Riersch Zoltán:

 

A Golgota árnyékában

 

Rég nincs anyám.

Apám is halott.

Nap mint nap burokban születek.

Nap mint nap keresztre feszítem magam.

Az árnyékban a látható is láthatatlan.

 

Test és lélek, ördögimádat.

Kísértések, hamis bálványok.

Hívő őseim buzgósága történelem.

Halott ideák halott álma

a krisztusi hajnalok fénye,

sápadt arcok árnyékában.

Mit nem adna érte aki érti a lényeget.

 

Keleti szélben Jézust keresve

percemberek őrlik a Magot

a hitnélküli élet kenyeréhez.

Nagyot hasítok belőle,

ropognak a nem létező fogaim.

Mint a szaharai homok

a feketepatás lába alatt.

Pereg a könny szememből,

aludni vágyom.

 

Uram, tollat adtál kezembe

a felelőségem mellé!

Álmomban pacsirta énekel.

Álmomban lehajtom fejem a

villámhasított kereszt előtt,

mielőtt rám pirkad

a krisztusi életre még kíváncsi hajnal.

 

A közeli távolban

valakik mossák a kezeiket.

 

 

Foszlós kalácsként

(Napfényes barátaimnak régi szeretettel)

 

 

Hull a hó, ádventi harang kondul.

Hinnénk, a várakozás, könnyes áhitat.

Mégis, gyertyák krematóriumában

pokol lángol,

esthajnalcsillaggá égnek

tisztességünk, s fiatal éveink.

 

Kapaszkodnék abba, ami még érték,

s szikkadt kezeim után kapkod az is,

kit még anyja sem ölelt keblére.

 

Az iszonyatban néhány igaz,

barát ölel át a napfényes nyárból, -

szavak nélkül,  hús – vérből emberek:

 

Áldást rájuk Uram!

Hadd ne lepje be őket

a szűzi hó helyett a pokoli pernye!

 

Én hiába mondom e világra – ejnye!

Az éji köd kísértet, rendhagyó áhítat,

vörösfáklyás hitetlen malaszt…

 

A Kisded testét kemény kőből faragták,

mégis megütötte, ki mindenbe belerúg:

Lefelé húz az ár, hiába, - már

nem sír fel a bölcsőből

a megváltás hangja!

 

Csend van,

mégis üvölt a múltunk.

Néhány eltört pillanat, lassan,

tizenkétszer köszön az óra.

 

Ha vallatóra fog a múlt,

nem recseg csontom,

nem töri büszkeség.

Majd, ha, vénségem felett

tort ül a kaszás, finom liszté őrli,

vérem kovászától kelt

foszlós kalácsot süt csontjaimból az Úr.

 

Íme, egy szeletet,

szeretetként

fogadd tenyeredbe,

szemezd ki, szeresd ki  belőle

ambróziaként a Szót,

a szeretet, az értéket, és jót,

s ami rossz íz,

száraz morzsa maradt,

hadd vigye az újszázadi ördög!

 

Magyarország ezer éve

 

Regés ingoványi fölött

mezítláb jár a magyar:

cipője kakukkfű, hársfű és fagyal.

Hársfű és fagyal s ezer év keserve.

s kenyere kovásza lelkének fohásza:

rebegő imája Kisjézust így várja.

 

Kárpát medencében

ugaron és bércen

Megváltóra várva világít hét fáklya.

Hét vezérünk álma kisdedünk imája.

 

Ingoványai fölött

mezítláb jár a magyar:

himnusza édes ádventi ének.

Kisdedi békében királyok királya:

Csillagvirág kékje az Esthajnal fénye:

Ősi pásztor büszkesége

Magyarország ezer éve.

 

Ádvent éji fénye magyarok békéje!

Magyarok békéje ádvent éji fénye?

 

Isten álld meg a magyart! - Ámen

 

Krisztuskereszten

 

Uram,

rád figyelő csend van

a magyar Golgotán,

keresztjeid között

egyedül vagyok.

 

Szóljon hát

a hamis fanfár,

hamis múzsák

tömjénfüstös

hamis angyalok.

 

Zengjen, dübörögjön

villámló tűzben,

vert viharban

a luciferi éj,

nekem hozzá nincs közöm.

 

Megharcoltam már

krisztusi múltamat.

 

Évezredeken át

dúlt az ádámvéres

édeni viszály.

