Riersch Zoltán

Ifjúkorom kései kesergései, tanulságai

 

 

Mea culpa

 

Alázatom, gyászom, vágyam, dühöm, örömöm kinek számít? Már nem figyelnek rám a haragosok.

 

Birtokom három köbméter agyag, némi puszpáng, fikarcnyi fanyar fagyal.

Régóta ősz s bolond fejem, valami sötét (vagy fényes) furcsa ismeretlenről agyal, elmémet napfogyatkozás takarja.

 

Már nem ülök bódultan kocsmalépcsőn, bagót sem szíttam évek óta.

Kinek számít, hogy hagytam magam?

Bűnös is voltam - aztán becsapott, naiv, álmodozó, időutazó, idealista idióta.

 

Mea culpa - mea maxima culpa! De ki törődik bűneimmel?

 

Itt a földön - már nem is számít. Odafenn meg - Isten ismer!

 

 

 

Van úgy, hogy nem érek rá semmire

 

Van úgy, hogy nem érek rá semmire. Se élni, se félni. Persze, közben (vagy utólag) tudom hogy élek, csak akkor, azokban a pillanatokban nem érzem a hétköznapi élet amúgy megfogható részleteit.

Valamikor ezt az állapotomat úgy fogalmaztam meg eszmélésem után: „lebegek, - még akaratom ellenére is”. No, nem kézzelfogható narkotikumoktól, hanem, csak „úgy”. Olyankor, illetve leginkább utána, van mit mondanom, s mondanivalómnak van előjelekkel behatárolható tanulsága is.

 

 

Egy méterrel a föld felett

 

Ha lebegek, akkor gondolataimra korlátok és szabályok nélkül rá ül a képzeletbeli szép és a jó. Hallucinációk nélkül. Tiszta szívvel, őszintén, mellébeszélés nélkül.

Abban az állapotomban tudom az igazságot, a nagy titkot.

 

Mindenkit szeretek és mindenki szeret engem is. Csak jóval később, a nagy varázslat után jövök rá, nincs körülettem senki és semmi. Se ember, se állat, se személyiséggel, vagy testtel bíró tárgy. Csak valami holdkóros légüres tér…

 

A legnagyobb tragédia meg akkor ér a lebegés után, amikor rájövök, a mély gödréből visszaemlékező gondolataim is hiányosak. Hallgatóságom, igazi és vágyálmaim, lebegő kitárulkozásom tanúja, az ilyenkor velem szemben ülő, inkognitójától megszabaduló, és emberként viselkedő kisbetűs isten.

 

Később egy darab karctalan papír meg a toll. Jó barátaim. Fehér és fekete. Egyszerű és tiszta. A velük közös rovátolás, olyan, mint a jóízű, tartalmas, szerelmesen igaz szeretkezés. Ilyenkor, illetve most is, bárki mondhatná: És én akkor, ezek miatt a tucat-kérdések miatt miért, minek ébredjek fel?

 

Élni, tenni, máshogy nem tudok. Nem is akarok. A csatlakozásról lekéstem. Ha erőszakosan beleavatkozok az álmodó gondolataimból kiköszönő, már nem ifjúkorú életembe, (a másik, a mások életéről nem is beszélve) csak kárt okozok.

 

Az önző, és mégis csodálatos, a képmutató, ám mégis nélkülözhetetlen életnek is. Másoknak is. Magamnak is. Inkább átélem vagy beleélem magam a meg nem történtekbe, illetve abba, ami meg is történhetett volna, ha anno - több a bátorságom, s ha időben lebegni kezdek.

 

Saját magam gyógyszereként (s tán mások miatt is) néha le is írom a tapasztalataimat. Csak „így”. Aztán, csak elolvassa (a talán nem is tanulságmentes) förmedvényeimet valaki. Akinek érdeke a szóm. Vagy nem.

 

Kárt mindenesetre senkinek sem okozok. Sem magamnak, sem másoknak. A lebegés közbeni, illetve utáni írás kitölti, mit ne mondjak, teljessé teszi az életemet.

 

Persze, így évekkel az engem ért legnagyobb veszteség után, jó lenne egy társ. Jó lenne megbeszélni, kibeszélni magamat, kibeszélni, megosztani kisbetűs gondolataimat, mert… -

 

holnapra elmúlik a tegnap - ami tegnap történt az csak egy dolog - nem lényegtelen - mert velünk történt - az a lényeg a tegnapban, amit belőle megtartottál – önmagadnak – tanulságként - a többi lényegtelen salakanyag…

 

Igazából, az emberek csodálatos teremtmények. Akit szeretnek, azt törődő gondoskodással ölik, s mikor a delikvens beleesik a sz…ba, sajnálni kezdik; harcolnak is érte…

 

Jól tudom, aki gyártja a gondolatokat az nem biztos, hogy sokat tett életében - de aki érzi és érti a gondolatok lényegét, - az bízhat az emberismeretében…

 

de, csak az ígérjen bölcs döntést - aki megtapasztalta - aztán meg is tanulta a bölcsességet – a semmit nem lehet megmagyarázni – a valamit meg nem kell…

 

Igazából, nem minden ember halászik zavarosban - mégis, a halak szeretnek elbújni a valamitől zavaros vízben – félnek valamitől, vagy valakitől…

 

Hiába a legnagyobb ragyogás, az őszinte ember zord időben tűnik ki - és fénylik leginkább, s ha ez a bölcselet ez meg az miatt számodra nem igaz,

 

úgy add a pofont - hogy vissza is kaphatod - de ha a pofont visszakaptad -  tudnod kell – miértjét is…

 

Ifjú emberek, mi nélkületek, amúgy csak voltunk – veletek lettünk egészek – ti vagytok a mi reinkarnációink, folytatásunk… éppen ezért is,

 

minden új - ami csak egy kicsit tilos - olyan energiákat mozgat meg minden emberben - amiről nem is tudott - talán csak álmodott róla,

 

ám a magány nem emberi tulajdonság - hanem paradicsomi átok, s ha emiatt is elhagyod magad, azt sem veszed észre – mégis élsz…

 

Mindenkinek - saját magának kell feldolgoznia a vele történt tragédiákat - hogy - a konklúzió – érte legyen… mert ha beköszönt egy új, egy más szerelem, tisztán, őszintén kell éreznünk nekünk meggyötört férfiembereknek, -

 

a szerelmes nő olyan - mint egy csodaszép és kellemes illatú virág – gondozni – öntözni - ápolni és szeretgetni kell - és akkor nekünk virágzik… Az előző – zavaros – búvalbajos  panaszos esténél - mindig bölcsebb a másnapi  madárfüttyös reggel.

 

 

 

Feladat

 

Együtt nő a búzával a konkoly. Régi rögök között sose kérdezd: kiért (?) szól a harang!

Kelet felöl, magokat pörget a szél. Másutt, kenderfélét szüretelnek.

 

Valakik mindig útra kelnek. Kisbetűs istenek tenyerén utazva.

Valahonnan. Ki tudja hová. Egyedül, vagy valakivel…

 

Ide születtünk, de biztos, hogy ide kellett születni?   

Itt ölel majd magához a végtelen?

Biztos, hogy letudtuk a sorsot, s megérdemeltük a halált? Mondják, az élet előre meg van írva. Odaszületünk, ahol megtalál a feladat.

 

Vagy nem, - és akkor újra kell gondolni az egészet!

 

 

 

Jó lenne, ha szeretnének

 

Jó lenne, ha szeretnének. Szerelemmel, öleléssel, asszonyi meleggel.

