Fogadj vissza szülőfalum

 

Megszólítalak szülőfalum, fogadj vissza, és örökre, - ha már embernek felneveltél, megtanítottál sírni és nevetni, a gondra és örömre.

 

Rég nem öleltek engem át a komáromi gesztenyefák, én is ott hagytalak egykor magadra, de te megtartottál emberednek: hallgattam bölcsen intő szavadra, mikor emberré nevelted kuruc vérem, s utamra bocsátott magyar igazságod.

 

Te, mint minden igaz, és féltőn büszke apa mondtad: bölcsen, igazan járd az utad, végig! Ha sorsod világát te megismerted, menj a csillagokkal, fel az égig! Szeresd a földi sors megnyíló virágát, s ítéld meg te a hamis istenek hamis igazságát!

 

Én tettem a dolgom, s dolgom jól, rosszul megéltem. Ekképpen volt igaz szerelmem, és istenhitben nemzettem a gyermeket. Megteremtettem a csalódást és betegséget. Üldöztem és óvtam a sorsot, s néha, könnyes a bűnöm, elhibáztam a rosszul értelmezett dolgokat, - eleresztve simogatva szorító kezét a bölcs segítségnek.

 

Őszi fehérré szelídültek bennem az indulatok. A búsuló felhőkkel társam már messze ment, itt hagyott. A derűt a dologba már nem nagyon várom, - ütött kopott roncs lélekvesztőmmel egyedül járom még megmaradt álomországom útjait.

 

Szülőfalum! Most, mint egy örök gyermek, akinek nagyon hiányzik apja szava, és édesanyja tejmelege, visszavárom megszólító szülői szereteted! Már vágyom újból zöldben látni a téged megölelő karosi hegyeket. A kígyóst kanyargó öreg Mosót – partján ölelve lázasan megismertem a rám köszönő ölmeleget és asszonyvágyat -.

 

És a te istenedtől büszke templomod, ahol igaz hitté erősödött bennem Jézusban az isteni akarat. Hitéből hittem is, és reméltem a Kékmadarat, s talán bölcs igazságát a földi világnak.

 

Te most fogadd vissza, és fogadd örökbe saját, és sorsvilágából megtért fiadat! Tedd öledre, szeresd újból, örökre, s ítéld alkonyának szerető mosolyod, a Komáromtól búcsúzó napsugarat!

 

Te tedd véglegessé az egészet, s én a gyermeki hűséget visszaadom, hogy megkaphassam tőled a születés és halál igazságát, kegyelmét szülőhazámban, a szülőföldi temetőben!

 

 

 

Gondolatok egy kötet margójára

 

Amikor először olvastam Zoltán barátom kéziratát, két gondolat motoszkált bennem.

Az első egy manapság gyakran használt és vitatott érzés – a hazaszeretet.

Lehet vitatkozni azon, hogy ki a hazafi, -  lehet, hogy a kimondott szó ott és akkor nem jelent semmit.

Zoltán érzései a szülőfaluja iránt nem vitathatók: ez őszinte, mély, igaz hazaszeretet. Látja, láttatja a kis falut, írása nyomán érezni lehet a frissen vágott fű illatát, a bakterház padlójának olajos szagát, a gyalogút nyári melegtől langyos, köhögtető porát.

Az olvasó lelki szemei előtt megjelenik az útszéli kereszt, a térdeplő szobor-Mária, fején a frissen font búzavirág koszorú. A kisfiú nem azért választotta a kéket, mert a falusi kis templom Máriája kék lepelt visel, hanem azért, mert a pipacs szirmai hamar lehullnak.

Zoltán gyermekként, felnőttként szereti faluját, szűkebb hazáját, múltját, gyermekkorát.

És ez a második gondolatom.

Az irigylésre méltó múlt. A múlt, melyben a szerető, gondos nagyanyó minden nehézség ellenére boldog, szabad gyermekkort biztosít a sorstól elárvult unokáknak. Felelevenednek a gyermekkor ízei, játékai, a kamaszkor rácsodálkozása a világra.

Olyan gyermekkor ez, amilyen a mai világban már nem adatik meg a gyerekeknek.

Szinte idilli ez a világ.

Szeretni való falu, szeretni való emberek.

És szeretni való könyv.

Szeretettel ajánlom mindenkinek.

 

Nagykanizsa 2018. szeptember

 M. Kovács Ildikó Kláris díjas író, piarista iskolai tanár

                                                            

 

Valamikor ifjúkoromban, mesevilágban

 

Valamikor ifjú koromban, tán még gyermek is voltam. Petróleumlámpa fénye mellett varázslatos estéket töltöttünk el együtt nagyanyámmal és testvéreimmel. 
Meséket, verseket olvastam fel a szülőhiányos, csonka családomnak.

Akkor születtem, mikor leszállt az este: Anyám halódó testére fáradtan hunyorgott a Hold. 
Apám zavarában a bagóját kereste, s az örömködő pálinkás butykos is becsukta szemét, mikor öregapám szájában megcsikordult a pipa.

Még a kakas is keverte az órát, rekedten megszólalt az esti vecsernye konduló hangjára, s drága jó mamám, dehogyis ment litániára, hiába várta a fekete ruhás sereg.

Az öreg bába, első titkaim tudója, nem helyezett anyám pihegő mellére köldökzsinórom fogva, látta semmiségem; csak az Isten volt tudója, megérem - e  a reggelt.

Lassan múltak a gyermekágyi órák, s az öreg, vályoglábú zsupptetős házban a Teremtő figyelme is másfelé fordult; bár, fölvágtam az élet elém tett első kenyerét, jogot formált egy szeletére az alvilági sors.

Aztán hirtelen eltűntek a csillagok, s az álmos Holdat aludni zavarta a ködbe burkolózó novemberi Nap. Hogy hogyan, már nem tudom, de csenevész pupillám keskeny rését csípni kezdte a kapadohány füstje:

Az öreg férfi, no meg a fia, hol sóhajtott, hol az üres pipát szívta.

A hét évtized bölcse a szalmaágy felé mutatott, az ablakba szállt cinke is szárnyával – felém:

S én még láttam mikor valami fekete árnyféle lehajtott fejjel tovalépett a mindenszenteki ködben…

 

 

  

 

Anyám

 

A mához oly távoli születésem. Anyám törékeny termete is már a röghöz kötött. A tuják és fenyők között, a lankás domb mögül felkelő Nap kíváncsin tekint a megtévedt látogatóra; tekintetében az olvadó arany fekete árnyú könnycsepp.

 

Közelítek bölcsőm ringatójához, de másfél méter mélyen nyugszik születésem édes szószólója. A napkelte, s a korai cinke megdöbben, nem értik, mégis, miért anyatejillatú a csend.

 

A majd’ elfelejtett síron, a nefelejcs s a kökény kékjében pirul a gyermeki késés szégyenétől a hajnalharmatos tulipán, s tán még a tavalyelőttről ott maradt árva árvácska.

 

A napkelte édesanyaarcú árnyat rajzol homlokomra. Szívemet a hiány markolja, megszólalásra bír a vajh’ miért felejtés, s a már kései köszönet.

 

Megkésett jöttemet nem értik az aludni vágyó baglyok, nem értem én sem, de hiszem, nem csak remélem, anyám tudja a miértre a választ.

 

Bár másfél méter mély és tizenöt év választja el a tegnapot a mától, nem a hiánytól fényezi arannyal a napkelte a tájat. Mindent megbocsátó anyámat látom a sírok, s felettem, a fekete fecskékkel az ég felé repülni:

 

Szárnykezében a most elhozott egy szál fekete rózsa, s mint régen, engem féltve és szeretve, még nem el nem késett üzenetként, felém integet…

 

  

 

 

Petróleumlámpa mellett

 

Én nagyon szerettem olvasni. Öreganyám, testvéreim pedig csillogó szemekkel és a történetek, versek fordulatos izgalmaitól is kipirult arcukkal élvezték a számomra is nagy boldogságot okozó kezdeti kalandozásaimat a szépirodalomban.

Szinte még égeti arcomat a lámpa melege. Közel kellett hajolnom hozzá, már akkor is rossz volt a szemem.
Emlékszem, hányszor elakadt a számban a szó, látva öcsém s húgom, no és minden újra kíváncsi nagyanyám szemében a fel-felvillanó, csírájából kipattanó értelmet. Zsuzsa húgom s Karcsi öcsém szeme is száját tátotta, s mamám arcán is követelődzött a kíváncsiság.

Egyszerű, puritán parasztasszony volt, kevés szóval a száján. Kevés „csinált” szót is értett meg. De az esti petróleumlámpás felolvasások felcsigázták kíváncsiságát, s segítettek legyőzni előítéleteit.

Az, hogy a könyv úri huncutság és kiváltság, lámpásszavaim hatására hamar tagadni kezdte.

Apró termetű csendes asszony volt. Szűkszavú, csak a családért élő. S csodák csodájára, napról napra nőtt a szomja a szép szavak után. A mesék árnyékában különösen Petőfit, Aranyt szerette, meg kicsit később Adyt, József Attilát.

A Mama volt a kedvence, s talán nem is véletlenül. A falusi munka mellett ő is mosónői krajcárokból tartotta el, ruháztatta, etette az élet (kor) által megörökölt unokáit. Mosott ruhái ugyanúgy „szálltak, repültek a magosba”, mint József Attila Mamájának, s a kékítő színe és illata sem volt másabb. A különbség az, hogy én most is „nyafognék, de már késő”, - nagyon fáj, hogy sosem mondtam meg a mi Mamánknak, nekünk testvéreimmel, ő volt az Óriás!

 

  

 

 

A mi Mamánk

 

Az én gyermekszemem és gyermekértelmem is észrevette, a mama szókincse napról napra változott, bővült, finomodott. S bátrabbá is vált a társalgásban.

A szép szó, a míves irodalom jól végezte dolgát, s talán én sem tettem rosszul, amit tettem. Öcsém és húgom, amíg az élet engedte, hogy velük éljek, esténként Grimm mesére, Móra novellára, Weöres, Petőfi, Ady versre álmosodott el, s engedte később, hogy én tanácsolhassam, mit olvassanak.

Természetesen nekem is volt egy nagy szövetségesem, a televízió hiánya. Igen, lehetett úgy is élni!

A testvéreim anno megtanultak magyarul beszélni, mi több az identitásuk sem lett zavaros. Azóta is Kazinczy nyelvén beszélnek, s bár már nekik is unokáik vannak, és a kor is megtette szóromboló hatását.

Kicsit elkalandoztam – hol is kezdjem

Kicsit elkalandoztam. Lehet, hogy ez is a célom az írással? Lehet, hogy az egy méterrel a föld felett lebegés segít feldolgozni a leélt, több mint hatvan év történéseit?

Hol is kezdjem, hol az eleje? Honnan jöttem, és hová megyek? Vajon volt–e értelme az eddig-voltnak, s lesz-e a még hátralévő éveknek?

Szeretnék választ adni immár hetven évem alatt felmerülő, az utóbbi időkben már kínzó kérdéseimre. Csak úgy össze vissza, de mégsem céltalanul.

A visszaemlékező, no meg a filozofálgató gondolatok, mint a réti pillangók, szállnak virágról virágra. Úgy össze vissza, látszólag terv és cél nélkül. Pedig ez nem igaz. Mint ahogy az sem, hogy a visszaemlékező történetek elmesélésében sem fontos a kronológia. A történetek, a gondolatok jönnek. Egyszer az elejéről, máskor a vége felől. Mikor melyik pillanat erősebb, kedvesebb, fontosabb.

Csak hát, … - egyáltalán, érdekel ez valakit rajtam kívül?

Tudja-e valaki, merre van Kiskomárom, születésem, gyökereim bölcsője, hiszen már rég más a neve.

Politikai és egyéb, számomra megmagyarázhatatlan okokból összeolvadt az ősi, mondvacsinált ellenséggel, ellenféllel, jó baráttal, valójában édes testvérrel, Komárvárossal, s a mai közös nevük az öszvér Zalakomár.

  

 

Igen, itt születtem

 

Igen, ott születtem, nem messze a Mosó - patak partjától, nem sokkal a második világháború után, de már jócskán benne a frissen hatalomra jutott, fényes szellős Rákosi rettenetbe. Egy ködös mindenszentek-napi reggelen, negyvennyolcban. Petőfi forradalmi irodalomkurzusának centenáriumán.