 

 

Percember

emberére kiáltott,

 

hite hamis volt,

jövője nincstelen.

 

Hogy

ki kit értett és ölt meg

Isten ebben önös,

a nagypéntek

az én véremtől is bíborvörös.

 

Jelen érzéseim

gonoszra futnak,

fáradt testemet

féregsereg marja.

 

Na rajta!!! -,

 

most lefekszem,

de ki mondja meg

mikor kelek

emberférgek,

féreg percemberek?

 

Keresztrefeszített Atyám!

 

A bennem élők

izzó tekintettel

rád figyelnek.

Elhagyott temetőkben

tőled remélnek

megváltást s keresztet.

Értük nem gyújt gyertyát senki?

Hát csak ennyi, és vége?

 

Jó Uram!

Kérlek, könyörgöm,

vedd észre,

 

Mária országának

büszke népe

vérrel öntözi

újkori csipkebokor tűzben

a magára hagyott

magyar golgotát!

 

Idegenek közt hallgat az élő!

 

Tudod, Uram,

most nagy a … csend.

 

Itt a magyar földön,

itt az ugaron,

 

itt idelent…

 

 

Isten veled énekel

 

Oly csendes ma az éj,

mégis - szörnyű,

majd minden zaj

elveszett.

 

Angyalezredeiddel

Istenem énekelj,

zenélj,

mert

 

dal van a szívedben

hát lelkünk rajta,

ha dalod hamis:

 

Szóljon,

zengjen hát

itt a földön is

az égi ének

 

mint egykor örökként ígért,

ma - és holnap is!

 

Ébredj hétalvó világ!

Lásd, halld,

a szeretet szeretni vágy!

 

Lágy hangfutam,

fuvola szól –

szélben szárnyal a dallal.

Versenyre kél

velünk éneklő madarakkal.

 

Dalban ébred a Nap,

kíváncsi csillagot

simogat a szellő.

 

El jő,

már egy felhő szélén

énekel a Holnap.

 

Dal van a szívedben –

hát harsogd,

énekeld te is!

 

Legyen az égi dalban

az ég és föld – egész:

Nézd!

Isten veled énekel,

s idenéz…

 

 

Végveszélyben

 

A korsátánok

 

mint

az eredendő bűn

reinkarnációi

 

hatalmat nyertek

az álnappalok fölött.

 

Isten megütközött.

Én

becsukom a szemét.

 

Ott fenn

a magas égben

végveszélyben

az utolsó ítélet.

 

A mindenségben.

 

Tüzes székben

megtagadott isten ég el!

 

 

Áldd meg Uram

 

Szerelmes a szerelem

szilveszteri éjszakán,

csillagfénye holdtükrében

hold leánya ezüst fényben

de szerelmes néz reám.

 

Körben koccan a pohár

szilveszteri éjszakán -

 

éji csillag féltő fénye

Ámor isten büszkesége:

 

körbezár a szerelem,

éjasszonyát követem:

lám a fénye csapodár.

 

Körbejár már a pohár

szilveszteréj éjszakán;

 

Robban szana-szerteszéjjel

téli pásztor büszkesége,

 

teli pohár életnedvvel -

szememben a kedvesemmel.

 

Nedve párlat, szeme könnyes

ezer évnek szenvedésnek,

 

 

történelmünk illatának,

Magor apánk hű fiának,

 

vérnek, szennynek, rettegésnek,

öröm illat büszkeségnek…

 

Dalunk szárnyal át az égen.

 

Átriadva ezer éven

Isten áldd a büszke magyart!

 

S áldd az anyát, áldd az apát,

áldd meg uram ezt a hazát!

 

Ha majd utunk végét járjuk,

büszkeségünk eléd tesszük:

 

Kérjük kedved, igazságod;

te alkottad e világot!

 

Szóljon dala zeneszónak,

örömszónak, búcsúzónak!

 

Táncold magyar sámántáncod,

borral köszöntsd új világod!

 

Köszöntsd újabb ezer éved,

 

gyermekedet kicsi lányod,

testvéredet büszke párod,

 

Istenadta teremtette -

 

pezsgőspohár körbe-körbe,

 

kiálts imát köszöntődre:

 

szerelmetes szerelemmel

kipirulva, könnyes szemmel!

 

 

Magány

 

Mérges beletörődéssel

alkuszom Istennel.