 

De nem sajnálatból, lenézően, kihasználón. Úgy ember módra.

 

És nem csak álmomban, na meg lebegés közben. Igazából. Megfoghatóan. Kéz a kézben. Kávéillatú, közös reggeli ébredéssel, csak úgy kócosan, hálóruhásan.

 

Bár morbid, a gyászt is lehet szeretni. Az viszont nagy baj, hogy az őszintén és mélyen gyászoló sem tudja jól és helyén kezelni a szeretetet és hiányát.

Pille szállt a homlokomra, éjfélre jár. Fáradt fényű lámpám figyelmez a szóra: Ránézek a pillangóra: Pille… pille… Több kell neked fáradt szemek énekénél!

 

Melegágy és könnypatak, szerelmetes szerelem, körbe - körbe szédülés, pille – pilleszédülés, és én, hogy elkérjem istenedtől erényednek kulcsát, mert velőm maghasadás, oly robbanó, oly furcsa, mi csak másoknak idegen…

 

Csillagcsókok között pirkad a reggel. Pille, pille halj meg kicsit, hogy életre szerethesselek! 

 

A derengő reggel fénye figyelmez: Homokórámon peregnek a percek. Időm fogyó, de én itt vagyok fényes csillagmanó, s mit bánom én, ha csak egy nap is veled az élet: Élek! – aztán jöhet a búcsúztató…

 

Beteg szívemben perceg a szú, és mégis holdkoszorú ölelésed…

Pillém vagy nekem, s könnyű pilleálom: pille álmú mosoly hajnali lámpámon…

 

 

 

Visszapillantás valami új előtt

 

Pedig, de nagy szükség volna az odafigyelő, nem csak a hiányt pótolni akaró szeretetre! Kell a továbbéléshez, kell a továbblépéshez, kell a hiány feldolgozása miatt, mert a túlélés önmagában nem ér semmit.

 

 

Tegnap újra temetődben jártam. Mióta elmentél – társam a tetemre hívott foltos hiány.

 

Fantomszerelem ölére bújva nem érzem „búsuló” csókod, kezed kérdező érintését. Csak „belülről látom” szemed huncutul villanó (égi) fényét.

 

Nem mellettem alszol, és én nem látom kócos reggeli ébredésed.

 

Molyillatú lakásom fanyara helyett beszívtam a tavaszi temető ózonját, a mégis gyertya, és fenyőillatú, könnyes áhítatszagot. Az emlékező pillanatban csendre hajtottam fejem:

 

A sors terhétől életre kelt garabonciás őseim, halott gyermekem, s a lassan múló szerelem, a hiány emléke.

 

 

 

Az írástudó felelősége

 

Az írás, (legyen az, vers, vagy próza) az írástudó nem is kicsi felelőssége. No és hatalmas lehetősége az érzéseket, gondolatokat, történeteket, tragédiákat és örömöket ölelkező szavakba önteni.

 

Az írástudás kegyelmi állapot, és mégis nagy felelősség! Az igazi, tiszta szavak, ha valaki visszaél a bizalmukkal, anarchistává válhatnak.

 

Az anarchizmus pedig mindannyian tapasztaltuk (bár kevesen teszünk ellene) a történelemből, de akár érezhettük a saját bőrünkön is, - hogy hová vezet. Bizony nem a szerelem vagy a forradalom tiszta lángolása. Az anarchizmus idealista gyilkos. Téveszmés gyilkos.

 

A szép szavak, a bölcs szavak, az igaz, a lángoló szavak, ha az írástudó jól teszi a dolgát, és nem él vissza a tehetségével, (nem barátkozik a félremagyarázhatóval) igaz és valós szerelemmé, forradalommá válhatnak.

 

Mind’ tudjuk nemzeti és saját történelmünkből, voltak plátói és dicső szerelmeink, és még dicsőbb, hazaszeretettől fűtött forradalmaink.

 

De voltak levertek is, leigázottak is, voltak, mikor elhagytak, megcsaltak bennünket, mert ez a világ már csak ilyen.  Olyan volt a szerelem. Olyan volt a világ. Olyan volt a rendszer. Annyit is ért.

 

Szerelem, gyász, megcsalás, halál, izmus, rendszer pedig mindig is volt, van és lesz. Elviselhetetlen is.

 

Míg el nem jönnek értünk az apokalipszis katonái, végső bíránk elé citálni…

 

A gyolcstiszta, szép, gondolatébresztő, tanulságos, emberközeli, őszinte, metaforikus szavak, a segítségeikkel képzett mondatok, gondolatok, minden szerelmet, minden rendszert elfogadhatóvá tehetnek, s tesznek is. Idővel, alkalomadtán.

 

A tiszta szó, az életünk vegzálásaival megküzdő, megharcoló, s utána velünk együtt álmodó, lebegő mondat, egyben a lehetséges jövőnk záloga is.

 

 

 

A kísértés árnyékában

 

Hét éven és hetvenhétét héten át, minden hetedik nap hetedik órájában, napjában hétszer az angyalarcú halállal háltam.

 

Álomvilág útjaimtól még ma is (túl hetvenhét születésen és halálon) kábítószeres bagóm, s szikárszemem szikrájától gyulladt; olyan eddig ismeretlen ízzel, mint a sátán szüretelte mennyei manna.

 

S lám, most hétmilliomnyi év, hétszer hetvenhét megbánt bűn után, sokadik eldobott staubomat taposom, s a zsebemben nincs több bagó…

                             

 

 

 

Na, kezdjük csak elölről

 

Na, kezdjük csak elölről! A szép és tiszta szavak is önmagukban csak szavak, ha nincs mögöttük, mellettük, előttük tanulság.

 

Az ígéret az csak ígéret, és nem cselekedet, nem tett, nem örök élet.

 

Jézus azt kérte a tanítványitól, és az őt követőktől: adjuk meg a hatalomnak is, ami jár, mert mi akartuk, hogy rajta, és atyján, Jahvén kívül más is hatalmat gyakoroljon felettünk.

 

De máshogy, mint nekik, akik majd egyszer, az igazságtétel napján vissza fogják állítani az eredeti állapotot! Nekik most sem töredék, hanem az Egész jár!

 

Hogy majd kapunk-e érte valamit, és hogy mikor, igen, ez a Hit kérdése. Hinni valamiben, ami transzcendens és biblikus, de nem látható és megfogható, az, bizony kemény dolog.

 

A Hitért nem jár bér, se vérdíj, se lottó főnyeremény. Mi több, még macerás is, hiszen látható elkötelezettségekkel jár együtt a Hit gyakorlása. A Hit feltétlen, erkölcsi, etikai, így a legteljesebb emberi kérdés!

 

Na de, kinek kérdés? Ugye erre nem kell válaszolnom…

 

 

 

Krisztusi kereszten

 

Uram, rád figyelő csend van a magyar golgotán, keresztjeid között egyedül vagyok. Szóljon hát a hamis fanfár, hamis múzsák, hamis angyalok! Zengjen, dübörögjön villámló tűzben, vert viharban a luciferi éj – nekem hozzá nincs közöm! Megharcoltam már krisztusi múltamat…

 

Évezredeken át, dúlt az Ádámvéres édenviszály, perc-ember emberére kiáltott; hite hamis volt, jövője nincstelen. S hogy ki kit értett, majd ölt meg, Isten ebben önös: a nagypéntek az én véremtől is bíborvörös…

 

Jelen érzéseim gonoszra futnak. Fáradt testemet féregsereg marja. Na rajta! – Most lefekszem, de ki mondja meg, mikor kelek ember-férgek, féreg perc-emberek?

