Krisztuskereszten.ewk.hu
Riersch Zoltán:
1956 /öt haiku/
Ébred a hajnal.
Új szív a trikolóron.
Tizenhármat ver.
Ébred a hajnal.
Molotov-koktél fénye:
nemzet reménye!
Halott a hajnal.
Ruszki csizmák a véres
avarban – konec.
Isten igazi!
Isten becsukta szemét.
Tizenhárom nap.
Hóhérszegecsek.
Rabláncból köldökzsinór.
Haljon a haza?
Riersch Zoltán:
Adventi előszó
November utolsó csütörtökét követő vasárnap, ádvent első vasárnapja. Még néhány fáradt fényű, ködtől, zúzmarától meggyötört nap, s megjelennek az utcákon az első karácsonyi árusok, s ránk köszön a várakozás. Az eljövendő előtti utolsó hetek Ádvent előszobája. Letudjuk a Luca-napot, emberarcú kívánságok telepednek gondolatainkra. Írhatnám úgy is, ebben az őrült, idegbeteg, lélektelen, rohanó és taposó világban, többnyire furcsa kívánságaink vannak. Nekem is, gyerekeimnek is. Unokáimnak, barátaimnak is. Furcsa, mert bármennyire is eszement az ember, józan pillanataiban szeretetéhes, tenni és akarni akaró. Hívő, kisdedváró. Az amúgy mindennapos őrület ellen megváltásra vágyó. Megváltóra, Messiásra vágyó! Szívből, igazából, eltelve igazi érzésekkel, pótolandó, pótolható hiánnyal, szeretettel. Olyannal, amiért kell és érdemes élni! Már érezni a beigli illatát, hallani az ezüstderes tűlevelek között suhanó száncsengő susogását. A várakozásban áhítatillatú, gyertyaillatú a fel-felkacagó szentestét váró csend. Az örökké haragvó, már kevésbé haragos, szinte már meg is bocsátó. A katona vaktöltényt rak a fegyverébe, (be jó lenne) s az ellenséges árkok ásója betemeti szörnyszülöttét. Templomainkban mosolyognak a szentek, s a padsorok között feltűnik az eddig hitetlen is. Az eljövetel hitben is erősít. Egy az Isten, bármely úton közelíted, a Hit ereje átsegít a hosszú Út nehézségein. Nemcsak az újraélesztett élet privilégiuma az „alagútfény”, - bár az is igaz, fényt látni csak az tud, aki tiszta és őszinte szemmel nézi pislákoló fényeit a teremtett és megvallatott világnak.
A kiűzetés óta a Teremtő akaratából még születünk, de meg is halunk. Születünk, mert Isten a teremtéskor így akarta, - s meghalunk, mert elkövettük az eredendő bűnt: kétszer tagadtuk meg az örök életet! Az Édenkertben, s aztán a kiűzetés után, a Golgotán. Utána már hiába mostuk mi is kezeinket, megteremtettük saját haragosainkat, árokásóinkat, katonáinkat, tolvajainkat, farizeusainkat. Akkor is, most is. Így múlik el a világ dicsősége. Így múlik el a világ dicsősége? Lám’ – kétezer éve a Csendes Éjben megtisztul az ember. Az ádventi előszobában leveszi kalpagját, tisztelegve az élet értelme előtt, lemossa testét és lelkét, s szemében életre riad az értelem fénye. Tudja, érzi, többet nem hibázhat!
Ádvent, s aztán a szenteste közeledtével esthajnali fényben figyeljük egymás íriszét. Hóharmatos örömkönny csordul ki a lélek tükréből az ádventi gyertyák-fények segítségével a betlehemi jászol s a zöld fenyő láttán: Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok… Jézusunk, Jézusunk Betlehemben… megszületett a Megváltó halleluja… Isten álld meg a magyart… Isten álld meg a magyart jókedvvel, békével… gyűlölködés, önpusztítás, törökátok nélkül… Ámen
Riersch Zoltán:
Ünnepeink – anyák napja
Még alig múlt karácsony, de már túl vagyunk az évszázad legkoraibb, és leghidegebb, legridegebb húsvéti ünnepein. Az kora tavaszi virágok rég elnyíltak, s amelyik mégsem, arról gondoskodott a húsvéti hó s a szívtelen mínusz. A hóvirág, az ibolya és az aranyeső elvirágzása (elfagyása) után várhatunk még némi kíváncsi gólyahír, kankalin jöttére, de igazából a hangulatunknak és kedélyünknek jót tenni majd csak a kiskerti jácint kíváncsisága, és az áprilisi, májusi illatorgia, az orgonavirágzás fog. És természetesen a legszebb ünnepeink legszebbike, az anyák napja. Mint ahogy a természet az élet bölcsője a kikelet, a tavasz, úgy az élet, a lét, az ember, az emberiség, a jövő bölcsője az édesanya és a legtitkosabb zuga, az anyaméhe, melyből mindannyian lettünk. S melynek mindannyian a legnagyobb hálával és tisztelettel, szeretettel és öleléssel tartozunk. Az élet értelme a huszonegyedik században is a szeretet és a tisztelet – lenne. A szeretet a legintimebb, mégis a legnyilvánosabb dolog a világon, míg a tisztelet (még ebben a szülő és tanárverős világban is) mindenki számára kötelező evidencia. Erre is tanított mindenkit a kezdetektől az édesanyja. Meg még sok mindenre, ami az élet meg - és túléléséhez szükséges. Szeretetben, tiszteletben, ölelésben, hívőn, idealistán. Úgy, ahogy mindannyiunk édesanyja megálmodta. Hálás szívvel köszönjük meg mindannyian az értelmet, a valódi valóságot. Egy szál virág, egy könnyes ölelés, egy halk köszönöm, s ha már nem él, a temetőben egy emlékező főfajtás a legkevesebb - minden édesanyának.
Riersch Zoltán:
Az átkos kor gyermekkora, hagyományai
Az ötvenes években a mi családunk Budapesten, Kiskomáromban, és Nagykanizsán élte a háború utáni átkoskor szerinti életét. Én, a testvéreimmel leginkább a család szétesése miatt a Mosó menti faluban, nagyanyánknál laktunk, kortünetként. Nagyon szegény, de mégis nagyon szép gyermekkorunk volt a kiskomáromi mamánál. A háború utáni években a kommunista világ nagyon vallástalan volt, mi mégis háborítatlanul jártunk templomba, hittan oktatásban részesültünk, s megtartottuk a katolikus vallási ünnepeinket. Valószínűleg nem tudott a falusi rendszer mit kezdeni a három unokáját egyedül nevelő idős asszonnyal. Vagy, mi már nem is számítottunk az akkori sztálinista, rákosista világnak…
Ádvent a mi számunkra a Luca napi maszkás kotyolással, falujárással kezdődött, majd a baráti csoportokban összeálló, báránybekecs pásztoros, Józsefes, Máriás, Kisjézusos kántáló csengettyűs betlehemezéssel folytatódott, ami kitartott egészen szentestéig… Csodaszép időszak volt. Hogy hogynem, mi azt hittük, hogy az a természetes, amire jutott is. Karácsonykor, ha nem volt fánk, volt egy fenyőfa ág a nagyvázában, gyertyával. Ha volt fánk, akkor alma, aranyozott dió és gyertya volt az ágakon. Testvéreimmel mi ezt hittük ajándéknak, meg a hatalmas hónapokon át tartó teleket, a nagy havat, ami azokban az években minden alkalommal leesett.
Beköszöntött Szenteste. Nem lévén más, gumicsizmát húztunk a lábunkra, amelyeket jól betakargattuk szalmával és kapcával. Vastag hárászkendőt tekert a vékony posztókabátunk fölé mamánk, s mi a nagy hóban kíváncsian, várakozva, boldogan mentünk az éjféli misére. Nem is a katolikus liturgia fontossága miatt, azt még akkor nem pontosan érzékeltük, számunkra az éjféli mise igazi karácsonyi ajándék volt. Az ünnepi vacsora lucskoskáposzta volt, de nem töltött, mert hús nem mindig volt, hanem kacsaaprólék volt benne… Diós meg mákos bejgli volt a sütemény. Másnap a mama hurkát sütött, kukorica, meg hajdinakásás véres és májas hurkát, ami akkor mennyei eledel volt, és mindannyian jól laktunk vele. Karácsony első napján délelőtt elmentünk a nagymisére, utána ebédeltünk, ebéd után pedig a pajtásainkkal hatalmas hócsatákat vívtunk, csúszkáltunk, szánkóztunk… Érdekes módon, még a jobban élő, módosabb szülők gyermekei sem azzal voltak elfoglalva, mit, és mennyit kaptak, hanem az akkori, hétköznapinak tűnő, mégis varázslatos karácsony örömeivel.
Évekkel később. már, minden évben volt karácsonyfánk. Előfordult, hogy sztaniol papírba csomagolt kockacukorból vagy a házilag főzött hamísított szaloncukor is került a fára, na meg az ágakra teljesen szétszedegetett, széthúzogatott vatta, hófolt gyanánt. Néhány év múlva szégyenszemre, az akkori ideológia agymosás hatására egyre jobban elmaradtak a szentestei ünnepi misére járások, régi, hitbéli, magyaros karácsonyi szokások. Egészen a konszolidációig, a felnőttkori tudat kitisztulásáig.
Riersch Zoltán:
Csend
Révedezik a délután
az aranybarna kertben.
Szembe jönnek velem a fák.
Halottaimat elbúcsúztatták
a sárgaszirmú krizantémok.
Riersch Zoltán:
Őszi fényben
odakinn szitál az eső
közeledik a beteljesülés
anyám már nem ölel magához
tegnap elmentél Te is
szürke volt a reggel
mára hiába az őszi verőfény
a fecskék délre húztak
s mit keresek nem lelem
a tápláló termés a helyén
roskadozik a magtár
roskadozok én is
lassan elfogy a fény is
Riersch Zoltán: Himnusz előtt
Szerelemes a szerelem szilveszteri éjszakán, csillagfénye
holdtükrében, hold leánya ezüst fényben, de szerelmes néz reám.
Körben koccan a pohár szilveszteri éjszakán, éji csillag féltő fénye
Ámor isten büszkesége: körbezár a szerelem, éjasszonyát követem:
lám a fénye csapodár!
Körbejár már a pohár szilveszteréj éjszakán robban szana-szerteszéjjel
téli pásztor büszkesége: teli pohár életnedvvel,
szememben a kedvesemmel.
Nedve párlat, szeme könnyes ezer évnek szenvedésnek,
történelmünk illatának Magor apánk hű fiának:
vérnek, szennynek, rettegésnek, örömillat büszkeségnek.
Dalunk szárnyal át az égen, átriadva ezer éven: Isten áldd a büszke magyart,
s áld az anyát, áld az apát: áld meg Uram ezt a Hazát!
Ha majd utunk végét járjuk büszkeségünk eléd tesszük.
Kérjük kedved, igazságod: te alkottad e világot!
Szóljon dala zeneszónak, örömszónak, búcsúzónak!
Táncold magyar sámántáncod! Borral köszöntsd új világod!
Köszöntsd újabb ezer éved, gyermekedet, kicsi lányod,
testvéredet, büszke párod: istenadta teremtette… -
pezsgőspohár körbe-körbe, kiálts imát köszöntődre!
Szerelmetes szerelemmel, kipirulva, könnyes szemmel.
BÚÉK 2019
Riersch Zoltán:
Édesanyám! Édesanyám! Köszönöm, hogy vigyáztál rám!
A kései tél, még alig csendesedett el. Lám, itt volt a krisztusi kereszthalál és a feltámadás ünnepe, s közelít az anyák napja. A kései tőzike, a hóvirág és az ibolya után virágzik az aranyeső, a nárcisz, jázmin, tulipán. Rügybe, zöldbe pattantak a fák, s a tavasz legszebb, legnemesebb, legillatosabb virága, az orgona is rácsodálkozik a már lengébben öltözött lányokra, legényekre. A vajh’ mitől morózus férfiakra, a dél-zalai, muraháti, muraföldi nőkre.
