búcsúznak! Tanítása a ciklus későbbi helyén átigazítással – bölcsebbé válik – még visszatér: „Én meg akartam változtatni a világot,/ de nem mondta senki:/ magammal kellett volna kezdenem!”
„Értek mindent, amit nem értek”. Az első versfüzér a III. cikluson belül. Profán, tizennégy állomásból álló keresztút. Ijesztő látlelet a máról! A szerző önmagát így látja: „szakadék szélén fekszem./ Szakadék szélén ébredek.” (Opus XIII.). ahogyan a 14 stáció láttatja, olyan a 21. századi ember erkölcsi, spirituális útja a maga készítette Golgotára: „Békétlen időkben együtt lakik a harag a haragosokkal…” Utolsó ítélettel húzza magára a költő, meg a világra annak szellemi habitusára a maga szőtte szemfödelet a következő tanítással: „Uram! Én meg akartam változtatni a világot!/ Köszönöm, hogy szóltál:/ önmagammal kell kezdenem…” (Opus XIV.).
„Gyors lábán rohan az idő.” Az élet és a fa azonosításával indul a költemény. A fa önszimbólum, ugyanakkor a személyes és a társadalmi életnek, valamint a történelemnek is jelképe. A tavasz, a nyár, az ősz metaforája mellett ebben a műben többször feltűnik a tél képzete. Úgy látja, a szerelmet az életből elfújta a tél: „Elmúlt, betemette a tél.” Innen visszapillantva üzeni, hogy milyennek látja napjaink emberét: kéregető koldusoknak. És milyennek látja önmagát? „Én kolduskirályként/ életem tüzes trónusáról/ önmagamon uralkodom!/ Csekély éhbér, de lelki béke!”
Még egy látleletet ír az utókornak a „Sosem fájt…” III. cikluson belüli négyrészes versfüzérben. Bár a sírgödör előérzete a költemény, a befejezése reménykeltő és nagylelkűen adakozó: „Ezüst vázába egy szál virág/ gazos kertemből az utókornak…” – amit küldhetek.
Azzal a meggyőződéssel ajánlom mindenkinek a figyelmébe Riesch Zoltán könyvét, amit olvasása közben megtapasztaltam, sőt megéltem. Őszinte, férfias, értékes hitvallás könyve minden darabja. Végig igazat – logikai és ontológiai szinten egyaránt – mond mind a három ciklusában.
Dr. Márkus Ferenc
|
Keresztúton Erdélyben - egy nagykanizsai zarándok gondolatai |
|
Boldog, kinek tiszta a lelke, ki számára nem kérdés származása, gyökere, s szíve ritmusára dobban a hazaszeretet. Boldog, ki honban hazátlan, s mégis otthona az anyaföld. Bár távol él ezerrel a politika által kijelölt határtól, igaz magyar hosszú századok óta. |
|
|
A Független Újságírók Szövetsége 2014. évi karácsonyi pályázatán az alábbi döntés született.
Kialakítottam a karácsonyi irodalmi pályázat értékelésének a sorrendjét.
Értékelési szempontjaim:
- az írások tartalmi, szemléleti és ábrázolási eredetisége az ünnep szempontjából
- nyelvi, stiláris kifejező erő, nyelvi találékonyság
- helyesírási, gépelési igényesség, tisztaság
- tartalom és forma egysége, disszonancia mentessége.