 

Keresztre feszített atyám, a bennem élők izzó tekintetükkel rád figyelnek!

 

Elhagyott temetőkben tőled remélnek emlékezést s keresztet. Értük nem gyújt gyertyát senki!

 

Hát csak ennyi, és vége?

 

Jó uram, a sápadt felhők között, vedd észre: Mária országának büszke népe tekintetemben vérrel öntözi a magyar golgotát! Idegenek között hallgat az élő!

 

Tudod uram, most nagy a csend itt a földön, itt az ugaron. Itt, idelenn…

 

 

 

Csak néhány kérdés

 

Hol egy biztos pont az életemben? Nem miattam, - értem! Hol a kezdőpont, s hol a vége? (Kétségbeesetten kérdem) Kiabálok az elmúltakkal, vágyódva az újat – a másabb jövőt; nem kérdezve önmagamtól: miért nem látom mindig a szembejövőt?

 

Nincs ott senki? Hol van az ember? Férfibarát, emberasszony?

 

Éjfél táján felriadok.- Felébredtem? - Rossz álom volt? Már nem alszom!

 

 

 

Néhány gyötrelmes éjszaka a kérdések jegyében

 

Erről szólnak a verseim, prózáim és egyéb förmedvényeim. Mennyi gyötrelmes éjszakát kellett átvirrasztanom, aztán átlebegnem, hogy megtanuljam a korom által amúgy már egyszer kiérdemelt bölcseletet.

 

Hányszor mosódtak össze (a gyászom miatt is) a hétköznapok az ünnepekkel és a nappalok az éjszakákkal, mire újra (bár lebegve) átlagemberré válhattam, s megismerhettem a dolgos hétköznapok fáradságos örömeit, illetve az ünnepek szentségeit és lényegeit. A hetedik nap filozófiáját.

 

 

 

Kerestem az új-istent

 

Hányszor zavart meg a sátánarcú, csupa kisbetűs új-isten keresés saját apokalipszisomban, mire visszataláltam az igazi Teremtőhöz, s fiához, a Megváltóhoz!

 

Kor, korok, érák, izmusok érthetetlen és kötelező filozófiájának vallatása közben kerestem az új-istent, a rohadt, de mégis szükséges pénzisten miatt, és még el is hittem, hogy az a dolgom.

 

Tudta (tudja) a globalizált rendszerteremtő, hol gyenge, ki kiszolgáltatott. Betegség, háború, nyomor, éhség, hitetlenség, acsarkodás, önzés, függés, - értelmezhetetlen halál.

 

Hát ilyenkor hol vannak a szép szavak és gondolatok? Hol van simogató erejük, bölcsességük, segítségük?

 

Ott vannak, bizony ott vannak, ahol kell lenniük! – csak legtöbbször leragad, aki egy helyben keresi az élet lényegét és értelmét, ki, keresi a megoldást, az argónál, a papírra nem leírható, médiákban kifütyült, már nem is szégyellt pornónyelvnél, kordivatnál.

 

Erre késztetik őket a gomba módra szaporodó, kultúrát, erkölcsöt, humánumot nélkülöző televíziók, újságok.

 

Elbulvárosodtak, elposványosodtak, vagy talán nincsenek is saját érzelmeink. Kukkolós világunkban zebracsíkos az értelem.

 

Pedig a Kazinczy nyelvén leírt gondoltok, olyanok, mint az ima, s mint tudjuk, az őszinte ima segít átvészelni, átélni, túlélni az utolsó ítélet napjáig. Onnantól meg csak az Úr szava számít!

 

 

Uram, add, hogy igazat halljak, igazat lássak… ma is, nemkülönben holnap, másnap…

 

Uram adj erőt az Úton végigmenni, hogy földi dolgom, be tudjam fejezni! Uram adj erőt, erős tudjak maradni, emberszeretetből kalászost tudjak aratni!

 

Uram adj erőt a földi világnak, sátánkeresztjét levetni, az Új Ember fiának!

 

Uram adj erőt, hogy csak igazat lássak! Uram fogadj magad mellé, földi utam végén társnak!

 

 

 

Addig, és úgy szeress

 

Addig, és úgy szeress, hogy vissza is szerethessenek! Engedd, tedd lehetővé, hogy csak magadért szeressenek! Közösen átélni, s ha nagy a baj, átvészelni a történteket könnyebb. A közösség, a család, a több szem többet lát filozófiája, ha az igényedet (?) nem az önzés vezérli, segít. Rajtad is, másokon is. Az írástudás birtokában lévő is, a leírt, aztán elolvasott szavak, mondatok, gondolatok, történetek, ajánlások, tanulságok segítségével, erejével.

 

Metaforákkal, képekkel, jelzőkkel, főnévvel, igével, az alannyal és állítmánnyal… Fel kell építeni újra a sátán mételyezésével lerombolt világot.

 

Ezért hetedik napon sem pihenhetsz. Meg kell állítanod a kisbetűs istenek és emberek által körhintaként, ellenkező iránya hajtott földet!

 

Fekete és fehér szavaim siratófala előtt állva - mályva és hamuszínű arca színe annak - aki vélni tudja - voltam s még itt vagyok - de összedőlt az ősi kunyhóm - lelkem már tovarebbenő piciny madár

mozdulatlanok végtagjaim - keresztre feszített kinek lételeme a posvány - állítsátok meg a földet - le akarok szállni - hogy mi lesz, s leginkább mi marad utánam szószikráim kihunytával              kit érdekel - a korsztárok és butító-show-k árnyékában kisbetűs és írásjelnélküli                    az élet - állítsátok meg a földet   -    hadd kezdje elölről a teremtő újra és újra -      az első naptól - a hetediken felépítem kunyhóm - én is visszatérek

 

 

 

Egy kis filozófia

 

Nem mindig lehetünk csak nyertesek. A veszteség hozzátarozik az élethez, a mi életünkhöz is. Veszíteni lehet, csak azt is tudni kell. Méltósággal!

 

Természetesen, veszíteni nem jó, de ha van értelme a veszteségnek, (már pedig az esetek többségében, bár érthetetlen, de van) akkor a tanulsága útlevél a folytatáshoz.

 

Ha pofán vágott az élet, a sors, ha fáj a pofontól az arcod, simogattasd meg: van kivel, és van hogyan, csak vedd észre! Akkor és ott!

 

Önmagában az Istenhez – orvoshoz fordulás kevés, itt a földön, a helyzetnek megfelelően kell megtalálni a miértre a választ. Például olvasással. A könyvekben ott van az Isten is, az orvos is, a megoldás és az orvosság is. Természetesen a megfelelő oldalon.

 

A miértekre adott válaszoknak értéke azon is múlik, hogy jó helyen kerestük-e a választ, s valóban fontosak-e számunkra az igazi értékek…

 

 

 

A biblia is csak egy könyv…

 

A Biblia is csak egy könyv – kinek, kinek, amúgy. Első, felületes olvasatra. Nehéz szavakkal írt nehéz gondolatok. Olyan könnyen letehető.

De hát az élet a kőtáblák-előtti miatt, a kereszthalál és körülményei miatt a mi sarunk.

 

Mi nem tudtuk a kereszthalálig „mit és a hogyant” a helyén kezelni. S az sem biztos, hogy most igazából tudjuk. Hitünk nélkül gyengék vagyunk!

