Riersch Zoltán: Murahát ölelésében

Riersch Zoltán már rég kanizsai. Itt él tíz éve. És itt élt az ezerkilenszáznegyvenyolcas esztendő mindenszentekje után, pár hónappal Kiskomáromból szüleivel a városba költözve, ifjú gyermekkorában is. A néha sáros, aztán kiviruló, szeszélyessé váló Mosó patak partjától pár háznyira látta meg először a novemberi Nap ködszürke fényét, és a kelő Hold ezüstjét, riadt rá születésének tanúinak, a vetési varjak károgására. Aztán az azt követő tavasz, már a kanizsai Attila utcában köszöntötte. Innen költözött az akkor még pulzáló családjával az Eötvös – térre és itt élt ezerkilencszázötvenhét nyaráig. Itt kezdte iskoláit. Itt tanulta az első betűket leírni a karctalan papírra… aztán közbe szólt a sors, a családi Canossa… és… felesége halála után visszatért a harminc esztendeig vallatott Murahátról kedves, tisztelt és szeretett városába… Itt él második feleségével… Itt alkot. Ír, szerkeszt, szervez, oktat, dolgozik a könyvtárban, unokázik, vagyis aktív nyugdíjas életét éli…*** Mosó, - és Potyli – parti génjeivel nem a Mura partján született, de néhai feleségével itt leélt három évtized véglegesen idekötötte ezekhez a falukhoz. Szerelmese lett a keresztúri – kollátszegi népnek, szokásoknak, a mindig változó Murának, s ez a szerelem írásaiban mindig visszatér. Ő aligha élhette át a két falu pusztulását. Mégis, vallomásaiban a Mura iszapszagú illata elárasztja az egész Murahátat. Nem hiába! Feléje, s általa felénk hozza a szúnyogok hajtotta murai dél-nyugati szél. Stílusa tapintható. Olyan, mintha valaki kezét mártaná a mindig hideg Murába… és mindig… mintha a horvátok között élt volna … egyetlen egyszer is úszott volna a mindig hideg Murában…      Szertics László †

 

Por és hamu… In memoriam Szertics László. Itt állunk egy marék hamu előtt, - és mi, a barátok nem tudunk mit kezdeni egy marék hamuval. Nincs in­tellektuális kisugárzása. Lám, a szellem megtért pihenni a Teremtőjéhez. Porból lett és porrá vált. Homo ludensként elvitte az értelmet - homo sapiens­ként itt hagyta a Gyalogutakat. Itt hagyta tanulságul a verseket, elbeszéléseket, novellákat. Jól megvicceltél bennünket öreg. Vártuk a következő köteted befejezését, hogy legyen miről „úgy-együtt” vitáz­ni a korról, a letűnt szerelemről. A nemzetről és a hor­vát, magyar identitásról, amúgy egy kávé mellett, - úgy mindenről. És lám te titokban befejezted utolsó könyvedet földi és baráti vita nélkül, mert te tudtad, igyekezned kell, tudtad, hogy ott fenn, egy csillagközi kávéházban, talán Móricz, vagy Németh László társa­ságában fogod megbeszélni a metaforáidat. Szerettem hozzád járni, mert volt miért. Hogy írni kezdtem újból, nagyrészt te kényszerítetted ki belőlem. Igazad volt, nem szabad elfelejtem a szép szavak míves örömét. Te egy humánfertőzött barátot kerestél, egy tanít­ványt, hogy patrióta restanciáidat legyen, ki befejezze. Te, ki hosszú és gyötrelmes évtizedek után tértél vissza szülőfaludba a gyökereidet megkeresni, - megta­nítottad nekem a Murát, a Linyákot, a Kakonyát és a többi szépséget a mi Muratájunkon, a Muraháton, máshogy és mégis egésznek, - a te szemeddel látni.        Könnyes, fenyő és áhitat illatú temető. Mindenhol ismerősök, régi és új barátok. Hosszú az út a sírodig - kemény "Gyalogút". Mi, a te kisbetűs istened kegyelméből még egy kicsit maradunk, s ki tudja milyen hosszú a mi gyalogutunk. Te ott, fenn, Juliskád mellett már tudod. Ott, fenn, egy szürke, mosolygó felhő könnyezik. Olyan, mintha hamuban parázsló gyémánt-cseppek hullanának. Igen, hamu és gyémánt. Lent és fenn, - a földön és az égen.

Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem… Íme itt vagyok, a könyvtekercsekben írva van felőlem, hogy cselekedjem Isten a te akaratod – (Zsid. 10: 05 - 7)

Múltunk és jelenünk

Murai szél…         Fúj, susog a murai szél, esőt hozva, - múltat, jövőt mesél Kollátszeg felől. Ősz emlékeztetőt. Télelőt. Veri a háztetőt. Veri a jelen ritmusát, sírva, súgva, nyárt bújtatva, a már elfeledett meleget susongva emleget. A Légrádi – hegy felől Kollárszegre dől több ezer év: a közös történelem. A te jövőd, s az én jelenem! Miattunk robbanón robogva rohan a Mura, - s fúj, susog a murai szél. Hozzánk beszél. Szívet remél: múltat mond, jelent, jövőt mesél. Mond tavaszt is. Meleg nyárelőt: te ott a keresztúri ház előtt, állj meg, haldd és értsd meg őt! Ha fúj, susog a murai szél, ha érinti a légrádi hegytetőt, - ha esőt is hoz: ki itt élsz, levetett fejfedővel mondj emlékeztetőt hazád és történelmed, a Mura, a murai szél előtt!

 

 

 

Muraföldön - Muraháton fagyos fűzfák sora kíséri a zajló jegétől fázósan tovasiető, hol pórszalonnasovány, hol hathordóspocakú Murát.  A vízparti fák között kékes szürkén rideg a jég, mégis dacos tüze ég. Az ég csillagos téli sötét. Hódunnák közt csendben alszik mély álomban a croák és magyarok istene; tél-melege az utópisztikus holdportól szikrázó muraparti éj. Tört a fehér. Kettétört a szürke. A Hold fényében egyedül sorvad, szelíd éhű a nádi madár. Búsan bolydul a világra. Halk éneke: jaj, madárka, jaj, de árva! Jobb sorsát reméli, kéri – surrogós – csicsergős tavaszra várva. A vízparti pára törve rezeg, és az öreg réti bagoly megdöbbenve látja; rideg zúzmara ruhába öltözött s összesimult két szerelmes fűz. Lám, jégcsap az ékszer a büszke vízi barka és a csörgő – zörgő nád szélfútta nyakán.  A téli csendben tovasurran egy róka. Rekedt fajd hívja fészkébe párját, majd egy néma, s mégis, talán sosem volt pillanat után, emlékező sodrásról kondit feljajongva a kollátszegi kápolna harangja s a feltámadó murai szél, vonyító, jajgató lélekharang: jaj giling, és jaj galang; nézd, merítőhálót, varsát és éhező szákot szaggatva tép vad vágyában a murai szél. De látom, pirkad a hajnal! Légrád felől tolakodnak a derengő színek. Szürke, kék, sárga, veres, s lángolni kezd a muraháti ég Bíborba kékül a ég, s a reggeli „kikelet”. Mint az ébredő tavasz, mikor hajnalharmatos csókot vált, békül a lázongó Murával…

 

Lányok, lányok, muraháti lányok… Óh, ti keresztúri, muraháti lányok, látnok öregek, az első csókra, és a nagy titkokra tanító özvegyek; lázadó ifjúságom korai iskolái s temploma… Aranymosók, vízimalmok a tajtékzó Murán… temetőfenyők, cédrusok, kettétört sírkeresztek, virággalléros korpuszok, a lápos Ledinán tavaszodó virágok… Fáradt fényű, csonkig égő gyertyák búcsúzó lángja. Tajtékkal haragos fehér-habos robogó, rohanó, surrogó hullámok; s ti évérre vadászó öreghalászok nézzétek, már őszi s éji fényemben fedetlen a fejem, zúzmara-fehér. Régi barátok, kalinicspetik, citerás, tamburás srácok, felétek kiáltok: az egykori álmok, gyermeki álmok kíváncsin közelednek felém! Óh, ti keresztúri lányok, muraháti lányok, hajnali harmatban hajlongó-táncoló füzek, esti tábortüzek a Bóni - hegyen… s ott tizenkétszer koccanó… nohától karc-boros mindig telt poharak! Templomi harang giling-galang: de jó volna, de jó volna, ha valaki értem szólna, vélem szólna hívó szóval, gyermeki lázzal, - ahol a vén, és ettől mégis dacos-fiatal Mura összeér a teltkarcsú tájjal! - Most felkiált szavam: Utam és életem bár máshova vitt, ha hívót kondit Muraháton a harang, én hazamegyek oda, ahol a Mura összeér a házzal, ahol a temetőben nagyszülőmmel nyughatok; csak hívjatok, - hívjatok haza közétek, és én megyek, nemcsak búcsúra, mindig, hazaindulok…

