Jégországban… Istenem! Néhány héttel ezelőtt hogy dicsértük a koratavaszt idéző természetet, s hiányoltuk előtte, karácsonykor, szilveszterkor a hó elmaradtát, varázsát! Valahogy akkor természetellenes volt majd’ minden.  Szenteste egyik legnagyobb ismerve a család együttléte mellett a nagy pelyhekben hulló hó, s szilveszterkor is nagyobb a jókedv, ha a felelőtlenek kezében felrobbanó petárdák kártékony hatásai helyett vidáman csúszkál odakinn két koccintás között a jókedv.  Január az akkumulálódásé, a pihenésé lett volna, sűrű hóesésben a meleg kályha mellett. Volt helyette hamis, csaló tavasz – illúzió, becsapott madarakkal, becsapott rügykényszerű fákkal, génjeikben megsebzett hóvirágokkal.  Influenzával, s köhögéssel a nem tudjuk, hogy öltözzünk hatására.  Tartott mindez hetekig. Aztán a természet helyére tette önmagát, és az időjárást. Két – három hete nagy mennyiségben hullt ránk a fehér áldás, s bár hirtelen jötte a tavaszillúzióban először döbbenetet okozott, (némi közlekedési káosz mellett) minden a helyére került úgy a tudatban, mint a természetben. És csodák csodájára a hó megmaradt. Hogy nem olvadt el vastag fehér bundája, annak leginkább a csúszkáláshoz, szánkózáshoz közeli gyerekek örültek a legjobban. Jó, finom, meleg takarót kapott az ősszel vetett búza, a kiskerti fokhagyma és a testvéreik… És nem is hiába! Meg jött a mínusz tábornok, s zord, már – már szibériai hadserege elfoglalta a dél – zalai Murahátat, Principális völgyet, Szentgyörgyvári – hegyet… a nappali mínusz öt napok óta természetes, az éjszakai mínusz tizenöt – tizennyolc kegyetlen. Éjjel ezer s milliom szikrázó jéghideg csillag vetekszik a magányos Hold fényével, de nappal már majdnem hétágra süt a Nap, s a szmogmentes, bacimentes levegő, már – már mennyei… Csak ne csúszna úgy a legtöbb helyen az út és a járda. Mert az jó, hogy a Csótón vastagra hízott a jég. Itt az ideje a korcsolyázásnak, amire ilyen jó jégen régen volt lehetősége annak, ki csúszkálásra termett, jó sport az bizony. (Még én is emlékszem gyerekkoromra, s gumicsizmámra kötőfékfoszlánnyal erősített bokaficamos kölcsönkorcsolyámra …)  A gyalogos közlekedés bizony nehézkes. És nem csak az időseknek, betegeknek, - bizonytalanul lép rá mindenki a járda menti hókupacokra: buszra szállás közben, átkelés közben, főleg a hajnali, reggeli órákban. Jégország lakói lettünk mi is kanizsaiak, és a régiójában élők. A hajnali tömegközlekedés bizonytalan. Bár az utak járhatók, a leamortizált buszok nem mindegyike indul el reggelenként menetrend szerint. Késünk, óvatoskodunk, bizonytalankodunk… és nem is haragvással emlékezünk a rég múlt teleire, legalábbis mi idősebbek.  Akkor, évtizedekkel korábban természetes volt az egy méteres hódunna, akár hónapokon keresztül is. Akkor mindennapos volt a jeges, havas út, az egy, jobb esetben kétcsapás közlekedés. Pirosfazéksapsás, répaorras, seprűkezes hóemberek irányították a közlekedést, s szálltak, suhantak a csilingelő szánok. Piros orrú piros arcú emberek mosolyogtak egymásra, s hunyorogtak a rendszer szemébe: mit nekünk sztálinizmus, kádárizmus, úgyis lefagy előbb utóbb a beteg rendszer keze - lába, orra - farka…  Hát igen, vártunk rá, néhány évtizedet, de a mai gyerekek mosolygós, önfeledt, már – már gondnélküli arcát látva: megérte! Csak ne lenne olyan hideg! Hiába, ahogy öregszik az ember, egyre fázósabb! És én bizony nagyon fázom! Itt, Jégország egyik legszebb városában: Nagykanizsán!

 

 

 