 

Az Ó, - és Újszövetség sorait olvasva csak mi tudjuk könnyebbé tenni, leküzdeni a mi miattunk nehéz parancsolatok, példabeszédek, útmutatások látszólag megvalósíthatatlan akadályait

 

Titkok és álmok. Óh, mennyei Istenem! Én reménykedem: Nálad, akkor – ott a titkok országában: Fel is ébredek!

 

Mert már valóban rendezni kéne közös sorsainkat az Úrral és Fiával szemben is. S hogy önmagunkkal és embertársainkkal szemben is, van mit még nem is keveset tenni, ennek érdekében meg kell változtatnunk a huszonegyedik századi elvárásainkat is.

 

 

 

Tenyerén hordoz a Hit - Ádvent előtt

 

November utolsó csütörtökét követő vasárnap, ádvent első vasárnapja. Még néhány fáradt fényű, ködtől, zúzmarától meggyötört nap, s megjelennek az utcákon az első karácsonyi árusok, s ránk köszön a várakozás. Az eljövendő előtti utolsó hetek Ádvent előszobája. Letudjuk a Luca-napot, emberarcú kívánságok telepednek gondolatainkra.

 

Írhatnám úgy is, ebben az őrült, idegbeteg, lélektelen, rohanó és taposó világban, többnyire furcsa kívánságaink vannak. Nekem is, gyerekeimnek is. Unokáimnak, barátaimnak is. Furcsa, mert bármennyire is eszement az ember, józan pillanataiban szeretetéhes: tenni és akarni akaró. Hívő, kisdedváró. Az amúgy mindennapos őrület ellen megváltásra vágyó. Megváltóra, Messiásra vágyó!

Szívből, igazából, eltelve igazi érzésekkel, pótolandó, pótolható hiánnyal, szeretettel. Olyannal, amiért kell és érdemes élni!

 

Már érezni a beigli illatát, hallani az ezüstderes tűlevelek között suhanó száncsengő susogását. A várakozásban áhítatillatú, gyertyaillatú, fel-felkacagó szentestét váró a csend.

 

Az örökké haragvó, már kevésbé haragos, szinte már meg is bocsátó. A katona vaktöltényt rak a fegyverébe, (be jó lenne) s az ellenséges árkok ásója betemeti szörnyszülöttét. Templomainkban mosolyognak a szentek, s a padsorok között feltűnik az eddig hitetlen is.

 

Az eljövetel hitben is erősít. Egy az Isten, bármely úton közelíted, a Hit ereje átsegít a hosszú Út nehézségein. Nemcsak az újraélesztett élet privilégiuma az „alagútfény”, bár az is igaz, ilyen fényt látni csak az tud, aki tiszta és őszinte szemmel nézi pislákoló lángját a teremtett és megvallatott világnak.

 

A kiűzetés óta a Teremtő akaratából még születünk, de meg is halunk. Születünk, mert Isten a teremtéskor így akarta, - s meghalunk, mert elkövettük az eredendő bűnt: kétszer tagadtuk meg az örök életet! Az Édenkertben, s aztán a kiűzetés után, a Golgotán. Utána már hiába mostuk mi is kezeinket, megteremtettük saját haragosainkat, árokásóinkat, katonáinkat, tolvajainkat, farizeusainkat. Akkor is, most is. Így múlik el a világ dicsősége. Így múlik el a világ dicsősége?

 

Lám’ – kétezer éve a Csendes Éjben megtisztul az ember. Az ádventi előszobában leveszi kalpagját, tisztelegve az élet értelme előtt, lemossa testét és lelkét, s szemében életre riad az értelem fénye. Tudja, érzi, többet nem hibázhat!

 

Ádvent, s aztán a szenteste közeledtével esthajnali fényben figyeljük egymás íriszét. Hóharmatos örömkönny csordul ki a lélek tükréből az ádventi gyertyák-fények segítségével a betlehemi jászol s a zöld fenyő láttán:

 

Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok… Jézusunk, Jézusunk Betlehemben… megszületett a Megváltó halleluja… Isten álld meg a magyart… Isten álld meg a magyart jókedvvel, békével… gyűlölködés, önpusztítás, törökátok nélkül… Ámen

 

 

 

Édesanyám! Édesanyám! Köszönöm, hogy vigyáztál rám!

 

A kései tél, még alig csendesedett el. A februári, márciusi nem kevés havat nehezen elszóró, kéznyúzó, hólapát bőrcserző nyoma is ott van még tenyerem mélyén. S lám, közelít az anyák napja.

 

A kései tőzike, a hóvirág és az ibolya után, nagy titokban virágzik az aranyeső, a korai nárcisz, jázmin. Rügybe pattantak a fák, s a tavasz legszebb, legnemesebb, legillatosabb virága, az orgona is rácsodálkozik a már lengébben öltözött lányokra, legényekre. A vajh’ mitől morózus férfiakra, a dél-zalai, muraháti, Mosó – parti nőkre.

 

Igen! Mifelénk csodálatosak a lányok, asszonyok! Zaklatott, a napi gondoktól és egyéb mástól morózus életünk legbiztosabb melegágyai, legbiztonságosabb kikötői férfisorsunk hajójának.  Legmelegebb színű, legillatosabb virágai az itt élő teremtés koronáinak. Leginkább csak rajtuk múlik a családi élet milyensége, a gyermekek, unokák tiszta és őszinte emberré nevelése.

 

A tavasz egyik legszentebb ünnepe, amikor nőnapon átadjuk (nem kevés bűntudattal) az egy szál virágot, s május első vasárnapján szerelmetes gondolatokkal megköszönjük életünk legszebb ajándékát, a teremtés, a születés pillanatát!

 

Ha még él édesanyánk, felnőttként is bennünk féltő könnyes íriszébe nézve, a könnyek tükrében, fel-felvillan születésünk első pillanata, a boldog gyermekkor, amikor még mi is „szilaj nádparipán lovagolva” fújtuk tiszta tüdőből a „fűzfa sípot”, szembesülve az egykori ölelés, az akkori otthon melegének a hiányával. Megcsókoljuk a miattunk is ráncos kezet, a bennünk féltő könnyes szemeket, s kissé sután a felnőttként is ránk törő gyermeki vágytól, átadjuk a köszönet és a hála, a szeretet virágait. Igen, ha még él anyánk!

 

S ha nem, mit is tehetnénk mást: kimegyünk egy nagy halom röghöz, s elhaló hangon köszönjük meg születésünk, s valljuk meg a hiányt a másfél méter mélyen porladó, születésünk édes szószólójának… S otthon, zavartan és meghatódva, de büszkén nézzük gyermekeink, unokáink óvodás és kamaszos zavarát, mikor átölelik a mamát és anyát. És a mama és anya végre őszintén boldog a mindent köszönő szavaktól, a virágoktól, bár már abban a percben tudják, ez csak egy múló pillanat, mert a huszonegyedik századi világ, már csak ilyen. Szégyelli kimutatni az igazi, az őszinte, a romlatlan, a legszentebb érzéseit…

 

 

 

Nagypénteken (is) mostuk kezeinket

 

Élt köztünk valaha itt a földön úgy kétezer éve egy csupa nagybetűs EMBER. Tulajdonképpen nem tett semmi különöset. Élt elrendelése szerint. Élt a parancsolatok szerint. Élt a földi küldetése szerint.

 

Etalonként, idolként, jövendőbeli vezetőként, királyként. Isteni élete példáján keresztül tanította a Hit gyakorlását és lényegét, a teremtés perspektíváját és tisztességét. Bár születése is természetfeletti, mennyei csoda és kegyelem, az életének értelme az egyszerűsége volt.