 

Múltunk és jelenünk… Borbolya bokorból riad a fácán, száz szemtelen szöcske ugrik utána. Delel a Nap. Sztricska tüske árnyékában álmodozik a sárga és barna pilke és a réti pók.  A magyar vízen horvát bárka ring, a horváton magyar. Ősi jog, kit érdekel a nem természet-adta törvény, - még a határ őre is háttal áll ellene. Szerelem lázban ébredt a murai hajnal. A Kőgáton megtörő surrogó tarajok világgá kiáltják: ki itt ébredsz, - halld és akard, mindkét oldalon testvéred a reggel: testvéred a magyar, horvát szerelemmel. Nézd, - útlevél nélküli őzsuta szalad átlón át a száraz határon, az ettől is mámoros Mura - vízére szomjas. Firnyákos az ártér és az ártérlakó. Bölcs a bagoly, nappal alszik, s figyel figyelnivalóra a halász, vadász, madarász… A túlparton három fácántojó réti-kakassal tercel, több szólamban danolász. Öreg Muránknak tajtékból van szoknyája. Pendelye fehérfodros vízen libben - lebben, nádasban - berekben: s rohan, rohan igaz kedveséhez, a Dráva karjába. Futtában kísérik szákok és csónakok. Szirénhangú sirály pittyent, s szól: a reggelben jó napot! Halászlegény, látom, kenyered javát már megetted. Becses s kutyabőrmentesen is nemes dolgodat, már akkortájt megtetted: mikor Zrínyi urunk lova patkát vizitáltad, mikor pörge kalapod tisztelgett köszöntőre köszöntőt a nemes bánnak. Mikor magyar véred ölelt kebelre horvát komát, - s mikor megittátok történelmi borát vert és veretett viszálynak: tisztesség köszöntőben istennek és királynak. Borbolya bokor tövéből színes pilleként üzenve a mást és a máshogyant, az egész világnak: Lássátok, gyökerében gazdag az itteni fajta! Nem fog átok, sem véres gyilok rajta!  Múltunk és jelenünk közös volt, van: nem holt nyelv, nem halott világ. Itt még nyílik az emléksírokon a vérpiros rózsa: a sors tudjuk, ha gondozzuk illatos virág!  Múltunkban jelenünk; és, itt él - velünk... Itt él! Velünk! Múltunk a jelenünk!

 