Uram! Hogyan tovább? - Uram! A te kegyelmedből hiába tavaszodik ki újra meg újra, hiába öltöznek zöldbe, aztán hiába virágoznak a Csengery úti hársfák, mi, kik a te kegyelmed által itt (és máshol) élünk, újra meg újra tévedünk, vétkezünk, bűnbeesünk, - akarva vagy akaratlan.  Bocsáss meg nekem, hiszen én sem különböztettem meg a tavaszt az ősztől, a miértet a miért nemtől! Pedig időm végét járom, s csak te vagy a tudója, merre visz az utam, s mikor lesz majd vége… hogyan lesz majd vége… Uram! Akarattal vagy sem, része voltam s vagyok az árnyéknak és a bűnnek. Alkotóelemeimre, atomjaimra szedett a láthatatlan patáslábú és köre. Hogy mivégre maradtam kegyelted mindezek ellenére, azt csak te tudod Uram. Ami az én hátralévő földi életem része, az a Te egyedüli ajándékod és kegyelmed! Te vagy a titkok tudója, és ennek a rám eső felelősége, az én viselkedésem felelősége! Az én tőled kapott ideiglenes kegyelmem a végső utazás, az Ítélet előtt… Uram! Könyörgöm, bocsáss meg nekem, gyengének s néha igaztalannak! Zsenge vetéskoromban nem vett gondjába kertészem, sodródtam a szélborzolta magára hagyott levéllel – bár ez önmagában, csak magyarázkodás, nem magyarázat. Vétkeztem. Hibáztam. Hagytam magamat befolyásolni, s nem tudtam mi végre az igazság és az igazságtalanság. Nem tudtam, mi a tett, nem tudtam (vagy csak nem akartam tudni) mit teszek. A te kegyelmedből a kezdet után jön a bizonyság és a kétség. Az értelmes, örök életre teremtett homo harca, bizonysága csak az igaz ígéret érdekében. Igaz, a te ígéreted a végső valóság. Hit és nem hit kérdése. Én hiszek benned Uram, s hiszek a túlvilági Csengery út virágzó hársfáiban is.  De beteg vagyok, gyenge és sokat kísértett. Az is igaz, leginkább magamnak (mint mindannyian) köszönhetem nyűgöm – bajom, mint ahogy tetteimnek csak én lehetek az egyedüli vádlottja, - de élvezője is… Uram! A te Fiad már bizonyított. Én csak bizonygatok. Fiad áldozataival, tanításaival megmutatta az Utat és az Igazságot! Nekünk, miattunk, tévedéseink, vétkeink és bűneink miatt, a megbocsátás, az Örök Élet érdekében! Én néha tévelyegtem, s kerestem az igazságot. Mi az én, a mi nehézségünk ahhoz képest, hogy Ő a vérét, a földi életét adta a hitetlenek, a gyilkosai kezébe – értünk, miattunk, s múltunk szégyeneinek megváltása, eltörlése érdekében! Hitünk érdekében! És mi mégis legtöbben hitetlen Tamások vagyunk… Uram! Így, utam vége felé (gondolom én, tán ezt is tamáskodva) nagy az én bűnöm, vétkem, szégyenem! Gyenge és gyarló voltam! S hogy már erőm fogyóban van, a földi korom szerinti életem vége felé járok, a bűn és bűnhődés tudatától egyre gyengébb leszek. Kitéve az elmémet és énemet ilyennek meg az olyannak, pedig az ilyen és olyan nincs is. Kisbetűs sátáni találmány. Nem segít ellene – leginkább miatta, csak a hozzád való könyörgés Uram! Uram! Nézz reám, vessed rám figyelő tekinteted, onnan az ismeretlenből, onnan a végtelenből! Onnan, a te távoli birodalmadból, ahol te mégis közel vagy hozzám, hozzánk! Érzem szíved szeretetét, hallom dobbanását! Mostanában még álmodom is, talán az arcod is látom. Olyan nagyapám féle tekinteted. Meleg, jóságos, és mégis szigorú. Az illatod meg olyan jó pipaszagú. Mert érezlek is itt a közelemben. Vagy nem, csak nagyon szeretném, ha ez így történhetne. Kérlek, bocsáss meg nekem, és adj erőt vétkeim, hibáim, bűneim felvállalásaihoz, leginkább, leküzdéseikhez! A továbbiak megelőzéséhez! Kérlek, segíts, hogy hátralévő földi életemet hitben, hitelesen, békességben, koromnak megfelelő egészségben, magam s mások követendő tanulsága szerint, boldogan élhessem családom, igaz barátaim körében. Uram! Könyörögve kérlek, vigyázz a gyermekeimre és az unokáimra! Övék a földi és égi jövő. Övék a te hited. Övék lehet a te megígért országod. Övék az én életem tanulsága. Övék az első szelet kenyér, az első gyümölcs a fákról. A csobolygó patak vize, s az első érintés élménye. Az éjből előbúvó Hold csillogása, s az ébredő hajnali fények langymelege. Vigyázz a velem élő hites és hiteles örök nőre! Társamra, páromra, ki legközelebbről hallja lélegzetem, szuszogásom, beteg szívem dobbanását, aki majd legvégül a te kegyelmedből rám ölti majd az útravaló ünnepi ruhát.  Kérlek, figyelő szemeddel vigyázz és figyelmezz jó Uram rokonaimra, barátaimra, s minden jóakaratú emberre, mert az életnek és kegyelmének csak akkor van értelme, ha a Szülő példát mutat és felügyeli a cselekedetet… Könyörögve kérlek Teremtőm, Uram, minden eltávozott földi szerettemet, halottamat a te igaz kegyelmedből részesítsd az örök élet igazságából! Hitünk értelméből, a feltámadás szentségéből, hiszen nagy vagy és dicső Uram! Hiteles vagy, bölcs és igazságos! Irgalmas, aki a legnagyobb kegyelem birtokosa! Uram kegyelmezz!  Irgalmazz nekem Uram, hogy könyörgésem meglelhesse tanulságát és igazságát. Kérlek, részesíts a megbocsátás és kegyelem szentségében, erősítsd meg hívő szívemet, s tedd látásom az igazságban tisztábbá!  Te vagy az egyedüli igaz, te vagy az Igazság és te vagy a Hit! Segíts Uram, hogy tisztességes küzdelmet vívhassak a kísértővel Hitem, Családom, Hazám, az örökkévalóság, az örök élet érdekében! Tudom, vallom és vállalom az igazadat Uram. Te ismered és érted az én napi küzdelmeimet, kétségeimet, talán már nem is hiábavalóságaimat. Hadd járjak Uram a hosszú, igaz Úton, még ha tele is van nem a földön kitalált feketeárnyú akadályokkal! Az akadályok azért vannak, hogy leküzdjük őket – a csak tőled és a Hit által kapott segítséggel! Csak egy út vezet hozzád a földi labirintusból. De ez az út ki is van világítva! Kinyitom hát szemem, megpróbálom megkeresni az isteni fényt, a Világosságot… Ugye segítesz Uram? Nekem, nekünk, mikró-porszemnyi ember-valóságoknak? Hiszlek, hiszünk, kérlek és reméllek, kérünk és remélünk!  Hogy mit is kell ezért tennünk? Merre és hogyan? Kivel és mikor? Mikor és meddig? Sötétben vagy fényben? Kérlek, Uram! Hogyan tovább?  Ámen

 

 

 

