Riersch Zoltán
Tűzre lobban az elmúlás

 

Előszó – helyett, pár gondolat

A kötet verseit olvasva két szó jutott eszembe: így érdemes.

Nem mindenkinek adatik meg átélni a szerelmet.
Nem a rőzselángként fellobbanó, ugyanilyen gyorsan elhamvadó fellángolásra gondolok, hanem arra az évtizedekig izzó érzésre, ami még akkor is megborzongatja az ember lelkét, amikor az imádott kedves már csak a túlsó világról mosolyog vissza.
Arra a szerelemre gondolok, melynek nincs kora, szemérmetlenül vágyat ébreszt, álomvilágba andalít.
Arra a szerelemre gondolok, amely megkínoz, megríkat, de gyönyöre olyan verseket szül, mint amilyenek ebben a kötetben olvashatók.

Mert szeretni csak így érdemes.

A hit az ember belső dolga.
Lehet melldöngető módon megvallani, - mit megvallani! világgá üvölteni, - és csendes alázattal átélni. Lehet küldetéstudattól izzadva megváltani a világot, de lehet halkan elsuttogni:
„Uram!
Én meg akartam váltani a világot!
Köszönöm, hogy szóltál:
Önmagammal kell kezdenem.”

Mert hinni, csak így érdemes.

Hetven év lehet teher, lehet isteni ajándék, kiváltság. Kiváltság, mert élettapasztalatot ad, bölccsé tesz, emléket ad. Lehet visszatekinteni – múltak az évekkel szerelmek, törtek össze álmok, - és előre nézni csendes alázattal:
„Álmaim végén ….. angyalok várnak.
Uram. Köszönöm: része lehettem az Út porának!”

Mert megélni az életet így érdemes.

Nagykanizsa 2020. január 23.

M. Kovács Ildikó
Kláris nívódíjas író, piarista iskolai tanár,
a Takács László Irodalmi Kör elnöke

 

Egyedül jön ki egyedül van

Elmaradtak a barátok,
a sárgára meszelt ház üres.
Egyedül jön ki egyedül van.
Hiába kopog az ajtón,
akinek kései jötte veri fel
álmából az emlékeket.

Elment a mama.
Öcsém is halott.
A magányos házban
otthonra lelt a szú.
Minden kis zugban
száz és ezer emlék.

A kis lak előtti vén diófa
régi évekről álmodik.
Oda a termés, oda a múlt.
A kis utcák utakká változtak.
a sarkon túlról visszaköszön
a hogyan tovább...

 

  

Tűzre lobban bennem az elmúlás

Üres szoba. Félhomály.
Kávét kortyolgatok.
Égeti az egykor cigi füsttől cserepes szám.
Forró az ózonhiányos levegő.
Lázas a homlokom,
tűzre lobban bennem az elmúlás.
Rozsdabarna rőt vörös lánggal égek.

Ha már nem leszek,
egykori kedves gondolj majd rám!
A régi szerelmek
ott belül a mélyben megmaradnak.

Hét évtized múltával
még álmodom.
Kezed nyughatatlan kezemben.
Gyengén hozzám bújsz,
beleburkolózom illatodba.
Szerelmes szuszogásod
borzolja ősz szakállam s hajam.

A fájdalom tanulsága
valahol a mélyben, öröm.
Hiába vallattam a sorsot,
hiába tudok többet a többnél,
ha felkel a Nap
már nem ér nálad a reggel.

És én várlak.
Várlak reggel, este.
Ha süt a Nap, ha esik az eső.
Ha fú a szél,
ha zizeg az őszi falevél.

Féltelek.
Élettelen szerelemmel.
Istenem, hol van az ifjúkor,
reményteljes ifjúkori álmok?

Emlékszem. Péntek volt,
Esett az eső.
Tócsáiban szerelmeskedtek
kurukkoló szürke galambok.
Múló pillanat. Víziókban élek.
Nincs már hová hazamenni...

Szentjánosbogarak villóznak
a régi ház körül.
Hét évtized, a tovatűnő múlt,
az öreg diófa sem bólogat
kései jöttemre.
A kedves már nincs,
apám nélkül üres a ház.
A puha selymes anyai kéz sem
törli le arcomról a hiányt.

Szembefordulok a hideg széllel.
Lassan hullani kezd a hó.
Rideg csillagok milliói
ridegen csillogó esti fényben
kísérik a lassan tovaballagó múltat.

 

  

A Golgota árnyékában

Rég nincs anyám.
Apám is halott.
Nap mint nap burokban születek.
Nap mint nap keresztre feszítem magam.
Az árnyékban a látható is láthatatlan.

Test és lélek, ördögimádat.
Kísértések, hamis bálványok.
Hívő őseim buzgósága történelem.
Halott ideák halott álma
a krisztusi hajnalok fénye,
sápadt arcok árnyékában.
Mit nem adna érte aki érti a lényeget.

Keleti szélben Jézust keresve
percemberek őrlik a Magot
a hitnélküli élet kenyeréhez.
Nagyot hasítok belőle,
ropognak a nem létező fogaim.
Mint a szaharai homok
a feketepatás lába alatt.
Pereg a könny szememből,
aludni vágyom.

Uram, tollat adtál kezembe
a felelőségem mellé!
Álmomban pacsirta énekel.
Álmomban lehajtom fejem a
villámhasított kereszt előtt,
mielőtt rám pirkad
a krisztusi életre még kíváncsi hajnal.

A közeli távolban
valakik mossák a kezeiket.

 

 

 

Csillagos ég a takaróm

Valahol voltam.
Valahol még vagyok.
A felhők alatt, túl a szivárványon.
Hét évtizedem vágtáiban
talpam alatt porzott a végtelen.