Vártak is meg nem is. Akartak is meg nem is. Én ezekről semmit sem tudtam, s nem is tehettem. Ha tudom, lehet, hogy nem igyekeztem volna olyan gyorsan közölni a bábaasszonnyal – itt vagyok!

Ez volt az eleje. De ezt nem én akartam! Akkor hát mégis hol van az eleje? Tulajdonképpen én minek az elejét keresem, s azt is minek.

Az élet legnagyobb része más és más okokból, vagy csak én miattam, egy tömör, megfoghatatlan ellentmondás. Volt. Volt? Remélem csak volt.

Régóta magamnak való vagyok, magamnak élek. Magamnak? Miért? Hosszú évekkel ezelőtt meghalt a gyermekeim anyja.

Csak hát a magamnak való élethez ez nem elég indok. Nem az akkori feleségem halála miatt vagyok magánzó…

Mindig is az voltam, csak nem vettem tudomást róla. Mások meg mindezt elintézték egy kézlegyintéssel, én meg bele is egyeztem, pedig szele is volt a legyintésnek. Mi több, ereje is.

Az is igaz, a gyász segített tisztázni sok mindent. A volt és a még lehetséges lehetőségeimet, s azt, eddig mire jutottam velük. Igen, amikor kellett, esélyem sem volt a nagy lehetőségre.

Utólag magyarázkodhatásnak is tűnhet, de így a vége felé, amikor valakit megcsapott a krizantémok illata, az ember már nem magyarázkodik.

Valóban nem volt esélyem. Se erre, se arra. S az sem biztos, hogy mindezekért megnevezhető a felelős. Így volt. Ilyen egyszerűen.

Születtem, és bármennyire is csavarom a szót, nem kellettem. Nagy ajándéka a sorsnak az első fiúgyermek, de én akkor, bár szüleim első végtermékeként jöttem a világra; akkor és ott egy: szükségtelen és koraszülött gyermekként érkeztem.

Oda, ahol tulajdonképpen csak egy idős, sokszoknyás asszony fogadta szeretettel csenevészségemet. A nagyanyám. Nem volt véletlen az sem, idővel ott is ragadtam nála – évekre.

 

 

A régi ház előtt esti csendben

 

Ha álmodom, mélye egy régi - régi ház,

előtte moharuhájú foltozott deszkakerítés.

A sárgára meszelt csipetnyi lak előtt

nagyokat sóhajt az égig érő vén diófa.

 

Borzas leveleit zúgatja a nyári szellő,

zöld s barnalombos ágkarjaival átöleli

a vályogfal előtti csöppnyi padon üldögélő

feketeszoknyás, és meggyfapipás bölcseket.

 

Az aranyától hunyorgó Nap lemenőre készül.

A kisház kockaablakai kíváncsi kék szemek.

Fáj a hiány, - mintha gyermek maradtam volna,

s most is haragos fűzfavessző csipkedné ülepem.

 

Öreganyám alkonyatruhájában lépdel felém

az estére forduló Mosó-parti cirip csendben.

Kettőt vakkant köszöntőre a felkelő Holdnak

öreg kutyánk, aztán a csend - már éji fátyol.

 

Jaj, ülnék én még gyerekként a régi ház előtt

esti szürkületben, rám telepedő éji csendben,

de éveim tovatűntek csendesen, mint nagyanyám.

A hiánytól jeleket írok egy megszürkült papírra…

                     

 

 

 

Hiány és hiányosság

 

A baj, a félreértés, a tévedés, a rossz, az egész történetben csak később történt. Amikor a hiányos családmodell segítségével, (vagy, miatta) rájöttem, a mamánál mindig elbújhatok. Minden és mindenki elől. Nem tudott mindezek miatt kitenyésződni nálam a valós biztonság, a biztonságérzés. Nem tudtam, nem is tudhattam, hogyan kell megvédeni magamat. Nem is értettem meg, miért is kell védekezni a különböző negatív hatások ellen.

Idealistának születtem, s elhittem mindent – mindenkinek. Hogy hol volt a jó időben kapott atyai pofon, s miért nem láttam azt, amit egy működő családban csak az nem lát, aki genetikailag hibás? Ez egy nagyon összetett dolog.

Sokáig csak az azóta már rég eltávozott szüleimet hibáztattam. Bocsáss meg nekik Uram, nem tudták mit cselekedtek! Bocsáss meg nekem Uram, nem volt igazam!

Felelőtlen gyerek-felnőttek voltak, amikor megszülettem, és bizony bőszen fújtak a „fényes szelek”

A háború utáni nagyhatalmi megegyezés egyoldalúvá és követhetetlenné tette a magyar belpolitikát. Aztán győzött a forradalmi lendület, s bizony sokat tett azért, hogy én megfoganhassak.

Apám gyerek volt, anyám gyereklány. Manipulálható, félrevezetett tizenévesek, mint a kortársaik kilencvenkilenc százaléka. Csak közülük nem mindenki csinált gyereket a „fényes szellők” fútta fák és a kor szocializációjának árnyékában. Apám – anyám csinált. Ez voltam én. Én voltam a forradalmi lendület.

Viszont a lendülethez hely is kell, meg idő – én meg útban voltam. Nem is kellettem igazán másnak, csak a mamának…

 

 

 

 

 

Komáromi karcboros pohár

 

Tűző nyár hevíti a Szentháromság szobrát,

pihegő a csend  a temető felett.

 

Lázadó ifjúságom nyomában

kíváncsin kacag köszöntőre

a megtért fiú szívében

a hazahívó.

 

Nézd, öreg barátom!

Falevélként pereg a múló ifjúság!

 

Történelmünk húga, öcsénk s gyermekünk,

génsebzett unokánk

múltunkat féltőn ölelő faág karjaink

védárnyékában pihen.

 

A kéklő hegyek felől kérdő hang morajlik.

Felém villan a fény.

Újkori Prometheusként

őrzöm, vigyázom, gyertyavilágát!

 

Lám, ha néha mostohán is bánt velem

a megvallatott Élet,

ezüstkorom kócos gyermekeként hallom,

hogy köszöntőmre koccan

a komáromi karcboros pohár.

 

Álmosan álmodó öreg Mosónk szelíd vize

beteg szívem ritmusára csobban.

Mit nekem

csalfa Tiszának kérész szőkesége,

a kék Dunának

történelmünk vérével áztatott büszkesége,

 

Komáromban nem fészkel

hiúságra a budavári gőg!

 

Komár várának kései gyermeke szívében

a bölcső szentsége oly szelíd,

mint a büszke végvárak korában.

 Magyar!

 

Felkiáltó szavam, halld régi önmagam!

Körbefon az Idő és a Tér!

 

Meszes ereimben táltosok táncát járja

köszöntőmre

az emlékező első vér.

 

Ősz hajú gyermekként érzem:

Hazatértem!

 

Meghajtom fejemet

az esti harangszó előtt,

mint azelőtt, hogy sorsvirágfüzérnek sodort

a halhatatlan Végzet.

 

Megtért gyermekként a költő feloldozást kéri!

Az ártéri békanyál illatára

szerelmesen szomjaz.

 

Ezüsthajú gyermeki gondolat

sötétéji fényem nappali azúrja.

 

Már nem gond a tébolyfertőjű Zaklatott Világ:

E perc sortűzként villan.

Elmémben a szívem megharcolt „szabadakarat”

        

Szülőfalum gyermeke,

kérlek, fogd meg a kezem,

keressük együtt közös jövőnkben

a Kékmadarat!

 

Vérünk verejtéke hulljon tört ezüst pohárba;

köszöntőre emelem borom, tűz s alkony mámorára!

 

Kuruc Istenünk!

Adj békét, hogy boldog legyen

a földön, s kéklő hegyen

a merengő!

A lázas Mosó partján a kútfő és az elme!

Szülőfalunknak egy az édesanyja,

sorsunknak közös a titka és rejtelme!

 

A vízparton táncoló cirip

megkéri az ezüsthajú Holdat,

figyelmezze Istent;

közösek az Álmok, közös lesz a Holnap!

 

Egy szív, egy test formájában

álmodik az Isten, sodor sorsokat az Élet

Zalakomárban…

 

 

 

 

Csak egy kávé, de az, szenvedéllyel

 

Nyitott az ablak a szobában. Nyitott vagyok én is egy kávéra. Ennyi maradt a szenvedélyekből mára. Bár mondják, árt a szívnek. Valahol tudom, de filozófiám fordítottan arányos. Egykor egy rosszullétem miatti kórházi kezelésem alkalmával a kardiológus doktorom azt mondta: azon a szíven, amely nem bírja ki a napi kettő – három kávét, ő sem tud segíteni. Persze, nem nekem mondta, de én azért néhány-tíz körömmel ragaszkodom a hallottakhoz.

Csábító illatok keltenek vágyat bennem. Csak egy lépés a konyha, párom már ki is öntötte a dupla duplát a kedvenc poharamba.

Igen, eljutottam már odáig, van kedvenc kispárnám, kedvenc poharam… s mint egy kisdedóvós, úgy tudok ragaszkodni a rég’ megszokott tárgyaimhoz. Ez nem fetisizmus, messze van attól.

Ez maradt mára a rigolyáimból, vagy csak ennyit veszek észre. Annyi mindenről leszoktam az utóbbi években, hónapokban. Hála Istennek, még emlékszem.

 

Sosem kártyáztam pénzben, s a csajozás is csak anno (de akkor nagyon) érdekelt. (vagy csak azt hiszem, vagy csak így emlékezem; de hát korlátai vannak a kornak, nem csak érdemei) Nem iszom, nem csavargok.

Kivették az epémet, elpotyogtattam fogaimat, s a szívem is visszabeszélt a tegnapnak. A bagót is abbahagytam egyik napról a másikra - büszke is vagyok magamra -  pedig több mint negyven évig csak a cigi nem hagyott cserben…

Illetve, dehogynem. Fájt tőle a gyomrom éjjel - nappal. Fulladtam, s fújtattam, mint a korabeli négyhuszonnégyes…

  

 

 

 

Kit érdekel, miért lettem s miért vagyok

 

Eh! Kit érdekel, miért lettem, s miért vagyok? Majd később, majd egyszer folytatom születésem s pokoljárásom (?) történetét. (Vagy még ebben az időutazásban, fél óra múlva – vagy csak majd holnap, holnapután…)

Annyi vihar, mit vihar, tornádó tombolt már át és át az életemen, meg kell várnom, hogy az utolsó is lecsendesedjen. Csak akkor tudom megmondani, mi maradt utánam.

Régebben egy toll, vagy kihegyezett ceruza, egy darab papír, néhány éve a számítógépem - háttérzenének bármi, ami segít erőszak nélkül leírni a gondolataimat, adott esetben fantazmagóriáimat, bölcseleteimet. Ennyi kell, - ennyi az igényem, a kérésem mára a boldogsághoz.

  

 

 

Majd én megmutatom! És akkor mi lesz?

 

Az átlagosnak vélt filosz (falsgondolkodó) néha erőszakot követ el az eszmélésen, az eszméken, kvázi téveszmék és érzések között élve bölcselkedik, esetleg, félrevezet. Majd én megmutatom! És akkor úgy van, vagy úgy is lesz! Biztos? Vagy csak egy másik dimenzióban? Egy másik, s nem biztos, hogy a legjobb skálán mérve.

Az én gondolataimnak is van mércéje, de minek mérni őket. Én csak írok. Ami velem, és miattam történt. Vagy nem, és akkor álom volt csupán az egész. Azt meg nem kell mérni. Adottság és állapot. Nem kell mindent „csak azért is” megmagyarázni.

A változások vagy jönnek, vagy nem. Vagy megértjük őket, vagy nem. A történeteket, akár az álomszerűeket is, vagy elhisszük, vagy nem. Nem kell a kákára hármas csomót kötni, énrám se, - én ilyen vagyok, így érzem, ezek történtek velem!

Ezt, és így tudom megfogalmazni, gondolom a koromnál fogva is kellő bölcselettel – hmmmmmm.

Ez nem érdem, ez egy, a hét évtized adta állapot. Ha néha itt - ott van némi képzavar, az sem véletlen, hiszen a hétköznapjaink is képzavarosak - nem mindig tudjuk induláskor merre van előre, és merre van hátra.