Huszonnégyes… Szakad a hó.  Függönye alatt alig látszik a város. Talán utolsókat rúgja a későn jött tél, de ez nem vigasztalja azt, aki hófehér pehelybundába burkolózik az égi áldás hathatós segedelmével. Itt-ott hangos gyermekkacaj, sikítás, hógolyóbombák becsapódásának csattanása töri meg a csendet. Bár késő délelőttre jár az óra, mintha aludna az Erzsébet tér, az Ady és a Zrínyi utca. Aztán egy pillanat töredéke alatt a nagyposta ablakaiban, ki tudja miért, pihegő galambok megriadt szárnycsapásainak concertója mellett egy huszonnégyes helyijáratos busz áll be csúszkálva a régi Kedvenc előtti megállóba. A járat a zord időjárás ellenére tömött. Ázott-fázott, kiöntött-ürgeszerű utasai arcán ott ül a tél undora. Elég volt. Jöjjön a tavasz. Igen, kérem, elkényeztetett bennünket a január kikeletszerű illataival. Akkor, igaz, természetellenesen, de oly közelinek tűnt a barka cickaselyme, az ibolya kéksége és illata, a hóvirág, a kankalin, a tőzike, a gólyahír üzenete. A sárga dromedár füstöt okádva nagyot rántott a hátsó tengelyén, ki is pörgött rendesen a kerék, sáros, jeges hódarát szórva szerteszét a széllel bélelt járdára meg kicsit odébb, a kínai bolt kirakatára is. Hatalmas erők szabadultak fel a dízelmotorban. Nyomta is a sofőr padlóig a pedált, nehogy elakadjon a hókotrót ma sem látott utcában. A busz fara, mint egy tüzes menyecskéé urát csábító tánca közben, járt jobbra-balra, le és fel. A vezetője, mint a tánctól felajzott nemes hím elborult tudatában, tova is ment jócskán a Kisfaludy utcai kanyarodón vagy száz méterrel. Bajban is volt a lelkem. Kihagyott a Csengery és a Kisfaludy sarkán egy megállót, és bizony ott szoktak is várni rá, nem is kevesen. Az életunt utasok szemében felcsillant az életre kelő kíváncsiság. Hová, merre? Érdekes, senki sem esett kétségbe, senki sem reklamált. Kanyar balra a Szemerén, vissza a Csengery-n a Fő útra, aztán az Ady, majd végre az elfelejtett Kisfaludy utcán fel a következő megállóban várakozókhoz. Hogy ez nyolc, tíz percbe került? Nem számít. A huszonnégyes állandóan késik. Hol a busz robban le, hol az út olyan, amilyen - és néha téved az ember. Igen, a sofőr is emberből van. Talán egyszer ezt neki is meg lehet bocsátani. Hol van az ő mai hibája a nagy, ám mégis érdekes filozófiával megmagyarázott tévedések mellett! Amúgy is: a hó előbb-utóbb elolvad. Február huszonegyedike van, s a napokban kopogtat az ajtónkon az igazi kikelet.

 

 

 

Csengery úti kép… Egy éhes, fagyos, szürke veréb csúszkál odakinn a jégen, - ott bent, kíváncsi homlok feszül az ablak üvegéhez... A januári delelőn a vér is halovány, az előszobái fogason függő posztókabát melegre vágyón simul az ázott szürke kalaphoz. Fáradt mosoly hamvad a tüzes kandallóban. Egyre vadabbul hull a város felett. Talán még Karnyóné önagysága is segít Holle anyónak az égi hó-toll párnarázásban, fehérré formázni Dél-Zalát, és elvégezni a természet és a Teremtő dolgát. Az alkalmi hóbarikádok fölött dúl a csata, már a böjti szél se néma. Jégvirág függönyök mögött vétkeit gyónja - a lélek gyóntatója, a ténfergő téli magány.

 

 

 

Invitálás a kanizsai könyvtárba… Nézd, kitárul az Álmoskönyv, jó olvasó, lépj be, kérlek! Lám, Vörös postakocsiján itt utazik Krúdy, mellette Toldi, Arany, és a szolga: Péntek. Jókai, Móra és Ady, hmmm… idáig hallani a Góg és Magóg - i kiáltást. Halk, égi morajban, áhitat, s tudós csend üli a kanizsai könyvtárt: a tékánál ígéri — könnyű álmát századszor Nagy Lászlónak égi édesanyja, és én — fénylő lámpással kezemben — veled együtt csókoltatom őket. Czupi direktor a sarokban győzködi Attilát: hozza hát már közénk a Mamát, — s a Nyugattól Ignotust, a patrónust, na meg báró Hatvanyt. Csurgóról Miriggyel, Karnyónéval, Csokonait, ki az örök Lillával álmodott zaklatott Reményt. Petőfi honi tüzet, hisz' egykor feltámadott a tenger! S ha mi messze is vagyunk az égi kávéháztól, a petőfis tengertől, van nekünk egy Potyli – patakunk, ettől nem messze, úgy másfél kilométerre Halis István invitál (velem együtt) egy új, csodaszép bibliotékába…

 

 

 

A Deák-téri templomban

 

A júdeai csendes éjben egy magányos csillag köszönt a siető napkeletiekre. A büszke esthajnal szemében tétova volt a mosoly, az oly' sokat látott Holdnak is Betlehem felé mutatott a fénye. Két fehér, meg egy szerecsen után porzott az út, s az elágazásnál, még nem állt a kereszt. Mirha és tömjénillatú ruhájukba burkolózva útjuk - titok, - a mosom kezeimet későbbi átka, már akkor, minden názáreti bokrot és fát körbevett. S bár csoda készült születni a csendes éjben, sakál vonyított a kisváros szélén, keselyű körözött az istálló felett. De a három, meglett férfi utat törve az ádámi múlt romjai között, mit sem törődött az eljövendő feszítsd meg hiénákkal. Titkuk célja utat mutatott a besározódott hitnek és tudatnak. Kétezer éve csak a pásztorok és a napkeleti bölcsek várták a bizonyságot. No meg a sok évet látott cédrusok. Az istállóban egy asszony suttogott, gőgicsélt kisdedének. Mennyei zene volt az , az ács, József, büszke apai fülének. Csak a jászol a tudója, no meg a hármak, a pásztorok mellett, hogy születet a királyok királya, a halált, az eredendő bűnt megváltó, Messiás, a későbbi út-menti kereszt! Úgy kétezer éve az esthajnal fénye mutatta az Utat. Itt, e megvallatott és megsanyargatott világban, majdnem minden hiába hangulatban, a hangtalan esti csendet megtöri a felsőtemplomi harang giling - galangja: A megszentelt falak között találkozik az értelem az érzelemmel, a szószéki Ige és a Tiszta Szó…

 

 

 

 

Jámbor Anna balladája

(Szentgyörgyvári - hegyi Anna harangja)

A rekkenő melegben lelassul a vándor. Hétágra süt az Anna napi Nap. A Szengyörgyvári - hegy útjának, forró, sárgás porától porzik a táj, porzik a vándor. A megtett út hossza - s ami még vissza van - édeni Canossa: Az Elsők elhibázták!

Nem vigyázták tisztességgel az isteni álmot. A paradicsomi kígyó, az ízetlen s éretlen alma sátáni hatalma magányos vándorrá tette az Utódot. Kései útitársa a mindent tudó kósza szél; de a júliusi forró nyárban ő is elfeledte a közös út célját és a vándor nevét.

Egy kacér szőlőfürt ölelkezik a szomjazó levéllel. Szomszédjában az inda rákacsint a Nap fényétől is vörös fenyőn felkúszó, már - már színét vesztett borostyánra. A hegyi cinke szomját oltaná, de a rigó, és a gutaütött varjú tudomására hozza: nincs a ciszternában víz, a hajnali harmat pedig illanó kedvében rég tovatűnt. A pincesoron még a csend is alszik.