Felettem az ég alattam a föld.
De mi van a föld alatt
ha testem görnyed, meghajol,
lelkem meztelen?
Fenn a magasban,
törött szárnyú madárként
körül ölel a megsárgult levelű
hársfák lombja,
mint a pillanatot megannyi töredék.

Égeti a szó a szám.
Amit nem mondtam el, kinek mondjam?
Vajon szeretett e akit szerettem?
Molyrágta testemet az élet rozsdája marja,
néha tévúton jár a valóság.

Álmomban fogtam a kezed.
Egy régi perc.
A távoli homályban még egyek vagyunk!
Ha tehetném,
fényre lobbantanám az időskori szerelmet!
Emlékeimben él tovább, megfakult fénykép.

Szolgáltam jót, gonoszt,
műméztől keserű a szám.
Ha majd lehull a lomb,
a hiányon háborgok,
de lelkem terhétől csendesedik.

Hiába szólítlak kedves,
hiába hiányzik anyám,
lemenőben a Nap.

Sokszor romboltam.
már csak építek.
Minden szóban ott a kérdés
kétkedés, vád, féltés:
ha a holnap jókedvvel ébred,
reggelre újjáéled bennem
az egykori ifjúság.
Csillagos ég a takaróm,
hét évtized avarja a párnám.
Csend van.
Csak a szél játszik
a távoli kötélen száradó illatos ruhákkal.
mint áradó patak az uszadékot, sodor az ár.
Csend van, köszönöm.
életem alkonyán eggyé válok
egy magányos csillaggal.
Titkaimmal reszkető kéz a kézben...

  

 

Miért félnék az elmúlástól

Szeretlek.
Már nem tudom, miért.
Egykor ketten voltunk,
összefonódva a világ ellen,
már nem vagy velem,

Sodródok az árral,
Hét meg hét
országon keresztül vándorlok.
Tarisznyámat nyomja
hetvenkettő esztendő,

Hetvenkettes pulzus,
hétszer hetvenkettő emlék.
Miért félnék az elmúlástól,
álmomban nagy lánggal égek.
mi kellhet még,,,
A halál.
Arra meg nem vagyok kíváncsi.

Boldogságot álmodtam
időskori társamul.
Elmerengve visszanézek.
Nagy már a csend.

Elmúlt hét évtized,
elmúlt a szerelem.
Ősz hajam, s szakállam.
Fájó hátam mögött
titokban elhaladt az élet.

  

 

Korkép, torztükör

A hallomás nem ismeri Istent.
Az értékeimnek vallott percek tömegsírban.
Gondolataiból él, ki még él,
légző gyökereibe kapaszkodva kúszik
felfelé a gödörből,
a lassan pulzáló élet peremén.
Némán sír a Jelenések Könyve.
Minek a csak szöveg,
békétlen hangokból pucér szavak halmaza?
Múltbéli bölcsességem, vajon gazdagságom?
Lángokból mentett, computerek árnyékában,
máglyára szánt könyvekből vackot vetettem
a fals tudat sötét körének sötét sarkában.
Kiokosodottak agitálják harminc ezüstön vett
harminc IQ - s társaikat.
A lehúzott redőjű tudat mindennapos alkony.
Háttérben győzikés kultúrzenére
pantomimtáncot lejtenek
a huszonegyedik századi görögtestű hősök:
műpiától részeg kopasz fának támaszkodó tarok.
Pillantásuk torz, tükör, benne a lényeg,
csupaszcombú – csupaszelvű tetkós, emo - s lányok,
hit nélkül, erényben ledéren jósolják a szebb jövőt.

Azt mondják, minden perc, gondolat,
ha érted, néha érdem, de legtöbbször száz s ezer halál.
Torz-tükör korkép parabola.
Ne gondolkodj, minek, - koma:
szaladj fejjel a falnak,
ha holt is a folt, a zsákra akkor is rátalál…
Nem nyílik a virág,
hiába hiányzik az orgona illata,
a sűrű ködben sétálva
fehér csontokat láttam a téli kertben.
Ezer éve s talán még száz,
egykor volt tengerpart,
korpusztalan temető.
Ma néhány bokor, cserje,
s az ágakon a jégvirág,
jégmadárdalos téli zúzmara.
Nem hiánya túlélésnek a megsemmisülés.

Pereg a film.
Fogyóban a könyv lapjai.
Szakadék szélén fekszem.
Szakadék szélén ébredek.
Az eleje összefügg a végével.
Alma? Kígyó?
Benne van a nem szabad leltárában.
Mit számít holmi praktika, kései bűntudat,
az „én nem így akartam”:
rég ellenkező irányba megy az eleje és a vége.
Majd, azt teszed?
Hiába, nem láttál a hamis fényű hamis naptól,
elfutottál, önmagad elől – önmagadtól!

  

 

 

Útelágazások

Ősz hajam s szakállam.
Időnként már reszket
ráncos kezem.
Közel az Úr,
a templom beteg lábaimnak
nagyon messze.

Sosem voltam
romkocsmában,
nem vonzott
a füstös csehó.
A kis döntések
a legfontosabbak.
Fejes a semmibe.

Egyre több az útelágazás.
Megtépázott élet:
ne mond nekem,
hogyan szeressek!

  

 

 

Még egyszer átélni ölelésed

Zöld levélruhába öltözött ágak
szerelemben ölelik egymást.
Én nélküled ölelem át álmomban
a könnycsepp szivárványt.

Forrón perzsel a hiány, elmúlt a tavasz.
Az egykor együtt taposott utak kettéváltak.
Tegnapi szerelem - még haza várlak,
de szürke fellegek árnyékolják a Holnapot.

Még egyszer átélni ölelésed
látni véltem egy könnycseppet az arcodon.
Egykorvolt érintés, sóhajtás, elmúlás.
A felhők a helyüket keresik - a hiány ölelése.