Én nem teóriákban, izmusokban gondolkodom, bár izmusok fertőjében éltem le életem legnagyobb részét. Hosszú életem, csalódásaim, tévedéseim, hibáim, veszteségeim ellenére, megmaradtam idealistának.

Ráadásul meg is jutalmazott az élet nyolc unokával négy dédunokával. Az utódok jelenléte az életemben a hátralévő éveim lámpafényei. Rendezik a haragomat az eddigi hányadtatásaim miatt az élettel. Letisztítják, majd elfogadhatóan elfogulttá teszik az általam még elkövethető cselekedetet és naivitást. Igen, aki idealista, az egyben naiv is, minden csapdájával együtt.

Gondolom, ha az igazi filoszok kezébe kerülnének lepkeként virágról virágra szálló gondolataim, kellőképpen elrettennének őszinteségétől. Lehúznák és megmagyaráznák. Az ilyen „igazi” bölcselkedő, mindent megmagyarázó hamar kimondaná: zavaros fejű, nem a földön járó.

Mit is mondjak erre, - azért velem meg is történtek a dolgok, nem úgy találtam ki az ezt meg azt! Egyszóval, az idealistát, azt vállalom, s hogy kinek mi a zavaros, azt meg bízzuk a jövőre.

Mondanom sem kellene, idővel a simogatások és a pofonok miatt a zavarosnak tűnő gondolatok is letisztulnak. Mit ad Isten, az addigi (látszat) teóriák, vélemények, ideológiák is megdőlhetnek…

 

 

 

Keblére ölel a Mosó – patak

 

Az Esthajnal pislákoló mécses.

Fényruhába öltözteti a falut.

Születésem messzi pillanat,

s a ház, a kicsi sárga ház ajtaján

helyettem, csak a huzat kopogtat.

 

Haragoszöld üde növények,

telt, kövérbarna kerti barázdák,

s a csapási szőkén szilaj homok

ezer éve büszke ősi rokonok.

 

A templomtornyi fülesbaglyok,

óh idők, óh Uram, az ifjúkori

mámoros szerelmi hangok, -

barátok, szerelmek, első iskolám,

öcsém, húgom, tovatűnt nagyanyám!

 

Szülőfalum, óh ezerszer áldott földje,

mily’ büszke rád Kis - Komár szülötte!

Zsongó – bongó családi kaptár a falu,

szorgos nyár reggeli méh-döngése.

 

Térdem merev, letérdelek a parton:

Keblére ölel a Mosó patak,

mielőtt a távolba, az ismeretlenbe szalad.

 

 

 

Gondolataim száradó faágak

 

Nos, hogy akkor én miért írok? Jó kérdés. Jólesik. Amúgy meg, nem tudom. De nem is muszáj tudnom. Ingert érzek arra, hogy a „gőzt” így engedjem ki, szabadjára engedem a saját külön bejáratú palackomból a szellemet. Talán valaki optimális esetben valakik segítségére, örömére, tanulságára.

Gondolataim már száradó faágak, Krisztusi tűz hevít, de láza űz. Mert lenne bennem vágy, álom gyanánt langymelegre: De hitem nélkül a Hűtlen Szó, bölcsőm, ifjúkorom, s iskolám kegyetlenül kinevetne

 

  

 

 

Tűzre s fényre lobbantani

Hetven évem 
tele van tüskével.
Barátaim az égi gesztenyésben 
az öreg fa alatt borozgatnak.

A sokat akartam súlya 
még próbára bocsát.
Felszállok az utolsó járatra.
Talán még nem utoljára.

Ki kell tépnem bőröm alól,
és legbelülről a töviseket,
tűzre s fényre lobbantani 
gyúlékony pozdorjájukat:

hadd világítsak még kicsit 
apró és öreg éji lámpásként, 
nappali szivárvány fényorgiában 
az Úton lévőknek…

 

 

 

 

 

Egyszer talán elolvassák gondolataimat

 

Felnőtt, családos gyermekeim, unokáim, dédunokáim  vannak. Egyszer talán elolvassák gondolataimat, talán tanulnak is belőle, talán követendő példát is találnak benne. Mert ezek a teleírt oldalak az ő örökségük.

Igaz, kevésnek tűnik, és nincs titkolt vagyonszaga múltam történeteinek, majd későbbi porhüvelyem sem lesz aranyból, de talán, s én remélem is, nem hiába kopogtattam a klaviatúrát…

Anyám, én nem ilyen lovat akartam! - mondhatnám, mert eltévelyedtem. Még nem akartam végrendelkezni, de egy bizonyos kor, nem kevés betegség után, ha akarja, ha nem, az ember gondol erre is meg arra is. Vagy legalább megteszi az első lépéseket…

Amióta elkezdtem írni, egyik vállamról a másik vállamra szállnak fel-felvillanó szemekkel az életemben ekkor és akkor megtörténtek. Már álmomban is vissza - visszatérnek a követelődző emlékek. Éjjelenként fel-felriadok, gondolataim őrült csapongásba kezdenek…

Néha lecsukom mára fáradt-kék szemem, lassan a múltba szenderít a vágy. Visszaálmodni mindent, ami már sosem történhet meg az életemben, de mégis oly kedves, mégis hiányzik… Már a keserű is édes.

Lám, ismét emlékszem, harapóstejfogú, boglyas-fejű, de sosem morgós kölyökkutya formájú gyerekkoromban másfél méteres hófalak közé vájt utcákban közlekedtünk…

Mikor a faluvégi Török-tanyán, Lali barátoméknál  csattogott a cséplőgép… s mikor a Paszit Laci szétfejelte a Mosó-parti focipályán a kapufát, mikor... mikor... mikor...

Mikor az Arany korcsma előtti hótoló faeke közé rejtettem el a kondástól elcsent karikás ostort. Porzott is a nadrágom becsületesen utána az igazságtalan veréstől!

Az első titkos, velőhasító csókra és ölelésre, az első nagy - nagy szerelmi csalódásra, a nagyon sok mindenről mesélni tudó Mosó patak partjára, no meg a fürdőzésekre...

Az első megírt szerelmes verseimre, a világmegváltó gondolatokra, a fiatalkori haverokra, a közös jobbnál jobb programokra, mert mi sosem unatkoztunk. Sem a munkában, sem a szórakozásban, sem a szerelemben.

A templomkert varázsára, az ünnepi istentiszteletekre, s azutáni rohanásra, hogy odaérhessünk a vasárnapi ebéd utáni meccs kezdésére.

A fekete klott gatyámra, foltozott nadrágomra meg a gimnazista kurucféle egyensapkámra, a haverokkal közös vagonrakásokra...

Aztán ifjúkori házasságom kezdetére, gyermekeim születésére, a gügyögésre és pelenkákra, a büszke babamutogató sétákra.

A halállal való találkozásra és betegségeimre, a hosszú eltékozolt évekre a kórházakban; és a halálfélelemtől, no meg a félrekezeléstől kialakult függőségtől a kocsmákban lelt menedékre… et ce tera… et ce tera.

A saját erőből elért, poklok s tüzek kínján keresztüli megtisztulásra, az újjászületésre, újrakezdésre…

És csak jönnek – jönnek követelődzően a történések… - megírásukra várva…

 

Igen! Kellene tennem valamit. És tulajdonképpen nem is értek máshoz, mint az íráshoz. Veszélyes szakma, tele elrejtett taposóaknákkal. Pedig az emlékek mezején széltében – hosszában végig kell mennem, s fel kell egyenként szednem minden felkínálkozó, mezei pillangó mutatta, egykor elveszejtett, s mára már kora miatt is lecsendesedett gólyahírt, pipacsot, búzavirágot, mezei kökörcsint.

Egykor ezeknek meséltem el pihentető, ám mégis magányos sétáim közben a velem történteket.

 

 

 

Ismét nem sokat aludtam az éjjel

 

Ismét nem sokat aludtam az éjjel. Egyre erősebben éreztem kispárnámmal ölelkezés közben az íráskényszert. Talán valamikor reggel felé bódultam el, s valami csodálatos mennyei aroma illatának orrcsiklandozására ébredtem.

Talán még sosem volt ennyi csipa a szememben hét évtizedem ébredései során, s talán még sosem kívántam ennyire a koffeint.

Belesimulok fotelomba. Előttem gőzölög a forró kávé. Szemben szemezni kezd velem a számítógépem. Egy korty, majd még egy. Csak úgy, lazán.

Újaimban valami olyan bizsergést érzek, mint amikor a zongoraművész hiányolja a klaviatúrát. Egykor valahol láttam is billentyűk nélkül zongorázni valakit. Ujjainak mozgásaiból meg lehetett különböztetni a fortét és a pianót.

Be kellene kapcsolni a masinát! Nagyot nyögök, - hiába - a hátam, a forgóim tizenöt éve fájnak. Már világít a monitor, s néhány másodperc alatt betölti Andrea Bocelli tenorja a szobát. Könnyű olasz operaáriák, amúgy háttérzajnak. Így szoktam meg, s ebben a korban már nagyúr a szokás joga és hatalma.

Tán még nyögdécselek, megöregedett kisgyermekként gügyögök is egy kicsit. Ennyi még jár nekem. A kéjelgésből. Igen, ennyi maradt mára a káros szenvedélyekből… az unokáimon, dédunokáimon kívül. Meg az emlékezés. A régmúltra.

A sosem felejtett gyökerekre… Mert már tudom, a gyökerek, a szülőfalu sem felejtett el.

  

 

 

 

Ez meg az, az akkori fiatalokról

 

Papp Lászlóval nagyon jó barátok voltunk. Én is, mint az ötvenes, hatvanas évek Kiskomáromában a fiatalok nagy része. Abban az időben Varga Erzsébet, majd Szabó Ferenc volt az Arany korcsma helyén épült új Művelődési Ház igazgatója, és a lüktető közösségi élet vezetője. Riersch Zoltán volt a titkár, Lamm Miklós volt a klubvezető. Működött a kultúrházban a KISZ klub, más néven az ifjúsági klub. Hétköznaponként, késő délután, kora este nagy, nagy kártyacsatákkal, ifjúkori világmegváltással, szombatonként, vasárnaponként este táncos összejövetelként. Papp Laci. Horváth Pista, Lamm Miki, Riersch Zoltán, Nagy Laci, Molnár Jancsi, Lamm Attila, Horváth Misi (szódás), Tóber Laci, Kiss Laci, Marton Jóska, ... és a lányok, Takács Magda, Jaksits Kata, Horváth Rózsika, Karácsony Magda, Tibol Kati, a Harcz lányok, ... és a többiek nagyon jól érezték magukat, és vettek részt az akkori művészeti csoportok munkájában. Jól működő énekkar, a férfidalárda sikeresen szerepelt a hazai és körzet rendezvényein Király Pista bácsi vezetésével. A Néptánccsoportot Papp László vezette, a színjátszó csoportot pedig Szabó Ferenc. A falu színjátszói például 1964-ben bemutatták az Alba Regia című színdarabot (sajnos a szerző nevére nem emlékszem), amely darabban Papp László volt az egyik főszereplő. Egy német katonatiszt szerepébe bújt és hatalmas sikert aratott. Igazi, szőke germán férfi volt benne, nem véletlenül volt az akkori beceneve - Kese.

Laci Riersch Zoltánnal együtt 1965 - ben Zalaegerszegen végezte el az alapfokú néptáncoktatóit. Szabó Ferenc ugyanott a népművelőit. Laci az Európa hírű táncpedagógus, Orsovszky István kurzusán, Riersch Zoltán ugyanott, Pungor Ervin táncpedagógus kurzusán végzett. Természetesen Papp László nem elégedett meg az első kurzussal, évekig képezte magát, közben Kiskomáromban, a környező településeken tanította a néptáncot, majd néhány évvel később lerakta az alapjait és létrehozta a nagykanizsai néptáncmozgalmat. Tulajdonképpen Papp László rakta le a dél-zalai néptánc alapjait. Táncolt, tanított, vetélkedőkön, fesztiválokon zsűrizett... A néptánc szeretete, művelése, oktatása végigkísérte a tragikusan rövid életét.