Többszöri átolvasás, mérlegelés után a következő sorrendet alakíthattam ki
- díj. ADVENT A DEÁK-TÉRI TEMPLOMBAN
– ez az egyetlen olyan írás, ami teológiai szempontból kifogástalan, s azt jeleníti meg, ami 2000 éves keresztyénségünk lényegi üzenete, s nem marad meg az érzelgős hangulatnál, mint ahogyan a díjazásra szánt munkák sem, de itt még eredetibb a látásmód, nevezetesen bölcső és kereszt, karácsony-nagypéntek-húsvét együtt láttatása
Prof. Dr. PhD Békefy Lajos
ref. teológus, közíró
felelős szerkesztő
a MRE Doktorok Kollégiuma
Irodalmi Szekciójának ex-elnöke"
|
|
|
|
2010. október 9. [szombat] |
írta: Szabó Juli - fotó: Vargosz |
|
Október 7-én a FSZEK Eötvös Könyvtára és a Krúdy Kör közös szervezésében különleges rendezvényre került sor. A Családi Könyvtári Nap és az Európa Kultúra Napja alkalmából „Kanizsa üzenete” címmel a Nagykanizsáról érkező festőművész Solymos K. Gabriella és Riersch Zoltán, újságíró, költő író, szerkesztő hozta el a kanizsai szép tájat, a költő pedig a szép költői szavakban a zalai emberek gondolkodását, érzelmi világát- számolt be a rendezvényről Kanizsa József író, költő, a Krúdy Kör titkára, a Magyar Kultúra Lovagja. -A program elején beszéltem a család összetartó erejéről, hiszen én magam is két gyermek édesapja, nagypapa, könyveket olvasó, és könyveket kiadó ember vagyok. Riersch Zoltán öt gyermekes édesapa, és 10 unoka nagypapája. Ezután megemlékeztem a 161 évvel ezelőtt Aradon kivégzett aradi vértanúk emlékéről. Az Európa Kultúra Napja jelentőségéről. Riersch Zoltán pár gondolattal bemutatta, mint tanítványt is Solymos K. Gabriella tanár-festőművészt, aki alig tíz éve foglalkozik a grafikákkal, a festészettel, miután Riersch Zoltán felfigyelt rá. A festészetet és a költészet közötti kapcsolatot áthidalva Nagy Bálint és Salis Julien Priscilla, a Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium diákjai egy-egy verset mondtak el, majd beszélgettem Solymos K. Gabriellával, akitől megtudtuk, hogy már gyermekkorában is rajzolt, festett, de az egyetem, majd a családanyai gondok lefoglalták. Az utóbbi évtizedben kezdett el újra rajzolgatni, akvarelleket festeget, s ezt látta meg Riersch Zoltán, aki nagyon is jónak, értékelhető művészi műnek, alkotásnak találta a munkákat. Kérte, hogy folytassa, és vigye tökéletességre az elképzeléseit. Jelenleg mintegy 20 nagyon szépen kimunkált grafikai alkotás és ugyanennyi festmény -virág, táj- található a könyvtár falain. A lobbanékony, azonnal robbanó lelkű grafikus, festőnő nagyon finom rajzolatokkal, és az ecsetnél pedig finom színekkel dolgozik. Nem kirívó, rikító színekkel varázsolja el a festmény előtt álló látogatót. Kérésemre felolvasta az édesapjához írt versét, amire nagy tapsot kapott. Csak gratulálni tudtam a mértanilag is jól megszerkesztett képek megalkotásához, kidolgozottságához, szépségéhez. |
|
Meseszerű, mégis minden ízében valós történet bontakozik ki Riersch Zoltán legújabb kötetében. Egy olyan kisfiúé, aki a petróleumlámpa meleg fényében szívta magába az irodalom szeretetét, és aki évtizedekkel később az írással törleszt a gyermekkor emlékeiért szülőfaluja, Kiskomárom felé. A régi ház előtt esti csendben a memoár és a versírás sajátos ötvözete, amely a szerző 70. születésnapja alkalmából jelent meg.
Kerek évfordulót ünnepelt tavaly Riersch Zoltán, s mint akinek ma már az írás az élete – és a jó kávé az egyetlen szenvedélye –, irodalmi leltárt készített ebből az alkalomból. Tizennegyedik kötetében kiskomáromi ifjúságának emlékeit gyűjtötte össze: mesél, töpreng, és ódát zeng a Mosó-patakhoz, a templomkerthez vagy éppen azokhoz az emberekhez, akik miatt a szülőfalu nemcsak bölcső, hanem otthon egy egész életen át.
– A könyv címében szereplő régi ház az a „sárgára meszelt csipetnyi lak”, ahol a húgommal és az öcsémmel nevelkedtünk, körülölelve nagymamánk csendes, de mindentől óvó szeretetével – magyarázza a szerző. – Az esti csend pedig az életkoromra utal: 70 éves lettem, és ezzel elérkezett annak az ideje, hogy megválaszoljam – ha tudom –, honnan jöttem és hová megyek.
A kiadvány végén szereplő fényképeken látszik, hogy a régi ház már nincs meg. Ugyanúgy átalakult, mint maga Kiskomárom, ami valaha önálló nagyközség volt, míg végül 1969-ben egyesítették az „ősi, mondvacsinált ellenséggel, ellenféllel, jó baráttal, valójában édestestvérrel”, Komárvárossal. Zalakomár létrejöttekor Riersch Zoltán 21 éves volt, és nagyon szerelmes: ifjú férjként Murakeresztúron kezdett új életet.
– Úgy alakultak a dolgaim, hogy csak nagy sokára, negyven év múlva látogattam újra haza. Amikor megint a régi utcákat koptattam, azt éreztem, adósa maradtam a falunak: a nehézségek ellenére is szép gyerekkoromhoz a nagymama gondoskodásán túl Kiskomárom is hozzájárult. Az ide köthető emlékeim régóta, türelmetlenül követelték, hogy papírra vessem mindet, kezdve a születésem történetétől.