Délibábként tűnőben vagy.
Elsietek az ősz elől.
Sötét palástot terít ránk az éjszaka.

 

 

 

 

A te emléked ringat

Még rólad suttognak a fák.
Még te vagy a tavasz,
még te vagy kertemben
az illatozó rózsa.

Még a te mosolyod
ébreszti a reggelt.
Még a te ölelésed
a kiteljesedés.

De már érzem az elmúlást.
Rideg a csók, rideg az ölelés.
Egykor a te emléked ringat
az örök végtelenbe...

  

 

 

Megsimogat az emlékezés

Hétágra süt a mosolygó Nap.
Én egyedül ébredtem,
mint évek óta.
Gyűrött az ágyam.
Gyűrött vagyok én is.
A hiányodat siratom.

Megállt az eső.
Az egykori kék szemem
megmaradt felhőit összeköti
egy könnycsepp szivárvány.
A távolból mosolyogsz,
én köszönöm, köszönöm.

Álom, vagy mostoha valóság.
Érted üvölt a csend.
Ősz halántékomat
megsimítja az emlékezés.

 

 

 

  

Zengő hársfa

felrepedt száj
rég fogatlan
ölem rég volt
forró katlan
testem töppedt
már parányi
jöhet halál
jöhet bármi
parázna jötte
esti csendnek
szerelemben
eltemetnek
ifjúságom
messze távol
csókot kérek
a haláltól
testem lelkem
zengő hársfa
zengő hársfa
törött ága
csőrébe kap
egy madárka
csőrébe kap
egy madár ma

  

 

 

Foszlós kalácsként

Hull a hó, ádventi harang kondul.
Hinnénk, a várakozás,
könnyes áhítat.
Mégis,
néha gyertyák krematóriumában
pokol kék köve lángol, -
Esthajnalcsillaggá égnek
tisztességünk, s fiatal éveink.

Kapaszkodnék abba,
ami még érték,
szikkadt kezeim után kapkod az is,
kit még anyja sem ölelt keblére.
Az iszonyatban
néhány igaz, barát ölel át,
szavak nélkül,
hús – vérből emberek:

Áldást rájuk, Uram!
Hadd ne lepje be őket
a szűzi hó helyett
a pokoli pernye!
Én hiába mondom e világra – ejnye!
Az éji köd kísértet,
rendhagyó áhítat,
vörös-fáklyás hitetlen malaszt…

A Kisded testét
kemény kőből faragták,
mégis megütötte,
ki mindenbe belerúg:
Lefelé húz az ár, hiába,
már nem sír fel a bölcsőből
a megváltás hangja!

Csend van,
mégis üvölt a múltunk.
Néhány eltört pillanat,
odakinn az éjszakában
lassan, tizenkétszer köszön az óra.

Vallatóra fog a múlt,
mégsem recseg csontom,
nem töri büszkeség.
Vénségem felett, tort ül a kaszás,
meszes csontjaim finom liszté őrli,
belőle vérem kovászától kelt
foszlós kalácsot süt az Úr.

Íme, egy szeletet,
fogadd tenyeredbe,
s ami rossz ízű,
száraz morzsa maradt,
hadd vigye az ördög!

  

 

 

Száradó levél öreg fa ágán

Úton vagyok.
A csillagok alatt lépkedek.
A múltból jöttem.
Mára ki vagyok én?

Száradó levél öreg fa ágán,
homokkal kevert agyagtakaró.
A végére, már nem változom.

Úgy szeretnék még szeretni.
Istenem, ősz homlokkal nem lehet.
Uram, nem vagyok méltó a méltóságra.
Egykor, ha majd nem leszek,
homályába fordul az emlékezés.

Mit akar a sors, már nem érdekel.
Siker vagy gyalázat, rég múló gondolat.
Hogy, te mit akarsz, titkolod.
A tavaszi szél hangja a csend hangja.

Hiányzik a szelíd hajnalok szépsége.
A pirkadat bíborvarázsa.

Ülök önmagammal szemben.
Lassan hazatérek.

  

 

 

Bokrétát kötöttem

Rég nem ciripel
a vízparti tücsök.
A hiány kiáltása
veri fel a csendet.

Kifogyott rég az olaj
a petróleum lámpából.
Nagyanyám fentről óvja
már megőszült életem.

Az öreg sárga ház fölé
nem tárja ki karjait a vén diófa.
A szürkület meghozta az esőt.
A tócsákban verebek fürdenek.

Feltámad a szél,
elsöpri a leveleket.
Kopár a kiskert.
Kopár a falu.
Ködbe burkolózik az ősz.
Régen volt, talán sosem.

Tavaszt álmodtam
a kései szeptemberbe,
egykor aranykalászos
tikkasztó nyárba.
Bokrétát kötöttem
kéklő búzavirágból.

Elmúlt nyarak.
Elmúlt szerelmek.

Már nincs bűnöm
mit gyónni kéne.
Egymásra talált
a születés és a halál.

 

 

Szélborzolta gondolataim

Volt. Kezdetekben. Nem kellett.
Alámerült az isteni kék óceánban.
Szirének ölelték. Delfinek hátán utazott.
A hullámok kivetették.
Kellett. Sátánnak hála. Sátáni hála.

Békétlen időkben
együtt lakik a harag a haragosokkal.
Hiábavaló a kiteljesedés és forrása.
A Tízparancsolat tízszer tízféle metamorfózisa.
Százfelé törtek a Kőtáblák:
Nylonba tekert bazaltkövekbe vésett üdvözlet
a sosem vallott hit hitvallóinak!
Könnyen fogalmazott könnyű törvények:
sötét világ sötét játékai befejezetlenül.