Egy korpusz vigyázza a dél zalai tájat. A gyermekét őrző Mária vágyakozva néz a majdnem golgotai égre, - de hiába, azaz egy - két égi bárányszerű fehér pamacs, nagyon makacs boldogságú, nincs kedvük szomjoltót, frissítőt sírni. Nagyboldogasszonyunknak nem marad más hátra, szóra kell bírni a hegyháti harangot. S lám! Hála legyen az égnek, hála a harang lelkének, az első pár bátortalan s életlen hang után már - már tengerzúgásnak tűnik a giling galang...

Fehér hegyi galamb, majd a felriasztott csíz indul a falu felé invitálni a gazdát: jöjj, gyere ki a fáradó zöldbe! Vár egy miattad is vándorló szomjas, — s vár Anna harangja árnyékában a miattad is megfeszített. Tedd hát, mit még megtehetsz, s mit meg is kell tenned! Kínáld kínálatát pincéd rejtekének:

Hadd oltsa szomját, ki értelmedért szomjas, ki helyetted is járja, - előtted és érted - a jövő Útját.

Nézd, a szomjazó madár forrásvizes poharadra száll! Bóbitás feje köszönömre bólint, s ott kint, a gyümölcsfák között a megbúvó kósza szél már cirógatja a vándor arcát; lám, cirógatja a tiedet is. Jókedvű táncra perdül a harang kötele, s a hangja köszöntő imára szólít minden földi élőt. A harang zúgására egymásnak ugró égi bárányok bokái villámot vetnek, nyári zápor zúdul az invitálásra érkezők nyakába:

A hegyhát felett felmorajló zsolozsma égig ér. A vándor számára már nem is olyan hosszú a hátralévő Út.

Már tudja: Van értelme, van kiért - a kanosszának. Van értelme a pornak, van értelme a szónak, s tettnek, a szengyörgyvári giling galangnak...

Észre is veszi, odébb, - az út menti táblában: Értelmet, érzést aratnak!

 

 

 

Sámán – tánc

Hogy múlik az ifjúság Károlyi-kerti fák. Tűnő gyermekkorom, emlék, s szelíd sasok reptében köszöntöm az ifjút, az unokát.

Emlékszem, s ti is emlékeztek Károlyi-kerti fák, mikor erre jártam iskolába, mikor magamon hordtam a zöld egyenruhát?

Mozi, szerelem, csók, hmm… heej, Károlyi-kerti fák, könnyes szemem a semmibe réved: tudom, nem a sors téved…

Károlyi-kerti fák, föl-fölrebbenő, madarak, nézzétek fényes reptét, nézzétek, égi fények kísérik unokám, a sas-madarat!

A Jövő legyen reptében, boldog Végzet! Károlyi-kerti madarak szeressétek a gyermeket, Kövessétek a sas-madarat!

Párakönnyem már, pihe-könnyű álom: álmomban a kezét fogom, és érte - sámán táncom járom.

Igen! Sámán táncom járom…

 

 

 

Gyertyák fényében emlékezünk

Október végén, november elején a természet színeinek palettáján domináns a megfakult okker és a vizes rozsdabarna. Az idei vénasszonyok nyarának talán utolsó harmadának napjait éli, nyüstöli a huszonegyedik századi muraháti, dél – zalai. Odakinn erőlködik a Nap, de langyos melege, kopott fénye messze van már a nyári hétágtól.

A Vásárcsarnok környékén mintha temetésre készülnének a városlakók. Majdnem minden ember kezében ott a virág, a mécses, a koszorú. Meg – megállnak s beszédbe elegyednek egymással az ismerősök, s még az ismeretlenek is.

– Emlékszel? Hogy is volt? Tudod, már egy éve, hogy elment! – a külső szemlélőnek rébuszoknak tűnhet mindez, - ha nem tudná, Mindenszentekre, Halottak Napjára készül Kanizsa és a környéke is.

A városi temető már napok óta benépesül, pedig még az emlékezés napja odébb van egy kicsit. A távol élők mindig előbb jönnek az itt eltemetett halottaikhoz. De az itt élő is hamarabb utazik el a távolban nyugvó szeretetthez, hiszen vissza is kell érni elsejére, mert itt is várja valamelyik temetőben „valaki”, mert az élet az csak ilyen, mert már eltávozott a kedves, a szülő, a gyermek…

Halottak Napján emlékezünk az ismeretlenbe eltávozott szeretteinkre, a barátainkra és az ismerőseinkre. Emlékezünk az itthoni sírkertekben is a múltra, a mosolyokra, az ölelésekre, és valamilyen szinten készülünk mi is az ismeretlenbe. Spiritizálunk, aztán megbocsátunk, és reményeink, hitünk szerint bocsánatban részesülünk. Gyertyák lángja mellett találkozik a múlt és a jelen. A két nagy öreg együtt üzen a kicsinek, a jövőnek.

Az üzenet nem is lehet más, mint az: a gyertyák ellobbannak, a virágok elnyílnak, elszáradnak, de az emlékek, a visszaemlékezések, a volt, illetve holt emberi életek értékeinek megtapasztalásai örökségül kell, hogy szolgáljanak útmutatóként az itt maradóknak…

 

 

 

Hó, hó, hó…

November kilencedike van, és kivételesen pontos volt a meteorológiai előrejelzés. Előző nap kalapkergető szél játszadozott az itt élőkkel, végigsöpörte az őszi – téli leveleket a Fő úton, egészen a Király utcai körforgalomig, a régi piactól a Deák – térig. Késő délutánra beborult, aztán estére előkerültek az esernyők is, s mivel addig a szél nem kevesünk örömére kitakarodott a városból, a színes esőfogók és az alattuk fázósan didergők furcsa árnyai színesítették a várost. A besötétített ablakok mögött magasabbra állított gázkonvektorok melege mellett tért nyugovóra az itt lakó, s a hosszú éji álom után, másnap reggel döbbenten vette tudomásul:

Odakünn a reggeli szürkületben esik a hó! Hol van még Erzsébet és Katalin? Hol van még Mikulás, hol van még a karácsonyi forgatag? Ádvent is csak november utolsó csütörtökét követő vasárnap kezdődik, s bár már néhány belvárosi üzletben elkezdték az ünnepi dekorálást, az is leginkább csak üzleti fogás…

Tizenegy órára a fenyők, a hársak, a platánok felvették a fehér télit, ki a kabátot, ki a bundát. Bár az utakra esett hó leginkább csak latyak, van, ki élvezi a tél első támadást, illetve, ez dehogy is támadás még, ez csak jókedvű beköszönése a tél tábornokának.