Igen! Mifelénk csodálatosak a lányok, asszonyok! Zaklatott, a napi gondoktól és egyéb mástól morózus életünk legbiztosabb, legbiztonságosabb kikötői férfisorsunk hajójának, életünknek. Legmelegebb színű, legillatosabb virágai az itt élő teremtés koronáinak. Leginkább csak rajtuk múlik a családi élet milyensége, a gyermekek, unokák tiszta és őszinte emberré nevelése.
A tavasz egyik legszentebb ünnepe, amikor nőnapon átadjuk (nem kevés bűntudattal) az egy szál virágot, s május első vasárnapján szerelmetes gondolatokkal megköszönjük életünk legszebb ajándékát, a teremtés, a születés pillanatát!
Ha még él édesanyánk, felnőttként is bennünk féltő könnyes íriszébe nézve, a könnyek tükrében, fel-felvillan születésünk első pillanata, a boldog gyermekkor, amikor még mi is „szilaj nádparipán lovagolva” fújtuk tiszta tüdőből a „fűzfa sípot”, szembesülve az egykori ölelés, az akkori otthon melegének a hiányával. Megcsókoljuk a miattunk is ráncos kezet, a bennünk féltő könnyes szemeket, s kissé sután a felnőttként is ránk törő gyermeki vágytól, átadjuk a köszönet és a hála, a szeretet virágait. Igen, ha még él anyánk!
S ha nem, mit is tehetnénk mást: kimegyünk egy nagy halom röghöz, s elhaló hangon köszönjük meg születésünk, s valljuk meg a hiányt a másfél méter mélyen porladó, születésünk édes szószólójának… S otthon, zavartan és meghatódva, de büszkén nézzük gyermekeink, unokáink óvodás és kamaszos zavarát, mikor átölelik a mamát és anyát. És a mama és anya végre őszintén boldog a mindent köszönő szavaktól, a virágoktól, bár már abban a percben tudják, ez csak egy múló pillanat, mert a huszonegyedik századi világ, már csak ilyen. Szégyelli kimutatni az igazi, az őszinte, a romlatlan, a legszentebb érzéseit…
***
A mához, már oly távoli születésem. Anyám törékeny termete is már a röghöz kötött. A tuják, s fenyők között, a lankás domb mögül felkelő Nap kíváncsin tekint a megtévedt látogatóra; tekintetében az olvadó arany fekete árnyú könnycsepp.
Közelítek bölcsöm ringatójához, de másfél méter mélyen nyugszik születésem édes szószólója:
A napkelte, s a korai cinke megdöbben, nem érti, mégis, miért anyatej illatú a csend.
A majd’ elfelejtett síron, a nefelejcs s kökény kékjében, pirul a gyermeki - késés - szégyenétől, a hajnalharmatos tulipán, s tán, még a tavalyelőttről ott maradt, árva árvácska.
A napkelte édesanyaarcú árnyat rajzol homlokomra. Szívemet a hiány markolja: Megszólalásra bír, a - vajh’ miért - felejtés, s a már kései köszönet.
Megkésett jött-tömet nem értik az aludni vágyó baglyok, nem értem én sem, de hiszem, nem csak remélem: Anyám tudja a miértre a választ.
Mert bár másfél méter, és tizenöt év választja el a tegnapot a mától; nem a hiánytól fényezi arannyal a napkelte a tájat: Mindent megbocsátó anyámat látom a sírok, - s felettem, a fekete fecskékkel az ég felé repülni:
Szárny-kezében (a most elhozott) egy szál fekete rózsa, s mint régen, - engem féltve és szeretve -, túlvilági, - még el nem késett üzenetként: Felém, integet…
***
Csendben köszönj!
Hogy még van édesanyád,
Köszönd meg,Örülj, szeresd!
Ha már nincs, - elment,
Menj hozzá a temetőbe, siess, keresd!
Ha van még édesanyád,
Csókold meg érted dolgos két kezét,
Fáradó szemébe mond nevét:
Édesanyám! Édesanyám!
Köszönöm, hogy vigyáztál rám!
Köszönöm, hogy felneveltél!
Keresztúri fakeresztnél
Csendben köszönj, - sírvirággal:
Halott anyád fáradt lelke
Emlékező, halk madárdal.
Dalold csendben madarakkal
Emlékező köszöntésed!
Hajtsd meg fejed – szép emlékek
Gyermekkönnyes emlékének.
Riersch Zoltán
Télkiűzetés
Letudtuk az idei farsangot. Elégettük a tél szalmabábuját…
A vasárnapi, a mohácsi busójárás, az egyéb helyeken elégetett - telet jelképező szalma-bábuk , a fatönkhúzások, az utolsó maszka, - alapítványi, és egyéb bálok letudtával kifejeztük igényünket a tavasz eljövetelére. Bár nem volt olyan kegyetlen az idei tél, mint az előző, - elég volt belőle.
Jöjjön a kikelet, nyíljon a tavaszi kikerics és az ibolya – ha már két héttel ezelőtt a Teremtő belekóstoltatott bennünket a hóvirágos tavaszillatba.
Az idei esztendő Húshagyókeddjének előszobájában hangulatrontóan, szürkén és reménytelenül esik az eső. Odakint az utcákon esernyővirágok nyílnak,. Színesen, s feketén. Színesen, mert azért szépek voltak a téli ünnepeink, – feketén, mert az idei télre, leginkább a szürkeség volt a jellemző, nem a hó, fehérén csillogó aranyló fény…
Hamvazószerdától kezdetét veszi a böjt, a ráhangolódás a kereszthalál szentségének, jövőnk – mindenségére, és a húsvéthétfői megváltói útmutatásra…
Az isteni – örök élet –, és a feltámadás reménye, egyben, és áttételesen, valami újnak is a kezdete. Úgy a hitünkben, mint odakint a természetben. Az eredendő bűnünk újkori megváltása miatt, hisszük a kereszthalált és a feltámadást: reggelünk, nappalunk, s éjszakánk után, várjuk a fényes hajnalok ébredését, mint a természet, a téli sötétség után, a tavaszi hajnalpírt, s a kikeletet.
De az eljövetelig asszonyaink néphagyományaink, babonáink, szokásaink miatt, még hál’ Istennek, megsütik a húshagyókeddi csöröge, és forgácsfánkot, a farsangi szalagos fánkot - lekvárral, csokoládéval, - ropogósan és ízesen. Öregjeink és fiataljaink beöltöznek télriasztó és űző maszkaruhába: a szokásaink miatt, s hogy jó és követendő szokásainkat, ne feledjük, mint, sajnos annyi minden mást, ami a mi életünkkel, kultúránkkal, gyökereinkkel, létünkkel és nem létünkkel összefügg – gyermekeink, unokáink, hazánk öröksége, és az értékes örökség megőrzése miatt. Mert kultúránk, s szokásaink öröksége, egyben stafírungunk is, amit mi bizony viszünk magunkkal a sírig.
Szobám télkesernyés levegője cserére vágyott. Kitártam ablakom, gondolataim, és a szürke esőtől páradús levegő előtt. A beáramló ózon illatában, valami, kellemesen furcsa aromáját éreztem a nehéz levegőnek… Könnyű volt megfejtenem a titkot, a pavlovi reflex, és az orrom segített. Szomszédom nyitott ablakából porcukor, lekvár, és az olajban sülő forgácsfánk illata köszönt rám… Már nem is érdekelt, hogy odakint, szürkén és szomorúan esett az eső… nekem jókedvem lett… nem is tudom, vajon mitől?
***
Itt a tavasz, itt a tavasz
Az éji kéj - sötétet
feledni vágyva
a nyújtózó horizonton
bíborban pirkad a másnap.
A réveteg hajnal szemében
száz s ezer szikra lobban,
napfény - fáklya gyúl a világra:
a reggel dalra fakassza
a pacsirtát, s a remegő rigó
rárikolt a százszorszép
sárga, piros, kék virágra:
itt a tavasz, itt a tavasz!
***
mikor kankalinkék volt
felzaklat a sosem múló januári tél
türelmetlenségem égeti a belsőm
belülről jön mint a magányos gondolat
szemközt a türelmes tavasz valósággal
kimostam belsőm téli szutykát
mégis látszanak a foltok
birkózom a fagyos erénnyel
s lassan belém költözik a csend
a téli éjben jégben fészkel a feketerigó
rég nem felesel vele a szemtelen cinke
istenem rég de csoda – csoda szép volt
mikor bordó majd kankalinkék volt az égbolt
Riersch Zoltán:
Frizura
Közeleg az év utolsó napja. Kinek még nem volt eddig ötlete, kérdések között hánykolódik: Hol is töltsem a szilvesztert? Ha igen, és megvan a hol, mit is vegyek fel, milyen legyen a frizurám?
Nagyon szép és bensőséges volt a karácsonyunk. Gyermekeimmel, unokáimmal, párommal együtt töltöttük el az ünnepeket. Nagyokat ettünk – ittunk, néztük a tévé műsorát, sokat beszélgettünk, emlegetve a régmúlt ünnepeit, az eltávozott szeretteinket. Töltődtünk. Már – már búcsúztattuk az idei esztendőt. Milyen is volt, hogy is volt, miért is volt úgy? A kisdedi eljövetelben valahol mindig ott van az évbúcsúztató.
Lányaim, a párom átbeszélték a ruhatáraikat, fiammal, vejeimmel jó nagyokat somolyogtunk az Istennek be nem ismerve, bizony szépek az asszonyok, mi több, miértünk akarnak még csinosabbak lenni, szépen felöltözni. Idáig rendben is volt a dolog, valahol, ott belül mi is tervezgettük a mit és hogyant. Hová megyünk és mit is veszünk –oda - fel. Rendben is van, ez olyan jó és igaz "férfiduma"! Az, az igazság, hogy az asszonyaink úgyis beleszólnak ebbe is. Ők is szeretnek büszkélkedni a megszerzett trófeákkal.
A családi tanács eldöntötte a buli helyét. Megvan a hol és a mikor. Megvan a mit és a hogyan. A lányok összedugták a fejüket és megbeszélték a felkészülési részleteket. Vagy két óráig próbálgatták azokat a ruhákat, amit úgysem vesznek fel. Nem is baj, úgyis csinosak lesznek. Éva lánya mindegyik.
Vacsora előtt úgy fél órával az egyikük kitalálta, hogy kipróbálják, milyen lesz a szilveszteri frizurájuk. Mi, a fiúk félrevonultunk egyet zsugázni. Észre sem vettük az idő múlását, csak a gyomrunk korrant egyet – kettőt, aztán hármat –négyet. A lányok, dauerban – sminkben, uborkapakolási maradványokban ültek az ebédlőben. Még a kamaszlány unokáim is. Hogy nem vacsoráztunk ünnepien, kvázi természetes. Igen, a frizura. Időigényes, macerás, és mi rettenetesen nehezen vesszük tudomásul, hogy a lányok igenis miértünk akarnak szépek lenni. Természetesen ehhez hozzátartozik az a frizura is, amit mi hajlamosak vagyunk öt perc alatt tönkre tenni. Ez a szép benne!
Lányok, bocsánat! Frizurázkodjatok még értünk, sokáig! Új frizura, boldog új év...
***
Szerelemes a szerelem szilveszteri éjszakán, csillagfénye
holdtükrében, hold leánya ezüst fényben, de szerelmes néz reám.
Körben koccan a pohár szilveszteri éjszakán, éji csillag féltő fénye
Ámor isten büszkesége: körbezár a szerelem, éjasszonyát követem:
lám a fénye csapodár!