Madárfütty... trilla… robaj, dörrenés.
Éjszakai sötét, villám hasít át az égen.
Fény, fény, fény mindenütt.
Szélborzolta gondolataim
a százarcú felhők fölé emeli
a teremtői szájból süvöltő szél…
Isten-harag? Isten-ítélet?
Apokalipszis? Eljövetel!

Uram!
Én meg akartam változtatni a világot!
Köszönöm, hogy szóltál:
önmagammal kell kezdenem…

 

 

 

Csend

Révedezik a délután
az aranybarna kertben.
Lépteim nyomában perceg az avar.
Emlékezem. Megszédülök.
Szembe jönnek velem a fák.

Halottaimat elbúcsúztatták
a sárgaszirmú krizantémok.
A feltámadó őszi szél
odébb pergeti az Időt.

  

 

 

Őszi fényben

odakinn szitál az eső
közeledik a beteljesülés
anyám már nem ölel magához
tegnap elmentél Te is

szürke volt a reggel
mára hiába az őszi verőfény
a fecskék délre húztak
s mit keresek nem lelem

a tápláló termés a helyén
roskadozik a magtár
roskadozok én is
lassan elfogy a fény is

 

 

 

 

Szűrt őszi napfényben

Huzattól borzasrozsda,
vastag avarszőnyegen
kergetőznek a rigók.
A kavargó őszi szél
a felhőkig emeli
a borostyánsárga leveleket.

A száradt vízparton már
rég nem ciripel a tücsök
Minap tovatűntek a fecskék.
A hajnali harmat hóderes,
őszirózsák ölelésében
hervad az ablakalatti kert.

A foltos szürke felhőktől
szűrt őszi napfényben
magányos az egykorvolt nyár.
A hegyen forrt musttá ér a tett,
vígad a gazda, vígad a szorgos,
mit számít az őszi árnyék.

 

 

 

Születés és halál

A szűz első anyamozdulata
a pillanat vesztesége után
még egy forróbb ölelés:
kitárt kar a beteljesülés felé.

Az anyaméh nem mozdulatlan.
A vágy és Mag
befészkelte magát a bölcsőbe:
tette a temetési szertartás kezdete.

  

 

 

Öcsém emlékére

A váratlan havazás elállt,
a szürke felhőket elfútta a szél.
Hamu alatt parázslik emléke
a hosszú forró nyárnak.
Az egykor – rég volt,
mára haza sem várnak.

Ki is várna, időm tova:
nem csak az Isten,
az élet is tétova.
Égig ér a hiány és a csend.
Egy tört pillanat, harang zúg:
Hétágra rúg a tavaszi fény.

 

 

 

 

Mint a csikós…

Mint a csikós lóra pányvát,
árnyékot vet rám az Idő.
Várnak.

A haragos déli szél,
mint karctalan papírt,
a szürke felhők fölé repíteti
a bágyadt esti fényt.

Ökörnyálas
a szeptember álmos szája,
nem törli le az ősz.

  

 

 

Álmomban megcsókolt a halál

Hetven múltam, sokat láttam.
Lecsukom a szemem.
Villanás. Csend. Rám tör a sötét.
Vajon hogy lesz tovább.
Repülnék az örökkévalóságig.
A világ már csak ilyen.
Egyszer minden útnak vége.

Hideg van. Fagyos. Rideg.
Szaladnék a télfelhő elöl.
Várok. Valamire. Valakire.
Kopott füstös étterem.
Virág nélküli asztalok.
Tovatűnt illatod arcomat simogatja.
Mint az egykori tavaszi szél.

Az ünnepeknek vége.
Ismét hull a hó.
Leple betakarja a titkot.
A fecskék még nem jönnek.
Észrevétlen vagyok.
Álmomban megcsókolt a halál.
Szemeimen hajnali köd.

  

 

 

Késő őszi kép

Nem írnak
végrendeletet a fák,
mégis oly nemes
a megfonnyadt
rozsdasárga levelek halála.
Az őszi ködben
társtalan a gerle,
a füstifecskék régen útra keltek.
A hajnali zúzmarától szakállas
sürgönydróton - már csak
a fázó verebek és varjak bólogatnak.

 

 

 

A hiány ölelése

Elsietek az ősz elől
elfordítom a fejem
sötét palástot terít felém az éj
átkarolnak az árnyak
érintés, sóhajtás, elmúlás
a hiány ölelése
a felhők a helyüket keresik
apámról álmodtam, esett a hó
otthon közelebb vagyunk Istenhez
nem dohányzom,
mégis füst száll a szemembe
végiggurul az arcomon
egy magányos könnycsepp

  

 

 

Halkan sírnak az őszi szelek

Hűvösek már az éjszakák,
ridegebbek
a meg nem kapott csókok.
Hajnali köd fűti
a megfakult szerelmet.

Az őszirózsák elbúcsúztak
az aranyló nyártól.
Halkan sírnak
az őszi szelek.
helyetted az árnyékod
a magányos társam.
Nincs szó, nincs ölelés.
Az vagyok
aki sosem akartam lenni.

Sötét van.
A hajnal ébren talál.
Te voltál. Én vagyok.
A távolban zúgni kezd
a hajnali harang.
A horizonton túlról
rám mosolyog
a felkelő Nap.
Szememet ellepi
a hajnali harmat.
Én is mosolygok.

 

 

 

A távolság megszépíti az emlékezést

Ölellek.
Régen volt emlék.
Ölelnélek.
Könnycsepp az arcomon.

Mondják,
mindenki egyedül hal meg.
Soha többé
nem tarthatlak a karomban.

Szerettelek.
Már csak emlékeimben
eper ízű a csókod,
májusi virágzás ölelésed.

Húsz év hiány.
Húsz év magány.
Hússzor húsz gyertya lángja.