Riersch Zoltán nem sokkal a második világháború után, de már jócskán a Rákosi-korszakban jött világra, mint írja: a „fényes szellők” által borzolt fák árnyékában, a forradalmi lendület eredményeként. Kérdéses volt, megéri-e a másnap reggelt. Vánszorogva elmúltak a gyermekágyi órák, a kisfiú életben maradt, a nagymamája pedig magához vette. Ahogy később Zoltán két testvérét is. A három unoka alig érzékelt valamit az átkos rendszer nehézségeiből, nagyanyjuknak hála.
– Apró termetű, szűkszavú, egyszerű parasztasszony volt, aki törékeny alkata ellenére egész életében keményen dolgozott, 70 évesen még eljárt takarítani… – idézi fel. – Azelőtt is sok helyre hívták, amikor pedig lejárt a munkaideje, jöttek az otthoni tennivalók. Saját földünk nem volt, csak egy kis területet bérelt, ahol krumplit, kukoricát, babot termesztett. Otthon, a hátsó udvarban állatokat is tartottunk: mangalicát és baromfit. Naponta került az asztalra leves, ami mellé prószát, dödöllét, és az akkoriban a falu védjegyének számító, házi pirospaprikával fűszerezett perecet ettünk.
A három gyerek néha egy-egy szelet zsíroskenyéren is elvolt egész nap – nem értek rá enni, ahogy unatkozni sem. Sokat segítettek az őket egyedül nevelő, özvegy nagymamának, aki így is magára vállalta a munka oroszlánrészét. Megesett, hogy amíg ő kapált, Zoltán búzavirágot szedett, és koszorút font belőle az út szélén álló korpusz alakjainak, a szomorúan mosolygó Szűzanyának és a keresztre feszített Jézusnak a fejére.
– A mama amolyan „magának való imádkozó” volt, még arra sem ért rá, hogy templomba járjon. Mi, gyerekek viszont minden vasárnapot ott kezdtünk, hittanra jártunk, és elsőáldozók is voltunk. Kiskomáromban akkor három atya szolgálta a hitéletet – annak ellenére, hogy dübörgött a kommunizmus. Ami engem illet, egy időben papnak készültem. Ministráltam a vasárnap délutáni litániákon, valamint a hajnali miséken, otthon pedig azt játszottam, hogy pap vagyok. Kivágtam a nagymama egyik nagy abroszát középen, az volt a miseruhám, a házi biblia meg a misekönyvem. Aztán ahogy cseperedtem, úgy engem is meglegyintett a kamaszkor szele…
Így váltotta fel a papi hivatás gondolatát, valamint a petróleumlámpa fényében, közös olvasással és családi körben eltöltött estéket a foci, a néptánc és még megannyi más szórakoztató dolog. Kiskomáromot mindig is pezsgő társasági és kulturális élet jellemezte.
– A falu központjának számított az Arany Vendéglő, vagy ahogy emlegettük, az „aranykocsma”, de a nevével ellentétben nem pusztán italkimérés volt - hangsúlyozza. – Az épület keleti felében működött a nagyméretű, bársonyszékes mozi, az emeleten pedig színház- és báltermet alakítottak ki. És ezek a helyiségek, bizony, nem maradtak kihasználatlanok. Számos közművelődési egyesület és intézmény tartotta itt a rendezvényeit: tűzoltó- vagy regrutabált, szüreti mulatságot, búcsút. Aztán többször is vendégszerepelt nálunk az Országos Déryné Színház, a kaposvári Csiky Gergely Színház, sőt, még Magyar Állami Népi Együttes is érintette a községet az egyik turnéja alkalmával. De természetesen a helyi színjátszókról sem szabad elfeledkezni, akik Furó István tanár úr szervezésében többször is felléptek.
Az „aranykocsma” helyét később átvette az Árpád utcai pártház nagyterme, s amikor nem volt éppen sem vetítés, sem illem- és tánctanfolyam, sem KISZ-klub, hatalmas csatákat vívtak a fiatalok a pingpong asztal mellett. Riersch Zoltán szerint itt, Kiskomáromban szökkent szárba a ma már nagy múltra visszatekintő zalakomári asztalitenisz élet – hasonlóan a nagykanizsai néptáncmozgalomhoz.
– Földim volt az 1990-ben elhunyt és azóta méltatlanul elfeledett Papp László, aki amellett, hogy művelte, oktatta is a néptáncot, például Szepetneken és Letenyén. Rengeteg tanítványa volt. Sajnos, hozzá hasonlóan már Takács Lászlóra is alig emlékeznek, aki pedig nagyformátumú költő és pedagógus volt. Úgy gondolom, mindketten megérdemelnének egy-egy emléktáblát a szülőfalujukban.