Körbejár már a pohár szilveszteréj éjszakán robban szana-szerteszéjjel
téli pásztor büszkesége: teli pohár életnedvvel,
szememben a kedvesemmel.
Nedve párlat, szeme könnyes ezer évnek szenvedésnek,
történelmünk illatának Magor apánk hű fiának:
vérnek, szennynek, rettegésnek, örömillat büszkeségnek.
Dalunk szárnyal át az égen, átriadva ezer éven: Isten áldd a büszke magyart,
s áld az anyát, áld az apát: áld meg Uram ezt a Hazát!
Ha majd utunk végét járjuk büszkeségünk eléd tesszük.
Kérjük kedved, igazságod: te alkottad e világot!
Szóljon dala zeneszónak, örömszónak, búcsúzónak!
Táncold magyar sámántáncod! Borral köszöntsd új világod!
Köszöntsd újabb ezer éved, gyermekedet, kicsi lányod,
testvéredet, büszke párod: istenadta teremtette… -
pezsgőspohár körbe-körbe, kiálts imát köszöntődre!
Szerelmetes szerelemmel, kipirulva, könnyes szemmel.
BÚÉK 2017
Riersch Zoltán:
Húsvéti várakozás…
A hosszúnak tűnő tél naptárilag véget ért. Letudtuk a farsangot, szembefordultunk a böjti széllel. Bár a téli idő szemtelen fruskaként vissza – visszaköszön, s szigorú apja, a Tél Tábornok váratlanul, még néha megrázza hószakállát, már közelít az újabb, a kereszténység talán legnagyobb, sorsunkat is formáló ünnepe. Még pár nap és kopogtat ajtónkon a húsvét.
Ki - ki vallása, szokásai, habitusa szerint, de már mindannyian várjuk.
Várjuk a kereszthalál, a teremtés, és az eredendő bűn igazságát, és igaztalanságát: s miatta, miattunk is, az őszinte megnyilvánulását, emberarcúságát a huszonegyedik század való világos, és kukkolós – ha kell árokásós, szembefordulós és szembefordítós társadalmának.
Hitet kell végre tennünk a hitünk mellett! A globalizáció szélsőségei miatt is, a teremtés és a teremtetés mellett. Kétszer kaptunk már eddig esélyt. Ádám nem élt vele. Jézust keresztrefeszítettük. Hiba, hiba hátán. Bűn, bűn hátán. Tévedés, tévedés hátán. Mindez kiért és miért?
Négyszemközt kell elbeszélgetni, szembenézni végre, az általunk alakított sorsunkkal és önmagunkkal, a Jézusi hit segítségével, összezárva a lelket és az egót, tükörként használva a tetteinket és mulasztásainkat.
Nem feledve, de letudva a múlt ármánykodásait, hogy tanulságából, és hitünkből erőt merítve be tudjuk fogadni a krisztusi tanulságot. Hogy értelme is legyen a krisztusi korpusznak a szobánk falán.
A kereszthalál miértjeit magyarázni lehet. Megmagyarázni nem kell, nem szabad.
Érezni, érteni kell. Felelősségvállalóan, miatta, érte.
Erről szól a vallás. Ezt magyarázzák félre ízléstelenül egyes demagógok. Épp ezért is:
Hadd legyen már az én dolgom, hogy kiben és miben hiszek. Ne a politika döntse el. Hadd döntsem el én, már krisztusi koron túl élő homo, hogy miért hiszek abban, amiben hiszek, s miért követem egyházam, és hitem hiteles vezetőit.
A világegyetem teremtését lehet magyarázni, így is, meg úgy is. Hinni egyféleképpen lehet. Őszintén. Belülről. Alámerülve a valamilyen – lelki - tisztaságba. Egyszemélyes döntésként, kizárva a percemberek és az évezredek kényszerítő hatásait. A nagypénteki gyónásnak csak így van értelme.
A húshéti utat a téli szennytől tisztító böjti szél munkáját csak az tudja emberként értékelni, aki valóban őszintén vágyik a tavaszi megújhodásra. A természet megújulására, és a lélek megerősödésére. Erről szól a húsvéti várakozás. Erről énekelnek a tavaszi madarak.
***
Riersch Zoltán:
Krisztuskereszten
Uram, rád figyelő csend van
a magyar Golgotán,
keresztjeid között egyedül vagyok.
Szóljon hát a hamis fanfár,
hamis múzsák,
tömjénfüstös hamis angyalok.
Zengjen, dübörögjön
villámló tűzben,
viharban a luciferi éj,
hozzá nincs közöm.
Megharcoltam már
krisztus-múltamat.
Évezredeken át dúlt
az Ádámvéres Éden viszály.
Percember emberére kiáltott,
hite hamis volt, jövője nincstelen.
Hogy ki kit értett és ölt meg Isten ebben önös,
a nagypéntek az én véremtől is bíborvörös.
Jelen érzéseim gonoszra futnak,
fáradt testemet féregsereg marja.
Na rajta!!! -, most lefekszem,
de ki mondja meg mikor kelek
emberférgek, féreg percemberek?
Keresztre feszített Atyám!
A bennem élők izzó tekintettel rád figyelnek!
Elhagyott temetőkben tőled remélnek
megváltást s keresztet!
Értük nem gyújt gyertyát senki!?
Hát csak ennyi, és vége?
Jó Uram! Könyörgöm, vedd észre,
Mária országának büszke népe vérrel öntözi
újkori csipkebokor tűzben a magára hagyott
magyar golgotát!
Idegenek közt hallgat az élő!
Tudod, Uram, most nagy a … csend.
Itt a magyar földön, itt az ugaron, itt idelent…
Riersch Zoltán:
Íme az Ember! Feszítsd meg!
Úgy kétezer éve Élt köztünk valaha itt a földön egy csupa nagybetűs EMBER. Tulajdonképpen nem tett semmi különöset. Élt elrendelése szerint. Élt a parancsolatok szerint. Élt a földi küldetése szerint. Etalonként, idolként, jövendőbeli vezetőként, királyként. Isteni élete példáján keresztül tanította a Hit gyakorlását és lényegét, a teremtés perspektíváját és tisztességét.
Bár születése is természetfeletti, mennyei csoda és kegyelem, az életének értelme az egyszerűsége volt.
Mert az élet, a Teremtés óta, s később is, most is, amúgy egyszerű lenne, lehetne. Csak, mi, megtévedt emberek, nem tudtunk, nem akarunk egyszerűen élni. Nem tudunk, nem akarunk igazán életszerűen élni. Sem a hitünk által kapott lehetőségeinkkel, sem tehetségünkkel, sem a föld, a víz, a levegő, a csillagok által együtt kínált csodákkal.
Teremtőnket, Hitünket, sokszor képmutató módon tagadjuk, s csak akkor kapaszkodunk a Láthatatlanba és Megfoghatatlanba, ha már nagyon nagy a baj, s ha már legtöbbször késő.
A földet, vizeinket, energiáinkat – testünket, elménket kizsigereljük, velünk született tehetségünket - legtöbben és leginkább zsoldoskatonaként - a rossz szolgálatába állítjuk. Hogy minek és kinek a hatására, már nem számít, nem is vesszük észre, illetve, mire észlelni kezdi a vészjeleket a megzavart tudatunk, legtöbbször már késő. Utunk végén már minden hiába! S az út hosszát és milyenségét, mi, a kiűzetés óta megtévedtek, nem tudjuk befolyásolni.
Hogy így legyen, tettünk is érte eleget. Akkor is. Most is.
Mert kimondtuk a „mosom kezeimet” s együtt kiáltottuk a többi félrevezetettel: Feszítsd meg! Hiába kínált alternatívát képmutató módon Poncius Pilátus, ő már akkor is tudta a kérdésre a választ. Mint ahogy Júdás is, a júdások is. A farizeusok is. Barabás, és a felhergelt, a saját árulásától megijedt, megdühödött tömeg is!
„Íme, az Ember: Feszítsd meg!”
És mi meg is feszítettük. Bár Kajafás módra, kicsit gunyorosan, és későn megdöbbenve a tettől, - már ott és akkor tudtuk, a nagypénteki kereszthalállal lehetőségeink is bevégeztettek. Egy kivételével.
Ez az egy kivétel: Hinni a stációk, a nem értelmetlen kereszthalál üzenetében, és a harmadnapi feltámadásban. Mert a Megváltás lényege, az utolsó Üzenet: a „Velem leszel a paradicsomban!” – és nem a későbbi tamáskodás! Mert az örökkévalóság elérhető, de most már nem minden áron.
Jézus, és országa (bár nem ismerjük, csak áhítjuk) nem fikció, nem csak álom. Nagy nehézségek, némi önmegtartóztatás, emberség, erkölcs, etika, az igazi értékek megkeresése és megtalálása által, a velünk született, örökélet utáni vágy, s legfőképpen a Krisztusi Hit segítségével.
Mert Hit nélkül, posványban élni ma is lehet, de hát: minek! Értelmetlen, élvezhetetlen.
A Húsvét üzenete, olyan, mint a tavasz üzenete. Az ébredés, a megvilágosodás, az újjászületés, az új lehetőségek, az új, a másabb, hitelesebb élet üzenete…
Riersch Zoltán: Isten áldd meg a magyart!
November utolsó csütörtökét követő vasárnap, ádvent első vasárnapja. Még néhány fáradt fényű, ködtől, zúzmarától meggyötört nap, s megjelennek az utcákon az első karácsonyi árusok, ránk köszönt a várakozás. Az eljövendő előtti utolsó heteket nyüstöljük, nemsokára letudva a Luca-napot, emberarcú kívánságok lepnek el bennünket. Írhatnám úgy is, ebben az őrült, idegbeteg, lélektelen, rohanó és taposó világban, néhányunknak furcsa kívánságaink vannak. Nekem is, gyerekeimnek is. Unokáimnak, barátaimnak is. Furcsa, mert bármennyire is eszement az ember, józan pillanataiban szeretetéhes: tenni és akarni akaró. Hívő, kisdedváró. Az amúgy mindennapos őrület ellen megváltásra vágyó. Megváltóra, Messiásra vágyó! Szívből, igazából, eltelve igazi érzésekkel, pótolandó, pótolható hiánnyal, szeretettel. Olyannal, amiért kell és érdemes élni!
Már érezni a beigli illatát, hallani az ezüstderes tűlevelek között suhanó száncsengő susogását. A várakozásban áhítatillatú, gyertyaillatú a fel-felkacagó szentestét váró csend. Az örökké haragvó, már kevésbé haragos, szinte már meg is bocsátó. A katona vaktöltényt rak a fegyverébe, (be jó lenne) s az ellenséges árkok ásója betemeti szörnyszülöttét. Templomainkban mosolyognak a szentek, s a padsorok között feltűnik az eddig hitetlen is. Az eljövetel hitben is erősít. Egy az Isten, bármely úton közelíted, a Hit ereje átsegít a hosszú Út nehézségein. Nem csak az újraélesztett élet privilégiuma az „alagútfény”, bár az is igaz, fényt látni csak az tud, aki tiszta és őszinte szemmel nézi pislákoló fényeit a teremtett és megvallatott világnak.
Egy ideje a Teremtő akaratából születünk és meghalunk. Születünk, mert Isten a teremtéskor így akarta, - s meghalunk, mert elkövettük az eredendő bűnt: kétszer tagadtuk meg az örök életet! Az Édenkertben, s aztán a kiűzetés után, a Golgotán. Utána már hiába mostuk mi is kezeinket, megteremtettük saját haragosainkat, árokásóinkat, katonáinkat, tolvajainkat, farizeusainkat. Akkor is, most is. Így múlik el a világ dicsősége. Így múlik el a világ dicsősége? Lám’ – kétezer éve a Csendes Éjben megtisztul az ember. Az ádventi előszobában leveszi kalpagját, tisztelegve az élet értelme előtt, lemossa testét és lelkét, s szemében életre riad az értelem fénye. Tudja, érzi, többet nem hibázhat!