Vánszorgó évszakok.
Tavasz, nyár, ősz,
kinn esik a hó.

Üres szoba.
Üres emlékek.
Félhomály.

Kopott bútorok,
kopott asztalon
kopott fénykép.

A távolban megszólal
az esti imára hívó
giling galang.

Uram, köszönöm:
a távolság megszépíti
az emlékezést.

 

 

 

Valami eddig ismeretlen érzés

Az ajtó, kulcsra zárva.
Cigarettavégekkel teli hamutartó az asztalon.
Csak egy eltévedt szemtelen légy,
meg a kopott rádió háttérzaja
borzolja a majd’ halotti csendet.
Egy üres borospohár csörrenése.
Leszédült az ürességtől megroggyant
sánta lábú asztalról.

Valami eddig ismeretlen érzés,
tompa nyomás a lestrapált szív alatt,
szaggató görcs az üres gyomorban,
no meg a hirtelen jött halálfélelem társa,
kinek kezében a kétszer meggyújtott gyufa
zsíros sercegése adja a választ a kérdésekre.
Vagy nem, s akkor minek a válasz.

Az ajtó, kulcsra zárva.
Csengő nincs, nem is kopogtat senki.
Nincs miért. Nincs kiért.
Lassan a villanyt is kikapcsolják.
A kopott rádió se szól majd.
Háttérzajnak marad
a beteg csontok reccsenése.
Meg valami eddig sosem ismert
furcsa érzés:

Egy görcs, egy szúrás,
aztán az se.

 

 

Szárítókötélen áznak éveim

Régvolt ifjúságom,
fényes fáklyatűzként világított.
Szintelen alkony terül a tájra.
Hét évtized, hetven ez meg az.
Ez volt, az már nem lesz.
Sötét palástot terít rám az éjszaka.

Üres lakásban
egykor körbeült asztal,
arctalan, törött lábú székek látványa.
Aki még szólna - másfele jár.
Esik. Szárítókötélen áznak éveim.
Pislákol a mécses.

A templomi csendet ifjúvá ébreszti
az öreg harang - giling galangja:
Már nem üres a szürke reggel.
Már pislákol az időskori fáklya.
Mondják, kő a kövön kiveti a magot.
Mondják, holnapra hétágra süt a Nap.

  

 

 

Része lehettem az Út porának

Csend van. Kopárak az őszi fák.
Ha majd értem szól a harang,
ha majd értem szól az ima,
ha majd a pirkadó napfelkelte
bíborszeméből enyém lesz
a hajnali könnyharmat,
értelme lesz vándorlásomnak.

A végtelen utakon
cél nélkül hömpölyög
végtelen emberáradat.
A világ lassan magára marad.
Az őszi felhő könnyezik. Én is.

Hiányzik apám kezének szorítása,
anyám mosolya, féltő ölelése.
Az illatos akácok virágzása,
a forró nyári alkonyok varázsa.
Bármerre sodor a megvallatott Élet,
testemből lassan kiszakad a lélek.

Hosszú életemben
szerettem, s szerettek.
Mondják, - még maradjak.
De félek a körülölelő csendtől,
a nappalok szürkeségétől.

Köszönöm tévedéseim tanulságait,
gyermekeim féltését,
unokáim ölelését.
Porszem vagyok a Mérlegen.

Megpihent a kopár ágakon a szél.
Pislákoló mécsesként, mégis
ezer és ezer fokkal világítva
elpihenek én is.

Álmaim végén... angyalok várnak.
Uram Köszönöm:
része lehettem az Út porának!

 

 

 

Árnyék az adventi tájon

Haragosan zörgeti
a novemberi szél a redőnyöket,
ott benn a szobában
magányos a magány.

Száz és ezer ölelésen túl
a szív nem töpreng, érez.
A szabadság nem magányos.
Rég elmentek, kiket szerettem.

Fúj a szél, fázom.
Oly távol az egykori tavasz,
rég nem virágzik az orgona.
Ha majd indulni kell,
szólni fog a lelkiismeret?

 

 

 

Utam társa

az öröm és a végzet.
Isten akarta, a sors keze.
Nem mindig olyan a tudat,
amilyennek látszik.

Néha ajánlatot tesz
a feketelábú patás,
mégis, ha nyugovóra térek,
körbeölelnek a sosem múló
évtizedek, emlékek.

A sok beszéd feltépi
a mélyre süllyedt sebeket.
Barátkozik velem a más világból jött
másvilági téves elképzelés.
Rám köszön a „látnisemakarom”.

Az Úr szerint,
bocsáss meg
az ellenségeidnek!
Önmagamnak is meg kéne.
Uram, kérlek, segíts!

Odakinn csillapodik a szél.
Szállingózni kezd a hó.
Az Esthajnal,
meg a többi derengő csillag
árnyékot vet az adventi tájra.

  

 

 

Az erdei bodzavirág illata

A sárga margarétás tavasz,
az aranyló mezőben
pipacsvörös nyár
már árnyék a szívemben.

Hogy ne érjen készületlenül
a hívó Szó,
üdvösség és kétség
a nekem rendelt küldetés.

A horizonton alábukó Nap
vissza, vissza néz.
Az alkonyatban árnyékként
velem lépked
halott öcsém, apám s anyám.
Az erdei bodzavirág illata
rég volt szerelmeim emléke.

A kékesszürke alkonyati égen
fényesen felvillanó
csillagok vecsernyéznek.
Elmúlt ami múlt,
az évek megpihennek.
Nem szégyen könnyet ejteni
az ifjúság után.

Lassan aludni tér a Hold,
a margaréta, a pipacs.
A levegőt ismét betölti
az erdei bodzavirág illata.