A reggelenként fázósan iskolába igyekvő gyerekek arcán a kaján vigyor, jókedvre deríti a felnőtteket is, s bár a járdán közlekedők néha szentségelnek egyet az úttestről a sietős autósok által felvert, sáros, latyakos nedű fogadtatása közben, az első idei hó öröme megteszi hatását. Valahol minden felnőtt visszaemlékezik gyermekkora első téli örömeire, s bár a múlt megszépíti az emlékeket, az akkor volt hidegsége meleggel tölti el a szíveket.

Aztán mindenki rohant tovább, ki a munkahelyére, ki az iskolába, ki ide vagy oda… És tizenkettőre, mikor a Deák téri templom harangszavára visszafelesel az Alsótemplomi giling – galang, a hó, ahogy jött, hirtelen eltűnik, elolvad. Csak a hajnali, reggeli, no meg a régi emlékek maradnak meg utána. És a sáros, vizes, utcák és a fák. No meg a feltámadó szél, és a korán jött téli hideg…

 

 

 

Letudtuk az idei farsangot

Elégettük a tél szalmabábuját… Vasárnapi, a mohácsi busójárás, az egyéb helyeken elégetett - telet jelképező szalma-bábuk, a fatönkhúzások, az utolsó maszka, alapítványi, és egyéb bálok letudtával kifejeztük igényünket a tavasz eljövetelére.

Bár nem volt olyan kegyetlen az idei tél, mint az előző, - elég volt belőle. Jöjjön a kikelet, nyíljon a tavaszi kikerics és az ibolya… – ha már két héttel ezelőtt a Teremtő belekóstoltatott a hóvirágos tavaszillatba bennünket, itt Muraháton, Dél - Zalában, Nagykanizsán, s szerte - széjjel az országban!

Az idei esztendő Húshagyókedd - jének előszobájában hangulatrontóan, szürkén és reménytelenül, esik az eső. Odakint az utcákon esernyővirágok nyílnak, – színesen, s feketén. Színesen, mert azért szépek voltak a téli ünnepeink, – s feketén, mert az idei télre, leginkább a szürkeség volt a jellemző, s nem a hó - fehérén csillogó aranyló fény.

Hamvazószerdától kezdetét veszi a böjt, a ráhangolódás a kereszthalál szentségének, jövőnk – mindenségére, és a húsvéthétfői megváltói útmutatásra… Az isteni – örök élet –, és a feltámadás reménye, egyben, és áttételesen, valami újnak is a kezdete. Úgy a hitünkben, mint odakint a természetben. Az eredendő bűnünk újkori megváltása miatt, hisszük a kereszthalált és a feltámadást: reggelünk, nappalunk, s éjszakánk után, várjuk a fényes hajnalok ébredését, mint a természet, a téli sötétség után, a tavaszi hajnalpírt, s a kikeletet.

De az eljövetelig asszonyaink néphagyományaink, babonáink, szokásaink miatt, még hál’ Istennek, megsütik a húshagyókeddi csöröge, máshol forgácsfánkot, a farsangi szalagos fánkot - lekvárral, csokoládéval, - ropogósan és ízesen. Öregjeink és fiataljaink beöltöznek télriasztó és űző maszkaruhába: a szokásaink miatt, s hogy jó és követendő szokásainkat, ne feledjük, - mint, sajnos annyi minden mást, ami a mi életünkkel, kultúránkkal, gyökereinkkel, létünkkel és nem létünkkel összefügg – gyermekeink, unokáink, hazánk öröksége, és az értékes örökség megőrzése miatt. Mert kultúránk, s szokásaink öröksége, egyben stafírungunk is, amit mi bizony viszünk magunkkal május elsejétől az unióba… Legalábbis kellene, hogy vigyük magunkkal.

Szobám pipafüstös levegője cserére vágyott. Kitártam ablakom, gondolataim, és a szürke esőtől páradús levegő előtt. A beáramló ózon illatában, valami, kellemesen furcsa aromáját éreztem a nehéz levegőnek… Könnyű volt megfejtenem a titkot, a pavlovi reflex, és az orrom segített. Szomszédom nyitott ablakából porcukor, lekvár, és az olajban sülő forgácsfánk illata köszönt rám… Már nem is érdekelt, hogy odakint, szürkén és szomorúan esett az eső… nekem jókedvem lett… nem is tudom, vajon mitől?

 

 

 

Locsolás kettőszáz forintért

 

Valami nagy baj ban ezzel a világgal. Ami még ennél is nagyobb baj, hogy mindezt már rég óta tudjuk, mi több, beletörődően elviseljük… Elviseljük? Beletörődően? A „fene” a jó-dolgunkba… na, ne!

 

Csodaszép, több-száz éve szokásos, már – már őshonos, szívet – lelket gyönyörködtető népszokásaink vannak. Irigyel is jócskán értük bennünket Európa, és a távoli nagyvilág. Regéink, dalaink, vándoraink, tollforgatóink, s nagyhírű zenészeink által ismertek még abban a miliőben is, ahol azt sem tudják, hol van az otthonunk, s hazánk.

A „tavaszi szél vizet áraszt” dallam, és ízvilága mellett, ilyen csodálatos népi szokásunk a vallási eredetű, húsvéthétfői locsolkodás. Milyen csodálatos képet is festett erről a párizsi szalonok hőse, Munkácsy Mihály, s mily’ döbbenten mondták ránk a verdiktet a franciák, s a többiek: barbár magyarok! Tudták ám ők is, hogy ez valami csodálatos, csak „valami irigység” máshogy forgatta a nyelvüket. Nevetett is rajtuk eleget az egyszerű asztalosinasból világhírűvé munkálódott mester!

 

Miről is van tehát szó? Gyermekkorom, ifjúkorom boldog emlékei, a húsvéthétfőhöz (is) kötődnek. Pajtásaimmal, barátaimmal kora reggel nyakunk köré vettük a lábunkat, (miután a család fehérnépeinél már letudtuk a dolgunkat) illatos vízzel, vizes vödörrel felszerelkezve. Szerelmesen, kívánón, férfiasan, kedves-kötekedően végigzargattuk szülőfalunk összes szóba jöhető fehérnépét. Sokszor, még az amúgy szóba se jöhetőt is. Visogattak is az örömtől, no meg a gyönyörtől a lányok-asszonyok, ki - ki jussa, érdeme szerint. Meg is sértődött életre-halálra az, az Éva utód, aki valamiért kimaradt a játékból, a szokásból, a hagyományból. Tettük, mit a több évszázados örökségünk ránk hagyott. Tettük, mert szerettük és tiszteltük a Nőt, a Kedvest, az Anyát, s bizony semmi pénzért sem hagytuk volna kiszáradni a mosolyuk kútját, az asszonyi tüzet, az ölelést, a csókot, a kedvességet, mi több, még a praktikájukat sem hagyhattuk veszendőbe menni: az asszonyi praktika mindig a teremtés koronájáról szól, és érte történik. A férfiről, és a férfiért. Tettük, mert mi már kamaszkorunkban is már-már férfinak számítottunk. El is csábultunk majd’ naponta rendesen.