Ádvent, s aztán a szenteste közeledtével esthajnali fényben figyeljük egymás íriszét. Hóharmatos örömkönny csordul ki a lélek tükréből az ádventi gyertyák-fények segítségével a betlehemi jászol s a zöld fenyő láttán: Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok… Jézusunk, Jézusunk Betlehemben… megszületett a Megváltó halleluja… Isten álld meg a magyart… Isten álld meg a magyart jókedvvel, békével… gyűlölködés, önpusztítás, törökátok nélkül… Ámen
Riersch Zoltán:
Gyertyák fényében emlékezünk halottainkra.
Október végén, november elején a természet színeinek palettáján domináns a megfakult okker és a vizes rozsdabarna. Az idei vénasszonyok nyarának talán utolsó harmadának napjait éli, nyüstöli a huszonegyedik századi dél – zalai. Odakinn erőlködik a Nap, de langyos melege, kopott fénye messze van már a nyári hétágtól. A Vásárcsarnok környékén mintha temetésre készülnének a városlakók. Majd’ minden ember kezében ott virág, mécses, koszorú. Meg – megállnak s beszédbe elegyednek egymással az ismerősök, s még az ismeretlenek is. – Emlékszel? Hogy is volt? Tudod, már egy éve, hogy elment! – a külső szemlélőnek rébuszoknak tűnhet mindez, - ha nem tudná, Mindszentekre, Halottak Napjára készül Kanizsa és a környéke is.
A városi temető már napok óta benépesül, pedig még az emlékezés napja odébb van egy kicsit. A távol élők mindig előbb jönnek az itt eltemetett halottaikhoz. De az itt élő is hamarabb utazik el a távolban nyugvó szeretetthez, hiszen vissza is kell érni elsejére, mert itt is várja valamelyik temetőben „valaki”, mert az élet az csak ilyen, mert már eltávozott a kedves, a szülő, a gyermek…
Halottak Napján emlékezünk az ismeretlenbe eltávozott szeretteinkre, a barátainkra és az ismerőseinkre. Emlékezünk az itthoni sírkertekben is a múltra, a mosolyokra, az ölelésekre, és valamilyen szinten készülünk mi is az ismeretlenbe. Spiritizálunk, aztán megbocsátunk, és reményeink, hitünk szerint bocsánatban részesülünk. Gyertyák lángja mellett találkozik a múlt és a jelen. A két nagy öreg együtt üzen a kicsinek, a jövőnek.
Az üzenet nem is lehet más, mint az: a gyertyák ellobbannak, a virágok elnyílnak, elszáradnak, de az emlékek, a visszaemlékezések, a volt, illetve holt emberi életek értékeinek megtapasztalásai örökségül kell, hogy szolgáljanak útmutatóként az itt maradóknak…
Riersch Zoltán:
Körbejár már a pohár
Szerelmes a szerelem
szilveszteri éjszakán,
csillagfénye holdtükrében
hold leánya ezüst fényben
de szerelmes néz reám.
Körben koccan a pohár
szilveszteri éjszakán -
éji csillag féltő fénye
Ámor isten büszkesége:
körbezár a szerelem,
éjasszonyát követem:
lám a fénye csapodár.
Körbejár már a pohár
szilveszteréj éjszakán;
Robban szana-szerteszéjjel
téli pásztor büszkesége,
teli pohár életnedvvel -
szememben a kedvesemmel.
Nedve párlat, szeme könnyes
ezer évnek szenvedésnek,
történelmünk illatának,
Magor apánk hű fiának,
vérnek, szennynek, rettegésnek,
öröm illat büszkeségnek…
Dalunk szárnyal át az égen.
Átriadva ezer éven
Isten áldd a büszke magyart!
S áldd az anyát, áldd az apát,
áldd meg uram ezt a hazát!
Ha majd utunk végét járjuk,
büszkeségünk eléd tesszük:
Kérjük kedved, igazságod;
te alkottad e világot!
Szóljon dala zeneszónak,
örömszónak, búcsúzónak!
Táncold magyar sámántáncod,
borral köszöntsd új világod!
Köszöntsd újabb ezer éved,
gyermekedet kicsi lányod,
testvéredet büszke párod,
Istenadta teremtette -
pezsgőspohár körbe-körbe,
kiálts imát köszöntődre:
szerelmetes szerelemmel
kipirulva, könnyes szemmel!
Riersch Zoltán
Dél – Zalában – Jégországban...
Istenem! Néhány héttel ezelőtt hogy dicsértük a koratavaszt idéző természetet, s hiányoltuk előtte, karácsonykor, szilveszterkor a hó elmaradtát, varázsát! Valahogy akkor természetellenes volt majd’ minden.
Szenteste egyik legnagyobb ismerve a család együttléte mellett a nagypelyhekben hulló hó, s szilveszterkor is nagyobb a jókedv, ha a felelőtlenek kezében felrobbanó petárdák kártékony hatásai helyett vidáman csúszkál odakinn két koccintás között a jókedv.
Január az akkumulálódásé, a pihenésé sűrű hóesésben a meleg kályha mellett. Volt egy ideig helyette hamis, csaló tavasz – illúzió, becsapott madarakkal, becsapott fákkal, génjeikben megsebzett hóvirágokkal. Influenzával, s köhögéssel a nem tudjuk, hogy öltözzünk hatására. Tartott mindez hetekig.
Aztán a természet helyére tette önmagát, és az időjárást. Két – három hete nagy mennyiségben hullt ránk a fehér áldás, s bár hirtelen jötte a tavaszillúzióban először döbbenetet okozott, (némi közlekedési káosz mellett) minden a helyére került úgy a tudatban, mint a természetben.
És csodák csodájára a hó megmaradt. Hogy nem olvadt el vastag fehér bundája, annak leginkább a csúszkáláshoz, szánkózáshoz közeli gyerekek örültek a legjobban. Jó, finom, meleg takarót kapott az ősszel vetett búza, a kiskerti fokhagyma és a testvéreik… És nem is hiába! Meg jött a mínusz tábornok, s zord, már – már szibériai hadserege elfoglalta a dél – zalai Murahátat, Principális völgyet, Szentgyörgyvári – hegyet… a nappali mínusz öt napok óta természetes, az éjszakai mínusz tizenöt – tizennyolc kegyetlen. Éjjel ezer s milliom szikrázó jéghideg csillag vetekszik a magányos Hold fényével, de nappal már majdnem hétágra süt a Nap, s a szmog mentes, baci mentes levegő, már – már mennyei… Csak ne csúszna úgy a legtöbb helyen az út és a járda. Mert az jó, hogy a Csónakázó tón vastagra hízott a jég. Itt az ideje a korcsolyázásnak, amire ilyen jó jégen régen volt lehetősége, annak ki csúszkálásra termett, jó sport az bizony. (Még emlékszem gyerekkoromra, s gumicsizmámra erősített bokaficamos kölcsönkorcsolyámra én is…)
Bizony nehézkes a gyalogos közlekedés. És nem csak az időseknek, betegeknek, bizonytalanul lép rá mindenki a járda menti hókupacokra: buszra szállás közben, átkelés közben, főleg a hajnali, reggeli órákban. Jégország lakói lettünk mi is kanizsaiak, és a régiójában élők. A hajnali tömegközlekedés bizonytalan. Bár az utak járhatók, a leamortizált buszok nem mindegyike indul el reggelenként menetrend szerint. Késünk, óvatoskodunk, bizonytalankodunk… és nem is haragvással emlékezünk a rég múlt teleire, legalábbis mi idősebbek.
Akkor, évtizedekkel korábban természetes volt az egy méteres hódunna, akár hónapokon keresztül is. Akkor mindennapos volt a jeges, havas út, az egy, jobb esetben kétcsapás közlekedés. Piros fazék sapkás, répa orras, seprűkezes hóemberek irányították a közlekedést, s szálltak suhantak a csilingelő szánok. Piros orrú piros arcú emberek mosolyogtak egymásra s hunyorogtak a rendszer szemébe: mit nekünk sztálinizmus, kádárizmus, úgyis lefagy előbb utóbb a beteg rendszer keze lába, orra farka…
Hát igen, vártunk rá, néhány évtizedet, de a mai gyerekek mosolygós, önfeledt, már – már gondnélküli arcát látva: megérte! Csak ne lenne olyan hideg! Hiába, ahogy öregszik az ember, egyre fázósabb! És én bizony nagyon fázom! Itt, Jégország egyik legszebb városában: Nagykanizsán!
***
Egy éhes, fagyos, szürke veréb
csúszkál odakinn a jégen,
ott bent,
kíváncsi homlok feszül az ablak üvegéhez.
A januári delelőn a vér is halovány,
az előszobai fogason függő posztókabát
melegre vágyón simul az ázott szürke kalaphoz.
Fáradt mosoly hamvad a tüzes kandallóban.
Egyre vadabbul hull a város felett,
az alkalmi hóbarikádok fölött
már a böjti szél se néma.
Jégvirág függönyök mögött
vétkeit gyónja - a lélek gyóntatója,
a ténfergő téli magány.
Riersch Zoltán: Ima, nem csak karácsonykor
Uram! A te kegyelmedből a tél után hiába tavaszodik ki újra meg újra, hiába öltöznek zöldbe, aztán hiába virágoznak a Csengery úti hársfák, mi, kik a te kegyelmed által itt (és máshol) élünk, újra meg újra tévedünk, vétkezünk, bűnbeesünk, - akarva, vagy akaratlan. Bocsáss meg nekem, hiszen én sem különböztettem meg a tavaszt az ősztől, a miértet a miért nemtől! Pedig időm végét járom, s csak te vagy a tudója, merre visz az utam, s mikor lesz majd vége… hogyan lesz majd vége…
Uram! Akarattal, vagy sem, része voltam s vagyok az árnyéknak és a bűnnek. Alkotóelemeimre, atomjaimra szedett a láthatatlan patáslábú és köre. Hogy mi végre maradtam kegyelted mindezek ellenére, azt csak te tudod Uram. Ami az én hátralévő földi életem része, az a Te egyedüli ajándékod és kegyelmed! Te vagy a titkok tudója, és ennek a rám eső felelőssége, az én viselkedésem felelőssége! Az én tőled kapott ideiglenes kegyelmem a végső utazás, az Ítélet előtt…
Uram! Könyörgöm, bocsáss meg nekem, gyengének s néha igaztalannak! Zsenge vetéskoromban nem vett gondjába kertészem, sodródtam a szélborzolta magára hagyott levéllel – bár ez önmagában, csak magyarázkodás, nem magyarázat. Vétkeztem. Hibáztam. Hagytam magamat befolyásolni, s nem tudtam mi végre az igazság és az igazságtalanság. Nem tudtam, mi a tett, nem tudtam (vagy csak nem akartam tudni) mit teszek.
A te kegyelmedből a kezdet után jön a bizonyság és a kétség. Az értelmes, örök életre teremtett homo harca, bizonysága csak az igaz ígéret érdekében. Igaz, a te ígéreted a végső valóság. Hit és nem hit kérdése. Én hiszek benned Uram, s hiszek a túlvilági Csengery út, virágzó hársfáiban is.
De beteg vagyok, gyenge és sokat kísértett. Az is igaz, leginkább magamnak (mint mindannyian) köszönhetem nyűgöm – bajom, mint ahogy tetteimnek csak én lehetek az egyedüli vádlottja, - de élvezője is…
Uram! A te Fiad már bizonyított. Én csak bizonygatok. Fiad áldozataival, tanításaival megmutatta az Utat és az Igazságot! Nekünk, miattunk, tévedéseink, vétkeink és bűneink miatt, a megbocsátás, az Örök Élet érdekében!