  

 

Töredékek

Karjaimba vettelek
emlékezés.
Kérlek, hallgass,
vagy üvölts velem
valóra vált álom.

Szembe jönnek velem
a megvallatott évek.
Túl a hetvenen,
túl békén és viharon,
túl az Óperencián
még álmodom a szerelemről.
Száz és ezer harc,
ölelés, szakítás,
magányos rettenet.
Amikor a gyertya csonkig ég
átölel a rozsdás idő.
a megkopott perc varázsa.

November van.
Hullnak a levelek a fákról.
Gondtalan verebek
kergetőznek az avarban.
Lassan vége az ősznek.
Dér lepi be az emlékeimet.
Ellene mit is tehetnék,
a kéknefelejcs helyén
fehér krizantém virágzik.

Hol vagytok ifjúkori évek?
Régi illatok, vasárnapi ízek?
Hársfaszegélyezett
kanyargós kisutcák?
Vecsernyére szólító
templomi harang
giling - galangja ring
az esti szél hátán.
Rám telepedik a sötét.
A csillagok halvány fénye
és a csend vigyáz rám.

 

 

 

 

Eső verte a novemberi délutánt

Fáj a hátam, megszokott érzés.
Fájnak az emlékeim.
Utolért a nyolcadik évtized.
Álmomban hazajött
harminc éve eltemetett apám.
Görnyedt apró termete,
törékeny vállain életében
csak hatvan évet cipelt.

Eső verte a novemberi délutánt.
A temető nem mindenkinek
azonos a feltámadással.

Veled Uram,
utánad vágyódva
előttem az út,
hátam mögött fúj a szél.

Orgonák, rózsaszirmok,
visszaálmodott tavaszi zivatarok.
Kit érdekel a nyolcadik évtized!
Szabad vagyok!
Nem kergetem a szeretetet.
Nem akarok mindenáron nyerni.
Életem súlyzóján
felemelnék még száz kilót,
de csak tíz van a mérleg túlsó oldalán.
Ha esténként lefekszem,
mellemen a macskám helyett
megsüllyedt éveim pihennek.

A sötét éjszaka öleléséből
rám hasad a hajnal.
Előbb utóbb
apám mellé temet az ég...

 

 

 

Ki tudja miért, könnyet ejtek

A haragos téli szél végigvágtázik
az avarszőnyeges utakon.
Lassan havazni kezd.
Magamban, magamnak élek.
Mára tudom,
csak az első hét évtized nehéz.
Utána csak a kérdések maradnak.

Hol vagy apám, anyám?
Milyen ott a felhőkön túl, öcsém?
Hová tűntél első szerelem?
Tavasszal titokban lopott csókok,
egy hang, egy mosoly, egy lázas ölelés?

Szerelmes séták a ciripzenés vízparton?
Sárgára meszelt öreg ház,
fecskefészkes ereszek,
nagyanyám kékítőillata?
Már csak a huzat zörgeti
a törött redőnyű ablakot.

Peregnek a percek, pereg a film.
Kezed reszket kezemben.
Álmokat ringatott,
elégetett a szerelem.
Rég nem hallható
a kacagó gyermek zsivaj.

Reggeledik,
elkerült az álom.
A pirkadatban lábujjhegyen jár
az egykor délceg kakas.
A hajnali szél
parfümöd illatával ébreszti emléked.

Hiába szólítlak, kedves,
hiába a hajnal bíbora, a pirkadó Nap,
te már nem válaszolsz.
Kedvenc fehér rózsád
a krizantémmal vitatkozik.

Számon kérem a sorsot,
megsimogatja ősz fejem.
Ki tuja miért, könnyet ejtek.
Istenem, megszürkült
kék szememmel rád csodálkoznék
fehér hajú nagyanyó korodban.

 

 

 

Májusi orgonavirágzásban

Már mások lakta
régi ház előtt
árnyékot vet rám a Nap.
Más kutyája ugatja vadul
az eső utáni verőfényben
a diófán napozó macskát.
Kései emlékezés.
Könny nélküli sirató.
Eltemetett évtizedek,
hogy mondhatnám el
ami már csak bennem él?

Májusi orgonavirágzásban
csodás érzés a szerelem titka.
Csodás érzés volt
téged szeretni.
Száz és ezer részre törött
az akkori pillanat.

Merre vagy, hol jársz?
Mondják, a nagy szerelemnek
kellenek a titkok.
Szembe nézek a holnappal,
szembe nézek
a fénytelen csillagokkal.
A fényt te magaddal vitted
az ismeretlenbe.

Éveknek tűnnek a pillanatok
Nélküled üresek a percek.
Rohan az idő, deresek a fák.
Rideg emléke
az elmúlt szerelemnek.
A lélek egészsége
a porladó test boldogsága.
Már nincs miért várnom rád
Csorba a tükör,
megfakultak a képek:
Az egyre nagyobb távolság
megszépíti az emlékeket.

 

 

 

 

Melletted leszek mindörökre

Becsukom szemem.
Vágyom jobban látni
mit ér az ember,
ha csak virágszirom
az esti szélben.

Futnak a pillanatok.
Melyik perc mit is ígér:
Megvallatott életet,
kiérdemelt halált?
Melyik áll közelebb
a valósághoz?

Egykor, reszkető kezed
érintette már ráncos arcom.
Egykor, huncut mosolyod
öltöztette a felkelő Napot.
Egykor, vad ölelésed
tűzre, lángra lobbantotta
elmúlt szerelmünket.

Egykor ajkad volt
a virág bontotta tavasz,
szemeid mélye
szerelmi tűz és pokol.

A hiány nem jó barát.
Bárhol is vagy,
melletted leszek
mindörökre.