Gyurgyánci szarvasagancs… Hétágra hágott a Nap. Hetedhét horvát határon át, hetedhét magyar határig porzik a tarló. Keresztúron túl, Molnárin innen, a Mura árterében a gyurgyánci zöld galambicák, spanyolgalléros őzlábak, barnakalapos vargányák között unatkozik egy futtában ottfelejtett szarvasagancs. A bodzavirág és kéklő kökény, a muraparti barkafa ölelésében hallgatja a surrogó vízi zenét. Muraháton átsiető, néha indulattal tajtékharagos Mura, hol hangos, hol kacér énekét. Amott egy büszke ünő, emitt egy mókus segít szerelmetes fián. A nyári, fáradt szelek szárnyán zene szól. Tambura és harmonikaszó kíséretében a Bóni – hegy felől elszöktek a melegtől pinceárnyékban pihenő, s vérüktől, fajtájuktól, szokásaiktól mégsem fáradtak zajai. A gyurgyánci mezőn, összerakott kévékben már ott pihen a jövő évi kenyérnekvaló. Molnári felől, a lágy dombokon és a tölgyesen át téglaporos füstöt kísér a néha kavargó, aztán elbágyadó szél. Egy kidagonyázott sekély vaddisznóágyban felvisít a megijedt csíkos kismalac. A murai fűzfákon, meg a parti, ártéri nádas között lakó fészeklakók és vadak, mint mérges vaddarazsak, pilledésre, csendes fürdős estére készülnek, - ide kapnak, oda kapnak… Kinn a vízen dévérektől, kárászoktól, harcsáktól feszülnek a merítőhálók. Nyugat felé orrára bukva, lassan nyugodni tér a muraháti Nap. Gyurgyáncon is szürkül. Megint magára marad egy ottfelejtett agancs, - és a Hídnál megtörik a vízharag. Az esti ima szólító harangját Légrád felé sodorja a murai szél; a dolgától megfáradt ember haragját “laku noč - csá" szelídíti a csendben leereszkedő, szúnyogpalástú Éj...

 

Muraháton – Kakonyánál… A Göncöl, s ezer más csillag fényében fürdőzik a sápadó Hold-ezüst. Szerelmes tükörképük rásimul a vízre. Éji tücsök-zenére táncol, hajlong a fűz, a rekettye – a ciripre rábólint, hajlong a murai barka, a tarka-barka vízi világ. Termékenységtáncot lejtenek a murai szirének. Szól az ének… szól az ének… Sokat látott öreg halászlegénynek integetnek holdfénynél a barkák, a seregélyek… Áldott országunk magyar határőre, és társa a horvát, szerb, tót, sváb, román: ott áll - a vártán, a parton. Tudod komám, vállán nem teher népe, nemzetének álma: határőrkatona. Innen, Belezna irányából, s aztán vissza, Szentmártontól fekete reggeli koromfelhőt sodor hátán a kíváncsi murai szél. Tarajfodros ruhájában táncoló szirén csókot vált a Hold izgató árnyékával. Zúgóst és örvényt játszanak a habos murai hullámok, mind – mind türelmetlenül siető ifjú titánok, együtt rohannak a víztörők, a kőgátak felé. Kakonya felől szürkéskékben, majd rózsaszín - bíborban megvillan az ébredő hajnal. A szűzi pírban fészkéből előbúvik a reggelre füttyentő nádirigó. Ébredőre, napkezdésre, egy – kettőre, hármat, négyet kondit a kollátszegi lélekharang, helyeselve bim-bamoz rá a légrádi, a kotori. A Tókán, a hajdan volt dereglye helyén  szétriadnak a rucák, s ha lenne, még a port is vernék a felrebbenő verebek. A reggeli áhítatban hajnali zsolozsmára nem csak templomi imazsámolyán térdre borul a Murahát…

 

 

 

Dibegő hordók, táncoló lábak… Borostyánsárga szeptemberben a fecskék hosszú útra térnek, rideg ködben ébrednek a reggelek, ereje van a kora-őszi szélnek. Az elmúlt nyár, mint a délre induló szomorú fecskepár, búcsút int. Őszi eső veri a maradó nyári port az őszirózsák között, a hervadó kertben. S odakint a murai füzek között, a vízi récék nászába, mintha megértenék az esengő Petrovicsot, Petőfit, szeptember végi szerelmi tűz költözött. S az eldobott özvegyi fátyol ökörnyál ruhát ölt. A gólai, légrádi, bóni hegyháti tőkéken mézízű a szőlő: szedésre vár, kínálja magát, forr, mustból murcivá érett. Borostyán és sárga haldokló párja a barna falevélnek. Dibegnek, dobognak a megtelt hordók, gyertyák lángja kiáltja világgá az őszi, néha már rideg szélben, hogy a pincei üstökben férfi főzte rotyog. Körbe – körbe körtáncot jár a kínáló korsó és mindig teli a pohár. Felriad a harmonika, hozzászól a tambura. Még a rigók is négy szólamban füttyentenek egyet: ez ám az ének! Ez ám a nóta! Élete őszén járó és fiatal kólót, söprűs táncot pörög, forog… körbe… körbe, szilajul, s még szilajabban… S mint szorgos méhek, magyar fiú horvát lányt csókol, egymást ölelve üzennek a vert múltnak: közös sorsunkban kéz a kézben vágunk a hosszú útnak, együtt, neki a jövőnek, szeptemberi esőben: nászutunkon múlóban múltunknak könnycseppjei…