 

A jó és gonosz

harcok után álmodom.

 

Egyszer

nem leszek vesztes.

 

 

Az ádámi múlt romjai között

 

(Ádvent a Deák-téri templomban)

 

A júdeai csendes éjben

egy magányos csillag

köszönt a siető napkeletiekre.

A büszke esthajnal szemében

tétova volt a mosoly,

az oly’ sokat látott Holdnak is

Betlehem felé mutatott a fénye.

 

Két fehér,

meg egy szerecsen után

porzott az út,

s az elágazásnál, még nem állt

a kereszt.

 

Mirha és tömjénillatú

ruhájukba burkolózva

útjuk - titok, -

a mosom kezeimet későbbi átka,

már akkor,

minden názáreti bokrot és fát

körbevett.

 

S bár csoda készült születni

a csendes éjben,

sakál vonyított a kisváros szélén,

keselyű körözött az istálló felett.

 

De a három, meglett férfi

utat törve

az  ádámi múlt romjai között,

 

mit sem törődött az eljövendő

feszítsd meg hiénákkal.

 

Titkuk célja utat mutatott

a besározódott

hitnek és tudatnak.

 

Kétezer éve

csak a pásztorok

és a napkeleti bölcsek

várták a bizonyságot.

No meg

a sok évet látott cédrusok.

 

Az istállóban

egy asszony suttogott,

gőgicsélt kisdedének,

mennyei zene volt az , az ács,

József, büszke apai fülének.

 

Csak a jászol a tudója,

no meg a hármak,

a pásztorok mellett,

hogy születet a királyok királya,

a halált,

az eredendő bűnt megváltó,

Messiás,

 

a későbbi út-menti kereszt!

 

Úgy kétezer éve

az esthajnal fénye mutatta

az Utat.

 

Itt, e megvallatott

és megsanyargatott világban,

majdnem minden hiába hangulatban,

a hangtalan esti csendet megtöri

a felsőtemplomi harang

giling galangja:

 

A megszentelt falak között

találkozik

az értelem az érzelemmel,

a szószéki Ige és a Tiszta Szó:

 

Az Ige hirdeti

a kőtáblai mit és a hogyant,

 

a Tiszta Szó vigasztalja,

ki vigaszra vágyik;

 

egy másik, egy igazabb,

boldogabb mai boldogtalant.

 

S hogy az ige és a szó

ne vesszen hiába,

az igaz szeretet,

a szív, a hiány,

a várakozás kiáltsa világgá

az újezredi ádvent üzenetét:

 

Békét, boldogságot,

igazságot, megváltást,

megnyugvást, szeretetet,

 

bocsánatot és megbocsátást

üzen az esti csendben,

 

fel – fel törő harangzúgásban

a biblia és a toll…

 

 

Elszámolás

 

Árnyék rajzolja

fáradt arcod,

utad felén túl vagy

sorsod  harcod örök.

 

Te vagy az út   

s az út menti kereszt,

 

te vagy a sors.

mely   útbaigazít

vagy tönkretesz.

Te vagy az árny,    

de te vagy a fény,    

vasárnap,

a gyertya

és teremtés ünnepén.

 

Te vagy a szó, 

de te vagy az elszámolás.

Végzeted valós,

vagy torzó, újraálmodás.

 

Te vagy Krisztusban    

az örök gyermek,

Ádám, Éva,

 

 

a Teremtő

paradicsomi álma

és az életünk hordaléka.

 

 

Te vagy

az igen és a nem.

Te vagy

a hit és a küzdelem.

 

Te vagy

múltunkból 

a jelen és jövő.

 

Te vagy ki boldogít,     

te vagy a temető..

 

 

Muraháti keresztségben            

 

Könyörgőre kalapáld

a konok kaszákat,

kesergő kalászost kaszálni,

kenyérnek,

muraháti szegénynek!

 

Emlékezőt,

mirtusz-koszorút köss

vérző pipacsból,

kéklő búzavirágból.

az út menti krisztuskeresztek

magányos Mária szobrának!

      

Muraháti keresztségben     

emlékező imára intőt

kondul  

a keresztúri kesergő.

      

Horvát, magyar,

roma vérnek verejtékéből,

István napi kenyérnek.

 

 

Könyörgés

 

Istenem,

hallgass meg!