 

S a férfi a kezdet kezdete óta mindig is hagyta elcsábítani magát a nő által, mert az olyan nagyon is jó volt. A kiszáradt asszonyszemély nem tud csábtani, tudtuk mi ezt kamaszkorunkban is. Legénykorunkban is. Tudjuk, még ma is, mikor már az életünk kétharmadát letudtuk, hiszen asszonyaink karjai közt örültünk, s ott is vigasztalódtunk meg az évtizedek alatt. Nincs is szebb dolog a harmatos asszonyi szem tekinteténél, s bizony, én ma sem hagyom kiszáradni a könny, s harmat kútját. Bár már több az, ami fáj, itt is szúr, meg ott is görcsöl, a velem született hagyományainkat a mai napig is tisztelem, mi több, követem, - ha már, néha-néha öregesen is. Készültem az ünnepre. Tettem is, mit ilyenkor az oldalborda tisztelete, szeretete, köszöntése miatt tenni kell.

Nem is hagytam kiszáradni asszonyomat, lányomat, lányunokámat ma sem! S jöttek a kanizsai, vidéki hagyománytisztelő jó barátok, a szomszédok. Koccintottunk egyet, haraptunk egyet a tojásból meg a sonkából, mint ahogy illik. Párom virágzott is, illatozott is, mint a tavaszi nárcisz, s az első ibolya.

 

Aztán csöngettek. Három siheder állt az ajtóban bebocsátásra várva. Az örök asszony mosolyogva várt a sorsára, már jó előre előkészítette a csoki-tojásokat, s tán még jutott volna egy pár forint „költségtérítésre” is. S hirtelen, mintha mély kútból tört volna elő, oly hihetetlenül mély döbbenetet okozva, megszólalt a mutáló kamaszsereg szószólója:

 

- Kétszáz forintért meglocsolom a nénit. - Ötszázért, - kontrázott a fekete szemöldökű haver.

 

Feleségem homlokán összeszaladtak a ráncok, s kezünkben köszöntőre tartott snapszos pohár fél úton megállt a száj s az asztal között. Szomszédom locsolóparfümjének fanyar és mégis édes illata szinte kloakaszagként nehezedett ránk a döbbenettől. Éva kései lánya becsukta az ajtót, s szeméből kiolvashattam, a hogy is van ezt.

 

Valamit nagyon elrontottunk. Valamit hagytunk nagyon elromlani.

 

A tavaszi szél vizet áraszt miliőjének csodálata temetőillatú hangulatba váltott. Nesze neked hagyományok. Nesze neked népszokások. Nesze neked boldog ifjúság.

 

Vajon, miért éreztük megverve magunkat? Vajon visszatér-e még kötelező örökségként az érték és a tisztelet? Valós értékén fogjuk-e kezelni az alapból született férfit, és a Nőt, aki miatt érdemes értelmes és valós életet élni? Vagy csak kukkolunk tovább, bele a való-világok lélek, s emberi értéket romboló világába, magunkévá téve a – mások baja nem az én bajom, de jó – filozófiáját…

 

 

 

Ősz - kékjét vesztett szemek tükrében

Uram! Ne tovább! Te tudod Uram, mi mindent akartam! Lehelj belém akaratod erejéből, hogy fölül tudjak emelkedni önmagam gyöngeségén, ajándékozz meg a tevékeny akaraterő kegyelmével! Egyszerűen. Hogy tudjak akarni. Micsoda nagyszerű dolog lenne önmagamat legyőzni, önmagam fölött uralkodni az életem teljességében – őszi könnyek nélkül…

 

Opus 1

Bágyadt napsütésre váltott a nyári harminc fok. A Berzsenyi utcai hársak ágain a levelek fogyóban vannak. Levetették divatos zöld ruhájukat az ágak. Az őszi sárga, meg a barna a divatos. Néhány galamb veszekszik egy szemtelen verébbel. A füsti fecskék, bár már most gyötri őket a honvágy, valahol a tenger felett járnak. A Rozgonyi utcában a szokatlan csendet egy szürke ló vontatta szekér zötykölődő zörgése töri meg. A lajtorják, szekéroldal között szőlővel teli ládák bizonyítják szeptember igazságát. A tízemeletesek mögötti kontúr hegytető fölött tömörek és fáradt-szürkék a felhők. Lecsukott szemeim mögött látom, a reggeli ködtől is harmatos fonnyadó sarjút. Utolsó kaszálására vár, vagy talán már túl is van rajta. A Mura felől érkező tehervonat mozdonya is fáradt, halkan füttyent a bakteri köszöntőre. Egy, talán eltévedt helyijárat ráköszön a benzinkútra. Az úton napozó vörös macska ezt lusta hunyorgással nyugtázza.

Öreg fotelomban ülve kesereg kezemben az újság. A napi politika ma sem tagadta meg önmagát. Leteszem az asztalra a gondot. Ablakomhoz lépve látom - mit nekem a politika filozófiája! - csodás a reggeli fények játéka. Gerlebúgás igazolja a megállapítást, s az ősz petőfis hangulata nyári melegként terül el szívemen s lelkemen. Kávéillatra eszmélnek tekergő gondolataim…

A reggeli feketém testvére szeretőként illegetve magát önként jön a szobámba. Hedonizmus et i’ la melencolia. Kavargatom kábítószerem, s hogy ne maradjon magára, gondolatban ráfüstölök egy bagóra. Rám mosolyog a reggel. Már nem is számít, hogy az őszi elmúlás emlékeztet a koromra. Valahogy, valamiért, most minden egyszerű, minden csodálatos – és minden jó…

 

Opus 2

Idegesítően csörög a vekker. Mint mindig. Az éjszakai alvás egy bizonyos kor után nyűg. Hajnal felé pihentem el. Persze, hogy indulatokat vált ki belőlem berregés. Fejem ősz hajú kócbaba. Kilóg a paplan alól.  Helyére teszem mormogásomat, s a valamikor búzavirágszínű szemeim csipatakaróit törölgetve lelket lehelek az élet értelmébe.  A baglyok már aludni tértek. Az erre fészkelő fecskéket múlt héten délre zavarták a nagypofájú őszi kányák. A feketerigók isten tudja merre járnak, mert most egyet sem látni.