Riersch Zoltán a könyvében még tucatnyi gyermek- és fiatalkori emléket felidéz, amelyből azonban nemcsak a 20. század második felének falusi mindennapjai rajzolódnak ki, hanem egy életút mérföldkövei. Őszintén és a tőle megszokott érzelmességgel ír többek között gyermekei édesanyjának elvesztéséről, s arról, miként segített a trauma, majd a későbbi megpróbáltatások feldolgozásában – családja támogatása mellett – az írás.
– Csak utólag vettem észre, hogy amikor valaki elveszti a párját, és magára marad, az emberek elkezdik furcsán méregetni: összesúgnak a háta mögött, és olyanokat mondanak, hogy biztos magába zuhan az illető, és elindul a lejtőn… Nos, én is bezárkóztam, de minden figyelmemet az írásra összpontosítottam. Sokszor éjszakákon át gépeltem, többnyire 20-30 oldalas leveleket az elhunyt feleségemnek. Azelőtt is voltak zsengéim, ám akkor, valami földöntúli inspiráció hatására, kiteljesedtem. Amikor 2004-ben megjelent a Murai szél című kötetem, kivittem egy példányt a temetőbe, hogy megmutassam a feleségemnek, és köszönetet mondjak neki. Hiszen ő adott erőt ahhoz, hogy szembenézzek magammal, és írjak, ami az évek során mázsás terhektől szabadított fel.
Tűzre s fényre lobbantani
Hetven évem
tele van tüskével.
Barátaim az égi gesztenyésben
az öreg fal alatt borozgatnak.
A sokat akartam súlya
még próbára bocsát.
Felszállok az utolsó járatra.
Talán még nem utoljára.
Ki kell tépnem bőröm alól,
és legbelülről a töviseket,
tűzre s fényre lobbantani
gyúlékony pozdorjájukat:
hadd világítsak még kicsit
apró és öreg éji lámpásként,
nappali szivárvány fényorgiában
az Úton lévőknek…
Bevezető gondolatok Riersch Zoltán: Fészket raktam Jézus tenyerében c. kötet elé
Isten más teremtményeitől eltérően bennünk, emberekben mélyen él a vágy, hogy Teremtőnkkel beszélgessünk. Legyünk boldogok vagy szomorúak, hálásak vagy szükséget szenvedők, örvendezzünk Urunk dicsőségén, vagy éppen kérdéseinkkel ostromoljuk Őt, mindig azon igyekszünk, hogy szavakba önthessük gondolatainkat.
Meg akarjuk osztani Istennel azt, ami lelkünkben él, mert ahogy Szent Ágoston írja: “Magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned." Az imádságon keresztül Istenhez szólunk, mert az imádság olyan ablak, amelyből nemcsak a világra, de világunk tervezőjére is kilátás nyílik. Az imádság segítségével kapcsolatba léphetünk Istennel, aki társunk, aki velünk örül, és velünk szomorú.
Az imádság hidat épít, amely az elszigeteltségtől Isten jelenlétének és elérhetőségének felismeréséig ível. Az imádság odafigyelés... Isten és ember részéről egyaránt. Az imádság feneketlen kút, amelyből mindig meríthetünk, erőt ad és megvilágosít, ha kételkedünk, irányt mutat, ha összezavarodunk, biztonságot nyújt az átmeneti időszakokban, a zavaros időkben erőt ad, hogy elviseljük a veszteséget.
Az áldások és verses imádságok üzenete egyszerű: nem vagyunk egyedül. A kereszt tövébe mindig odamehetünk, mint fészekhez, ahol Mennyei Atyánk ölelő karokkal vár.
Ezen szövegek nagy része az emberek számára ismerős érzések, és gondolatok skáláját közvetíti. Könnyen azonosulhatunk a szavakkal, mert életünk bizonyos pillanataiban mindannyian kértünk már útmutatást vagy segítséget, zengtük Isten dicséretét, vagy éppen hálásan köszönetet mondtunk neki. Sőt, talán kétségbeesésünkben még harcba is szálltunk vele. Pedig a hívő embernek a gondviselő Istenre és a lelkiekre is kellene tekintenie, és nem szabadna elkeserednie, vagy a reményét elveszítenie!
Ha Istenbe kapaszkodunk, akkor az élet nehézségei, bosszúságai, kilátástalanságai között is meglátjuk azt a Láthatatlan Kezet, amely életünk útját irányítja.
A könyv az olvasót elvezeti oda, ahol ezt a gondoskodó és elérhető Istent megtalálja. Szívből kívánom, hogy az élet forgatagában, a borús napokban a versek apró szentjánosbogárként világítsanak!