Hogy még milyen ember volt Laci, hogy működtünk mi, akkori fiatalok, egy rövid példa... Szintén 1965-ben történt. Soós Józsi bácsi, a tanácselnök egy tavaszi esten meglátogatott bennünket a klubban, és elmondta, nagy bajban van a faluvezetés. Megérkezett a Komárvárosi vasútállomásra a Petőfi utcába tervezett járdák beton elemeinek három vagonja. Nincs ki kirakja, és kötbéres. Papp Laci vezetésével mi letettük az újságot, letettük a kártyát, kikapcsoltuk a tv-t, hazamentünk átöltözni, fél óra múlva már raktuk is ki az első vagon nagyméretű cementlapot. Papp Laci, Horváth Pisti, Szabó Feri, Riersch Zoltán, Lamm testvérek, Szódás Misi, Nagy Laci ... sajnos a többi résztvevő nevére már nem emlékszem. Mire megvirradt, a vagonok kiürültek, Laci pedig meghívott bennünket a tejcsarnok melletti lakásukba egy kupica finom pálinkára, mielőtt elkezdtük volna a következő napot. Ki munkával, ki tanulással...

  

 

 

Hagyományok az „átkosban”

Az „átkosban”, az ötvenes években a mi családunk Budapesten, Kiskomáromban, és Nagykanizsán élte a háború utáni átkoskor szerinti életét. Én a testvéreimmel leginkább a család szétesése miatt a Mosó menti faluban, nagyanyánknál laktam, kortünetként. Nagyon szegény, de mégis nagyon szép gyermekkorunk volt a kiskomáromi mamánál. A háború utáni években a kommunista világ nagyon vallástalan volt, mi mégis háborítatlanul jártunk templomba, hittan oktatásban részesültünk, s megtartottuk a katolikus vallási ünnepeinket. Valószínűleg nem tudott a falusi rendszer mit kezdeni a három unokáját egyedül nevelő idős asszonnyal. Vagy, mi már nem is számítottunk az akkori sztálinista, rákosista világnak…

Ádvent a mi számunkra a Luca napi maszkás kotyolással, falujárással kezdődött, majd a baráti csoportokban összeálló, báránybekecs pásztoros, Józsefes, Máriás, Kisjézusos kántáló csengettyűs betlehemezéssel folytatódott, ami kitartott egészen szentestéig… Csodaszép időszak volt. Hogy, hogy nem, mi azt hittük, hogy az a természetes, amire jutott is. Karácsonykor ha nem volt fánk, volt egy fenyőfa ág a nagyvázában, gyertyával. Ha volt fánk, akkor alma, aranyozott dió és gyertya volt az ágakon. Testvéreimmel mi ezt hittük ajándéknak, meg a hatalmas, hónapokon át tartó teleket, a nagy havat, ami azokban az években minden alkalommal leesett.

Beköszöntött Szenteste. Nem lévén más, gumicsizmát húztunk a lábunkra, amelyeket jól betakargattuk szalmával és kapcával. Vastag hárászkendőt tekert a vékony posztókabátunk fölé mamánk, s mi a nagy hóban kíváncsian, várakozva, boldogan mentünk az éjféli misére. Nem is a katolikus liturgia fontossága miatt, azt még akkor nem pontosan érzékeltük, számunkra az éjféli mise igazi karácsonyi ajándék volt. Az ünnepi vacsora lucskoskáposzta volt, de nem töltött, mert hús nem mindig volt, hanem kacsaaprólék volt benne… Diós meg mákos bejgli volt a sütemény. Másnap a mama hurkát sütött, kukorica, meg hajdinakásás véres és májas hurkát, ami akkor mennyei eledel volt, és mindannyian jól laktunk vele. Karácsony első napján délelőtt elmentünk a nagymisére, utána ebédeltünk, ebéd után pedig a pajtásainkkal hatalmas hócsatákat vívtunk, csúszkáltunk, szánkóztunk… Érdekes módon, még a jobban élő, módosabb szülők gyermekei sem azzal voltak elfoglalva, mit, és mennyit kaptak, hanem az akkori, hétköznapinak tűnő, mégis varázslatos karácsony örömeivel.

Évekkel később, már minden évben volt karácsonyfánk. Előfordult, hogy sztaniol papírba csomagolt kockacukorból vagy a házilag főzött hamisított szaloncukor is került a fára, na meg az ágakra teljesen szétszedegetett, széthúzogatott vatta, hófolt gyanánt. Néhány év múlva szégyenszemre, az akkori ideológia agymosás hatására egyre jobban elmaradtak a szentestei ünnepi misére járások, régi, hitbéli, magyaros karácsonyi szokások. Egészen a konszolidációig, a felnőttkori tudat kitisztulásáig.

 

 

 

Magyarék, Kropfék

A hatvanas évek közepétől átalakultak a Mosó partiak leginkább hétvégi szórakozási, kikapcsolódásai szokásai. Az úgynevezett „Arany kocsmát” mozijával együtt lebontották. A helyén épült művelődési házban kapott helyet a színházterem, benne az új mozival, a könyvtár, na és a KIS néven futó klub. Az ezeken túli gyülekező helyek a mindenkori Kropf kocsma, és a Magyar házaspár, Lajos bácsi és Inci néni vezette presszó voltak. Érdekes kettősség alakult ki. Míg a fiatalok a presszóban ütöttek tanyát, a középkortól fölfelé a férfiak egy része a kocsmában múlatta az időt. Hétköznap délutántól a klubban folytak a pingpong csaták, beszélgetések, kártyacsaták, heti rendszerességgel a filmvetítések, majd záráskor a társaság egy része átvonult egy italra, tv nézésre a közeli presszóba. Az idősebbek az italboltban beszélték meg egy - egy fröccs, sör mellett a világ dolgait. Hétvégén a klubban szalagos magnóról szóló beat zenére roptuk a táncot, majd a presszóban fejeztük be a napot. Természetesen, azért voltak fiatalok akik az össztánc után az esti félhomályban, a Hold bújtatta gesztenyefák árnyékában haza kísérték szívük választott csodaszép komári hölgyét. Boldog ifjúság … Késő tavasztól, bár inkább leginkább nyár délutánonként, kora este a művelődési ház és a presszó közös udvarán Lajos bácsiék asztalokat pakoltak ki, sok - sok székkel, s vagy zenegépről, de legtöbbször a helyi zenekar, Maszekék gitárhúrjairól felcsendülő korzene dallamaira roptuk a táncot, vagy szerelmesen simultunk össze az esti félhomályban. Természetesen a Korpf intézményben sem állt meg az élet. A heti munkától fáradt, feltöltődésre vágyó idősebb férfiak a vasárnap délutáni meccs után, némi ital felhörpintése mellett több asztalnál hatalmas kártyacsatákat vívtak, a fülükbe Tolnai Horváth Jenő, Bucska, Pikulás Gabi bácsi húzták, fújták a nótázásra szólító dallamokat.

Amúgy az egykori piactéri, állatpiac sarki helyi kocsmának, korcsmának érdekes előélete volt. Évtizedekig mai kultúr helyén álló Arany Vendéglő épülete foglalta magába a korcsmát, a hátsó felében a bársonyszékes mozit, és az emeleten a színháztermet, báltermet. A kocsma bejárata előtt volt a karosi út felé közlekedő buszok megállója, ott állt a télen az utak rendbetételére, a hó eltakarítására leparkoltatott nagyméretű, fából, vasból készült hóeke. Amikor a hatvanas évek elején lebontották, a kocsma a régi tűzoltó szertárba, a mai faluház környékére költözött, onnan pedig tovább a piac téri, csapás sarki sarokra. A kultúr szerepét pedig ideiglenesen a pártház nagyterme vette át.

 

 

 

Petróleum, Péter János

 

Már említettem, nagymamám házában egészen az ötvenes évek végéig, a hatvanas évek kezdetéig nem volt villany. Petróleumlámpával világítottunk. Na, meg nem kevésszer a félhomályos, beszélgetéseink közben az égő tűzhely karikájának félretolásával keletkezett varázslatos, hangulatos parázsfénnyel. A kicsi szobában kettő hagyományos parasztágy, egy kerevet, egy szekrény, egy asztal, néhány szék, és egy ritkán befűtött kályha volt. Ritkán volt befűtve, mert a kicsi ház konyhájában égő tűzhely melege beáradt a szobába is, télen meg a Mama cserepeket melegített, azt helyezte be az ágyakba a dunna alá... jaj Istenem, de finom volt. A petróleum lámpa az én ágyam felé volt a falra akasztva, én pedig esti olvasásaimmal szorgalmasan fogyasztottam a petróleumot. .. Ma is jó barátságban vagyok Péter Jánossal, a helyi Áfész nyugdíjas elnökével. János az időben a presszó melletti, úgynevezett Kocsis bolt (az egykori tulajdonosról elnevezett szatócsüzlet) tanonca, majd kereskedő segéde volt. Sokszor mesélte nekem sok évvel később, hogy ő mérette ki a mamámnak nap mint, nap a petróleumot, aki félig meddig dohogva mesélte, hogy az unokája már megint sokáig olvasott...

 

 

Focipályák a Mosó mentén

 

Kiskomárom, anno ifjúkoromban csodaszép falu volt. Zsongott bongott, szorgoskodott, szaporodott. Tartalmas, mozgalmas volt a közösségi élete. A sporté is. A focié is. Vasárnapi szokásaink menetrendje az átkosban sem nagyon változott. Délelőtt mise, majd ebéd. Ebéd után meccs, majd szórakozás. Ha hazai meccs volt, a fél falu felkerekedett a falutól több száz méterre lévő Mosó parti birkák nyírta focipálya felé. A falu felőli kapu felől volt a pici öltöző és a juhakol. Olyan pici volt az öltöző, hogy sokszor a tanács épületében öltöztünk, és onnan már szerelésben jöttünk le a pályára. Hatalmas hangulatúak voltak a meccseink, főleg az akkori derbinek számító Kiskomárom - Komárváros rangadó hangulata volt semmihez sem fogható. A meccsek után lavórokból, Mosó vízben tisztálkodtunk, de többen meg is fürödtek a patakban. Kevesen emlékezhetnek rá, a pályánk egy ideig a falutól néhány száz méterre lévő Török tanya mellett, majd az Árpád utcai szélső ház mentén, a másik Török ház mellett is volt. S hogy néhány akkori, hatvanas évekbeli sportember neve se menjen feledőbe, Homor Laci, Péter Jancsi, Centernek becézett Marton Laci, Einger Imre, Paszit Laci, Szódás Csicsa, Marton Jóska, Lamm Miki, Körmendi Jóska, Nyírő Sándor, Szódás Misi... na, meg a többiek, és még néha én is játszottam ezeken a meccseken.

 

 

Paszit Laci

 

Szorosan ide tarozik Paszit Laci esete. Laci közegészségügyi dolgozó volt. Ő gondozta a Mosó menti telepen élő romákat. Tehetséges focistaként vendégjátékosként éveikig az akkor negyed osztálynak számító megyei első osztályú Galambok focicsapatában játszottak a szintén kiskomáromi Homor Lacival. Akkor ez nagyon nagy dolog volt. Akkor még számított a magyar foci. Hazaigazolása után emlékszem egy Kiskomárom - Miháld meccsre, ahol az első félidő után a vendégek vezettek három góllal, de a második félidőben Paszit Laci három góljával az utolsó pillanatban egyenlítettünk. Laci harmadik góljánál a nagy lendülettel érkezéstől belefejelt az akkor még fából készült kapufába, és szétrepedt a homloka. Vérző fejjel vitték orvoshoz, de a lelkesedése, tudása megmentette a csapatot a vereségtől... Azóta Laci is már az égi focipályán szorgoskodik.

 

 

 

 

Gerencsér András esperes, Szücs tisztelendő,

misék, litániák

 

Bár az átkosban éltünk, nem emlékszem, talán süvelvény korom miatt is, hogy bárki akadályozta volna, hogy hitéletet éljünk. Persze, tudom a későbbi évekből, hogy ez teljesen nem így volt, de engem, testvéreimet senki sem akadályozott a templomba járás, hittan tanulás, elsőáldozás miatt. Kiskomáromnak az ötvenes években Gerencsér András esperes plébános atya volt a papja. Segítői voltak Szücs István tisztelendő úr, és egy idősebb, nyugdíjas atya. Summa summarum, a kommunizmusban három pap szolgálta a hitéletet... Ha jól tudom, sajnos most nincs saját pap szülőfalumban.