Én néha tévelyegtem, s kerestem az igazságot. Mi az én, a mi nehézségünk ahhoz képest, hogy Ő a vérét, a földi életét adta a hitetlenek, a gyilkosai kezébe – értünk, miattunk, s múltunk szégyeneinek megváltása, eltörlése érdekében! Hitünk érdekében! És mi mégis legtöbben hitetlen Tamások vagyunk…
Uram! Így, utam vége felé (gondolom én, tán ezt is tamáskodva) nagy az én bűnöm, vétkem, szégyenem! Gyenge és gyarló voltam! S hogy már erőm fogyóban van, a földi korom szerinti életem vége felé járok, a bűn és bűnhődés tudatától egyre gyengébb leszek. Kitéve az elmémet és énemet ilyennek meg az olyannak, pedig az ilyen és olyan nincs is. Kisbetűs sátáni találmány. Nem segít ellene – leginkább miatta, csak a hozzád való könyörgés Uram!
Uram! Nézz reám, vessd rám figyelő tekinteted, onnan az ismeretlenből, onnan a végtelenből! Onnan, a te távoli birodalmadból, ahol te mégis közel vagy hozzám, hozzánk! Érzem szíved szeretetét, hallom dobbanását! Mostanában még álmodom is, talán az arcod is látom. Olyan nagyapám féle tekinteted. Meleg, jóságos, és mégis szigorú. Az illatod meg olyan jó pipaszagú. Mert érezlek is itt a közelemben. Vagy nem, csak nagyon szeretném, ha ez így történhetne.
Kérlek, bocsáss meg nekem, és adj erőt vétkeim, hibáim, bűneim felvállalásaihoz, leginkább, leküzdéseikhez! A továbbiak megelőzéséhez! Kérlek, segíts, hogy hátralévő földi életemet hitben, hitelesen, békességben, koromnak megfelelő egészségben, magam s mások követendő tanulsága szerint, boldogan élhessem, családom, igaz barátaim körében.
Uram! Könyörögve kérlek, vigyázz a gyermekeimre és az unokáimra! Övék a földi és égi jövő. Övék a te hited. Övék lehet a te megígért országod. Övék az én életem tanulsága. Övék az első szelet kenyér, az első gyümölcs a fákról. A csobolygó patak vize, s az első érintés élménye. Az éjből előbúvó Hold csillogása, s az ébredő hajnali fények langymelege.
Vigyázz a velem élő hites és hiteles örök nőre! Társamra, páromra, ki legközelebbről hallja lélegzetem, szuszogásom, beteg szívem dobbanását, aki majd legvégül a te kegyelmedből rám ölti majd az útravaló ünnepi ruhát.
Kérlek, figyelő szemeddel vigyázz és figyelmezz jó Uram rokonaimra, barátaimra, s minden jóakaratú emberre, mert az életnek és kegyelmének csak akkor van értelme, ha a Szülő példát mutat és felügyeli a cselekedetet…
Könyörögve kérlek Teremtőm, Uram, minden eltávozott földi szerettemet, halottamat a te igaz kegyelmedből részesítsd az örök élet igazságából! Hitünk értelméből, a feltámadás szentségéből, hiszen nagy vagy és dicső Uram! Hiteles vagy, bölcs és igazságos! Irgalmas, aki a legnagyobb kegyelem birtokosa! Uram kegyelmezz!
Irgalmazz nekem Uram, hogy könyörgésem meglelhesse tanulságát és igazságát. Kérlek, részesíts a megbocsátás és kegyelem szentségében, erősítsd meg hívő szívemet, s tedd látásom az igazságban tisztábbá!
Te vagy az egyedüli igaz, te vagy az Igazság és te vagy a Hit! Segíts Uram, hogy tisztességes küzdelmet vívhassak a kísértővel Hitem, Családom, Hazám, az örökkévalóság, az örök élet érdekében!
Tudom, vallom és vállalom az igazadat Uram. Te ismered és érted az én napi küzdelmeimet, kétségeimet, talán már nem is hiábavalóságaimat. Hadd járjak Uram a hosszú, igaz Úton, még ha tele is van nem a földön kitalált feketeárnyú akadályokkal! Az akadályok azért vannak, hogy leküzdjük őket – a csak tőled és a Hit által kapott segítséggel! Csak egy út vezet hozzád a földi labirintusból. De ez az út ki is van világítva! Kinyitom hát szemem, megpróbálom megkeresni az isteni fényt, a Világosságot…
Ugye segítesz Uram? Nekem, nekünk, mikró-porszemnyi ember-valóságoknak? Hiszlek, hiszünk, kérlek és reméllek, kérünk és remélünk! Reméljük a karácsonyi születés fontosságát és szentségét, a kisdedi eljövetelt, a krisztusi királyság kezdetét. Hogy mit is kell ezért tennünk? Merre és hogyan? Kivel és mikor? Mikor és meddig? Sötétben vagy fényben? Kérlek, Uram! Hogyan tovább? Ámen
Riersch Zoltán:
Az ádámi múlt romjai között
(Advent a Deák-téri templomban)
A júdeai csendes éjben egy magányos csillag köszönt a siető napkeletiekre. A büszke esthajnal szemében tétova volt a mosoly, az oly’ sokat látott Holdnak is Betlehem felé mutatott a fénye. Két fehér, meg egy szerecsen után porzott az út, s az elágazásnál, még nem állt a kereszt. Mirha és tömjénillatú ruhájukba burkolózva útjuk - titok, - a mosom kezeimet későbbi átka, már akkor, minden názáreti bokrot és fát körbevett.
Bár csoda készült születni a csendes éjben, sakál vonyított a kisváros szélén, keselyű körözött az istálló felett. De a három, meglett férfi utat törve az ádámi múlt romjai között, mit sem törődött az eljövendő feszítsd meg hiénákkal. Titkuk célja utat mutatott a besározódott hitnek és tudatnak.
Kétezer éve csak a pásztorok és a napkeleti bölcsek várták a bizonyságot. No meg a sok évet látott cédrusok.
Az istállóban egy asszony suttogott, gőgicsélt kisdedének, mennyei zene volt az, az ács, József, büszke apai fülének. Csak a jászol a tudója, no meg a hármak, a pásztorok mellett, hogy születet a királyok királya, a halált, az eredendő bűnt megváltó,
Messiás, a későbbi út-menti kereszt!
Úgy kétezer éve az esthajnal fénye mutatta az Utat.
Itt, e megvallatott és megsanyargatott világban, majdnem minden hiába hangulatban, a hangtalan esti csendet megtöri a felsőtemplomi harang giling galangja: A megszentelt falak között találkozik az értelem az érzelemmel,
a szószéki Ige és a Tiszta Szó: Az Ige hirdeti a kőtáblai mit és a hogyant, a Tiszta Szó vigasztalja, ki vigaszra vágyik; egy másik, egy igazabb, boldogabb mai boldogtalant. S hogy az ige és a szó ne vesszen hiába, az igaz szeretet, a szív, a hiány, a várakozás kiáltsa világgá az újezredi advent üzenetét:
Békét, boldogságot, igazságot, megváltást, megnyugvást, szeretetet, bocsánatot és megbocsátást üzen az esti csendben, fel – fel törő harangzúgásban a biblia és a toll…
Riersch Zoltán
Locsolás kettőszáz forintért
Valami nagy baj van ezzel a világgal. S ami még nagyobb baj, hogy mindezt már rég óta tudjuk, mi több, beletörődően elviseljük…
Elviseljük? Beletörődően? A „fene” a jó-dolgunkba… na, ne!
Csodaszép, több-száz éve szokásos, már – már őshonos, szívet – lelket gyönyörködtető népszokásaink vannak. Irigyel is jócskán értük bennünket Európa, és a távoli nagyvilág. Regéink, dalaink, vándoraink, tollforgatóink, s nagyhírű zenészeink által ismertek még abban a miliőben is, ahol azt sem tudják, hol van az otthonunk, s hazánk.
A „tavaszi szél vizet áraszt” dallam, és ízvilága mellett, ilyen csodálatos népi szokásunk a vallási eredetű, húsvéthétfői locsolkodás.
Mily’ csodálatos képet is festett erről a párizsi szalonok hőse, Munkácsy Mihály, s mily’ döbbenten mondták ránk a verdiktet a franciák, s a többiek: barbár magyarok! Tudták ám ők is, hogy ez valami csodálatos, csak „valami irigység” máshogy forgatta a nyelvüket. Nevetett is rajtuk eleget az egyszerű asztalosinasból világhírűvé munkálódott mester!
Miről is van tehát szó?
Gyermekkorom, ifjúkorom boldog emlékei, a húsvéthétfőhöz (is) kötődnek. Pajtásaimmal, barátaimmal kora reggel nyakunk köré vettük a lábunkat, (miután a család fehérnépeinél már letudtuk a dolgunkat) illatos vízzel, vizes vödörrel felszerelkezve. Szerelmesen, kívánón, férfiasan, kedves-kötekedően végigzargattuk szülőfalunk összes szóba jöhető fehérnépét. Sokszor, még az amúgy szóba se jöhetőt is. Visogattak is az örömtől, no meg a gyönyörtől a lányok-asszonyok, ki-ki, jussa, érdeme szerint. Meg is sértődött életre-halálra az, az Éva utód, aki valamiért kimaradt a játékból, a szokásból, a hagyományból. Tettük, mit a több évszázados örökségünk ránk hagyott. Tettük, mert szerettük és tiszteltük a Nőt, a Kedvest, az Anyát, s bizony semmi pénzért sem hagytuk volna kiszáradni a mosolyuk kútját, az asszonyi tüzet, az ölelést, a csókot, a kedvességet, mi több, még a praktikájukat sem hagyhattuk veszendőbe menni: az asszonyi praktika mindig a teremtés koronájáról szól, és érte történik. A férfiről, és a férfiért. Tettük, mert mi már kamaszkorunkban is már-már férfinak számítottunk. El is csábultunk majd’ naponta rendesen.
S a férfi a kezdet kezdete óta mindig is hagyta elcsábítani magát a nő által, mert az olyan nagyon is jó volt. A kiszáradt asszonyszemély nem tud csábtani, tudtuk mi ezt kamaszkorunkban is. Legénykorunkban is. Tudjuk, még ma is, mikor már az életünk kétharmadát letudtuk, hiszen asszonyaink karjai közt örültünk, s ott is vigasztalódtunk meg az évtizedek alatt. Nincs is szebb dolog a harmatos asszonyi szem tekinteténél, s bizony, én ma sem hagyom kiszáradni a könny, s harmat kútját. Bár már több az, ami fáj, itt is szúr, meg ott is görcsöl, a velem született hagyományainkat a mai napig is tisztelem, mi több, követem, - ha már, néha-néha öregesen is. Készültem az ünnepre. Tettem is, mit ilyenkor az oldalborda tisztelete, szeretete, köszöntése miatt tenni kell. Nem is hagytam kiszáradni asszonyomat, lányomat, lányunokámat! S jöttek a hagyománytisztelő jó barátok, a szomszédok. Koccintottunk egyet, haraptunk hozzá egyet a tojásból meg a sonkából, mint ahogy illik. Párom virágzott is, illatozott is, mint a tavaszi nárcisz, s az első ibolya.
Aztán csöngettek. Három siheder állt az ajtóban bebocsátásra várva. Az örök asszony mosolyogva várt a sorsára, már jó előre előkészítette a csoki-tojásokat, s tán még jutott volna egy pár forint „költségtérítésre” is. S hirtelen, mintha mély kútból tört volna elő, oly hihetetlenül mély döbbenetet okozva, megszólalt a mutáló kamaszsereg szószólója:
Kétszáz forintért meglocsolom a nénit. Ötszázért, - kontrázott a fekete szemöldökű haver.