A sötétítőfüggönyök árnya mögött, kintről még csak éppen szürkébe fordul a reggel. Lelépek az ágyról.  Az egyik lábam csusszan, a másik meg követi. Természetesen majd’ hanyatt esem az éjszaka bolyongásaim közben szétrúgott papucsaimban. Négy lépés az ajtó, még három a konyha. A villanykapcsolót másodjára találom meg. 

Hunyorogva konstatálom belsőm sötétségének lassú elmúlását.  A konyha fénybe borul. Egy mozdulat a rádió felé. Trallala… tatatatam… Hangfoszlányok. Életfoszlányok. Zagyván. Csak úgy. Elmém még homályos, de reflexszerűen megtalálom a kávésdobozt a szekrényben. A hirtelen megengedett csapvíz a mosogató aljáról, miért is ne, mint mindig, a képembe vág. Most már ébren vagyok. A lágy, búgó, morgó hangot adó kávéfőző is igyekszik barátommá válni. Fekete gyémántként, cseppről cseppre telik az ibrik, s én függőként élvezem a reggel elengedhetetlen ízeit és illatait.

Egy korty - és jönnek múltam víziói. Emlékezem. Bűneimre. Gyarlóságomra. A néhány évvel ezelőtti reggelekre. Isten bocsássa meg, nagy bagós voltam. Sajna’ nem lehetett elrettenteni a füstös gyiloktól. De valamiért, az időm s korom előrehaladtával, valaki, ott föntről, csak az első korty kávé után engedte meg az első slukk kábulatát. Számban az éjszakai keserű ízét felváltotta az amerikai ültetvények pampatáncos, Afrika tam – tam dobos hangulata, s izegve – mozogva, már – már rituálészerűen gyújtottam meg Irinyi találmányát, s érintettem a számban remegő első staubhoz. Snitt. Szürrealista kép. Pillanatok alatt füst árasztotta el a konyhát, s én jótékonynak látszó ködében, élvezkedni kezdtem. Az első köhögőroham a második slukk után menetrendszerűen mindig megérkezett. Fújtattam, mint az egykori négyhuszonnégyes. Mire a második bagóra gyújtottam, már elég kellemes volt a fuldoklásom. Tudom, ne mond te is, kedves barátom, abba kellett volna hagynom, de akkor mi lett volna a közel hatvan éve nyúzott reggeleimmel… Rigolyáimmal.

Úgy fertály óra alatt kitisztult belőlem az éjszaka rossza és jója. Már megbocsátottam a vekkernek is. Kávém, no meg a reggeli hideg víz hatására elmém rendezni kezdi a napi teendőket. Egy lépés előre, kettő jobbra. Ezt is kell tennem, meg majd azt is. Ki kellene szellőztetnem először a füstöt a lakásból. Meg most, így néhány év után, az életben s koromban botladozva setén és sután - a tudatomból s a megkorcsosult illúzióimból.

De mit is tehetnék. Megmaradtam álmodozó idealistának. S az egykor szürrealista film már - már futurisztikus képvágásaival tovább pereg. Még pereg. Fekete-fehérben. Mintha színvak lennék. Az árnyalatokat is csak belülről látom. Van Gogh - i sárgák. Csontváris bibliahangulatban.  Szinnyei Merse Pál majálispaletta-árnyalatában. Elhúznám, de dohos illatot árasztó Munkácsys-háttértónusú sötétítő majdnem a kezemben marad. Ettől megdermed „siralomház-arcom”. A pillanat töredéktanulsága a megharcolt és kimondott Laczó betyár NEM igazsága a hamis és élettelenarcú igazságtalanság ellen.  Lázad a tudat. Nyílik az értelem. Nyílik az ablak, a hírtelen beáramló friss reggel hátán úszó puszpángillatú hajnali harmat súlyától elnehezült ökörnyál simogatása félig csukott szemeimet is kinyitja. Kintről tejszerű köd köszön be szobámba. Bőröm, s pizsamám egy pillanat alatt nyirkossá válik. A másodperc töredéke alatt magamra kapom zöld köntösömet. Mert a hajnal első ölelésének már érzem hidegét és melegét, kezdem belátni: itt van az Ősz! Egy pillanatra a falinaptárra téved vaksi szemem. Nem látom a betűket, csak a sziluettjüket. Ókulám az asztalon vár a sorára, s meg is teszi, mit meg kell tennie. A naptár is jó barát a tetthez, s mi hárman, együtt döbbenünk rá Szent Mihály napjának valóságára. Igen, itt van az Ősz. Én öregszem, az évek is múlnak. Fogynak, és közben szaporodnak életünk szereplői. Kinek - kinek fogyóban, kinek kerekedőben évei, egyes testrészei. Nem kell nagy feneket keríteni az egésznek. A kiűzetés miatt és után a kérdezés joga odaát van. A természet apokalipszis sorsa. Kikelet. Virágzás. Trilla. Kárr… kárr. Lombhullás. Fecske-exit. Köd. Hajnali sötétség. Hajnali áhitat.

Jönnek-mennek az évszakok. Az Ősz is tejködös ruhájában - inkognitóban érkezett. Hatására az ablakot bezárom, s kezem reflexszerűen a gázkonvektor felé mozdul. Beleborzongtam a lakásom meglátogató ökörnyálas ködszörny simogatásába. Jól esne egy kis langymeleg. Kattintom a szikrát, nyitom a csapot, s a lakásban szétáradó a boldogság gáz-mámor. Őszinte. Csillogó szemű. Fecskék násza. Teljesség. Simogat. Megsimogatja a konyhai fikusz leveleit is…

 

 

 

Reggeli áhitat…

A parkoló üres. Két pad két hajléktalan. Egy törött borosüveg. S szerte-szét néhány körömvégig szívott cigarettavég. A fák már félig meztelenek.

Sárga s arany levélruhájuk csipkés díszei a Fő út avarterítőjének. A járda és az aszfalt megterítve. Néhány galacsin kenyérhéjon hajba kapnak a verebek a gerlékkel.

Hunyorogva mosolyog a toronyból egy uhu; ifjak és bolondok!