Áldásodat kérem:

 

Döntsd el

élettelen sorsomat,

 

vagy átkozd meg,

gyűlöld,

emberi lényem…

 

Apokalipszis I.

 

Odakinn

furcsa csend van.

Már

Isten sem szól senkihez.

 

Ami még

lelkünk sápadt fényét

melegíti,

alvilági, üszkös fáklya.

 

A teremtőnek néma a nyelve:

 

Megszállottak eszelőségével

küzdünk az elmúlás

a mából - kiűzetés ellen.

 

Mert mit nekünk

a tízparancsolat,

Golgota tanulsága:

némi nehézség csupán

ebben a fertőnászban.

 

Trendi

a tagadás és a nem.

 

Más asszonyát ölelni

mennyei kéj,

s a verd ki a fogát mindennapos.

 

A farizeusok templomában

azok ülnek az első sorban,

kiknek a hit

divatos hóbort, képmutatás.

 

Mit számit ma

Jézus, Saulus,

Júdást-követő

a leamortizált világ!(?)

 

Ki tudja,

honnan vett pénzből van

a meggyalázott korpusz.

 

Bár teste fekélyes,

nem kényes erre

az átoperált

újgazdag orr.

 

Beleszagol e világ illatába

a feketelábú,

a patás hittérítő,

s gőgicsélve röhög

megtérített nyája háta mögött:

 

Tette mit tett,

s meg is tehette!

 

Odakinn

kénes a naplemente…

 

 

Apokalipszis II.

 

Az eszmélés

zsenge korában,

már

rég felrobbant

a világ.

 

Beleremegtek

a hajnalok,

s a reggel

csak egy pillanatra

dugta ki a fejét.

 

Azóta

csak látszólag

kel fel a Nap.

 

Megfoghatatlan

az Idő…

 

 

Csillagfényem emlékére

 

Ha a szív

már nem tud fájni,

sírva dobban,

halkul, roppan -

 

tik-tak, tik-tak,    

messze megyek;

pattannak

a verőerek…

 

Szólna,   

halkan,  

vérzőn,  

lassan…

 

Én elmegyek -  

csendben, messze,

csillagfénynek -       

a végtelenbe…

 

Éjsötétben fényem          

ragyog,

hű társaim      

az angyalok…

 

Vérző szívem    

Jézus vére:

 

csillagfényem emlékére…

 

Én hiszem Istent

 

Én hiszem Istent.

Nem titokban mondom

az imát.

De nem vagyok bigott.

 

Istenhez

nyitott szívem

faragott szobrokat,

festett képeket

nem imád.

 

Én nem járok

farizeusok templomába,

bennem

nincs képmutatás.

 

Hiszem,

hogy

a parancsolat-tudat:

 

magadban,

egyedül imádd

az Urat!

 

Keresd imahelyed,

ha kell, szabad ég alatt…

 

Én csillagok hálójában

mondok hálát, örömöt,

mondom bajaimat,

 

kettesben

ajánlva

könnyem,

s bűneimet

 

Atyámnak

 

Ámen

 

 

Esti imádság után

 

Már elmondtam a Miatyánkot,

mondtam Áve Máriát,

nem találom igazságom,

szemeimre nem jött álom.

 

Életemet rendezgetem,

hatvan évem áttekintem.

Volt-e múltam, becsületem,

s lesz-e jövőm, van jelenem?

 

Hol van az én akaratom?

Isten hitem nem tagadom,

nem tagadtam sorson át;

kértem áldást gyermekeimre,

felvállaltam bűn porát.

 

Istenem,

ki gyermeked feláldoztad

az Eredendő Bűn miatt,

Jézus után

ki vív csatát Luciferrel,

pokoltűzzel föld alatt?

 

E földre jön-e béke,

s mért gyilkolnak az emberek,

vagy embereknek elnevezett

pokoltüzű Luciferek?

 

Mikor leszünk egyenlők

a Teremtő asztalán,

s mikor jut majd az egyenlőből

mindenkinek, igazán?

 

Igazság és egyenlőség

mikor válik igazzá?

 

Mikor lesz a földi bőség

egyenlő lehetőség,

s a könyörgés vigasszá?

 

Könyörgöm,

és kérlek Uram,

tedd látásom tisztává!

 

Adj reményt és igazságot,

bűneimben vigaszságot,

meleg ételt az asztalra,

adjál áldást nyugalmamra!