Feleségem homlokán összeszaladtak a ráncok, s kezünkben köszöntőre tartott snapszos pohár fél úton megállt a száj s az asztal között. Szomszédom locsolóparfümjének illata szinte kloakaszagként nehezedett ránk a döbbenettől. Éva kései lánya becsukta az ajtót, s szeméből kiolvashattam, a hogy is van ezt.
Valamit nagyon elrontottunk. Valamit hagytunk nagyon elromlani.
A tavaszi szél vizet áraszt miliőjének csodálata temetőillatú hangulatba váltott. Nesze neked hagyományok. Nesze neked népszokások. Nesze neked boldog ifjúság.
Vajon, miért éreztük megverve magunkat? Vajon visszatér-e még kötelező örökségként az érték és a tisztelet? Valós értékén fogjuk-e kezelni az alapból született férfit, és a Nőt, aki miatt érdemes értelmes és valós életet élni?
Vagy csak kukkolunk tovább, bele a való-világok lélek, s emberi értéket romboló világába, magunkévá téve a – mások baja nem az én bajom, de jó – filozófiáját…
Riersch Zoltán:
Foszlós kalácsként
Hull a hó, ádventi harang kondul.
Hinnénk, a várakozás, könnyes áhitat.
Mégis, néha gyertyák krematóriumában
pokol kék köve lángol, -
Esthajnalcsillaggá égnek
tisztességünk, s fiatal éveink.
Kapaszkodnék abba, ami még érték,
szikkadt kezeim után kapkod az is,
kit még anyja sem ölelt keblére.
Az iszonyatban néhány igaz, barát ölel át,
szavak nélkül, hús – vérből emberek:
Áldást rájuk, Uram!
Hadd ne lepje be őket a szűzi hó helyett
a pokoli pernye!
Én hiába mondom e világra – ejnye!
Az éji köd kísértet, rendhagyó áhítat,
vörös-fáklyás hitetlen malaszt…
A Kisded testét kemény kőből faragták,
mégis megütötte, ki mindenbe belerúg:
Lefelé húz az ár, hiába,
már nem sír fel a bölcsőből
a megváltás hangja!
Csend van, mégis üvölt a múltunk.
Néhány eltört pillanat,
odakinn az éjszakában
lassan, tizenkétszer köszön az óra.
Vallatóra fog a múlt,
mégsem recseg csontom,
nem töri büszkeség.
Vénségem felett, tort ül a kaszás,
meszes csontjaim finom liszté őrli,
belőle vérem kovászától kelt
foszlós kalácsot süt az Úr.
Íme, egy szeletet, fogadd tenyeredbe,
s ami rossz ízű, száraz morzsa maradt,
hadd vigye az ördög!
Riersch Zoltán:
Magyarország ezer éve
Regés ingoványi fölött
mezítláb jár a magyar:
cipője kakukkfű, hársfű és fagyal.
Hársfű és fagyal s ezer év keserve.
s kenyere kovásza lelkének fohásza:
rebegő imája Kisjézust így várja.
Kárpát medencében
ugaron és bércen
Megváltóra várva világít hét fáklya.
Hét vezérünk álma kisdedünk imája.
Ingoványai fölött
mezítláb jár a magyar:
himnusza édes ádventi ének.
Kisdedi békében királyok királya:
Csillagvirág kékje az Esthajnal fénye:
Ősi pásztor büszkesége
Magyarország ezer éve.
Ádvent éji fénye magyarok békéje!
Magyarok békéje ádvent éji fénye?
Isten álld meg a magyart! - Ámen
Riersch Zoltán:
Mégis anyatejillatú a csend
A mához oly távoli születésem. Anyám törékeny termete is már a röghöz kötött. A tuják és fenyők között, a lankás domb mögül felkelő Nap kíváncsin tekint a megtévedt látogatóra; tekintetében az olvadó arany fekete árnyú könnycsepp.
Közelítek bölcsőm ringatójához, de másfél méter mélyen nyugszik születésem édes szószólója. A napkelte, s a korai cinke megdöbben, nem értik, mégis, miért anyatejillatú a csend.
A majd’ elfelejtett síron, a nefelejcs s a kökény kékjében pirul a gyermeki késés szégyenétől a hajnalharmatos tulipán, s tán még a tavalyelőttről ott maradt árva árvácska.
A napkelte édesanyaarcú árnyat rajzol homlokomra. Szívemet a hiány markolja, megszólalásra bír a vajh’ miért felejtés, s a már kései köszönet.
Megkésett jöttömet nem értik az aludni vágyó baglyok, nem értem én sem, de hiszem, nem csak remélem, anyám tudja a miértre a választ.
Bár másfél méter mély és tizenöt év választja el a tegnapot a mától, nem a hiánytól fényezi arannyal a napkelte a tájat. Mindent megbocsátó anyámat látom a sírok, s felettem, a fekete fecskékkel az ég felé repülni:
Szárnykezében a most elhozott egy szál fekete rózsa, s mint régen, engem féltve és szeretve, még nem el nem késett üzenetként, felém integet…
Riersch Zoltán:
Gyertyák fényében
Október végén, november elején a természet színeinek palettáján domináns a megfakult okker és a vizes rozsdabarna. Az idei vénasszonyok nyarának talán utolsó harmadának napjait éli, nyüstöli a huszonegyedik századi dél – zalai. Odakinn erőlködik a Nap, de langyos melege, kopott fénye messze van már a nyári hétágtól. A Vásárcsarnok környékén mintha temetésre készülnének a városlakók. Majd’ minden ember kezében ott virág, mécses, koszorú. Meg – megállnak s beszédbe elegyednek egymással az ismerősök, s még az ismeretlenek is. – Emlékszel? Hogy is volt? Tudod, már egy éve, hogy elment! – a külső szemlélőnek rébuszoknak tűnhet mindez, - ha nem tudná, Mindszentekre, Halottak Napjára készül Kanizsa és a környéke is.
A városi temető már napok óta benépesül, pedig még az emlékezés napja odébb van egy kicsit. A távol élők mindig előbb jönnek az itt eltemetett halottaikhoz. De az itt élő is hamarabb utazik el a távolban nyugvó szeretetthez, hiszen vissza is kell érni elsejére, mert itt is várja valamelyik temetőben „valaki”, mert az élet az csak ilyen, mert már eltávozott a kedves, a szülő, a gyermek…
Halottak Napján emlékezünk az ismeretlenbe eltávozott szeretteinkre, a barátainkra és az ismerőseinkre. Emlékezünk az itthoni sírkertekben is a múltra, a mosolyokra, az ölelésekre, és valamilyen szinten készülünk mi is az ismeretlenbe. Spiritizálunk, aztán megbocsátunk, és reményeink, hitünk szerint bocsánatban részesülünk. Gyertyák lángja mellett találkozik a múlt és a jelen. A két nagy öreg együtt üzen a kicsinek, a jövőnek.
Az üzenet nem is lehet más, mint az: a gyertyák ellobbannak, a virágok elnyílnak, elszáradnak, de az emlékek, a visszaemlékezések, a volt, illetve holt emberi életek értékeinek megtapasztalásai örökségül kell, hogy szolgáljanak útmutatóként az itt maradóknak…
Riersch Zoltán:
Jámbor Anna balladája (Anna harangja)
A rekkenő melegben lelassul a vándor. Hétágra süt az Anna napi Nap. A Szengyörgyvári hegyi út, forró, sárgás porától porzik a táj, - porzik a vándor.
A megtett - útja - hossza, s mi még vissza van, édeni Canossa: az Elsők elhibázták! Nem vigyázták tisztességgel az isteni álmot. A paradicsomi kígyó, az ízetlen s éretlen alma sátáni hatalma magányos vándorrá tette az Utódot, kései útitársa a mindent tudó kósza szél, de a júliusi forró nyárban ő is elfeledte a közös út célját és a vándor nevét.
Egy kacér szőlőfürt ölelkezik a szomjazó levéllel. Szomszédjában az inda rákacsint a Nap fényétől is vörös fenyőn felkúszó, már - már színét vesztett borostyánra.
A hegyi cinke szomját oltaná, de a rigó, és a gutaütött varjú tudomására hozza: nincs a ciszternában víz, a hajnali harmat pedig illanó kedvében rég tovatűnt.
A pincesoron még a csend is alszik. Egy korpusz vigyázza a dél - zalai tájat. A gyermekét őrző Mária vágyakozva néz a majdnem golgotai égre, de hiába, az - az egy - két égi bárányszerű fehér pamacs nagyon makacs boldogságú, nincs kedvük szomjoltót, frissítőt sírni.
Nagyboldogasszonyunknak nem marad más hátra, szóra kell bírni a hegyháti harangot. S lám! Hála legyen az égnek, hála a harang lelkének, az első pár bátortalan s életlen hang után már - már zúgásnak tűnik a giling - galang...
Fehér hegyi galamb, majd a felriasztott csíz indul a falu felé invitálni a gazdát: jöjj, gyere ki a fáradó zöldbe!
Vár egy miattad is vándorló szomjas, - s vár Anna harangja árnyékában a miattad is megfeszített.
Tedd hát, mit még megtehetsz, s mit meg is kell tenned!
Kínáld kínálatát pincéd rejtekének: Hadd oltsa szomját, ki értelmedért szomjas, ki helyetted is járja, - előtted és érted - a jövő Útját.
Nézd, a szomjazó madár forrásvizes poharadra száll!
Bóbitás feje köszönömre bólint, s ott kint, a fák között a megbúvó kósza szél már cirógatja a vándor arcát, - lám, cirógatja a tiédet is.
Jókedvű táncra perdül a harang kötele, s a hangja köszöntő imára szólít minden földi élőt.
A harang zúgására egymásnak ugró égi bárányok bokái villámot vetnek, - nyári zápor zúdul az invitálásra érkezők nyakába:
A hegyhát felett felmorajló zsolozsma égig ér. A vándor számára már nem is olyan hosszú a hátralévő Út. Már tudja: van értelme, van kiért a Canossának. Van értelme a pornak, van értelme a szónak, s tettnek, a szengyörgyvári giling - galangnak... Észre is veszi, - odébb, az út menti táblában: Értelmet, érzést - aratnak!
Riersch Zoltán:
Huszonnégyes…
Szakad a hó. Függönye alatt alig látszik a város. Talán utolsókat rúgja a későn jött tél, de ez nem vigasztalja azt, aki hófehér pehelybundába burkolózik az égi áldás hathatós segedelmével. Itt-ott hangos gyermekkacaj, sikítás, hógolyóbombák becsapódásának csattanása töri meg a csendet. Bár késő délelőttre jár az óra, mintha aludna az Erzsébet tér, az Ady és a Zrínyi utca. Aztán egy pillanat töredéke alatt a nagyposta ablakaiban, ki tudja miért, pihegő galambok megriadt szárnycsapásainak concertója mellett egy huszonnégyes helyijáratos busz áll be csúszkálva a régi Kedvenc előtti megállóba. A járat a zord időjárás ellenére tömött. Ázott-fázott, kiöntött-ürgeszerű utasai arcán ott ül a tél undora. Elég volt. Jöjjön a tavasz. Igen, kérem, elkényeztetett bennünket a január kikeletszerű illataival. Akkor, igaz, természetellenesen, de oly közelinek tűnt a barka cickaselyme, az ibolya kéksége és illata, a hóvirág, a kankalin, a tőzike, a gólyahír üzenete. A sárga dromedár füstöt okádva nagyot rántott a hátsó tengelyén, ki is pörgött rendesen a kerék, sáros, jeges hódarát szórva szerteszét a széllel bélelt járdára meg kicsit odébb, a kínai bolt kirakatára is. Hatalmas erők szabadultak fel a dízelmotorban. Nyomta is a sofőr padlóig a pedált, nehogy elakadjon a hókotrót ma sem látott utcában. A busz fara, mint egy tüzes menyecskéé urát csábító tánca közben, járt jobbra-balra, le és fel. A vezetője, mint a tánctól felajzott nemes hím elborult tudatában, tova is ment jócskán a Kisfaludy utcai kanyarodón vagy száz méterrel. Bajban is volt a lelkem. Kihagyott a Csengery és a Kisfaludy sarkán egy megállót, és bizony ott szoktak is várni rá, nem is kevesen. Az életunt utasok szemében felcsillant az életre kelő kíváncsiság. Hová, merre? Érdekes, senki sem esett kétségbe, senki sem reklamált. Kanyar balra a Szemerén, vissza a Csengeryn a Fő útra, aztán az Ady, majd végre az elfelejtett Kisfaludy utcán fel a következő megállóban várakozókhoz. Hogy ez nyolc, tíz percbe került? Nem számít. A huszonnégyes állandóan késik. Hol a busz robban le, hol az út olyan, amilyen - és néha téved az ember. Igen, a sofőr is emberből van. Talán egyszer ezt neki is meg lehet bocsátani. Hol van az ő mai hibája a nagy, ám mégis érdekes filozófiával megmagyarázott tévedések mellett! Amúgy is: a hó előbb-utóbb elolvad. Február huszonegyedike van, s a napokban kopogtat az ajtónkon az igazi kikelet.