 

Mert az élet, a Teremtés óta, s később is, most is, amúgy egyszerű lenne, lehetne. Csak mi, megtévedt emberek, nem tudtunk, nem akarunk egyszerűen élni. Nem tudunk, nem akarunk igazán életszerűen élni. Sem a hitünk által kapott lehetőségeinkkel, sem tehetségünkkel, sem a föld, a víz, a levegő, a csillagok által együtt kínált csodákkal. Teremtőnket, Hitünket, sokszor képmutató módon tagadjuk, s csak akkor kapaszkodunk a Láthatatlanba és Megfoghatatlanba, ha már nagyon nagy a baj, s ha már legtöbbször késő.

 

A földet, vizeinket, energiáinkat, testünket, elménket kizsigereljük, velünk született tehetségünket (legtöbben, és leginkább zsoldoskatonaként) a rossz szolgálatába állítjuk. Hogy minek és kinek a hatására, már nem számít, nem is vesszük észre, illetve, mire észlelni kezdi a vészjeleket a megzavart tudatunk, legtöbbször már késő.

 

Utunk végén már minden hiába! S az út hosszát és milyenségét, mi, a kiűzetés óta megtévedtek, nem tudjuk befolyásolni. Hogy így legyen, tettünk is érte eleget. Akkor is. Most is.

 

Mert kimondtuk a „mosom kezeimet” s együtt kiáltottuk a többi félrevezetettel: Feszítsd meg! Hiába kínált alternatívát képmutató módon Poncius Pilátus, ő már akkor is tudta a kérdésre a választ. Mint ahogy Júdás is, a júdások is. A farizeusok is. Barabás, és a felhergelt, a saját árulásától megijedt, megdühödött tömeg is! „Íme az Ember: Feszítsd meg!”

 

És mi balgák, meg is feszítettük. Kajafás módra, kicsit gunyorosan, és későn megdöbbenve a tettől, - s már ott és akkor tudtuk, a nagypénteki kereszthalállal lehetőségeink is bevégeztettek.

 

Egy kivételével. És ez az egy kivétel: Hinni a stációk, a nem értelmetlen kereszthalál üzenetében, és a harmadnapi feltámadásban. Mert a Megváltás lényege, az utolsó Üzenet: a „Velem leszel a paradicsomban!” – és nem a későbbi tamáskodás! Mert az örökkévalóság elérhető, de most már nem minden áron.

 

Jézus, és országa (bár nem ismerjük, csak áhítjuk) nem fikció, nemcsak álom. Nagy nehézségek, némi önmegtartóztatás, emberség, erkölcs, etika, az igazi értékek megkeresése és megtalálása által, a velünk született, örökélet utáni vágy, s legfőképpen a Krisztusi Hit segítségével.

 

Mert Hit nélkül, posványban élni ma is lehet, de hát: minek! Értelmetlen, élvezhetetlen.

 

A Húsvét üzenete, olyan, mint a tavasz üzenete. Az ébredés, a megvilágosodás, az újjászületés, az új lehetőségek, az új, a másabb, hitelesebb élet üzenete

 

 

 

Hagyományok, és fonákjaik

 

Az elmúlt századok magyarságának, és az itt élő etnikumoknak egyik legnagyobb büszkesége, a vallási és népi hagyományainak ápolása, és évenkénti át, és újraélése volt, a mindenkori körülményeinkhez és lehetőségeinkhez képest. 

 

Mária országának -tavasztól tavaszig- megvoltak a vallási (s az életbeli) stációi, legyen az örömhöz vagy bánathoz, újjászületéshez vagy gyászhoz kötött. De a valláson túllépő, vándorlásainkkal, honfoglalásunkkal örökségként hozott, keveredésünkkel fűszerezett, a közelmúltig sokunk által ápolt népszokásaink is (kellőképpen ízesítve a Kárpát-medence aromáival) ezeréves örökségünk.

 

Hat évtizedem kezdetére emlékezve, gyermek és ifjúkorom legszebb, legemlékezetesebb napjai voltak (mindenféle kronológia nélkül) szülőfalum, Kiskomárom ifjaival végigkalandozott balázsolások, betlehemezések, Lucázás, kotyolás, locsolások, aratóünnepek, rönkhúzások, tavasztáncolások, korbácsolások, tikverőzés, maskarázás, maszkázás, s a farsang kapcsolata a vallással.

 

A húshagyókeddi böjtös nap, és a hozzákapcsolódó, különböző fánkok ízei, no meg a farsang képletes farka. És a várva várt húsvét.

 

A pirostojás és a sonka, a feltámadási körmenet a templom körül, ahol nem egyszer én vittel elöl a keresztet, és a lánysikítós locsolás.

 

Hagyományaink palettájának gazdagságát, nem is ritkán, irigyelte az öreg hölgyként is emlegetett kontinens… a kettőezres éveket írjuk. Vallatjuk, nyaggatjuk. S az idei húshagyókedd után, mintha örökségünk valamilyen szinten degradálódott volna. Nem csak a határon túl, nem csak a külföldiek szemében, miköztünk, itt élők között.

 

Ebben a furcsán urbanizálódó, globalizálódó, anyagisodó, néha erkölcsileg és politikailag prostituálódó világban már-már a kor (kereskedelmi televíziós és napi-politikai) kultúrájába asszimilálódott, való-világosodott ezeréves örökségünk. Bizony nem jól van ez!

 

Már nem is ritkán fontosabb Győzikét és a szomszédot kukkolni, mint olvasni, sétálni, családi életet élni, gyereket nevelni, mint élni a megörökölt hitünk törvényei szerinti életet, és ápolni az igazi értékű, helyén kezelt hagyományainkat…

 

Ma már valamiért nincs olyan jó íze a farsangi fánknak, a húsvéti sonkának. Ma már legtöbb helyen a foghagymás kolbász a divat a böjt első napján, s nagypénteken (vajh’ miért) a csülkös bableves, hal helyett. És ami a legnagyobb baj, nem is teszünk ellene eleget…

 

Pedig kultúránk, hagyományaink, történelmünk, vallási és nemzeti identitásunk a mi igazi örökségünk, csak hát az élvezetéhez néha ki kellene kapcsolnunk a televíziókat – is

 

 

 

Gyertya és virág – nem maradt más, emlékezünk

 

Van, ki tavaly óta először, van, ki naponta, hetente útjába ejti múltjának egy részét másfél méter mélyen elrejtő emlékeit. Emlékezünk, gyászolunk, melengetjük, keseregtetjük a szívünket. Egy kicsit titokban vagy nyíltan sírunk is, hiszen múltunk, gyermekkorunk, felnőtt életünk szeretett, szellemiségében, személyiségében, identitásában követett szereplői egy másik, egy másabb dimenzióba költöztek, s ami utánuk maradt, az nem más, mint néhány lapátnyi rög, sírkereszt, és a hiány fájdalmas üressége.

 

A városvégi, faluvégi temető felett láthatatlan angyalok szárnyai suhognak. A már meggyújtott gyertyák fénye langymeleg, s a zalai naplemente előcsalogatja a novemberi csillagokat.

 

A sorscsillagnak édesanya arca van, míg a sápadtan előbukó Hold apám arcára emlékeztet.

 

Mindszentek estéje a Halottak napjának előszobája. Mert halottainkat, eltávozott szeretteinket csak elbúcsúztattuk, de nem feledtük, mert csak az hal meg igazán és végleg, akit már elfeledett a szerencsésebb sorsú hátramaradott.