  

 

 

Tavaszváró a város felett

Kósza tavaszi szél.
Kósza tavaszi láz.
Kószafényű napsütés.
A fagyos télből ébredő
Tőzike, hold-fehér hóvirág.
Hosszú, sötét esték után
ránk törő lázas ifjúság.

Rügybe pattan a barka.
Cinkék kergetőznek
a sárga csőrű rigókkal.
A szürke hófelhőket
tovakergeti a böjti szél.
A száraz avarból kibúvik
az első kíváncsi ibolya.

Legördül egy könnycsepp
rebbenő szememről,
szomját oltja benne
egy szemtelen veréb.
A tavasz szélharsonái
téli álmából ébresztik
a fagyos, fázó várost.

Kósza, tavaszi szél.
Kósza, tavaszi láz.
Bágyadt napsütés.
Melengő galambok.
Melengő hársfák.
Melengő vadgesztenyék
a kora tavaszelőben.

  

 

Fekete fellegek

Másokkal máshogyan
történnek a dolgok.
Vihar támad,
fekete fellegeket
szaggat szerte szét
fekete gondolat.

Felsikolt kibe tört vet
a naiv történet.
Csend van, mégis
üvölt a néma kiáltás.
Nem figyelnek rám
a változó évszakok.

A fagyos sötétben
nem mindig látni
a csillagok fényét.
Elmúlt ami elmúlt.
Uram, reggel találkozunk
a derengő reggelben.

 

 

 

Utolsó kísértés

Múltból jött hang.
Kései üzenet.
Körül vesznek az emlékek.
Becsukom szemem.
Köddé válnak
a ki nem mondott szavak.
Őszikék, vecsernyére hívó
harangzúgásban.

Anyám szeretettől
megkérgesedett ujjai
borzolják megőszült tincseimet.
Meggyötört,
mosolygó szemeimből
harmatozik a féltés.

Százszor, ezerszer
megbántam gyarlóságom,
szerelmeimben utat mutat
a szürke vakság.

Hinném, a vak is láthat,
a magány csak pöre gondolat.
A kékmadár titka igaz, nem holmi
megmagyarázhatatlan praktika.

Velem vagy.
És én már
nem is veszem észre.

Valaki kiáltott.
Zuhanni kezdtem.
Felkelek, kisüt a Nap.
Újra járok,
mielőtt eljön
az utolsó kísértés.

 

 

 

Csend van

Annyi mindent
kellene még mondanom
Két szemed igézetében
megtalált a múlt.

Egyre jönnek az emlékek.
Odakinn ősz van.
Hullnak a fákról
a megsárgult levelek.

Vajon hány perc
még az élet.
Nélküled,
s mégis veled.

Elpihent a világ,
megpihent
reszkető karjaimban
az elkésett üzenet.

Csend van.
A szürkület magába fogadja
az emlékeim fényét.
Utat mutat az esthajnal.

Esteledik.
A magára maradt esti szél
hátára veszi a megsárgult
őszi leveleket.

Múlóban
az egykorvolt szerelem.
Emlékeimben
a sors jó barát.

Álmaimban átölel
egy barna lány.
Álmaimban
nem társam a hiány.

Álmaimban
a májusi orgonák
megkönnyezik
az első csókot.

Még nem késő, talán,
mielőtt az alkony
rám borítaná
végső csillagtakaróját.

 

 

 

Nélküled

Hiába ébreszt a hajnal,
nélküled kel fel a Nap.
Megsimogatja arcomat
a régen volt szerelem,
átölel az elmúlás.

Emlékszel még?
Hajnalhasadtával
együtt hallgattuk
a gerlék búgásét,
a pacsirták énekét...

Villám tépi gyökereim.
vihar sújtotta álmaimban
már csak egyedül látlak.
Nem ereszt a múlt.

Megkérem a sárga rögön
nyugvó sárga margarétát,
mondja meg neked,
mennyire szeretlek.

Száz és ezer perc,
gyönyörű emlék,
száz és ezer ölelés,
beteg szívemben
perceg a szú.

Semmi sem törölheti le
a tenger ízű könnycseppeket,
csak a saját
reszkető kezem.

Egykorvolt kacér tavaszok,
aranykalászos forró nyarak,
rég múltak, mégis,
féltelek, mindig féltettelek.

Álmomban, ébren,
reszkető szenvedéllyel.
Holnap hogy is lesz?
Felkel - e a Nap.
harmatos lesz - e
a sírodon sarjadó fű?

Mégis, szeretni kell.
Mégis, folytatni kell.
Mégis, forog a Föld.
Mégis, elveszíthetetlen
amit nap mint nap
újra elveszítek.

 

 

 

Félek

Félek.
Még mindig szeretlek.
Félek.
Az esőtől, a széltől.
A csillagok halálától.

A magányos napfelkeltétől,
a fénytelen napnyugtától.
Az embertől,
az embertelenségtől.

Titkolom:
Itt voltál nálam.
Itt vagy nálam.
Itt leszel nálam.

Félek.
A reggeli ébredéstől.
Félek, ez nem más, mint
túlvilági Délibáb,
csalfa álom.

  

 

 

Egy kávé, ott az ismeretlenben

Istenem, jól esik majd
egy kávé az égi kávéházban.
A felhők közti platánsoron
korzóznak régi barátok,
régi szerelmek.

Rekkenő volt a nyár.
A tavaszra nem emlékszem.
Óh Uram, harmatos virágok,
permetező esők,
záporok, viharok,
száz felé cikázó villámok!
Kegyetlen az élet.
Gyönyörű az élet!

Feledném, de naponta
megszület bennem
a minek nevezzelek.
A vágyaim mára
csóktalanok.

Testet öltene a képzelet,
de beteg szívnek
álnokok az álmok.
Hátrafelé néz,
aki hátrafelé ballag.