Csend. Idill. Majd karcosan kondulnak a templomi kolompok. Negyedre vagy félre üt az óra. A sárgán villogó lámpák lassúritmusú - adaggo táncát, vad ritmusváltásra készteti Wagner-dallamok hátán a szél.

Zörgő konflisként a tél-elő végigcsörtet a Fő úton. A Deák-tér kényszerágyán, mint egykor a kínpadon, nagyokat nyög a nyomor.

A templom sarkánál fekete ünneplő ruhájában rózsafüzért morzsolgatva reggeli zsolozsmára érkezik az Élet. A harang zúgni kezd.

Biiimmm…baammm…biiimmm…bammm…

Reggeli Áhitat.

 

 

 

Ötötvenkettő…

Nagykanizsa felett az ég felhőtlen. Sötét van, de lehet, hogy rosszul látom. A havazás elállt. Az eső még nem esik. A feketerigók még alszanak. A Berzsenyi utcai baglyok valamiért ma reggel nem állnak szóba velem. Talán. Majd. Egyszer.

Ötötvenkettő. Istenem, majdnem olyan, mint az egykor volt kanizsai gőzmozdony. A négyhuszonnégyes. Ötötvenkettő. Négyhuszonnégy. Az egyik az idő, a sötét, majdnem élettelen hajnali idő, a másik egy - egykor volt forgalmas gócállomás egykor volt kedvence, a gyárkéményfüstöt okádó négyhuszonnégyes mozdony.

Az idő véges. A múlt is. Volt. Elmúlt. Ez van. Igen, az idő tényleg véges. Főleg nekem.

A mozdony az erő szimbolikája. De pakolni kell belé kellő minőségben és milyenségben az energiát, mert ha csökken, vagy elapad a „gőz” nyomása, elfogy az erő…

Lassan leáll, néhány szuszogás után elkezd hátrafelé gurulni.  Mert mindenütt ott egy lejtő. Mert legtöbbször győz a gravitáció. Az egyszerű életben is nem istenteremtette csapdaként. Mert hátrafelé több a könnyű, több a több, s bár indiferens, mégis szignifikáns a sok sokk… Egyszerűbb, mint az előremenet.

Igen, (vagy nem) néha hátrafelé is kell mennünk, de aztán, onnan hátulról körül is kellene tekinteni: ha kell, és miért nem kellene, kételyek nélküli, Istenre csodálkozással – kérdésekkel és válaszokkal: ezt én teremtettem?

Na ne. Ne keressük az isteni tökélyt. Azt csak Ő tudja. Arra csak Ő képes. Legyen elég a szép, tiszta, emberi, autentikus… a többi nem más, mint a harc az almával, a kígyóval, a patáslábúval… de ez sem baj, mert mi akartuk így, amiért ki is űzettünk. Másodszor, mikor, bár a kérdés mélysége felettünk lebegett – „kit választatok?” – szólt, Poncius szájából, mi kellő bölcselettel azt küldtük keresztre, aki számunkra maga volt az élet. Ecce homo.

Mint tettük ezért és azért szeretett városunkkal ekkor és akkor. Ecce homo… Lucifer! Carpe diem!

Mi is hát a kérdés, amikor naponta megtesszük, még ma is? Pedig már évszázadok óta dúlnak a helyi és a világi apokaliptikus harcok, csak, mi nem vesszük észre (?), vagy, mint a strucc, homokba dugjuk a fejünket…

Befolyásoltak vagyunk, s legtöbbször hagyjuk is magunkat befolyásolni a pillanattól és a pillanatemberektől. S közben vegetálunk. Vegetál a Sétakert, vegetál a Csónakázó – tó, vegetál, mert passzívvá vált e csodálatos város, egykor pulzáló, lüktető (kulturális…) élete… Hagyjuk magunk mellett elmenni a hitest és hitelest, s mikor az már messze jár, beleveszve az időbe, az ismeretlenbe … hmmmm… hmmmm…

Az emberek csodálatos teremtmények. Akit szeretnek, azt törődő gondoskodással ölik, s mikor önzésük tárgya beleesik a sárba, elkezdik sajnálni, és harcolni kezdenek érte, pedig az érték mérték, illetve a mérték az igazi érték. Az őszinte, a barát, ember, lokálpatrióta, aki embersége, értelme, tenni akarása és tudása alapján zord és sötét időben tűnik ki, és fénylik leginkább, s lámpásának fénye, csillagok fényével vetekszik. De ha legtöbbször felhő takarja a szőke tudatot, a szemet, a belsőt, hiába a csillagok fénye és energiája, - éghet, lángolhat a világ is – lángoló száraz sorsvirág – füstös képek…

Én egybefonódtam a Teremtővel. Egybefonódtam a Sorssal, az Emberrel, az Értelemmel. Szublimálódtam városom és önmagam végzetével. S velem, kérdem, értem és miattam, értünk és miattunk ki fog szublimálódni?

Szeretem az embereket. Szeretem a családomat. Szeretem a pátriámat, de szívem öregszik, használódik... nesze neked; ennyit egy darab izomról… Ennyit egy darab izomról? Csak egy darab izom?

Kérdés, válasz, tagadás, nincs rá válasz… nem lehet rá választ adni, nem egyértelműen zebracsíkos. Mondják „motim”, mondják „bányák” mondják „voltegyszeregysörgyár” „voltegyszeregytejgyár” – mondjuk: lesz! Más, de lesz, mert ez a város nem rideg, csak kihűlt kohó; meg kell tanulni fűteni, és… De nem csak fűtő, kohász is kell hozzá… A - finíta, az finíta. Egyszer, majd, már, véget ér a napfogyatkozás, s kisüt felettünk a Nap… Értéke van az értéknek. Értéke lesz az értéknek! S nem kell miatta szemközt köpni magamat, magunkat.

Barátaim: il silencio…finita!  Forte… forte… forte… a gép forog! 

A gép forog? A gép igenis forog, s az alkotó mostantól egy ideig pihen. S talán lesz az életében valaki, aki felébreszti álmából:

- Hééééé! Te! Szükségem van rád! Rád van szükségem, mert te – te vagy!

Csakhát az… Idő… az Idő… pereg a perc a szúrágta homokórán. Legtöbbször hiába tavaszodik annak, aki már őszben él…

jaaaaaaaaaa, igen………, az ősz is tele van csodával, szépséggel, értékkel, s talán az  őszben legszebb Murahát és Nagykanizsa…

Lehet hogy széppé kell tenni az elmúlást?