                                                                              

                                                                                        

 

A globalizáció – máshogyan

 

A globalizáció salakanyagának sátánarcába bújt, identitását, rendeltetését vesztett világ csapdáit ideje eltávolítani az életünk megkurtított erdejeiből. A napi politika is zavarban van, nem tudja merre az arra.

 

Az egykor egyszerű kettőt jobbra kettőt balra lépéskombinációt elősegítette az autentikus zene. Most az ütemtelen és dallamtalan elektro – techno - gépzene korában még a tánc és illemtanár sem tudja, mi következik, egyáltalán, mi a helyes és követendő. Talán vissza kellene térni a gyökerekhez, nehogy teljesen asszimilálódjon az igaz a hamishoz, a valódi a művihez…

 

 

 

Az élet amúgy egyszerű

 

Az élet amúgy egyszerű. Egyszerű szabályaival, zárt, és mégis nyitott. A nagy - É - vel kezdődő Élet mehet csak tovább azon az úton, melyet kijelöltek számunkra.

 

A kisbetűs, mindig szakadék szélén táncol. S előbb utóbb bele is esik, aki a könnyebb, s ettől másabb, csalósabb életet válassza. Számukra mindegy hogy hogyan, mindegy hogy kivel – pedig az idő könyörtelen és át fog rajtuk lépni.

 

Csak hát, az emberek nagyobb része csodálatos teremtmény. Akit szeret, azt törődő gondoskodással öli. Aztán ha az ily nagyon szeretett beleesik a sza…ba, elkezdi sajnálni, és még harcolni is képes érte.

 

Természetesen, ez valahol általánosítás. Mindannyian tudjuk, nem ilyen egyszerű, nem csak így van

.

Az írástudó is bírja a bölcseletet. Többek között ezért használja a jelzőket, hasonlatokat, metaforákat, szóképeket, mint a gyermek a színes ceruzákat. Segítségükkel mesél, és rajzolja a szavakat.

 

Az amúgy nehéz történetet követhető és követendő tanulsága van a fentiek segítségével. Kicsit álomszerűen, vágyszerűen, meseszerűen, de tele-tele igazsággal. A megoldás lehetőségével. A saját tanulságos igazságával és annak bölcseletével.

 

 

 

Néhány gondolat az igazságról

 

Hat milliárd embernek nem lehet egyszerre igaza, nem lehet egyöntetű igaza. Ráadásul egyszerre. Mindenkinek tudomásul kell venni, hogy „ő és az egója” csak egy a hatmilliárd homo és egó között.

 

Én is, te is, ő is társa ebben a nagy tömegben elrejtőzött, elvegyült, s ki tudja hol és merre élő Sátánnak, és sátánembereknek.

 

Különböző alakokban, formákban, a félresikeredett és igazságtalan világegyenlőség, globalizáció közkatonáiként, zsoldosaiként rombolnak, terrorizálnak, kép-mutatnak, tagadnak, és tagadásra bírnak legtöbbünket.

 

S hogy mindezeket, mi, Paradicsomba teremtettek akartuk így, már az Urat sem érdekli. 

 

Ádám megtévedt, a kijelölt nép még mindig a kisbetűs messiását keresi, mi, a tanítványok, a követők közben hagytuk, hogy Jézust keresztre feszítsék, et ce tera…

 

Mi hát a teendő? Csak az alfaállapotban lévő bensőnk tudja a Teremtőn és Fián kívül.

 

 

 

 

Valamikor ifjúkoromban, mesevilágban

 

Valamikor ifjú koromban, tán még gyermek is voltam. Petróleumlámpa fénye mellett varázslatos estéket töltöttünk el együtt nagyanyámmal és testvéreimmel.

Meséket, verseket olvastam fel a szülőhiányos, csonka családomnak.

 

Akkor születtem, mikor leszállt az este: Anyám halódó testére fáradtan hunyorgott a Hold.

Apám zavarában a bagóját kereste, s az örömködő pálinkás butykos is becsukta szemét, mikor, öregapám szájában megcsikordult a pipa.

 

Még a kakas is keverte az órát, rekedten megszólalt, az esti vecsernye konduló hangjára, s drága jó mamám, dehogy is ment litániára, hiába várta a fekete ruhás sereg.

 

Az öreg bába, első titkaim tudója, nem helyezett anyám pihegő mellére, köldökzsinórom fogva, látta semmiségem; csak az Isten volt tudója, megérem - e - a reggelt.

 

Lassan múltak a gyermekágyi órák, s az öreg, vályoglábú zsupptetős házban, a Teremtő figyelme is másfelé fordult; bár, fölvágtam az élet elém tett első kenyerét, jogot formált egy szeletére az alvilági sors.

 

Aztán hirtelen eltűntek a csillagok, s az álmos Holdat aludni zavarta a ködbe burkolózó novemberi Nap. Hogy hogyan, már nem tudom, de, csenevész pupillám keskeny rését csípni kezdte a kapadohány füstje:

 

Az öreg férfi, no meg a fia, hol sóhajtott, hol az üres pipát szívta.

 

A hét évtized bölcse a szalmaágy felé mutatott, az ablakba szállt cinke is szárnyával – felém:

 

S én még láttam mikor valami fekete árnyféle lehajtott fejjel tovalépett a mindszenteki ködben…

 

 

 

Petróleumlámpa mellett

 

Én nagyon szerettem olvasni. Ők pedig csillogó szemekkel és a történetek, versek fordulatos izgalmaitól is, kipirult arcukkal élvezték a számomra is nagy boldogságot okozó kezdeti kalandozásaimat a szépirodalomban.

 

Szinte még égeti arcomat a lámpa melege. Közel kellett hajolnom hozzá, már akkor is rossz volt a szemem.

 

Emlékszem, hányszor elakadt a számban a szó, látva öcsém s húgom, no   és vén öreganyám szemében a fel-felvillanó, csírájából kipattanó értelmet. Húgom s öcsém szeme is száját tátotta, s mamám arcán is követelődzött a kíváncsiság.

 

Egyszerű, puritán parasztasszony volt, kevés szóval a száján. Kevés „csinált” szót is értett meg. De az esti petróleumlámpás felolvasások felcsigázták kíváncsiságát, s segítettek legyőzni előítéleteit.

 

Az hogy a könyv úri huncutság és kiváltság, lámpásszavaim hatására hamar tagadni kezdte.

 

Aprótermetű csendes asszony volt. Szűkszavú, csak a családért élő. S csodák csodájára, napról napra nőtt a szomja a szép szavak után. A mesék árnyékában különösen Petőfit, Aranyt szerette, meg kicsit később, Adyt, József Attilát.

 

A Mama volt a kedvence, s talán nem is véletlenül. A falusi munka mellett ő is mosónői krajcárokból tartotta el, ruháztatta, etette az élet (kor) által megörökölt unokáit. Mosott ruhái ugyanúgy „szálltak, repültek a magosba”, mint József Attila Mamájának, s a kékítő színe és illata sem volt másabb. A különbség az, hogy én most is „nyafognék, de már késő”, - nagyon fáj, hogy sosem mondtam meg a mi Mamánknak, nekünk testvéreimmel, ő volt az Óriás!

 

 

 

Mégis anyatejillatú a csend

 

A mához, már oly távoli születésem. Anyám törékeny termete is már a röghöz kötött. A tuják, s fenyők között, a lankás domb mögül felkelő Nap kíváncsin tekint a megtévedt látogatóra; tekintetében az olvadó arany fekete árnyú könnycsepp.