 

Add meg nekem lelki békém,

s adj szerelemet, újat, másat,

tiszta szívet, büszke társat!

 

 

Életerőt, egészséget,

s békességet a világnak!

Igazságot igazságnak!

 

 

Ha majd

utam végén járok,

bátran mondok Miatyánkot,

mondok Áve Máriát.

 

Uram, bátran eléd állok,

te tudod az Igazságot!

Én elfogadom ítéleted!

 

Ámen

 

 

 

Fohász

 

Uram,

adj erőt az

úton végigmenni,

hogy földi dolgom

betudjam, fejezni!

 

Uram,

adj erőt,

erős tudjak maradni,

szeretetből,

kalászost tudjak aratni!

 

Uram,

adj erőt

a földi világnak

sátán keresztjét levetni –

Új Ember fiának!

 

Uram,

adj erőt,

hogy csak

igazat lássak!

 

Uram,

fogadj magad mellé

földutam végén

társnak!

 

      

Itt felejtett az Úr

 

Én is kételkedtem.

 

Hitetlenül

és tamáskodva

vájkáltam                          

a tövis szaggatta

gennyes sebekben.

 

Mégis,

valami természetfeletti

és megmagyarázhatatlan

ítélete után

engem itt felejtett

az Úr.

 

Kárpátok

Kőbányáiban,

kétlábú karvalyok

kaparták ki

kősíromat,

de temetésem közben

a távoli golgota felöl

vad vihar támadt,

s karjaiba kapott

a Jézus-arcú szél.

   

 

 

Megjártam a poklot,

de már nem égetik    

ál-prometheusok

arcomról

a megcserzett húst.

 

Uram,

te harmadnapra

engem is feltámasztottál!

 

Jogom van

a mennyországhoz?

 

 

 

Krisztusi tűz hevít

 

Komáromi szívem

oroszlánok közé vetve,

földárnyékomat

megremegve

befonja a Hold.

Szétszórt szószikraként

fojtogat

a Mosó-parti múlt,

és a gyermekkori volt.

 

Gondolataim

már száradó faágak.

Krisztusi tűz hevít,

de láza űz.

Mert lenne bennem

vágy,

álom gyanánt -

langy melegre:

 

de Hitem nélkül

a hűtlen szó,

bölcsőm,

ifjúkorom,

iskolám,

kegyetlenül kinevetne.

 

Exodus

 

Uram,

nehéz a te kereszted,

de én raktam rád.

Véres ruhád

önmagamon tépem.

 

Pannonhonunkon

történelmi árnyék,

trianoni-korpusz

mohács-virág.

 

Hogy ilyen lett a világ,

s hogy minden reggel

kérdez a Hajnal;

igen, stációk közt

édeni bajban

ébred a kerecsen madár

a magyar - Hargita.

 

Tépett ruháját

féreg marja:

na, rajta,

előre, - utánam!

Márvány arcomon

viasz vigasz:

Emlékező gyertyák

virrasszatok!

Bíborban ébrednek,

kérdeznek a hajnalok!

 

Magyarok!

 

Székely, német,

horvát, zsidó,

vagy legyél

bármilyen más náció,

 

gyermeked

magyar Igével ébred!

 

Hit a gerince!

 

Uram,

tekints le a síkra,

s a bátor bércek közé:

 

hol a te igazad?

 

Utak ágaznak el ereinkben.

 

Magyar múltunk

kutakodva kering.

 

Jelenések könyve

vak – nem vagyok!

 

Bár

megkötözve két kezem,

kutakodom,

kíváncsi az értelem…

 

Fényes csillagoktól kérdezem:

 

harmadnapra

halottaiból feltámadott?

 

 

Deus ex machina

 

A csend asztalához ültem.

Mellém telepedett az este.

 

Egy hunyorgó csillag mögül

visszafordult a szél,

s hatvan évem terhét

kipörgette a sors

Isten tenyeréből.

Magjaimat

magába forgatta a föld.

Termésükből

áldott szókenyérként

születtem újra és újra,

 

s lám a teremtő akaratból,

cselekedeteim kalászai között,

a pipacs s kéklő virág árnyékában

többé nem terem meg a gaz!

 

 

Hála

 

Uram,

képedre formáltál,

s én

önmagam maradtam.