Plébános úr embernek is nagyon érdekesen élt. Volt egy szürke lova, szekere, s ha olyan kedve volt, a Csepel motorja helyett lófogattal ment a papi hegyi birtokra. Titokban Bandi bácsinak hívtuk, övé volt a vasárnapi nagymise, és a hétközi főoltári misék. Igen. Kevesen emlékezhetnek már rá, a reggeli főoltári mise mellett a jobboldali kisoltárnál ugyanabban az időben káplán úr csendes misézett.  A hitéleti oktatást legtöbbször Szücs tisztelendő úr végezte. Egy időben még az iskolában is tartott oktatást. Hangsúlyozom, az átkosban. Még osztályozták is a Hittant, lila tintával... Káplán úr örök talány, és némi szomorúság számomra, még ma is. Keveset lehetett tudni róla. Elég zárkózott életet élt. Papi hivatása mellett zongora órákat adott, már ahol volt zongora. Évekig irigykedtem gyógyszerész bácsink fia miatt, Merkly Belus Jóska miatt, akit a szülei után mi, barátai is, Tutyinak becéztünk. Józsi és testvérei zongoraoktatásban részesültek, káplán úr volt a mesterük. Testvéreim, bár mindannyian részesültek az elsőáldozás szentségében, a vasárnapi miséken kívül nem voltak nagy templomba járók. Én gyermekkoromban évekig papnak készültem, még otthon is miséztem nagyanyám, és ha jól emlékszem, a szomszéd Bősze néni jelenlétében. Kivágtam a nagyanyám egyik nagy abroszát középen, az volt a papi ruhám. A nagyméretű házi biblia meg a misekönyvem. Már - már bigottságom bizonyítéka, hogy a vasárnap délutáni litániákon, s még a hajnali miséken is ministráltam... Egy két évig télen nyáron. Jó lenne tudni, él-e még tanú, aki erre is emlékszik. Télen sokszor elfújt a szél, folyt a könnyem, de engem nem lehetett eltántorítani. Szegény mama kibélelte szalmával a csizmámat, a lábamra húzott pamut zoknira kapcát tekert, összehúzta a hárászkendőt a kabátomon, én meg mentem... Aztán kamaszodni kezdtem. Másra is nyitottam a fülemet, szememet, olvastam, olvastam, olvastam.. Jókat játszottunk a testvéreimmel, barátaimmal... észrevettem a lányokat, a különbségeket, na meg a kor történelme is utolért.

Most, hogy már kopott fogakkal az idősek kenyerét majszolgatom, sokat gondolok azokra az évekre... Szeretettel emlékezem hitoktatóimra, lelki gondozóimra. Imádni való gyermekkoromra...

 

 

 

Templomkert

 

Kamaszkorom legszebb éveinek a focipálya, az alsóiskolai kézilabda pálya mellett a templomkert területe volt a színhelye. Az első kettőre éjjel nappal focizni jártunk (majd csajozni). A templomkerti találkozások akkor sűrűsödtek meg, amikor az Arany kocsmát, a mozit lebontották, az új kultúr még nem épült fel. Hogy, hogy kezdődött, már nem emlékszem, de gyermekkori cimboráimmal hétköznap délutánonként a templomkertben, a templom út felőli oldalán a dombon találkoztunk. Hatalmasakat beszélgettünk. Ízlelgettük a világ történéseit. Ízlelgettük, tapasztalgattuk a fel, fel villanó kíváncsiság és érzelem pillanatait. Vicceket meséltünk, nagyokat birkóztunk... Aztán elkészült az új művelődési ház, na, meg lassan mindannyian borotválkozni kezdtünk. A teaneger kort felváltotta a májusi ifjúság kora. Lamm gyerekek, Miki és Attila, Varga gyerekek, Laci és Vince, Kiss Laci, Nagy Laci, Horváth Pisti, Molnár Jancsi, Koma Laci, Riersch testvérek, jómagam és az öcsém, Karcsi, na, meg a többiek... Sajnos nagyon sokan már nem élnek az akkori fiatalok közül. Béke poraikra!

 

 

 

 

Komáromi szívem

 

Komáromi szívem oroszlánok közé vetve, földárnyékomat megremegve befonja a Hold. Szétszórt szószikraként fojtogat a Mosó-parti múlt és a gyermekkori volt. Gondolataim már száradó faágak, krisztusi tűz hevít de láza űz, mert lenne bennem vágy álom gyanánt langy melegre, de hitem nélkül a hűtlen szó bölcsőm ifjúkorom iskolám kegyetlenül kinevetne.

 

 

 

 

Paplak mellett, büntetésből

 

Gerencsér plébános úr Szücs tisztelendővel karöltve nagyon szorgalmazta a fiatalok, legfőképpen az állandó, nem kevés létszámú ministránsok együvé tartozásának megerősítését. Voltunk vagy húszan, huszonöten. Havonta, a plébánia paplakában vasárnap délután, a litánia után a hitéletbeli kitűnő magatartás, a ministrálás jutalmául tea zsúrnak nevezett találkozókat szerveztek az atyák. A plébánia mindenes gazdaasszonya finom süteményeket sütött a habos kakaó, habos kávé, tea mellé. Nagyokat beszélgettünk, énekelgettünk, káplán úr zongorázott, s mi alig vettük észre a tudatos kereszténnyé nevelés fortélyait. Kitüntetés volt ezeken a délutánokon részt venni. Velem sajnos előfordult, hogy egy vasárnap délután háromkor kezdődő litánia mellett az ugyanakkor kezdődő focimeccset választottam, meg is lett a tanulságos büntetése. Bizony, a legközelebbi tea délutánra nem kaptam meghívót... Míg barátaim nagyokat kacarászva, kalácsot majszolva, zongoraszó mellett múlatták a paplakbeli időt, én az orgonavirágos plébánia kerítés mögé bújva, könnyeimet morzsolva gyermeki „bűntudatot gyakoroltam”. Hogy jogos volt - e, hogy igazságos volt - e, most már nincs is jelentősége. Akkor nagyon fájt a kirekesztés.

 

 

Arany korcsma, mozi, színház

 

Még egyszer a falu közkedvelt Arany korcsmájáról. Mint már említettem, az italkimérés a buszmegálló felőli oldalon volt. Az időben én még korom miatt is, kocsmába nem jártam, de láttam a belsejét. Füstfelhő burokban, kellemes, duruzsoló  kályha melegben vallatták meg a falu, a világ történéseit a helyiek és az átutazó megszomjazók. Esténként néhány asztalnál ultiztak, snapszeroztak a zsugások. A sarokban a cimbalom mellett Jenő bácsi, az akkor még szomszéd komárvárosi híres cigányprímás pengette, zengette a húrokat. Igaz, leginkább hétvégén, vagy ünnep nap. Az épület belső, keleti oldala földszintjén volt a nagyméretű, bársonyszékes mozi... Hogy hányszor volt egy héten vetítés, már nem emlékszem, de hétvégén mindig volt egy, kettő előadás. Matiné és fővetítés. Akkor még a mozi technika miatt a Híradót és a filmet több részletben vetítették le... egy, egy rész között a jegyszedő kinyitotta a három bársonyfüggönyös oldalajtót, s az akkor még többségében bagós férfiak elszíttak néhány slukkot az akkori Kossuthból, Munkásból, Sellőből... Az emeleten volt a színház és bálterem. A komáromiak nem csak szorgosak, szorgalmasak voltak, szerettek szórakozni, mulatni, bálozni is, ki- ki vérmérséklete, habitusa, tehetsége szerint. Működtek a közművelődési egyesületek, csoportok. Hatalmas, hetedhétre szóló tűzoltó bálokat, szüreti bálokat, húsvét-locsoló bálokat, búcsú bálokat mulattak végig idősek és fiatalok. Színházi rendezvények sem kerülték el az épületet. Az időben a vidék járó Országos Déryné Színház többször felkereste a falut, s természetesen a helyi színjátszók is megmutogatták oroszlánkörmeiket. Megmutatta a művészetét a kaposvári Csiky Gergely Színház társulata is, ám az igazi szenzáció az Állami Népi Együttes fellépése volt. Az Ecseri lakodalmassal turnéztak nálunk. Általában évi rendszerességgel népi játékokat, operetteket tanultak, és mutattak be a helyi amatőr művészek, általános iskolások Furó tanár úr vezetésével... Az L alakú patinás épület

Balatonmagyaród felőli, tanáccsal szembeni oldalán egy szódás üzem működött, Horváth Mihály, Szódás Misi bácsi szakértelmével és vezetésével. Bizony, finom frissítő itóka volt. Misi bácsi ellátta a falut és környékét üdítő buborékos vízzel és fröccs lazítóval... Sajnos, amikor lebontották az épületet, megszűnt a szikvízgyártás. Misi bácsi a Kropf kocsma csaposa lett. Többször betértem hozzá, főleg nyári melegben, ötven fillérért árusított korsóban felszolgált szódavízre. Fel is frissültem minden alkalommal, de a régi maszek víz ízét hiába kerestem...

  

 

 

Tolnai Horváth Jenő emlékére

 

merre vagytok régi utcák

régi harcok cigányzenés

kiskocsmái

merre vagytok holdvilágú

kisablakok – alattatok

szoktam állni

merre vagy te csalfa leány

tűz etette mikor szólsz rám

 

hol van az én édesanyám

elhagyott a hitét szegő

hűtlen rózsám

 

hol vagy cigány jó barátom

mért nem húzod talpam alá

múlttaposó haláltáncom

hol vagy felhő fényes csillag

kit az isten ígért nekem

tanulságra egyszer eljő

 

mennék veled messze – messze

ítélővel a felhővel emelt fővel

utolérlek - utolérlek megölellek

kisgalambom tűz etette

te – ott várj rám – ezüstvonós

cigányangyal égi utcás

kiskocsmában húzd a nótám…

 

 

 

 

Kultúra a pártházban

 

A régi és új kultúr közti időben a település kultúrális rendezvényei, mozi vetítései az Árpád utcai pártház nagytermében zajlottak. Még álltak az Arany korcsma falai, de az általános iskolások, úgy emlékszem 1961, vagy 1962-ben már ott mutatták be Furó István tanár vezetésével nagy sikerrel, a Koldus és királyfit. Heti kettő alkalommal filmvetítés volt, utána kipakoltuk a székeket, és a helyiség átalakult zenés, táncos klubhelyiséggé. Akkor úgy hívták, KISz klub. Vagy szalagos magnóról, vagy lemezjátszóról szólt a táncra csábító zene, mi pedig szorgos táncosok voltunk. Jobb estben, amikor az összes zenész ráért, a helyi fiatalok által alakított banda (Lampert Jancsi, Lamm Attila, Maszek, alias Apagyi Miklós, vendég zenészként, Kertész Tóni, Pátkai (sajnos a keresztneve most nem jut eszembe...) húzta a talpalávalót. Gitár, bassz gitár..., meg dob. Fiatalok voltunk. Alkalom adtán kissé bohémek, szerelmetesek, de ha kellett, helyt álltunk mindenben.

Hétköznaponként, miután az ott lakó Jánoki Magdi néni és fiai kitakarítottak, elpakoltak, a terem közepére beállítottak egy pingpong asztalt, és bizony ott kezdődött a ma már nagy múltra visszatekintő zalakomári (kiskomáromi) asztalitenisz élet. Ott volt a bölcső a hatvanas évek hajnalán. Ott játszott a Kator házaspár, Inkovics Laci és Gyula, Gerencsér Gyuri, Halász Karcsi, Tóth Feri, majd a fiatalabbak, a Jánoki testvérek, Hozes Laci, a giri Gerencsér testvérek... S mi, az akkori menők edzőpartnerei, akik az időben kaptunk tíz, tizenöt pont előnyt a huszonegyig tartó szetteknél. A pingpong csaták után átmentünk az alsó iskola kézilabda pályájára kispályás focival levezetni a napi energia felesleget.