Fliszár Károly főesperes
a Jézus Szíve templom plébánosa
Nemes Dóra
A régi ház előtt esti csendben…
Meseszerű, mégis minden ízében valós történet bontakozik ki Riersch Zoltán legújabb kötetében. Egy olyan kisfiúé, aki a petróleumlámpa meleg fényében szívta magába az irodalom szeretetét, és aki évtizedekkel később az írással törleszt a gyermekkor emlékeiért szülőfaluja, Kiskomárom felé. A régi ház előtt esti csendben a memoár és a versírás sajátos ötvözete, amely a szerző 70. születésnapja alkalmából jelent meg.
Kerek évfordulót ünnepelt tavaly Riersch Zoltán, s mint akinek ma már az írás az élete – és a jó kávé az egyetlen szenvedélye –, irodalmi leltárt készített ebből az alkalomból. Tizennegyedik kötetében kiskomáromi ifjúságának emlékeit gyűjtötte össze: mesél, töpreng, és ódát zeng a Mosó-patakhoz, a templomkerthez vagy éppen azokhoz az emberekhez, akik miatt a szülőfalu nemcsak bölcső, hanem otthon egy egész életen át.
– A könyv címében szereplő régi ház az a „sárgára meszelt csipetnyi lak”, ahol a húgommal és az öcsémmel nevelkedtünk, körülölelve nagymamánk csendes, de mindentől óvó szeretetével – magyarázza a szerző. – Az esti csend pedig az életkoromra utal: 70 éves lettem, és ezzel elérkezett annak az ideje, hogy megválaszoljam – ha tudom –, honnan jöttem és hová megyek.
A kiadvány végén szereplő fényképeken látszik, hogy a régi ház már nincs meg. Ugyanúgy átalakult, mint maga Kiskomárom, ami valaha önálló nagyközség volt, míg végül 1969-ben egyesítették az „ősi, mondvacsinált ellenséggel, ellenféllel, jó baráttal, valójában édestestvérrel”, Komárvárossal. Zalakomár létrejöttekor Riersch Zoltán 21 éves volt, és nagyon szerelmes: ifjú férjként Murakeresztúron kezdett új életet.
– Úgy alakultak a dolgaim, hogy csak nagy sokára, negyven év múlva látogattam újra haza. Amikor megint a régi utcákat koptattam, azt éreztem, adósa maradtam a falunak: a nehézségek ellenére is szép gyerekkoromhoz a nagymama gondoskodásán túl Kiskomárom is hozzájárult. Az ide köthető emlékeim régóta, türelmetlenül követelték, hogy papírra vessem mindet, kezdve a születésem történetétől.
Riersch Zoltán nem sokkal a második világháború után, de már jócskán a Rákosi-korszakban jött világra, mint írja: a „fényes szellők” által borzolt fák árnyékában, a forradalmi lendület eredményeként. Kérdéses volt, megéri-e a másnap reggelt. Vánszorogva elmúltak a gyermekágyi órák, a kisfiú életben maradt, a nagymamája pedig magához vette. Ahogy később Zoltán két testvérét is. A három unoka alig érzékelt valamit az átkos rendszer nehézségeiből, nagyanyjuknak hála.
– Apró termetű, szűkszavú, egyszerű parasztasszony volt, aki törékeny alkata ellenére egész életében keményen dolgozott, 70 évesen még eljárt takarítani… – idézi fel. – Azelőtt is sok helyre hívták, amikor pedig lejárt a munkaideje, jöttek az otthoni tennivalók. Saját földünk nem volt, csak egy kis területet bérelt, ahol krumplit, kukoricát, babot termesztett. Otthon, a hátsó udvarban állatokat is tartottunk: mangalicát és baromfit. Naponta került az asztalra leves, ami mellé prószát, dödöllét, és az akkoriban a falu védjegyének számító, házi pirospaprikával fűszerezett perecet ettünk.
A három gyerek néha egy-egy szelet zsíroskenyéren is elvolt egész nap – nem értek rá enni, ahogy unatkozni sem. Sokat segítettek az őket egyedül nevelő, özvegy nagymamának, aki így is magára vállalta a munka oroszlánrészét. Megesett, hogy amíg ő kapált, Zoltán búzavirágot szedett, és koszorút font belőle az út szélén álló korpusz alakjainak, a szomorúan mosolygó Szűzanyának és a keresztre feszített Jézusnak a fejére.