 

Követtelek az Úton,

erőt, s hitet kaptam.

 

Befogtam a szelet

lélekvitorlába:

 

Köszönöm,

jó Uram!

Nem éltem hiába!

 

Advent éjszakáján

 

Advent éjszakáján

Új csodára vágyom,

Esthajnal fényében

Megváltómat várom.

 

Betlehem harangja

Rákondít a tájra,

Angyalok kacagnak

A három királyra.

 

Csillagok csillaga

Fénylő édes álom,

Elhagyott istállóban

Betlehemi jászol.

 

Kisdedi békében

Királyok királya,

Mária mosolya

Vigyáz kisfiára.

 

Királyok királya

Gyémántból homloka:

Megváltó született

Karácsony éjszaka.

 

 

 

 

Uram! Hogyan tovább?

 

Uram! A te kegyelmedből hiába tavaszodik ki újra meg újra, hiába öltöznek zöldbe, aztán hiába virágoznak a Csengery úti hársfák, mi, kik a te kegyelmed által itt (és máshol) élünk, újra meg újra tévedünk, vétkezünk, bűnbeesünk, - akarva, vagy akaratlan. 

 

Bocsáss meg nekem, hiszen én sem különböztettem meg a tavaszt az ősztől, a miértet a miért nemtől! Pedig időm végét járom, s csak te vagy a tudója, merre visz az utam, s mikor lesz majd vége… hogyan lesz majd vége…

 

Uram! Akarattal, vagy sem, része voltam s vagyok az árnyéknak és a bűnnek. Alkotóelemeimre, atomjaimra szedett a láthatatlan patáslábú és köre. Hogy mi végre maradtam kegyelted mindezek ellenére, azt csak te tudod Uram. Ami az én hátralévő földi életem része, az a Te egyedüli ajándékod és kegyelmed!

 

Te vagy a titkok tudója, és ennek a rám eső felelőssége, az én viselkedésem felelőssége! Az én tőled kapott ideiglenes kegyelmem a végső utazás, az Ítélet előtt…

 

Uram! Könyörgöm, bocsáss meg nekem, gyengének s néha igaztalannak!

 

Zsenge vetéskoromban nem vett gondjába kertészem, sodródtam a szélborzolta magára hagyott levéllel – bár ez önmagában, csak magyarázkodás, nem magyarázat. Vétkeztem.

 

Hibáztam. Hagytam magamat befolyásolni, s nem tudtam mi végre az igazság és az igazságtalanság. Nem tudtam, mi a tett, nem tudtam (vagy csak nem akartam tudni) mit teszek.

 

A te kegyelmedből a kezdet után jön a bizonyság és a kétség. Az értelmes, örök életre teremtett homo harca, bizonysága az igaz ígéret érdekében. A te ígéreted a végső valóság. Hit és nem hit kérdése. Én hiszek benned Uram, s hiszek a túlvilági Csengery út, virágzó hársfáiban is.

 

De beteg vagyok, gyenge és sokat kísértett. Az is igaz, leginkább magamnak (mint mindannyian) köszönhetem nyűgöm – bajom, mint ahogy tetteimnek csak én lehetek az egyedüli vádlottja, - de élvezője is…

 

Uram! A te Fiad már bizonyított. Én csak bizonygatok. Fiad áldozataival, tanításaival megmutatta az Utat és az Igazságot! Nekünk, miattunk, tévedéseink, vétkeink és bűneink miatt, a megbocsátás, az Örök Élet érdekében!

 

Én néha tévelyegtem, s kerestem az igazságot. Mi az én, a mi nehézségünk ahhoz képest, hogy Ő a vérét, a földi életét adta a hitetlenek, a gyilkosai kezébe – értünk, miattunk, s múltunk szégyeneinek megváltása érdekében! Hitünk érdekében! És mi mégis legtöbben hitetlen Tamások vagyunk…

 

Uram! Így, utam vége felé (gondolom én, tán ezt is tamáskodva) nagy az én bűnöm, vétkem, szégyenem! Gyenge és gyarló voltam!

 

S hogy már erőm fogyóban van, a földi korom szerinti életem vége felé járok, a bűn és bűnhődés tudatától egyre gyengébb leszek.

 

Kitéve az elmémet és énemet az ilyennek meg az olyannak, pedig az ilyen és olyan nincs is. Kisbetűs sátáni találmány. Nem segít ellene, s leginkább miatta, csak - a hozzád való könyörgés Uram!