 

Közelítek bölcsöm ringatójához, de másfél méter mélyen nyugszik születésem édes szószólója:

 

A napkelte, s a korai cinke megdöbben, nem érti, mégis, miért anyatej illatú a csend.

 

A majd’ elfelejtett síron, a nefelejcs s kökény kékjében, pirul a gyermeki - késés - szégyenétől, a hajnalharmatos tulipán, s tán, még a tavalyelőttről ott maradt, árva árvácska.

 

A napkelte édesanyaarcú árnyat rajzol homlokomra. Szívemet a hiány markolja: Megszólalásra bír, a - vajh’ miért - felejtés, s a már kései köszönet.

 

Megkésett jött-tömet nem értik az aludni vágyó baglyok, nem értem én sem, de hiszem, nem csak remélem: Anyám tudja a miértre a választ.

 

Mert bár másfél méter, és tizenöt év választja el a tegnapot a mától; nem a hiánytól fényezi arannyal a napkelte a tájat: Mindent megbocsátó anyámat látom a sírok, - s felettem, a fekete fecskékkel az ég felé repülni:

 

Szárny-kezében (a most elhozott) egy szál fekete rózsa, s mint régen, - engem féltve és szeretve -, túlvilági, - még el nem késett üzenetként: Felém, integet… Na, de erről majd egyszer, később.

 

 

 

 

A mi Mamánk

 

Azt viszont az én gyermekszemem és gyermekértelmem is észrevette, a mama szókincse napról, napra változott, bővült, finomodott. S bátrabbá is vált a társalgásban.

 

A szép szó, a míves irodalom jól végezte dolgát, s talán én sem tettem rosszul a dolgomat. Öcsém és húgom, amíg az élet engedte, hogy velük éljek, esténként Grimm mesére, Móra novellára, Weöres versre álmosodott el, s engedte később, hogy én tanácsolhassam, mit olvassanak.

 

Természetesen, nekem is volt egy nagy szövetségesem, a televízió hiánya. Igen, lehetett úgy is élni!

 

A testvéreim anno megtanultak magyarul beszélni, mi több az identitásuk sem lett zavaros. Azóta is Kazinczy nyelvén beszélnek, s bár már nekik is unokáik vannak, és a kor is megtette szóromboló hatását.

 

 

 

 

Eljött pedig a döntés ideje

 

Butítanak a bulvár újságok és a bulvárszintű kereskedelmi televíziók. Butítanak a bulvár tömegáruk, a bulvár műsorokból ki és bekukkoló bulvár csinálta, ám mégis követett sztárok.

 

S hogy az olvasás szentségét és örömét is kiváltotta a huszonegyedik századi rohanás indukálta lustaság és az elektrotechnika, a videó, DVD, házimozi - nem magyarázható, mégis magyarázzuk.

 

Hová, merre akar tartani a mai ember, hová akarunk tartozni mi, akik kételkedünk a kor antiértelem, antikultúra, valóság-show fertőzött igazságában.

 

Valóságmondói a vélt hírnek gyilkolják a csendet. Pókmadár arcukon látszatrendet rak a rabbá tett Tiszta Szó! Kábítószer függősége „Való Világnak” Hippokratészi tettére vár.

 

Magányos gondolathídjaim alatt szavaim fogságában élek, s még hiszem szavát József Attiláknak, Fa Edéknek: de látom, ferdül már az Elme!

 

Szavaim fogságában, meleg gondolattakarók alatt szunnyad a Panteoni Toll! Valamiért, ma nem kell Ady, Petőfi, Arany s Gogol!

 

Lázadó értelmem Édenhangjaiban sír a Teremtés harangja. Magamra maradok szavaim fogságában! Magamra maradok szavaim fogságában?

 

 

 

Kicsit elkalandoztam – hol is kezdjem

 

Kicsit elkalandoztam. Lehet, hogy ez is a célom az írással? Lehet, hogy az egy méterrel a föld felett lebegés segít feldolgozni a leélt közel hatvan év történéseit?

 

Hol is kezdjem, hol az eleje? Honnan jöttem, és hová megyek? Vajon volt–e értelme az eddig-voltnak, s lesz-e a még hátralévő éveknek?

 

Szeretnék választ adni a közel hatvan évem alatt felmerülő, az utóbbi időkben már kínzó kérdéseimre. Csak úgy össze vissza, de mégsem céltalanul.

 

A visszaemlékező, no meg a filozofálgató gondolatok, mint a réti pillangók, szállnak virágról virágra. Úgy össze vissza, látszólag terv és cél nélkül. Pedig ez nem igaz. Mint ahogy az sem, hogy a visszaemlékező történetek elmesélésében sem fontos a kronológia. A történetek, a gondolatok jönnek. Egyszer az elejéről, máskor a vége felöl. Mikor melyik pillanat erősebb, kedvesebb, fontosabb. Csak hát… -

 

egyáltalán, érdekel ez valakit rajtam kívül? Tudja-e valaki, merre van Kiskomárom, születésem, gyökereim bölcsője, hiszen már rég más a neve. Politikai és egyéb, számomra megmagyarázhatatlan okokból összeolvadt az ősi, mondvacsinált ellenséggel, ellenféllel, jóbaráttal, testvérrel, Komárvárossal, s a mai közös nevük az öszvér Zalakomár.

 

 

 

Megszólítalak szülőfalum

 

Megszólítalak szülőfalum, fogadj vissza – örökre, ha már embernek felneveltél! Megtanítottál sírni s nevetni a gondra s örömre!

 

Rég’ nem öleltek át engem a komáromi gesztenyefák. Én is otthagytalak egykor, magadra, de te megtartottál emberednek.

 

Hallgattam bölcsen intő szavadra, mikor emberré nevelted kuruc vérem, s utamra bocsátott magyar igazságod.

 

Te, mint minden igaz, és féltőn büszke apa, mondtad: bölcsen járd az utad, végig! Ha a sorsod világát megismerted menj a csillagokkal, fel az égig! Szeresd a földi sors megnyíló virágát, és ítéld meg te a hamis istenek hamis igazságát!

 

Én tettem a dolgom, és dolgom jól, rosszul megéltem. Ekképpen, volt igaz szerelmem, és istenhitben nemzettem a gyermeket. Megteremtettem a csalódást és a betegséget.

 

Üldöztem és óvtam a sorsot, s néha (könnyes a bűnöm) elhibáztam a rosszul értelmezett dolgokat; eleresztve simogatón szorító kezét a bölcs segítségnek!

 

Őszi fehérré szelídültek bennem a gondolatok. A búsuló felhőkkel társam már messze ment, itt hagyott. A derűt a dologba már nem nagyon várom. Ütött kopott roncs lélekvesztőmmel már egyedül járom még megmaradt álomországom útjait.

 

Szülőfalum! Most, mint egy örök gyermek, akinek nagyon hiányzik apja szava, és édesanyja tejmelege, visszavágyom megszólító szülői szereteted!

 

Már vágyom, újra zöldbe látni a téged megölelő Karosi – hegyeket. A kígyóst kanyargó öreg Mosót. (partján, ölelve, lázasan, megismertem a rám köszönő öl meleget, s asszonyvágyat)

 

És a te Istenedtől büszke templomod, ahol igaz hitté erősödött bennem, Jézusban az Isteni Akarat! Hitéből hittem is, és reméltem a Kékmadarat, s talán bölcs igazságát a földi világnak.