– A mama amolyan „magának való imádkozó” volt, még arra sem ért rá, hogy templomba járjon. Mi, gyerekek viszont minden vasárnapot ott kezdtünk, hittanra jártunk, és elsőáldozók is voltunk. Kiskomáromban akkor három atya szolgálta a hitéletet – annak ellenére, hogy dübörgött a kommunizmus. Ami engem illet, egy időben papnak készültem. Ministráltam a vasárnap délutáni litániákon, valamint a hajnali miséken, otthon pedig azt játszottam, hogy pap vagyok. Kivágtam a nagymama egyik nagy abroszát középen, az volt a miseruhám, a házi biblia meg a misekönyvem. Aztán ahogy cseperedtem, úgy engem is meglegyintett a kamaszkor szele…
Így váltotta fel a papi hivatás gondolatát, valamint a petróleumlámpa fényében, közös olvasással és családi körben eltöltött estéket a foci, a néptánc és még megannyi más szórakoztató dolog. Kiskomáromot mindig is pezsgő társasági és kulturális élet jellemezte.
– A falu központjának számított az Arany Vendéglő, vagy ahogy emlegettük, az „aranykocsma”, de a nevével ellentétben nem pusztán italkimérés volt - hangsúlyozza. – Az épület keleti felében működött a nagyméretű, bársonyszékes mozi, az emeleten pedig színház- és báltermet alakítottak ki. És ezek a helyiségek, bizony, nem maradtak kihasználatlanok. Számos közművelődési egyesület és intézmény tartotta itt a rendezvényeit: tűzoltó- vagy regrutabált, szüreti mulatságot, búcsút. Aztán többször is vendégszerepelt nálunk az Országos Déryné Színház, a kaposvári Csiky Gergely Színház, sőt, még Magyar Állami Népi Együttes is érintette a községet az egyik turnéja alkalmával. De természetesen a helyi színjátszókról sem szabad elfeledkezni, akik Furó István tanár úr szervezésében többször is felléptek.
Az „aranykocsma” helyét később átvette az Árpád utcai pártház nagyterme, s amikor nem volt éppen sem vetítés, sem illem- és tánctanfolyam, sem KISZ-klub, hatalmas csatákat vívtak a fiatalok a pingpong asztal mellett. Riersch Zoltán szerint itt, Kiskomáromban szökkent szárba a ma már nagy múltra visszatekintő zalakomári asztalitenisz élet – hasonlóan a nagykanizsai néptáncmozgalomhoz.
– Földim volt az 1990-ben elhunyt és azóta méltatlanul elfeledett Papp László, aki amellett, hogy művelte, oktatta is a néptáncot, például Szepetneken és Letenyén. Rengeteg tanítványa volt. Sajnos, hozzá hasonlóan már Takács Lászlóra is alig emlékeznek, aki pedig nagyformátumú költő és pedagógus volt. Úgy gondolom, mindketten megérdemelnének egy-egy emléktáblát a szülőfalujukban.
Riersch Zoltán a könyvében még tucatnyi gyermek- és fiatalkori emléket felidéz, amelyből azonban nemcsak a 20. század második felének falusi mindennapjai rajzolódnak ki, hanem egy életút mérföldkövei. Őszintén és a tőle megszokott érzelmességgel ír többek között gyermekei édesanyjának elvesztéséről, s arról, miként segített a trauma, majd a későbbi megpróbáltatások feldolgozásában – családja támogatása mellett – az írás.
– Csak utólag vettem észre, hogy amikor valaki elveszti a párját, és magára marad, az emberek elkezdik furcsán méregetni: összesúgnak a háta mögött, és olyanokat mondanak, hogy biztos magába zuhan az illető, és elindul a lejtőn… Nos, én is bezárkóztam, de minden figyelmemet az írásra összpontosítottam. Sokszor éjszakákon át gépeltem, többnyire 20-30 oldalas leveleket az elhunyt feleségemnek. Azelőtt is voltak zsengéim, ám akkor, valami földöntúli inspiráció hatására, kiteljesedtem. Amikor 2004-ben megjelent a Murai szél című kötetem, kivittem egy példányt a temetőbe, hogy megmutassam a feleségemnek, és köszönetet mondjak neki. Hiszen ő adott erőt ahhoz, hogy szembenézzek magammal, és írjak, ami az évek során mázsás terhektől szabadított fel.
KERETES:
Tűzre s fényre lobbantani
Hetven évem
tele van tüskével.
Barátaim az égi gesztenyésben
az öreg fal alatt borozgatnak.
A sokat akartam súlya
még próbára bocsát.
Felszállok az utolsó járatra.
Talán még nem utoljára.