 

Nézz reám, vessd rám figyelő tekinteted, onnan az ismeretlenből, onnan a végtelenből! Onnan, a te távoli birodalmadból, ahol te mégis közel vagy hozzám, hozzánk! Érzem szíved szeretetét, hallom dobbanását! Mostanában még álmodom is, talán az arcod is látom.

 

Olyan nagyapám féle tekinteted. Meleg, jóságos, és mégis szigorú. Az illatod meg olyan jó pipaszagú. Mert érezlek is itt a közelemben. Vagy nem, csak nagyon szeretném, ha ez így történhetne.

 

Kérlek, bocsáss meg nekem, és adj erőt vétkeim, hibáim, bűneim felvállalásaihoz, leginkább, leküzdéseikhez!

 

A továbbiak megelőzéséhez!

 

Kérlek, segíts, hogy hátralévő földi életemet hitben, hitelesen, békességben, koromnak megfelelő egészségben, magam s mások követendő tanulsága szerint, boldogan élhessem, családom, igaz barátaim körében.

 

Könyörögve kérlek, vigyázz a gyermekeimre és az unokáimra! Övék a földi és égi jövő. Övék a te hited. Övék lehet a te megígért országod. Övék az én életem tanulsága.

 

Övék az első szelet kenyér, az első gyümölcs a fákról. A csobolygó patak vize, s az első érintés élménye. Az éjből előbúvó Hold csillogása, s az ébredő hajnali fények langymelege.

 

 

Vigyázz a velem élő hites és hiteles örök nőre! Társamra, páromra, ki legközelebbről hallja lélegzetem, szuszogásom, beteg szívem dobbanását, aki majd legvégül a te kegyelmedből rám ölti majd az útravaló ünnepi ruhát.

 

Kérlek, figyelő szemeddel vigyázz és figyelmezz jó Uram rokonaimra, barátaimra, s minden jóakaratú emberre, mert az életnek és kegyelmének csak akkor van értelme, ha a Szülő példát mutat és felügyeli a cselekedetet…

 

Könyörögve kérlek Teremtőm, minden eltávozott földi szerettemet, halottamat a te igaz kegyelmed által részesítsd az örök élet igazságából!

 

Hitünk értelméből, a feltámadás szentségéből, hiszen nagy vagy és dicső Uram! Hiteles vagy, bölcs és igazságos! Irgalmas, aki a legnagyobb kegyelem birtokosa! Uram kegyelmezz!

 

Irgalmazz nekem Uram, hogy könyörgésem meglelhesse tanulságát és igazságát. Kérlek, részesíts a megbocsátás és kegyelem szentségében, erősítsd meg hívő szívemet, s tedd látásom az igazságban tisztábbá!

 

Te vagy az egyedüli igaz, te vagy az Igazság és te vagy a Hit! Segíts Uram, hogy tisztességes küzdelmet vívhassak a kísértővel, Hitem, Családom, Hazám, az örökkévalóság, az örök élet érdekében!

 

Tudom, vallom és vállalom az igazadat Uram. Te, ismered és érted az én napi küzdelmeimet, kétségeimet, a talán már nem is hiábavalóságaimat. Hadd járjak Uram a hosszú, igaz Úton, még ha tele is van nem a földön kitalált feketeárnyú akadályokkal!

 

Az akadályok azért vannak, hogy leküzdjük őket, a csak tőled és a Hit által kapott segítséggel!

 

Csak egy út vezet hozzád a földi labirintusból. De ez az út ki is van világítva! Kinyitom hát szemem, megpróbálom megkeresni az isteni fényt, a Világosságot…

 

Ugye segítesz Uram? Nekem. Nekünk. Mikró-porszemnyi ember-valóságoknak!

 

Hiszlek. Hiszünk. Kérlek és reméllek. Kérünk és remélünk! 

 

Mit is kell ezért tennünk? Merre és hogyan? Kivel és mikor? Mikor és meddig? Sötétben vagy fényben?

 

Én, már rég fészket raktam tenyeredben! Hitemben erősként, de a huszonegyedik századi világ ürülékeitől és valóvilágos, kukkolós mocskától megzavarodva - kétségbeesetten kérdezlek - Uram!

 

Hogyan tovább?