 

 

 

 

Török tanya a falu mellett

 

Kiskomárom Karos felőli utolsó házától kb. háromszáz méterre, túl az út menti fekete és fehér gyümölcsű, általam is nap mint nap megmászott szederfákon, túl Mosó patakon egy nagy tanyán laktak Török Lajosék. Valamilyen keresztkomasági rokonság is összekötött bennünket. Lalival gyerekkori cimborák is osztálytársak is voltunk. Hol engedéllyel, hol szökve, de nagyon sokat tartózkodtam a falu menti tanyán. Nagyokat bújócskáztunk, na meg a legkedvesebb játékaink egyike, a szalma és széna kazlakra való felmászás, és a lecsúszások voltak. Azokban az években még nem ismerték a bálázást, kazlakba rakták össze az állatoknak való almot, és szálas takarmányt. Kaptunk is néha korholást, ha nagyon lehúztuk a kazlak tetejét, oldalát. Sokszor ránk sötétedett, a mi időnkben elektromos kütyük, okos telefonok nélkül is múlt, rohant a tartalmasan fogyó idő.

Lovak, tehenek, disznók, baromfik voltak a cimboráink, s esténként, mielőtt haza küldött volna keresztanyám, még kezembe nyomott egy csupor meleg tejet... Istenem, de finom volt! Nem is nagyon ettem utána már más vacsorát. Legfeljebb egy- két darab kukorica vagy krumpli prószát, ha éppen azt sütött a nagyanyánk...

Nagy, nagy vágyakozással és kíváncsisággal vártuk minden évben a cséplés idejét. Mint minden kezdeti felnőtt életre ébredő fiút, bennünket is nagyon érdekelt az ötvenes évek korának technikája. A kézi kaszával learatott, marokkal, sarlóval összeszedett, kévévé kötött gabonát szekerekkel beszállították a hátsó udvarra. A cséplő gépet a körmös traktor az udvarra vontatta, majd a kiszolgáló személyzet beállította a rendszert, Az adogatók, a gép tetején álló etetők, a gép végén levő zsákolók, a mázsa mellett álló mérlegelő elfoglalta a helyét. A gépész megigazította, megfeszítette a traktor lendkereke és a cséplő gép forgókereke közti vastag meghajtó szíjszerűséget, kurblival, majd áttétel váltóval  indította a motort... az egész rendszer csörögve, csattogva, zakatolva elindult. Alulról vasvillával el kezdték adagolni a csépelni való gabonát, a gép tetején az etető ember szétoldva a kévét adagolni kezdte az akkor még hosszú gabonakalászokat. A gép tette a dolgát. A hátulján lévő csapokból méltósággal pergett a zsákokba a kenyérnek, kalácsnak, cipónak való. A teli zsákokat mázsálóra tették, a kezelő pedig minden lemért zsák után felírta noteszába a kipörgetett gabona súlyát. Mint szorgos hangyák szorgoskodott a kiszolgálók sora, s keresztapámék nagy megelégedésére (legalábbis így emlékszem) biztosítottnak látszott a következő évi családi kenyér...

Ebédidőben finom, bürkés, kacsa, csirkehúsú paradicsomos káposzta, na meg az elengedhetetlen, paprikás perec volt a jól megérdemelt menü. Hogy a torkokat is tisztességesen megóvják a pelyvaportól, a veszélyes munka miatt a cséplés ideje alatt finom, házi szörp, jéghideg kútvíz. Aztán este mindenki megkapta a jól megérdemelt fröccsét, házi sörét...

 

 

 

 

Csapási szőke homok

 

Az Árpád szobor melletti Mázsa tértől, másképpen az Állatvásár tértől induló Csapási út, a falu végétől meleg, aranysárga homokos úttá változott. Egészen a Bukovics bakterházi vasúti sorompóig, majd az erdők aljáig, a gémes kutas zöldellő állatfinomságig. Reggelente ezen a csapási úton hajtott ki a csordás és a kanász. A tehenek és a disznók vidáman csörtettek a legelő, a makkos felé. Az ötvenes, hatvanas években még így volt, aztán a tehenek csökkentével a hetvenes évek elejéig már csak a kanász csörtetett végig reggelente és este alvégről és felvégről, ki a makkosba...

Az aranysárga homokos út több, talán három, négy dűlőből állt. A bekötő szekérutak mentén Szűzanyás korpuszok figyelték és vigyázták az erdőre, vagy kapálni indulókat. A mi erdőrészünk, ahol a télre való elhulló törzseket, ágakat engedéllyel gyűjtöttük, a bakterháztól keletre volt. Míg a mamám, és ha volt néha segítője, úgy emlékszem a Bálint Mari néni, az erdei munkát végezte, mi az öcsémmel és húgommal legtöbbször kiültünk a vasútpart tetejére, vonatlesőbe. Ha meghallottuk a közelgő kattogást, feltűnt a gőzös kavargó füstje, csillogó szemmel, gyermeki örömmel és izgatottan integettünk a masinisztának, a legtöbbször visszaintegető utasoknak. Nagy, nagy öröm volt, ha valaki visszaintegetett. Csak úgy mosolygott a Napsütte, zalai bárányfelhős kék ég.

A homokos út első dűlőjében volt a mi mamánk többnyire feles bérleménye, leginkább krumpli vagy kukorica földje. Szegény mamám ment a saját megszokott, mindig sietős tempójában, én meg sokszor vonszoltam magamat, lábammal a meleg homokot rugdalva. A dűlő elején valamilyen érő gabona volt, tele pipaccsal és búzavirággal. Az út menti korpusz tövébe mamám engedélyével sokszor megpihentem, onnan már nem volt messze a kapálni való. Rám látott. Még most is előttem van...

Búzavirágot szedtem a tábla széléből ( a pipacs szép volt, de szirma hamar lehullott) és koszorút fontam belőle a szomorúan mosolygó Szűzanya, és a kereszten megfeszített Jézus fejére. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, elszenderedtem. Arra ébredtem, irtózatosan fájt a fülem. Jajgatásomra előkerült öreganyám. Belenézett a fülembe, kivette a fejkendője alól a hosszú, kontyba font hajából az egyik csatját, majd óvatos mozdulatokkal kipiszkálta a fülemből a betolakodó fülbemászót.

 

 

 

 

Lammék

 

Az ötvenes, hatvanas években, gyermek, na meg ifjú koromban falunkban kettő festő élt. Németh mester úr, a templom mögötti utcában, és Lamm Géza bácsi a Kossuth utca műút felőli részén. Németh mestert nem nagyon ismertem, Géza bácsit meg nagyon szerettem. Ötvenhat miatt meghurcolták. Nagyon sok kiskomáromi színdarab díszletét pipával a szájában Géza bácsi festette. Leginkább a felesége, a mindig mosolygós, a nélkülözésben is vendégszerető Mariska néni, na meg a gyerekeik miatt. A fiúk, Miklós és Attila a barátaim voltak, a három lány közül Judit az osztálytársam volt. Ági és Eta meg a testvéreimé. Géza bácsi nem csak szobafestő volt, hanem olajképeket, festményeket is varázsolt az ecsetjeivel. Mind a kettő fia festő lett, tovább vitték a szakmát. A fiúkkal együtt fociztunk, Attila tehetséges kapus volt, Miki (Dinnyés) meg balszélső. Később úgy alakult, Mikivel együtt jártunk különböző kurzusokra, klubvezetői, népművelői, na és természetesen együtt vallattuk meg a korán csírát bontott szerelmeinket. Egy időben voltunk katonák. Ő Marcaliban, én Kanizsán voltam, tüzér. Sikerült egyszer rég nem látottként a találkozásunk örömére a vonaton hazafelé ezt meg azt összeinni - pörgött, forgott a világ, na meg a csillagos ég. Leszállva a masináról, valahogy eljutottunk a Lamm házba, ahol Mariska néni, látva a teljes elázást beleszólást nem tűrve, megitatott velünk egy öt literes üveg uborkalét... Fél óra múlva már újból szép volt az élet. Mikivel, Attilával az idő eltávolított bennünket. Géza bácsira, Mariska nénire szeretettel és pótfiúi tisztelettel emlékezem...

  

 

 

 

Cser Laci bácsi és a foci

 

Az átkosban, és a kezdeti „gulyáskommunizmus” idején, aki büszkén húzta magára a falu focicsapatának zöld mezét, nem is gondolta, hogy az időben is volt háttérmunka. Akkor is meg kellett szervezni a vidékre utaztatást, az igazolásokat, a sportorvosi engedélyeket, jegyzőkönyveket, ki kellett fizetni valamiből a bírói tiszteletdíjakat, na meg a meccs közti  frissítőket, meccs utáni „regeneráló” italokat. Az egyesület ügyes bajos dolgait a tanácson dolgozó, Cser Laci bácsi intézte, nagy - nagy szorgalommal, hozzáértéssel, sportszeretettel. Bár Balatonmagyaródon lakott, minden vasárnap délután a csapattal volt, és a szurkolás mellett intézte az ezt meg azt. Ha vidékre ment az együttes, többnyire a Tsz adott nyitott platójú teherautót, rögzített padokkal, de volt úgy is, hogy traktor pótkocsin utaztak a játékosok, na meg a közeli településekre kerékpárral tekert át a falu apraja nagyja. Laci bácsi jóvoltából a felmerülő gondokról, teendőkről a focisták és a szurkolók  semmit sem vettek észre. Szomorú szemű, víg kedélyű, emberszerető férfi volt, aztán a szintén sportoló fia korai tragikus halála utáni élet megtörte. A sportköri elnöki munkáját később Varga Géza, a volt polgármester, Varga Miklós édesapja örökölte meg, vette át.

 

 

 

 

 

Tanárok, tanítók

 

Hálátlan egykori nebulónak, mára már idős embernek tűnnék, ha néhány gondolattal nem emlékeznék meg egykori nevelőimről. Az ötvenes évek iskolaigazgatójáról, Fehér Lajosról, majd az utódjáról, Gruber Antalról a legnagyobb tisztelettel beszél a kiskomáromi utókor. Anti bácsi történelmet tanított, de nekem gyermekkoromban is idealista na, meg már korai humanista, tudásszomjas diáknak ezek az órák inkább meseóráknak tűntek, annyira élveztem őket. Az iskolai órák után, az órák történelmi hangulatának hatására legtöbbször felkerestem a falu könyvtárát, és az óratémához valamilyen formában kapcsolódó irodalmat kölcsönöztem ki. Pl. Rákóczi szabadságharcokról tanultakhoz a könyvtárban megtaláltam a Vöröstorony kincsét, A Rákóczi hadnagyát... Biológiát, Egészségtant, Testnevelést Molnár Géza tanította. Fiatal emberként, fiatalos lendülettel, vitalitással. Rovargyűjteményekkel, nagyméretű rajzlapra ragasztott  növénygyűjteményekkel. Állatboncolásokkal... Abban az időben délután kettő és négy órák között „tilos” volt az utcákon, focipályán, alsóiskolai pályán tartózkodni a kötelező tanulás miatt. Természetesen, mint gyerekek, mi is feszegettük a határokat, és nem mindig tartottuk be a szorgalmi időt, volt is böjtje. Itt úgy sem találnak meg bennünket gondolattal, éppen a bőrt rúgtam néhány cimborámmal a Mosó menti focipályán, amikor megjelent Molnár tanár úr... nem szólt semmit, csak szomorúan nézett ránk. Mi meg majd elsüllyedtünk a szégyentől, vagy az ijedségtől. Aztán másnap a biológia órán felelnünk kellett, bármilyen jó jegyeink is voltak, az év végi bukás elkerülése miatt, a kettesért. Igazi, megérdemelt „makarenkói” pofon volt, sosem felejtem el. Furó István tanár úr matematikát, és fizikát tanított, mindig szigorúnak látszó arccal, nagy szakértelemmel és szeretettel. Évenként színdarabokat tanított be a diákoknak, amit mi gyerekek istenien élveztünk, büszkék voltunk bármilyen kicsi szerepre is. Pista bácsi vezette, sokszor hegedűje segítségével, az iskola énekkarát is. Szóltak is rendesen a szólamok, egészen addig, míg mutálni nem kezdett a hangunk... restelkedéssel vettük tudomásul a kipenderítést. Tóth Pista bácsi volt a nagybetűs Tanító bácsi. Nem csak tanította az alsósokat írni, olvasni, számolni, gondolkodni, emberré lenni, hanem a könyvtárosi teendőket is ellátta. Nagy szakértelemmel, hozzáértéssel ajánlotta a személyre szabott olvasnivalót a világra nyitott nebulóknak. Ismerte az életünket, a gyermeki lelkünket. És nem utósorban szóljon a köszönés a Kator házaspárnak. Hogy ezek a sorok tizennegyedik könyvemben megjelennek, leginkább Elli néni dicsérete. Anno, az irodalom, a fogalmazás, a nyelvtan, a versmondás, a korai versírás szeretetéből valamit észrevehetett bennem (is), mert különböző úton kapott  feladatokkal, hatalmas élvezeteket okozó óráival akarva akaratlanul egyengette az utamat. Gyermekként is. Emberként is. Kezdő tollforgatóként is. Béla bácsi, a férj, földrajzot tanított, és ő volt az úttörő csapatvezető. Intézte az iskolai sportélet ügyes bajos dolgait is. Kissé álmodozva, ám telve szeretettel okította a tudományra a gyerekeket. És hogy ne menjen feledőbe, a Kator házaspár magas szinten pingpongozott. A megyében rengeteg versenyt nyertek, Kiskomárom dicsőségére. A mi csodaszép falunk egykori nevelőinek többsége már az égi gesztenyés menti iskolában okítja a tudományt, az emberséget. Béke poraikra!