Ki kell tépnem bőröm alól,
és legbelülről a töviseket,
tűzre s fényre lobbantani
gyúlékony pozdorjájukat:
hadd világítsak még kicsit
apró és öreg éji lámpásként,
nappali szivárvány fényorgiában
az Úton lévőknek…
Nemes Dóra
A régi ház előtt esti csendben…
Meseszerű, mégis minden ízében valós történet bontakozik ki Riersch Zoltán legújabb kötetében. Egy olyan kisfiúé, aki a petróleumlámpa meleg fényében szívta magába az irodalom szeretetét, és aki évtizedekkel később az írással törleszt a gyermekkor emlékeiért szülőfaluja, Kiskomárom felé. A régi ház előtt esti csendben a memoár és a versírás sajátos ötvözete, amely a szerző 70. születésnapja alkalmából jelent meg.
Kerek évfordulót ünnepelt tavaly Riersch Zoltán, s mint akinek ma már az írás az élete – és a jó kávé az egyetlen szenvedélye –, irodalmi leltárt készített ebből az alkalomból. Tizennegyedik kötetében kiskomáromi ifjúságának emlékeit gyűjtötte össze: mesél, töpreng, és ódát zeng a Mosó-patakhoz, a templomkerthez vagy éppen azokhoz az emberekhez, akik miatt a szülőfalu nemcsak bölcső, hanem otthon egy egész életen át.
– A könyv címében szereplő régi ház az a „sárgára meszelt csipetnyi lak”, ahol a húgommal és az öcsémmel nevelkedtünk, körülölelve nagymamánk csendes, de mindentől óvó szeretetével – magyarázza a szerző. – Az esti csend pedig az életkoromra utal: 70 éves lettem, és ezzel elérkezett annak az ideje, hogy megválaszoljam – ha tudom –, honnan jöttem és hová megyek.
A kiadvány végén szereplő fényképeken látszik, hogy a régi ház már nincs meg. Ugyanúgy átalakult, mint maga Kiskomárom, ami valaha önálló nagyközség volt, míg végül 1969-ben egyesítették az „ősi, mondvacsinált ellenséggel, ellenféllel, jó baráttal, valójában édestestvérrel”, Komárvárossal. Zalakomár létrejöttekor Riersch Zoltán 21 éves volt, és nagyon szerelmes: ifjú férjként Murakeresztúron kezdett új életet.
– Úgy alakultak a dolgaim, hogy csak nagy sokára, negyven év múlva látogattam újra haza. Amikor megint a régi utcákat koptattam, azt éreztem, adósa maradtam a falunak: a nehézségek ellenére is szép gyerekkoromhoz a nagymama gondoskodásán túl Kiskomárom is hozzájárult. Az ide köthető emlékeim régóta, türelmetlenül követelték, hogy papírra vessem mindet, kezdve a születésem történetétől.
Riersch Zoltán nem sokkal a második világháború után, de már jócskán a Rákosi-korszakban jött világra, mint írja: a „fényes szellők” által borzolt fák árnyékában, a forradalmi lendület eredményeként. Kérdéses volt, megéri-e a másnap reggelt. Vánszorogva elmúltak a gyermekágyi órák, a kisfiú életben maradt, a nagymamája pedig magához vette. Ahogy később Zoltán két testvérét is. A három unoka alig érzékelt valamit az átkos rendszer nehézségeiből, nagyanyjuknak hála.
– Apró termetű, szűkszavú, egyszerű parasztasszony volt, aki törékeny alkata ellenére egész életében keményen dolgozott, 70 évesen még eljárt takarítani… – idézi fel. – Azelőtt is sok helyre hívták, amikor pedig lejárt a munkaideje, jöttek az otthoni tennivalók. Saját földünk nem volt, csak egy kis területet bérelt, ahol krumplit, kukoricát, babot termesztett. Otthon, a hátsó udvarban állatokat is tartottunk: mangalicát és baromfit. Naponta került az asztalra leves, ami mellé prószát, dödöllét, és az akkoriban a falu védjegyének számító, házi pirospaprikával fűszerezett perecet ettünk.
A három gyerek néha egy-egy szelet zsíroskenyéren is elvolt egész nap – nem értek rá enni, ahogy unatkozni sem. Sokat segítettek az őket egyedül nevelő, özvegy nagymamának, aki így is magára vállalta a munka oroszlánrészét. Megesett, hogy amíg ő kapált, Zoltán búzavirágot szedett, és koszorút font belőle az út szélén álló korpusz alakjainak, a szomorúan mosolygó Szűzanyának és a keresztre feszített Jézusnak a fejére.