Furcsa, kavargó szél támad.
Szemem puhán rebben,
ősz hajam borzolódik.
Cikázó villámok násztánca,
majd halhatatlan a csend.

Ott, a csillagok között.
Ott, a felhők mögött.
Ott, az ismeretlenben
lassan minden ismerős.

 

 

 

A földig érő lombos fűzfa alatt

Hétágra sütött a Nap.
Május volt.
Akkor még szerettél.
Virágzó gesztenyefák,
májusi orgonák tanúi
szerelmes ölelésünknek.
Részem voltál,
és én része voltam csodádnak.

Májusi csillagok,
májusi csókok,
májusi ölelések.
vágyak, borzongások.
Májusi álmokban
csillagok zenéjére
keringőzött a füsti fecske
a tavaszi széllel.

A kicsi ház előtt
földig érő lombos fűzfa alatt
lopott szenvedélycsókok,
forró összefonódások.
Természetfeletti csodák,
vágytüzes könnyek a szemekben.
Örökké szeretlek ábrándok.

És most egyedül ébredek.
Hiába a május, a fagyos reggel,
a derengő hajnal a társam.

 

 

 

Illúzió

Veled ébredek
minden reggel.
Te már nem vagy velem.

Érintelek, lassan,
vágyamba beleborzongok.
Te nem érzed.

Forró napszítta testem,
forró, türelmetlen a csókom.
Tovarebbennek szavaim.

Tovarebben a tavasz, a nyár.
Rideg őszi szél kergeti
megfakult emlékeimet.

  

 

 

Rózsafák az ablakod alatt

Megfogtam reszkető kezed.
Ujjaink összefonódtak.
Nem tudtuk
melyik melyikünké.

Tavasz, nyár, ősz, tél.
Esőcseppek, hó, tavaszi szél.
Madarak, fák, csermelyek.
Rózsafák az ablakod alatt.

Hozzám bújsz, megcsókollak.
Nem tudjuk melyik száj kié.
lassan ölelkezik a naplemenete
a bíborba forduló hajnallal.

  

 

 

Ölelj hát, még, kedves

Emlékszel, kedves
az első csókra,
a hajnali pacsirta szóra?
Az első kócos ébredésre,
a napkelte mámoros fényében
forró reggeli ölelésre?

Keresem azt a régi lányt,
csicsergő szerelmes tavaszt.
Régi szerelmet, régi vágyat.
Régi utcát, régi házat.
Rég múlt ifjúságunk
rég tovatűnt tanúit.

Ölelj hát, még, kedves.
Csókolj hát, még, kedves!
Hadd bújjak meg karjaidban!
Csend van. Odakinn esik.
Könnyet hullat az emlékezés.
Boldog aki boldogságra vágyik.

 

 

 

Emlékeimben a diófa alatt

Egykor
együtt öregedtem
az öreg kicsi ház előtti
százágú diófával.
Mára csak
az emlékeimben ülhetek
az öreg akácpadon,
talán még most is
terád várva az esti csendben.

Te már nem jössz.
A kérges törzsűt is
rég kivágták.
Lassan az enyémet is
száz és ezer
szekercecsapás éri.
Együtt halok,
együtt temetnek
az emlékeimmel.

Napokig
nem gondolok rá.
Te is elmész mellettem,
mint az évszakok,
a megvallatott évek.
Hiába voltál emlék
a karjaim között.

Az öreg ház
lyukas eresze
vihar után már
nem ejt könnyet értünk.
Emlék a voltunk,
emlék a csókunk,
emlék a vén diófa.
Együtt öregedtek velem
a göcsörtös ágak.
A göcsörtös évek.
göcsörtös emlékek.

 

 

 

Mellemen térdepel az egyedül vagyok

Sűrű cigaretta füst,
fuldokló félhomály.
Pislákoló gyertyaláng
egy kopott lábú asztalon
mellemen térdepel
az egyedül vagyok.

Mára kósza emlék
a voltunk, egymásnak.
Már alig emlékszem
reszkető kezedre.
Arcod fürkésző titkai is
tovatűntek az enyészetben.
Öt évtized múló emlékét
ötven lepel rejti el.

Mellemen térdepel emléke
a hosszú forró vágynak,
bíbor hajnaloknak,
forró csillagos éjszakáknak.
Szenvedély öleléseink
forró rejtelmeinek.

Azt hiszem,
most lett igazán vége.
Őszi esőben, tavaszi szélben
egyedül járom a keskeny utat.
Rég nem találom
kedves kócos fejed nyomát
reggelente gyűrött párnámon.

Odakinn olvad a hó.
Bágyadtan erőlködik
az aranyló sugarú Nap.
A kicsi öreg ház lyukas eresze
tavaszi könnyeit csorgatja.
Vidáman fürdőzik benne
egy boldog cinke pár.

 

 

 

 

Két kezem nem ereszti emlékeit

Hetven fölött
már nem számítanak az évek.
Ami elmúlt,
az csak visszaköszön
a hátralévő időnek.
Hosszú utamon
hűséges társaim
színes, illatos virágok.
A tavasz násztánca
az aranyló nyárral.

Két kezem nem ereszti
emlékeit, szerelmeim
reszkető karjainak.
Hogy még örökké,
nem hiszem.
A végtelen mező felé
terel a végzet.

Mit is remélhet még,
kinek galamb ősz haja,
hófehér deres szakálla.
Kinek halvány arcán
halvány a kési vágyakozás.

Ennyi évesen
már nem számít,
melyik rég volt szerelem
volt az igazi.
Néhány múló perc,
aztán vége.

Tavasz és nyár volt
életem nagy részében.
Odakinn most hullnak
a rozsdabarna levelek.
Hogy miért várom
a tél jöttét, Isten a tudója:
Megismertem a szeretetet,
az Úr oltotta belém...