Riersch Zoltán:
Reggeli áhitat…
A parkoló üres. Két pad két hajléktalan. Egy törött borosüveg. S szerte-szét néhány körömvégig szívott cigarettavég. A fák már félig meztelenek.
Sárga s arany levélruhájuk csipkés díszei a Fő út avarterítőjének. A járda és az aszfalt megterítve. Néhány galacsin kenyérhéjon hajba kapnak a verebek a gerlékkel.
Hunyorogva mosolyog a toronyból egy uhu; ifjak és bolondok!
Csend. Idill. Majd karcosan kondulnak a templomi kolompok. Negyedre vagy félre üt az óra. A sárgán villogó lámpák lassúritmusú - adaggo táncát, vad ritmusváltásra készteti Wagner-dallamok hátán a szél.
Zörgő konflisként a tél-elő végigcsörtet a Fő úton. A Deák-tér kényszerágyán, mint egykor a kínpadon, nagyokat nyög a nyomor.
A templom sarkánál fekete ünneplő ruhájában rózsafüzért morzsolgatva reggeli zsolozsmára érkezik az Élet. A harang zúgni kezd. Biiimmm…baammm…biiimmm…bammm… Reggeli Áhitat.
Riersch Zoltán:
Károlyi kerti fák
Hogy múlik az ifjúság Károlyi-kerti fák. Tűnő gyermekkorom, emlék, s szelíd sasok reptében köszöntöm az ifjút, az unokát.
Emlékszem, s ti is emlékeztek Károlyi-kerti fák, mikor erre jártam iskolába, mikor magamon hordtam a zöld egyenruhát?
Mozi, szerelem, csók, hmm… heej, Károlyi-kerti fák, könnyes szemem a semmibe réved: tudom, nem a sors téved…
Károlyi-kerti fák, föl-fölrebbenő, madarak, nézzétek fényes reptét, nézzétek, égi fények kísérik unokám, a sas-madarat!
A Jövő legyen reptében, boldog Végzet! Károlyi-kerti madarak szeressétek a gyermeket, Kövessétek a sas-madarat!
Párakönnyem már, pihe-könnyű álom: álmomban a kezét fogom, és érte - sámán táncom járom.
Igen! Sámán táncom járom…
Riersch Zoltán:
Csengery úti kép…
Egy éhes, fagyos, szürke veréb csúszkál odakinn a jégen, - ott bent, kíváncsi homlok feszül az ablak üvegéhez... A januári delelőn a vér is halovány, az előszobái fogason függő posztókabát melegre vágyón simul az ázott szürke kalaphoz. Fáradt mosoly hamvad a tüzes kandallóban. Egyre vadabbul hull a város felett. Talán még Karnyóné önagysága is segít Holle anyónak az égi hó-toll párnarázásban, fehérré formázni Dél-Zalát, és elvégezni a természet és a Teremtő dolgát. Az alkalmi hóbarikádok fölött dúl a csata, már a böjti szél se néma. Jégvirág függönyök mögött vétkeit gyónja - a lélek gyóntatója, a ténfergő téli magány.
Riersch Zoltán:
Invitálás a kanizsai könyvtárba…
Nézd, kitárul az Álmoskönyv, jó olvasó, lépj be, kérlek! Lám, Vörös postakocsiján itt utazik Krúdy, mellette Toldi, Arany, és a szolga: Péntek. Jókai, Móra és Ady, hmmm… idáig hallani a Góg és Magóg - i kiáltást. Halk, égi morajban, áhitat, s tudós csend üli a kanizsai könyvtárt: a tékánál ígéri — könnyű álmát századszor Nagy Lászlónak égi édesanyja, és én — fénylő lámpással kezemben — veled együtt csókoltatom őket. Czupi direktor a sarokban győzködi Attilát: hozza hát már közénk a Mamát, — s a Nyugattól Ignotust, a patrónust, na meg báró Hatvanyt. Csurgóról Miriggyel, Karnyónéval, Csokonait, ki az örök Lillával álmodott zaklatott Reményt. Petőfi honi tüzet, hisz' egykor feltámadott a tenger! S ha mi messze is vagyunk az égi kávéháztól, a petőfis tengertől, van nekünk egy Potyli – patakunk, ettől nem messze, úgy másfél kilométerre Halis István invitál (velem együtt) egy új, csodaszép bibliotékába…
Riersch Zoltán:
Ősz
Bágyadt napsütésre váltott a nyári harminc fok. A Berzsenyi utcai hársak ágain a levelek fogyóban vannak. Levetették divatos zöld ruhájukat az ágak. Az őszi sárga, meg a barna a divatos. Néhány galamb veszekszik egy szemtelen verébbel. A füsti fecskék, bár már most gyötri őket a honvágy, valahol a tenger felett járnak. A Rozgonyi utcában a szokatlan csendet egy szürke ló vontatta szekér zötykölődő zörgése töri meg. A lajtorják, szekéroldal között szőlővel teli ládák bizonyítják szeptember igazságát. A tízemeletesek mögötti kontúr hegytető fölött tömörek és fáradt-szürkék a felhők. Lecsukott szemeim mögött látom, a reggeli ködtől is harmatos fonnyadó sarjút. Utolsó kaszálására vár, vagy talán már túl is van rajta. A Mura felől érkező tehervonat mozdonya is fáradt, halkan füttyent a bakteri köszöntőre. Egy, talán eltévedt helyijárat ráköszön a benzinkútra. Az úton napozó vörös macska ezt lusta hunyorgással nyugtázza.
Öreg fotelomban ülve kesereg kezemben az újság. A napi politika ma sem tagadta meg önmagát. Leteszem az asztalra a gondot. Ablakomhoz lépve látom - mit nekem a politika filozófiája! - csodás a reggeli fények játéka. Gerlebúgás igazolja a megállapítást, s az ősz petőfis hangulata nyári melegként terül el szívemen s lelkemen. Kávéillatra eszmélnek tekergő gondolataim…
A reggeli feketém testvére szeretőként illegetve magát önként jön a szobámba. Hedonizmus et i’ la melencolia. Kavargatom kábítószerem, s hogy ne maradjon magára, gondolatban ráfüstölök egy bagóra. Rám mosolyog a reggel. Már nem is számít, hogy az őszi elmúlás emlékeztet a koromra. Valahogy, valamiért, most minden egyszerű, minden csodálatos – és minden jó…
Riersch Zoltán:
Pásztorok sípja hív…
Tizenkettőre készül az óra.
Télhajú öregszülém szívében
magyarként dobban a búcsúszó.
Ifjú gyermekének remegő ajkán
pezsgő-ízű a hontüzes éjféli dal:
sorsunk pokol lelkének tüze ég.
Múltunk és Jövőnk, hát jöjj
éjféli búcsúzóra, köszöntődre
téli pásztorok sípja hív.
Ismét letelt évünk.
Márvány — arcán mosoly,
s könnypatak a duhaj
Szilveszter éji dallam.
Lám, méteres hóban kihalt tölgyes,
muraparti bagolygesztenyének
már nem koppan termése:
Dicső múltunk öregharangja öröm,
giling - galangja örök gyermeki köszönet.
Magyar barátom, fogd meg kezemet,
zárd le hát könnyező két szemed…
himnuszunkban kísérjen könnyű bájital,
pezsgős tűzöröm!
S neked, neked télhajú öregszülém,
magyar hazám megköszönöm,
hogy teremtő tanúja lehettem történelmünknek…
Riersch Zoltán:
Az idei Csíksomlyói pünkösdi búcsú elé - Keresztút anno 2005.
(Tizenöt évvel az állampolgársági népszavazás után)
Boldog, kinek tiszta a lelke, aki számára nem kérdés ősi származása, gyökere, s szíve ritmusára dobban a hazaszeretet. Boldog, aki honban hazátlan, s mégis otthona az anyaföld. Bár távol él, ezerrel a politika által kijelölt határtól, igaz magyar - hosszú századok óta. Ott éltek ősei ezer éven át, ott nemzette apja, s ott szülte anyja, onnan próbálták elűzni, s lenyúzni a hetedik bőrt is róla.
Ott, Székelyföldön, a csíki havasok árnyékában, él sok-ezernyi, a trianoni szégyen óta magára hagyott magyar, kitől 2004-ben még az újkori politika is megtagadta a magyar állampolgárságot, születésének és identitásának igazolását, kinyilvánítását. Ezer kilométerrel a bölcsőtől döntötte el a Janus arcú hatalom, ki született magyarnak, s ki jogosult annak lenni.
Székelyországban, azon a napon becsukta szemét szégyenében és haragjában a már sok mindent, de ilyet még sosem látott Nap, s a Hargitát fekete fellegek és zászlók árnya borította el. Már nem is számított, hogy egykor a félrevezetett hegyi emberek és román ultra nacionalisták, kaszásan – kapásan – az elfogult pópák által felbőszítve és lerészegítve, a két Bolyait (!) keresve gyilkolták a magyart. Bikaccsal verték ki többek között Sütő András szemét, Marosvásárhelyen…
Nem számított, hogy a szeku, az újromán politikai és egyéb megszállók elapasztották az élet legelemibb forrásait, lerombolták az évszázadok alatt felépített falvakat, városokat, eltiltották a legelemibb magyar szót.
2004-ben az állampolgársági népszavazással magyar belpolitika a magyar-székely lelkekben nagyobb mészárlást követett el, mint a gyerek és asszonygyilkos Janku ezernyolcszáznegyvenkilencben, kinek büszkeségtől dagadó kebellel magasodik az erdélyi ég felé bronznagysága, kétszáz méterrel Hunyadi Mátyás szobrától…
Közel száz évvel Trianon, sok évvel a rendszerváltozás, az újkori szégyen óta, aki megteheti, akinek nincs mit szégyellni, tiszta lélekkel és szívvel közelíti meg Pünkösdkor is a Királyhágót, s ereszkedhet le a túloldali székely földre. Mint most, a Csíksomlyói búcsúkor, ahol félmillió magyar találkozott a székely-magyarral, a hazától a hazába utazva. Ott találkozott a kalotaszegi székely-magyar költő, Orbán György, velem, a zalai tollforgatóval, s ott kapott magyar útlevelet a székely – magyar irodalmi és emberi találkozás.