 

Identitás… Szeretnéd - e ismerni a horvát embereket? Kíváncsin lapozod az anyakönyveket, a templomit is, ízelgetve a neveket; - idegen, te nem tudhatod, a nevek mögötti múlt mit rejteget! Pedig, minden név teremtő sors, maga a történelem. Benne az öröm, a gyász, a félelem a harctalanságtól.  Te nem tudhattad; a horvát harcai, verejtékező arcai, rángón-ráncos kubiklapátos kezei, a mezei munkás napégetései a tarlón, hasznán gyarlón mások élvezkedtek, - közben a horvátok két ország közt tengtek-lengtek, honban hontalanul. Mégis, két hazát is védve, ha kellett, a croa büszke öntudattal ott termett – szótlanul. Tellett a horvát becsületből, s ha nem jutott levesből, énekelt! „Tamo dalekot” több szólamban. A többfogású étek helyett. Idegen, ha tiszta a becsületed, lapozd a horvátok történelemkönyvét! Ember vagy, ha leveszed kalapod, s meghajtod fejed. Együtt, egy Hazában, közös Jövővel. Együtt Istennel, és a kutakodó Idővel.

 

 

 

Riersch Zoltán:

In memoriam Marjai József

 

Emlékezés a közel 23 éve elhunyt Budapest - csepeli fityeházi, murakeresztúri, kiválóságra, Marjai Józsefre, a magyar gumiipar úttörőjére.

 Vallom, csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Nyugodj békében Józsi bácsi!

***

A következő néhány gondolat életrajzi jellegű. Ez­zel szeretnénk megköszönni Marjai Józsefnek (szü­letett fityeházi lakosnak) hogy, folyamatosan felka­rolja Murakeresztúr szellemi örökségét, s energiát nem kímélve kutat ez örökség után, sőt odáig me­részkedett, hogy az utókornak is szeretné megörö­kíteni volt és mai keresztúriak írásait, kutatásait.

Bágyadtan sütött a márciusi nap 1922 koratava­szán az őrtilosi bakterház ablakára. A függöny mögött kíváncsin felsírt egy kisem­ber: vajon miért mozog, ami mozog, - és hogyan, a síne­ken? Marjai bakteréknál szellem-gyertya gyúlt. -Teltek, múltak a hónapok­, évek. A bakter beteg lett, aztán meghalt. - Mit csinál­jon a magára maradt özvegy a gyermekével a bakterház­ban; - sok választása nem lévén, hazaköltözött szülőfa­lujába, Fityeházára.

1926-ot írtunk. A sze­génység párja a nyomorú­ság volt. A kis József éhes volt, - úgy az ételre, mint az igére. Elolvasott mindent, ami a keze ügyébe került. Esze volt, borotválta is ren­desen a tudományt. Az ele­mi, és a polgári iskola meg sem kottyant lelkemnek. De elfogyott az anyagi tehetség, hát jöhetett a szegény em­ber első egyeteme, a tanonckodás Somogyország Perdóc majorjában, szirtes Sándor uraság szárnyai alatt. Kemény munkával, és komoly tanulással gépész­kovács lett hősünk. Nagy munka volt, nagy volt a ba­rátság, - nagy lett a tisztes­ség. A mi ifjoncunk a nagy­világ csodálatára, és az ura­ság segítségével megkapta a Horthy Miklós tanulmányi ösztöndíjat; munka mellett magántanuló lett a nagyhírű csurgói gimnáziumban, ahol - jó- eredménnyel matúrát tett.

A madár repte, a gép forgása, a masinakerék mozgása, no meg Arany, Petőfi, Madách: mindenevő volt...