 

 

 

Gyermekkorom ételei

 

Kiskomárom az átkos kor politikai és gazdasági körülményei ellenére jómódú község volt. Az emberek szorgosak voltak, jutott házra, állatra, ruhára, ételre. Megvoltak nálunk is a faluban élőknek a helyi kulturális, vallási és étkezési hagyományai, szokásai. Nem nagyon változtak ezek családonként, inkább hasonlítottak egymásra.

A mi mamánk, régóta özvegy, szegény, közkedvelt, nagyon szorgalmas, a kor által megörökölt unokáiért élő-haló idős asszony létére mindig biztosította hármunknak, Karcsi öcsémnek, Zsuzsa húgomnak és nekem a napi betevőt. Bár szegényes, de mindig tiszta és meleg ruhát, lábbelit. Nap mint nap gondoskodott róla, hogy jó érzéssel, gyermeki és testi tisztasággal, jóllakva nyújtsuk álomra szemeinket. Elfoglalt asszony létére, hiszen nappal az orvosi rendelőt és az orvosi lakást tartotta rendben, na meg az itt-ott bérelt, vagy felesben gondozott kicsi földön, kertekben tette az önként vállalt dolgát, minden nap jóllakatott bennünket.

A kicsi ház hátsó udvarában mindig nevelkedett hízó, többnyire, mangalica. Természetesen tyúkok, jércék, kacsák is kapirgálták az udvart, és az utca eleji zöldet. Naponta ettünk finom leveseket, prószákat, buktákat, paprikás perecet, a hétvégén pedig valamilyen baromfi kimúlása adott a számunkra mennyei lakomát. Az időben nem volt hűtőszekrény, a kor technikájának számító duplafalú rekeszét jéggel feltöltött jégszekrényünk sem volt. Mama a hideg, frissítő vizű kútba engedte le a maradék, későbbi elfogyasztása előtt a könnyen romlandó ételeket.

Vasárnap legtöbbször aranyló sárgájú, házi cérnametéltes, zöldségekkel gazdagon dúsított húslevest ebédeltünk. Az alapot, az ízét a frissen vágott tyúk, néha kacsa húsa adta. Másodiknak a főtt hús mellé paradicsommártás, fokhagymamártás, vagy tormamártás volt az asztalon. Desszertet, emlékeim szerint cukor és lisztspórolási okokból csak vasárnap készített a nagyanyánk. Legtöbbször diós, vagy mákos kevertet, jobb esetben almás pitét. Hétfőnként a vasárnapi maradékot fogyasztottuk, kiegészítve lesütött húsos véndő aljai házi zsíros kenyérrel, hagymával, Isteni volt. Természetesen házi kenyérből vágott karéjokból. Mivel nagyon szerettem a krémest, mama az akkori szomszéd, Bősze nénivel minden születésnapomra süttetett egy tepsivel. Nagy kiváltsága volt a Mosó partiaknak, hogy az otthon megdagasztott kenyeret szakajtókban, asszonyi fejtetőn szállítva, a helyi pékségben megsütötték. Hogy mennyiért, és hogyan, arra nem emlékszem, de a taligakerék méretű, heti egy alkalommal dagasztott és sütött kenyeret gyermekkorom nagy ajándékának tartom. Hétköznaponként szalonnás, néha kolbászos paprikás krumpli is került az asztalra, na meg főzelékféleségek. Sokszor ettünk házi tarhonyás tejlevest, paradicsom levest, káposztát. Aztán dödöllét, finom sült hagymával, tejföllel meglocsolva. Na, meg a testvéreim, s bevallom, az én kedvenc csemegémet, a tepsiben megsütött, aludttejjel, véndőalja zsírral meglocsolt, ropogósra megsütött  krumplis prószát. Ritkábban kukorica prószát is majszoltunk.  Péntekenként tejfölös, vagy zöldséges, bürkés bablevest, mi általunk mácsiknak nevezett házi mákos, diós metélttésztát, esetleg nudlit ettünk. A bablevesbe, nagyapám után megörökölt, régi sváb hagyomány szerint, egy- egy marék meztelen mácsik került betétnek. Amikor káposztát főzött öreganyánk, néha került bele a véndőből lesütött oldalas, esetenként a padlásról füstölt bürke. Káposztás ételek mellé másodiknak a mama Komárom akkori védjegyét, házi piros paprikával ízesített, színesített perecet sütött. Tömésük, hízásuk után sokszor ettünk, többnyire hétvégén, kacsapecsenyét, májastól, combostól... Reggelire a mi mamánk tojásos sült krumplival kínált bennünket, házi tejes, cikóriakávés meleg itókával. Ha egy kicsit náthásak voltunk, kamillateát, vagy hársfa teából készült csodát kaptunk. Megjegyzem, én sokáig azt hittem annak idején, hogy a tea hársfán terem. Húsvétkor a szokásos ételek, sonka, tojás, torma, karácsonykor húsleves, kacsahúsos káposzta, lucskos káposzta, kukorica, hajdinakásás véres hurka, kolbász, beigli volt a menü. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem gyermek, ifjúkorom ízei ott bizseregnek ma is nyelven végén.

 

 

 

Fürdés a Mosóban

 

Gyermek, kamasz és ifjúkoromban a falu menti Mosó patak kedvenc tartózkodási helyünk volt. A hetes műúttól a Kis-Balatonig kacskaringózó, hol épphogy csordogáló, hol bő vízzel fickándozó patak partján töltöttük tavasztól őszig szabadidőnk nagy részét. Tavaszi áradáskor megduzzadt vízben cimboráimmal már megáztattuk lábainkat, de igazából május táján kezdtünk el az általunk Összefolyásnak nevezett fürdőhelyünkre járni. A focipálya utáni kanyar, és a csemetekerti ág találkozásánál kialakult egy szélesebb, és mélyebb öbölszerűség. Odajártak az akkori fiatalok horgászni, fürödni: Magas volt a partja, lehetett róla a vízbe ugrálni. A kb. harminc méter hosszú és hat- hét méter széles fürdőhely kiszolgálta a mi nyári strandigényeinket. A falun túli parton selymes volt a fű. Sokszor kifeküdünk a mezei virágos pázsitra napozni. Majd a vízbe, majd a partra, aztán megint a vízbe, míg ránk nem esteledett. Többnyire fiúk, de sokszor lejöttek kisebb csoportban a lányok is.

Úgy négy ötszáz méterrel feljebb, Balatonmagyaród felé, túl a hídon a putrikban élő romatelep lakói fürödtek a patakban. Igaz, leginkább akkor, amikor higiéniai és mentális okok miatt szociális és közegészségügyi gondozójuk, Paszit Laci beparancsolta őket a vízbe.

Később, valamiért a fiatalok fürdőhelye feltevődött Levelesi faluvég magasságába. Hosszabb, szélesebb, mélyebb vizű volt ott a víz. Még az iskolai tanárok, leginkább Molnár tanár úr vezetésével megtartott, a körülményekhez képest sikeres úszásoktatás is ott zajlott le. Úszóversenyekkel, amit többnyire a sajnos már eltávozott Varga Vince nyert meg. Bár az akkori böglyök hatalmasak voltak, csípéseik fájdalmasak, senki sem tudott eltávolítani nyaranta bennünket a Mosó parttól, csak az évente menetrendszerűen megérkező, szeptemberi iskolakezdés. Hogy el ne felejtsem. Telente legtöbb évben befagyott a Mosó, s mi bizony kihasználtuk a csúszkálásra csábító jeges csodát.

 

 

 

 

Takács László, Papp László

 

Már említettem, Kiskomárom huszadik századi ajándéka az is, hogy több tehetséges művészembernek a szülőhelye.

Néhai, Dr. Takács László bölcsészdoktor, tanár, költő, a nagykanizsai írókör névadója. Takács bácsinak, falunk köztiszteletben álló szabójának a fia. Laci szerény és visszahúzódó volt életében, már- már láthatatlan, ismeretlen maradt halálában. Ezt megcáfolni, és költészetét, példás életét igyekszik bemutatni, a kanizsai és környékbeli írótársadalom.

Papp László bemutatását és méltatását már fentebb elkezdtem. Laci a hatvanas, hetvenes évek sikeres táncpedagógusa, a dél-zalai néptánc mozgalom bölcsőjének kifaragója volt. Végig tanította, végig zsűrizte a megyét. Koreografált, és lerakta alapjait a kanizsai néptáncnak. Tragikusan fiatal halálukkal hatalmas űrt hagytak maguk után. Sajnos, méltatlanul kevesen emlékeznek vissza életükre, művészetükre. Igazán megérdemelnének egy megemlékező emléktáblát. Leginkább a szülőfalujukban.

 

 

 

 

Bukovics bakterház

 

Gyerekkorom kedvenc helyei közé tartozott a Csapás végi Bukovics bakter háza. Leginkább a sorompó, a végtelenből jövő, és az ismeretlenbe távozó vonatok kattogása, hangja és füstje miatt. Sokszor kicaplattam a bakterhoz, legtöbbször, ha a mamának a közeli bérleményben vagy az erdőn volt dolga. A falutól távoli kicsi szolgálati házban lakott a mindenkori bakter és családja. Állatostól, kicsi kerttel, méhessel. Állandó szolgálatban felügyelte a vasúti térközbeli forgalmat, kezelte a kurblis sorompót. Kíváncsiságom kielégítésére sokszor megengedte, hogy én tekerhessem a kattogó kurblit, derekamra köthettem a pattantyús kazettát. Ebben a kicsi dobozszerűségben voltak a vonatot veszély figyelmeztetésre szánt durranó patronok. Akkor adták ki bajra figyelmeztető hangjukat, ha bármilyen rendellenesség estén a bakter a sínre helyezte, és a gőzös kereke átment rajta. A kicsi kezelőhelyiség olajjal átitatott padlójának, a petróleumlámpa otthonról is ismerős illatának, a távíró, a telefon csörrenésének a hangulata sosem múló emlékem. A bakterrel a vonat érkezésekor kiálltam a kicsi erkélyre, s ugyanúgy, mint a Bukovics bácsi, én is büszkén tisztelegtem a vonatnak, a masinisztáknak. Megjegyzem, volt még egy másik bakterház, közel a komárvárosi állomáshoz, a Szilvási ház. Voltam ott a Szilvási fiúval játszani, de „szolgálatba” csak a Bukovics bakterházba „helyeztem” magam.

 

 

 

 

Össztánc, lányok, bokréták

 

A hatvanas évek elején, közepén még divat volt a társastánc oktatás. Szabó Feri igazgatása idején, az új kultúrban szerveződött a híres kanizsai táncpedagógus, Horváth Jenő vezette illem és tánctanfolyam. Hát, bizony sokan voltunk. Horváth tanár úr a kezdetekben bevezetett bennünket az általános illemtan rejtelmeibe. A köszönés, a megszólítás, a másik nem megközelítése, a férfi és nő kapcsolatának kezdete, az udvariasság, a tánchoz való felkérés, a másik nem tisztelete mind, mind szerepelt a tananyagban. Akik akkor ott voltunk, nagyon sokan egy életre megjegyeztük az illemtani kódex szabályait.