– A mama amolyan „magának való imádkozó” volt, még arra sem ért rá, hogy templomba járjon. Mi, gyerekek viszont minden vasárnapot ott kezdtünk, hittanra jártunk, és elsőáldozók is voltunk. Kiskomáromban akkor három atya szolgálta a hitéletet – annak ellenére, hogy dübörgött a kommunizmus. Ami engem illet, egy időben papnak készültem. Ministráltam a vasárnap délutáni litániákon, valamint a hajnali miséken, otthon pedig azt játszottam, hogy pap vagyok. Kivágtam a nagymama egyik nagy abroszát középen, az volt a miseruhám, a házi biblia meg a misekönyvem. Aztán ahogy cseperedtem, úgy engem is meglegyintett a kamaszkor szele…
Így váltotta fel a papi hivatás gondolatát, valamint a petróleumlámpa fényében, közös olvasással és családi körben eltöltött estéket a foci, a néptánc és még megannyi más szórakoztató dolog. Kiskomáromot mindig is pezsgő társasági és kulturális élet jellemezte.
– A falu központjának számított az Arany Vendéglő, vagy ahogy emlegettük, az „aranykocsma”, de a nevével ellentétben nem pusztán italkimérés volt - hangsúlyozza. – Az épület keleti felében működött a nagyméretű, bársonyszékes mozi, az emeleten pedig színház- és báltermet alakítottak ki. És ezek a helyiségek, bizony, nem maradtak kihasználatlanok. Számos közművelődési egyesület és intézmény tartotta itt a rendezvényeit: tűzoltó- vagy regrutabált, szüreti mulatságot, búcsút. Aztán többször is vendégszerepelt nálunk az Országos Déryné Színház, a kaposvári Csiky Gergely Színház, sőt, még Magyar Állami Népi Együttes is érintette a községet az egyik turnéja alkalmával. De természetesen a helyi színjátszókról sem szabad elfeledkezni, akik Furó István tanár úr szervezésében többször is felléptek.
Az „aranykocsma” helyét később átvette az Árpád utcai pártház nagyterme, s amikor nem volt éppen sem vetítés, sem illem- és tánctanfolyam, sem KISZ-klub, hatalmas csatákat vívtak a fiatalok a pingpong asztal mellett. Riersch Zoltán szerint itt, Kiskomáromban szökkent szárba a ma már nagy múltra visszatekintő zalakomári asztalitenisz élet – hasonlóan a nagykanizsai néptáncmozgalomhoz.
– Földim volt az 1990-ben elhunyt és azóta méltatlanul elfeledett Papp László, aki amellett, hogy művelte, oktatta is a néptáncot, például Szepetneken és Letenyén. Rengeteg tanítványa volt. Sajnos, hozzá hasonlóan már Takács Lászlóra is alig emlékeznek, aki pedig nagyformátumú költő és pedagógus volt. Úgy gondolom, mindketten megérdemelnének egy-egy emléktáblát a szülőfalujukban.
Riersch Zoltán a könyvében még tucatnyi gyermek- és fiatalkori emléket felidéz, amelyből azonban nemcsak a 20. század második felének falusi mindennapjai rajzolódnak ki, hanem egy életút mérföldkövei. Őszintén és a tőle megszokott érzelmességgel ír többek között gyermekei édesanyjának elvesztéséről, s arról, miként segített a trauma, majd a későbbi megpróbáltatások feldolgozásában – családja támogatása mellett – az írás.
– Csak utólag vettem észre, hogy amikor valaki elveszti a párját, és magára marad, az emberek elkezdik furcsán méregetni: összesúgnak a háta mögött, és olyanokat mondanak, hogy biztos magába zuhan az illető, és elindul a lejtőn… Nos, én is bezárkóztam, de minden figyelmemet az írásra összpontosítottam. Sokszor éjszakákon át gépeltem, többnyire 20-30 oldalas leveleket az elhunyt feleségemnek. Azelőtt is voltak zsengéim, ám akkor, valami földöntúli inspiráció hatására, kiteljesedtem. Amikor 2004-ben megjelent a Murai szél című kötetem, kivittem egy példányt a temetőbe, hogy megmutassam a feleségemnek, és köszönetet mondjak neki. Hiszen ő adott erőt ahhoz, hogy szembenézzek magammal, és írjak, ami az évek során mázsás terhektől szabadított fel.
KERETES:
Tűzre s fényre lobbantani
Hetven évem
tele van tüskével.
Barátaim az égi gesztenyésben
az öreg fal alatt borozgatnak.
A sokat akartam súlya
még próbára bocsát.
Felszállok az utolsó járatra.
Talán még nem utoljára.
Ki kell tépnem bőröm alól,
és legbelülről a töviseket,
tűzre s fényre lobbantani
gyúlékony pozdorjájukat:
hadd világítsak még kicsit
apró és öreg éji lámpásként,
nappali szivárvány fényorgiában
az Úton lévőknek…