Érettségije után a szegény ember legkisebb gyermeke megköszönte az uraság jóságát, - tarisznyá­jába tette a hamuba sült po­gácsáját, és irányát vette garabonciáskodásának. Irá­nyát vette Budapestnek, ott is a Weiss Manfréd Művek­nek. Dolgozott ám lelkem szorgalmasan, ám tanulni vágyott. Kitartásának és muratáji eszének köszönhe­tően vágyából tett lett. Mun­kahelyének ösztöndíját el­nyerve: egyetemi polgár lett belőle a Műszaki Egyete­men. Jöttek-mentek a ke­mény egyetemi évek, - le­tudta közben az első kato­naévét hadapródként- , 1944-ben a mezítlábas fityeházi gyerekből, - nadrá­gos- gépészmérnök úr lett.

A diploma megszerzése után a háború szólította, az orosz sereg fogsásába ejtet­te Jóskát. Mivel ott is kel­lett a tudása, - kaukázusi rab-mérnök lett belőle. Az életét mentette meg kíván­csisága. 1948-ban érkezett vissza a fogsásából. Buda­pesten munkába állt, - ta­nult- megszerezte másod­diplomáját mezőgazdasági gépészmérnökként-, 1953 legszebb hónapjában meg­nősült. Házasságuk nagy-nagy öröme Klári lányuk.

A mi hősünk nem lenne a miénk, ha közben nem tet­te volna le a kandidatúrát.

- 1956 egy vidéki város fő­mérnöki székében találta. A későbbi megtorlás ítélte nagyságát. A forradalom leverése után meghurcolás, börtön, állásvesztés, ellehe­tetlenülés formájában. Vergődik, felesége 1959-ben tüdőbetegsében meghal. Hősünket a balsorsa kíséri egészen a konszolidációig. -A Csepeli Papírgyárban végre munkát, és feladato­kat kap. A doktori címét a forradalom alatti tevékeny­sége miatt nem kapja meg,

- de azért tevékeny részese a papíripar gépészeti re­konstrukciójának. Munkáját és tudását végre újból elis­merik, - bár korlátai vannak -: Marjai József teszi a dol­gát. - A hatvanas évek vé­gén beszáll a gumiiparba: tervez, fejleszt, tanácsot ad. A fityeházi mezítlábas gyer­mek tanácsot ad egy ipari ágazat érdekében! Konst­ruktív munka, konstruktív munkahely. Beutazza a fél világot. Az ötödik kontinens kivételével mindenütt ott van. Világpolgár-europer.

Ismert és elismert szakem­ber. Hatvanöt éves korában a madáchi szóval megpi­hent: az alkotó pihen, a gép forog... nem bírta sokáig. Műszaki referensként het­vennégy éves koráig szol­gálta a gumiipart.

Nyugdíjas éveinek elején a Budapesten és egyéb he­lyen élő földiekkel együtt meghallották a szülőföld hívó szavát: gyertek haza, és mutassátok meg mivé lette­tek! És a világhírű karnagy Szekeres Ferenc, a német­országi anasztezológus Tatai Viktor, Béli József doktor, Sólymos doktor, professzor Gadányi Károly doktor, a költő Szoliva János, és a töb­biek éltek a szíves invitálás­sal. Ki is lehetett volna a ko­ordinátor, mint a humánfer­tőzött technokrata hősünk Marjai József.

A nagysikerű és könnyes első találkozást kö­vette a többi.

Azóta a szülőföld, és ön­zetlen, de mindent köszönő gyermekei jóvoltából, irodal­mi, helytörténeti, képzőmű­vészeti alkotások születtek és jelentek meg. Az elszár­mazottak és a szülőfalu kö­zösen mondják: mutassuk meg szépségét, szorgalmát és nagyságát a mi Muratá­junknak. És ennek az egész­ségesen büszke exhibicio­nizmusnak a jelenkori men­tora a mi Jóskánk. A Murakeresztúrért Közala­pítvánnyal karöltve, - tele tervekkel.

Józsi bácsi, - jó egészsé­get, és hosszú életet a ter­veitek megvalósításához. Egy kicsit a gép-mellett az alkotó is forogjon tovább: mint föld, - és mi majd föld­lakók leszünk...