Természetesen, a kezdetek után következett a társastánc oktatás. Megtanultuk a keringőt, a tangót, a foxtrottot, a chelstont, a rock and rollt, és természetesen a twistet sem hanyagoltuk el. Bár mindenki mindent táncolt, felváltva mindenkivel, a tanfolyam végére kialakultak az állandó  táncpárok. Ezekből a párokból több esetben az életben is párok lettek. A nagyteremben, már nem emlékszem, lemezjátszóról, vagy szalagos magnóról szólt a zene, mindig telt ház volt. Mi, fiatalok szinte észre sem vettük, hogy nagyon sok kíváncsiskodó szülő, leginkább anyuka kísérte figyelemmel a táncok oktatását, a közben bimbózó fiú és lány kapcsolatokat. A legtöbben akkor ismertük meg a fiú és lány illatát, közelségét...

A kurzus végére hatalmas, úgynevezett bokréta táncünnepet szervezett Horváth tanár úr. Lányok, fiúk ünneplőbe öltöztünk, s a feldíszített nagyterem megtelt érdeklődőkkel, Hogy, hogy nem, legtöbben kíváncsi és büszke szülők voltak a kukucskálók. Már nem emlékszem, hogy kik, de az ünnepélyes alkalomra élő zene szólt. Először a megszokott párunkkal végigtáncoltuk a tanult táncokat, majd a végén megkezdődött az össztánc. Volt megszokott párválasztás, és hölgyválasz is. Nem emlékszem, hogy a lányok a nagy izgalomtól párt választani szemérmesek lettek volna. A csodaszép komáromi, fiatal gyengébb nem a kiválasztott táncosuk számára, otthon szalagbokrétát készített, és a tánc után, néha irulva. pirulva kitűzték a büszke kiválasztott zakójára... Hát, én is büszkén emlékszem vissza. A zakóm elejének mindkét oldala tisztességesen ki volt szalagozva. Már idős ember vagyok. De az ott tanultakat életem végéig tudtam hasznosítani.

  

 

Regruta bál

 

Kedves olvasóim, a fenti fejezetcím szavai közül a regruta mára már nagyon sokatok számára ismeretlen, vagy nem jelent semmit.

Annak idején a fiatal fiúk közül regrutának nevezték a besorozott katonajelölteket. Először volt az összeírás a területi Kiegészítő parancsnokságon, Kanizsán, majd közvetlen a bevonulás előtt ugyanott a sorozás. A fiatal fiú akkor vált regrutává, amikor megkapta a behívó parancsot. Ezek a bevonulások a hatvanas években általában novemberre estek. Egy-egy faluból lélekszámától függően, általában öt-hat tizennyolc, húsz éves fiatalt hívtak be annak idején a haza szolgálatára. Szabó Feri igazgatása idején a regruták tiszteletére bált szervezett a falu vezetése és a kultúr. Nappal sorozáson voltunk, s mire kollektívan hazaértünk falunkba, a tanács vezetése, Soós József elnökkel az élen, a feldíszített kultúrban ünnepélyes keretek között köszöntött bennünket, majd elkezdődött a hatalmas buli, a regruta bál. Étellel, itallal, cigányzenével, pirkadatig. Aztán néhány nap múlva megérkezett a parancs, s mi a regruták, a hóharmatos reggeli sötétben elindultunk a messzeségbe, kopasz katonának, kettő évre szóló katonai „útlevéllel”...

 

 

Pilickézés, karikázás, snúrozás

 

A foci, a jó időbeni Mosóban fürdés, az alvégtől a felvégig tartó csalinkázások mellett közkedvelt játékaink voltak a pilickázás, a karikázás, és az aprópénz igényű snurrozás. Pilickázáshoz kellett egy simára kérgezett, kb. egy méteres bot, na meg maga a pilicka. Egy tíz centiméteres fadarab mindkét végét kifaragtuk, s a kijelölt területre téve a bottal megütöttük az egyik végét, a pilicka felrepült, és a levegőben a bottal eltalálva a kijelölt távolságba ütöttük. Egy játékban mindenkinek volt három ütése. Az nyert, aki a legmesszebb juttatta el a játékszert. Érdekes, nem emlékszem balesetre. Nagyon vigyáztunk, hogy minden játékos a kijelölt terület irányába üsse a pilickát. Természetesen sokat számított a faanyag minősége, a kéz ütőereje.

A karikázáshoz a jó kondíció, a futáskészség, az egyensúlyérzék mellé kellett egy jól guruló karika, meg egy hajtóka. Akiknek otthon volt a családban szekerük, azoknak mindig jutott karikának elhasználódott vasabroncs. Én a karikámat az erdészet kovácsműhelyében szereztem be. Sokat jártam a közelünkben lévő műhelyhez, ló patkolást nézni, kovács kalapácsok kattogását, fújtató surrogást hallgatni. Kifigyelni a pattogó tűzszikrák titkait, varázsát. A használt karikámat megtisztítottam a rozsdától, s a műhelyben hajtogatott vaspálca hajtómmal hatalmas kacagások mellett karikáztam végig a járdán.

Snúrozni leginkább a nagyobb fiúk szoktak, na meg akinek volt közülünk aprópénze. A letisztított földön keresztbe húztunk egy vonalat. A játékos a vonalra merőlegesen úgy kettő méterről három pénzérmét dobott. Akinek a pénze megérintette a vonalat, vagy legközelebb került hozzá, az dobta fel a levegőbe először a marokban összegyűjtött lyukas kétfilléreseket, öt, tízfilléreseket. Fej vagy írás alapon az első választhatott először, és ő nyerhette el a filléreket, majd a vonalközelséghez képest így tovább. Érdekes játék volt, ritkán játszottam, ritkán is voltak filléreim.

 

 

 

 

Samu bácsi, Örzse mama, Szalaiék

 

Más sem emlékezhet máshogy vissza, mindig udvariasan, kellő tisztelettel viseltettem a falu öregjeivel szemben fiatal koromban is. Az időben mindannyian így voltunk, így viselkedtünk. Persze serdülésünk hajnalán, kamaszéveink vége felé engem is, bennünket is „idegesített” a bezzeg a mi időnkben, de tiszteletben tartottuk az idősek véleményét is a mi ifjúkori világmegváltási törekvéseink, terveink mellett. Azokban az években mi, fiatalok, és a középkorúak éltük vasárnaponként, ünnepenként a megszokott életünket. Templomba, meccsre, kocsmába, kultúrba, presszóba jártunk, korzóztunk a faluban. Nagymamánk és kortársai az ünnepi ebéd után, miután rendbe tették az étkező helyiséget, ők is ünneplőbe öltöztek. Mamám elővette a csak ilyenkor használt berakós műfogait, lesötétítette a lakást, bematadorozta a sparthelt tűzterét a bogarak ellen, majd elsétált a közeli padon már rá váró fekete ruhás bölcsekhez. Vagy Hozesék, vagy Szalaiék előtt jöttek össze. Samu bácsi, aki titokban udvarolgatott a mamánknak, Örzse néni, na meg a Szalai keresztapám, keresztanyám. Hogy azok voltak-e ők is, már nem tudom. Abban az időkben, ha valaki komaságba került valakivel, családon belül a gyerekek, fiatalok, mindannyian keresztanyámnak, keresztapámnak kellett, hogy szólítsák.

A bölcsek csoportja végigduruzsolta (mamánk végig pöszézte) a délutánt. Megvallatták a falu, a kor, a régvolt történéseit, kíváncsian oda, oda pislogva a kultúr körül sertepertélő, néha szerelmesen turbékoló fiatalokra. Aztán kabátot terített a délutánra az idő. A beköszöntő félhomály szétrebbentette a bölcseket. Mindenki ment a dolgára. Jószágot etetni, itatni. Fejni. Vacsorát melegíteni... Nem siettek. Ami kimaradt, következő hétvégén megtalálta őket.

 

 

 

 

 

Himnusz Zalakomárért

    

     Áldd meg Uram Komár népét!

     Adjál nekik lelki békét!

     Hitet, erőt, egészséget,

    szülőföldi büszkeséget!

 

     Árpád apánk ősi népe,

     a végvárak hős vitéze -

     nézz le ránk a felhők mögül,

     nézz ki az égi trónus mögül!

    

     Igaz hitünk, s  bölcs reményünk:

     kéz a kézben együtt éljünk!

     Fonjon koszorúba a szeretet

     minden Komári szívet s kezet!

    

     Áldd meg Uram Komár népét!

     Adjál nekik lelki békét!

     Hitet, erőt, egészséget:

     szülőföldi büszkeséget!

 

     Óh, mily’ rőzse-meleg a Kolon menti tűz,

     óh, mily’ nemes a lány, ki szerelmére fűz,

     s az utód, az újszázadi  Magor és Hunor:

     a Komári  paraszt, a munkás, a tudor, -

     a pap és a roma, a falubéli koma, -

     Halleluja! Halleluja!

     Istenhez szól dalunk: zengjen hát himnuszunk!

 

 

 

 

 

Utószó

 

Szüleim jóvoltából, nagyanyám gondoskodásában és ölelésében, Isten kegyelméből megéltem a hetven évet. Most, hogy ezeket a sorokat írom, ahogy végigpörgetem életem naptárát, egyre nagyobb bizonyságot nyer: Zsuzsa húgommal, Karcsi öcsémmel bár szegényes, de csodaszép gyerekkorunk, ifjúságunk volt. Mamánk, sokszor varázslóként, előteremtett mindent, amire akkor szükségünk volt. Igaz, öt- hat évtized távolságából, na meg, hogy ötven éve elkerültem szülőfalumból, néha minden más. Összemosódnak az évek, a helyek, a nevek. Az vesse rám az első követ, akinél ez nem így van.

Szerettem kiskomárominak lenni. Bár én is, mint majd mindenki az élet megvallatása közben, néha hibáztam is, annak idején is, azóta is bebizonyítottam, én, aki a Mosó patak varázsában, a templom menti kiskomáromi gesztenyefák védő árnyékában nyitottam rá a szemem az ilyen és olyan világra, nem feledtem, hol ringott a bölcsőm.

  

 

 

Megszólítalak szülőfalum

 

Megszólítalak szülőfalum, fogadj vissza, és örökre, - ha már embernek felneveltél, megtanítottál sírni és nevetni, a gondra és örömre.

 

Rég nem öleltek engem át a komáromi gesztenyefák, én is ott hagytalak egykor magadra, de te megtartottál emberednek: hallgattam bölcsen intő szavadra, mikor emberré nevelted kuruc vérem, s utamra bocsátott magyar igazságod.

 

Te, mint minden igaz, és féltőn büszke apa mondtad: bölcsen, igazan járd az utad, végig! Ha sorsod világát te megismerted, menj a csillagokkal, fel az égig! Szeresd a földi sors megnyíló virágát, s ítéld meg te a hamis istenek hamis igazságát!

 

Én tettem a dolgom, s dolgom jól, rosszul megéltem. Ekképpen volt igaz szerelmem, és istenhitben nemzettem a gyermeket. Megteremtettem a csalódást és betegséget. Üldöztem és óvtam a sorsot, s néha, könnyes a bűnöm, elhibáztam a rosszul értelmezett dolgokat, - eleresztve simogatva szorító kezét a bölcs segítségnek.

 

Őszi fehérré szelídültek bennem az indulatok. A búsuló felhőkkel társam már messze ment, itt hagyott. A derűt a dologba már nem nagyon várom, - ütött kopott roncs lélekvesztőmmel egyedül járom még megmaradt álomországom útjait.

 

Szülőfalum! Most, mint egy örök gyermek, akinek nagyon hiányzik apja szava, és édesanyja tejmelege, visszavárom megszólító szülői szereteted! Már vágyom újból zöldben látni a téged megölelő Karosi hegyeket. A kígyóst kanyargó öreg Mosót – partján ölelve lázasan megismertem a rám köszönő ölmeleget és asszonyvágyat -.

 

És a te istenedtől büszke templomod, ahol igaz hitté erősödött bennem Jézusban az isteni akarat. Hitéből hittem is, és reméltem a Kékmadarat, s talán bölcs igazságát a földi világnak.

 

Te most fogadd vissza, és fogadd örökbe saját, és sorsvilágából megtért fiadat! Tedd öledre, szeresd újból, örökre, s ítéld alkonyának szerető mosolyod, a Komáromtól búcsúzó napsugarat!

 

Te tedd véglegessé az egészet, s én a gyermeki hűséget visszaadom, hogy megkaphassam tőled a születés és halál igazságát, kegyelmét szülőhazámban, a szülőföldi temetőben