Közel fél millió ember mászta meg gyalog Csíkszeredától, vagy még távolabbról indulva a Somlyó – hegyet, a Kálvária dombot, s nézett szembe az istentisztelet alatt a csíki havasokkal. Hogy közben mit tett az annyiszor magára hagyott székely góbé? Vizitálta az idegenek szemét, mert a szem tükrének mélye nem hazudik! Nem is látott a vendéglátó becstelenséget a könnyes íriszekben, nem is haragudott, hanem kínált, invitált, ölelt – csókolt a vendéglátó boldogot, s boldogtalant is csak azért nem, mert olyan firma nem volt ott, azon a környéken…
Este, a modernkori kálváriajárás után, ott gyülekeztünk, ahonnan a román rendszer, mert zavarta a szeku székházából a kilátást, egyszerűen eltolatta a helyéről az egyik legszebb, legpatinásabb épületet. Ott gyülekeztünk, a helyiek közt, a csíkszeredai főtéren.
Nem tudtuk este merre lesz a hová. Itt is vártak vacsorára, ott is egy koccintásra, ölelésre, székely – magyar szóra. Az alkony lopakodva megszállta a völgyet, s a csíki havasok, felöl a Hargita megmutatta barátságtalanabb arcát. Csípni kezdett a levegő, harmatossá vált annak a szakálla, bajsza, akinek volt. Nem sokáig. A Hargita hideg szorítását felváltotta a székely ölelés.
Csak egy pillanat volt, s már benn is voltunk a barátkozás sűrűjében, s öleset koccantak a csíki szilvapálinkás kupicák. A faszénen készült flekkensült, no meg a „mics” megkívánta a borvízzel lecsendesített helyi itókát, a pityókabort, szilvapálinkát, áfonyából készült kontyalávalót. Szó szót követett, aztán nóta nótát. Előkerült a hegedű, meg a harmonika, s a székely dallamok átölelték a zalai honvágynótát. A szemekben néha megjelent egy – egy könnycsepp. Ki tudja, tán a pipafüsttől, talán mástól. Székely Ernő, csíkszentkirályi polgármester, a helyi tanácsosok beleláttak a vendégek lelkébe, a csillogó szemeken keresztül, bele a messziről jött kanizsai jó barát lelkébe. Már nem is volt jelentősége a tizenöt évvel ezelőtti december ötödikének. Aki ott él, az amúgy is tudja, hogy ő -ott- magyar, aki meg nem, arról meg nem is érdemes beszélni…
***
Riersch Zoltán:
Székelyföldön, december után
A szertefoszló székelyföldi ködben
enged a nyomás a góbé szívében,
december üzenete már történelem.
Dunának, Oltnak rég nem egy a hangja,
s bár mindannyian tudjuk,
nem jól van ez,
van, ki mégis magyarázza,
van, ki most már hiába,
ellene jelez.
De tenni miatta, s leginkább érte:
mindig elhibázza, ki mindig elhibázza.
Ott a csíki Somlyó hegyén otthon voltam,
s itt, a csodás Zalában itthon vagyok.
De ki tudja miért,
tán a közös bűntudattól,
hiányoznak a hágók, a csíki havasok.
A Maros sistergő sietése,
az Olt kacér susogása,
a Küküllő násza az égígérő fákkal,
a szovátai medve,
a pisztrángos patak.
A marosvásárhelyi egykor véres utcán
a góbés bölcselet.
A fogadás varázsának kürtöskalács illatata:
A könnyes ölelés a csíkszentkirályi baráttól,
ki büszkén vállalja és vallja:
ő több száz éve „ott” magyar.
A Hargita ott áll a kezdetek óta.
Ezer éves az identitás, a múlt.
A Székely himnusz történelmi nóta!
Ki ott él, tudja, mióta magyar!
Majd a jövő, ha Isten is akarja:
mindent, - kínt, megaláztatást,
vádat, félreértést, szégyent
örökre eltakar.
Riersch Zoltán:
Rekviem 1956
Vérében haldokol a héroszi hűség,
könyörög, kérdez, kezében kereszt:
Rongyos zászlók románcát reméli,
rebellis vére tenni akar,
csillagtüze is magyar.
Szemében lőporfüst,
szívében szabad az akarat:
A hazaszeretet Szava!
Hiába hanyatlik a hatalom,
bölcsessége tankoktól bátor,
vér vérért kiált a magyar utcákról:
a leveret holnap sakál szagú döbbenet.
Magyar vér hagy a jövőnek Mindenszentekre
gyertyalángos üzenetet.
Kivágott szívű rongyzászlók,
a mást akarók és forradalmárok,
ifjú sírok mellett - ifjú sírásók
rekviemet énekelnek:
Kuruc vérben magyar ősz,
minket senki le nem győz
tavaszillatú októberben!
Vérében haldokol a héroszi hűség.
Könyörög, - kérdez.
A sírokon miért nincs kereszt?
És mégis magyar, aki magyar!
A fiú, az apa, az anya és a lány,
kiknek kezében még ott lobog zászló:
Mert a zászlót nem érdekli, - nem rettenti
a harckocsik nyoma:
A nemzetvéres magyar zászló:
Újjászületés.
Levert nemzetünk Nagyasszonya!
***
1956 /öt haiku/
Ébred a hajnal.
Új szív a trikolóron.
Tizenhármat ver.
Ébred a hajnal.
Molotov-koktél fénye:
nemzet reménye!
Halott a hajnal.
Ruszki csizmák a véres
avarban – konec.
Isten igazi!
Isten becsukta szemét.
Tizenhárom nap.
Hóhérszegecsek.
Rabláncból köldökzsinór.
Haljon a haza?
Tisztelt Riersch Zoltán! Kedves alkotók! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A távolból, bár gondolatban a Tükörteremből szólok most és így köszöntöm a kiváló alkotót, költőt, prózaírót, Riersch Zoltánt, akinek 17. kötetének megjelenése újra egy közkinccsé tett lelki tükörkép, ahogy azt Kanizsa József fogalmazta meg.
Elolvasva e legújabb versciklusokat Berzsenyi Közelítő tél című elégiája villant fel bennem:
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Egy végtelenbe tartó, azzal már-már eggyé váló, de az emlékezéssel mégis évszakosan körforgássá tett alkotói, költői Én hangjai és érzései kelnek életre az Egy vagyok a végtelennel című verses kötetben.
Amely hat tételben az évszakok tovalebbenését és színeit megfestve idézi fel az élet nagy ciklusait, értékeit és „élni érdemes” érzelmeit.
Az idő szárnya által tűnő, de soha el nem múló szerelemtől és szeretettől gyűrűzik tovább a család, a szülők emlékéig, majd fellebbenti a költői életút emlékhelyeit a Balatontól a Muráig, a kis falutól az őrző tájig.
Majd az évszakok körkörét kiegyenesítve mutatja meg a tavasz kikeletét, mosolyt fakasztó újjászületését, a nyár zöldellő erdeit, a kéklő ég oltárát, hogy felbukkanhasson az őszirózsa-csokrokon át az ősz felhős zord ege, melynek levegőjében már érezni a közelgő hó illatát.
Végül eggyé válik a végtelennel, a hit által vezetett úttal és szeretettel, mely teljeséggel belefonódott a gondolataiba, hogy rímmé váljon a versben.
Riersch Zoltán legújabb verseskötete megint csak a sokoldalú, mély tapasztalatokat és veszteségeket megélt alkotó vallomása, amelyben visszhangzik az élet szeretete, a töréseket átélő és önmagába építő akarat.
Ahol végül mindig az élet győz, még akkor is, ha nagy veszteségeket szenved el, még akkor is, ha csend és éj a vége. Mert azután a szerző mégis újra alkot.
Örülök, hogy Riersch Zoltán ír, szervez és dolgozik. Örülök, hogy ragaszkodik.
Megfesti a létezés megannyi tónusát, felvázolja a személyes és egyéni emlékezés tovasikló, mégis az emberi létbe mély barázdákat vájó foszlányait.
Köszönöm mindannyiunk nevében, hogy itt van és alkot, hogy a kanizsai írókör titkáraként szervezi a csoport életét, rendezvényeit, segíti az új tehetségek bemutatkozását.
Bízom benne, hogy ez az út még soká folytatódik, eggyé olvadva az élettel.
Gratulálok az alkotónak, távol s mégis közel, mindannyiunk nevében!
Balogh László, Nagykanizsa Megyei Jogú Város polgármestere
Riersch Zoltán
Télkiűzetés
Letudtuk az idei farsangot. Elégettük a tél szalmabábuját… A vasárnapi, mohácsi busójárás, az egyéb helyeken elégetett telet jelképező szalmabábuk, a fatönkhúzások, az utolsó maszkabálok, alapítványi, és egyéb bálok letudtával kifejeztük igényünket a tavasz eljövetelére. Bár nem volt olyan kegyetlen az idei tél, mint az előző, elég volt belőle. Jöjjön a kikelet, nyíljon a tavaszi kikerics és az ibolya, ha már a Teremtő belekóstoltatott bennünket a hóvirágos tavaszillatba.
Az idei esztendő Húshagyókeddjének előszobájában hangulatrontó módon, szürke és reménytelen az eső. Odakint az utcákon esernyővirágok nyílnak. Színesen, s feketén. Színesen, mert azért szépek voltak a téli ünnepeink. Feketén, mert az idei télre, leginkább a szürkeség volt a jellemző, nem a hó, a fehérén csillogó aranyló fény…
Hamvazószerdától kezdetét veszi a böjt, kezdődik a ráhangolódás a kereszthalál szentségének, jövőnk mindenségére, és a húsvéthétfői megváltói útmutatásra…
Az Isteni – örök élet – és a feltámadás reménye, egyben, és áttételesen, valami újnak is a kezdete. Úgy a hitünkben, mint odakint a természetben. Az eredendő bűnünk újkori megváltása miatt hisszük a kereszthalált és a feltámadást: reggeleink, nappalaink, s éjszakáink után, várjuk a fényes hajnalok ébredését, mint a természet a téli sötétség után, a tavaszi hajnalpírt, a kikeletet.
De az eljövetelig asszonyaink a néphagyományaink, babonáink, szokásaink miatt, még hál’ Istennek, megsütik a húshagyókeddi csöröge, és forgácsfánkot, a farsangi szalagos fánkot - lekvárral, csokoládéval - ropogósan és ízesen. Öregjeink és fiataljaink beöltöznek télriasztó és télűző maszkaruhába. Szokásaink miatt, hogy jó és követendő szokásainkat ne feledjük, mint, sajnos annyi minden mást, ami a mi életünkkel, kultúránkkal, gyökereinkkel, létünkkel és nem létünkkel összefügg. Gyermekeink, unokáink, hazánk öröksége, és az értékes örökség megőrzése miatt. Mert kultúránk, s szokásaink öröksége, egyben stafírungunk is, amit mi bizony viszünk magunkkal a sírig.
Szobám télkesernyés levegője cserére vágyott. Kitártam ablakom, gondolataim, és a szürke esőtől páradús levegő előtt. A beáramló ózon illatában, valami kellemesen furcsa aromáját éreztem a nehéz levegőnek… Könnyű volt megfejtenem a titkot, a pavlovi reflex, és az orrom segített. Szomszédom nyitott ablakából porcukor, lekvár, és az olajban sülő forgácsfánk illata köszönt rám. Már nem is érdekel, hogy odakint, szürkén és szomorúan esik az eső… Nekem jókedvem lett… Nem is tudom, mitől?
***
mikor kankalinkék volt
felzaklat a sosem múló tél
türelmetlenségem égeti a belsőm
belülről jön mint a magányos gondolat
szemközt a türelmes tavasz valósággal
kimostam belsőm téli szutykát
mégis látszanak a foltok
birkózom a fagyos erénnyel
s lassan belém költözik a csend
a téli éjben jégben fészkel a feketerigó
rég nem felesel vele a szemtelen cinke
istenem rég de csoda – csoda szép volt
mikor bordó majd kankalinkék volt az égbolt