 

Te most, fogadd vissza és fogadd örökbe saját és sorsvilágából megtért fiadat! Tedd öledre, szeresd újból, örökre, és ítéld alkonyának szerető mosolyod, a Komáromtól búcsúzó napsugarat!

 

Te tedd véglegessé az egészet, és én, a gyermeki hűséget visszaadom, hogy megkaphassam tőled a születés és halál igazságát, kegyelmét szülőhazámban, a szülőföldi temetőben…

 

 

 

Igen, itt születtem

 

Igen, ott születtem, nem messze a Mosó - patak partjától, nem sokkal a második világháború után, de már jócskán benne a frissen hatalomra jutott, fényes szellős Rákosi rettenetbe. Egy ködös mindszentek-napi reggelen, negyvennyolcban. Petőfi forradalmi irodalomkurzusának centenáriumán.

 

Vártak is meg nem is. Akartak is meg nem is. Én ezekről semmit sem tudtam, s nem is tehettem. Ha tudom, lehet, hogy nem igyekeztem volna olyan gyorsan közölni a bábaasszonnyal – itt vagyok!

 

Ez volt az eleje. De ezt nem én akartam! Akkor hát mégis hol van az eleje? Tulajdonképpen én minek az elejét keresem, s azt is minek.

 

Az élet legnagyobb része más és más okokból, vagy csak én miattam, egy tömör, megfoghatatlan ellentmondás. Volt. Volt? Remélem csak volt.

 

Régóta magamnak való vagyok, magamnak élek. Magamnak? Miért? Hosszú évekkel ezelőtt meghalt a gyermekeim anyja.

 

Csak hát a magamnak való élethez ez nem elég indok. Nem az akkori feleségem halála miatt vagyok magánzó…

 

Mindig is az, voltam, csak nem vettem tudomást róla. Mások meg mindezt elintézték egy kézlegyintéssel, én meg bele is egyeztem, pedig szele is volt a legyintésnek. Mi több, ereje is.

 

Az is igaz, a gyász segített tisztázni sok mindent. A volt és a még lehetséges lehetőségeimet, s azt, eddig mire jutottam velük. Igen, amikor kellett, esélyem sem volt a nagy lehetőségre.

 

Utólag, magyarázkodhatásnak is tűnhet, de így a vége felé, amikor valakit megcsapott a krizantémok illata, az ember már nem magyarázkodik.

 

Valóban nem volt esélyem. S erre, se arra. S az sem biztos, hogy mindezekért megnevezhető a felelős. Így volt. Ilyen egyszerűen.

 

Születtem, és, bármennyire is csavarom a szót, nem kellettem. Nagy ajándéka a sorsnak az első fiúgyermek, de én akkor, bár szüleim első végtermékeként jöttem a világra; akkor és ott egy: szükségtelen és koraszülött gyermekként érkeztem.

 

Oda, ahol, tulajdonképpen csak egy idős sokszoknyás asszony fogadta szeretettel csenevészségemet. A nagyanyám. Nem volt véletlen az sem, idővel ott is ragadtam nála – évekre.

 

 

 

Hiány és hiányosság

 

A baj, a félreértés, a tévedés, a rossz, az egész történetben csak később történt. Amikor a hiányos családmodell segítségével, (vagy, miatta) rájöttem, a mamánál mindig elbújhatok. Minden és mindenki elől. Nem tudott mindezek miatt kitenyésződni nálam a valós biztonság, a biztonságérzés. Nem tudtam, nem is tudhattam, hogyan kell megvédeni magamat. Nem is értettem meg, miért is kell védekezni a különböző negatív hatások ellen.

 

Idealistának születtem, s elhittem mindent – mindenkinek. Hogy hol volt a jó időben kapott atyai pofon, s miért nem láttam azt, amit egy működő családban csak az nem lát, aki genetikailag hibás? Ez egy nagyon összetett dolog.

 

Sokáig csak az, azóta, már rég eltávozott szüleimet hibáztattam. Bocsáss meg nekik Uram, nem tudták mit cselekedtek! Bocsáss meg nekem Uram, nem volt igazam!

 

Felelőtlen gyerek-felnőttek voltak, amikor megszülettem, és bizony bőszen fújtak a „fényes szelek”

 

A háború utáni nagyhatalmi megegyezés egyoldalúvá és követhetetlenné tette a magyar belpolitikát. Aztán győzött a forradalmi lendület, s bizony sokat tett azért, hogy én megfoganhassak.

 

Apám gyerek volt, anyám gyereklány. Manipulálható tizenévesek voltak, mint a kortársaik kilencvenkilenc százaléka. Csak nem mindenki csinált gyereket a „fényes szellők” fútta fák és a kor szocializációjának árnyékában. Apám – anyám csinált. Ez voltam én. Én voltam a forradalmi lendület.

 

Viszont a lendülethez hely is kell, meg idő – én meg útban voltam. Nem is kellettem igazán másnak, csak a mamának…

 

 

 

Csak egy kávé, de az, szenvedéllyel

 

Nyitott az ablak a szobában. Nyitott vagyok én is egy kávéra. Ennyi maradt a szenvedélyekből mára. Bár mondják, árt a szívnek. Valahol tudom, de filozófiám fordítottan arányos. Egykor, egy rosszullétem miatti korházi kezelésem alkalmával a kardiológus doktorom azt mondta: azon a szíven, amely nem bírja ki a napi kettő – három kávét, nem tud ő sem segíteni. Persze, nem nekem mondta, de én azért néhány-tíz körömmel ragaszkodom a hallottakhoz.

 

Csábító illatok keltenek vágyat bennem. Csak egy lépés a konyha, párom már ki is öntötte a dupla duplát a kedvenc poharamba.

 

Igen, eljutottam már odáig, van kedvenc kispárnám, kedvenc poharam… s mint egy kisdedóvós, úgy tudok ragaszkodni a rég’ megszokott tárgyaimhoz. Ez nem fetisizmus, messze van attól.

 

Ez maradt mára a rigolyáimból, vagy csak ennyit veszek észre. Annyi mindenről leszoktam az utóbbi években, hónapokban. Hála Istennek, még emlékszem.

 

 

 

Az utolsó cigaretta

 

A tavaszi szél susogásában tompán zúg fülembe, törve, búgva ébreszti, kóbor, reggeli gondolataimat a távoli, hajnali misére hívó harangszó: Tétova, s mégis figyelemre intő kongásától meszes csontjaimat rágják a rám találó gondolatok; koncát keresve a tettnek, s az elmúlt időknek.

 

Zargatott, s a sors által megvallatott életemben - tettem, mit tettem, s mit nem, az is igazát keresi. Égig érő fává nőtte ki magát közel hatvan évem reménye, hite, hitetlensége: A világ ifjonti megváltása, az álmodozások kora, s a később lecsendesedett vágy, szándék, akarat.

 

A hajnal éberen talált, mint évek óta mindig. Tétova kezemet a cigaretta felé vezette az első követelődző reggeli inger. Tüdőmben szétáradt a megkívánt kábulat, s a becsapott, néha már lusta tudat szárnyalni kezdett:

 

Istenem! Lassan, már hatvan éve, születésem, s létem alaphibája, - fantáziálásom - az ilyen és olyan élet kábítószermentes jobbítása. Mégis hű szárnysegédem az első slukk, s az általa indukált világmegmentő gondolat.

 

Cigarettám vége örökmécsesként világít, gyűrt pizsamámra hullt hamuja látszatszürkeségem hajnali hírmondója.

 

Káosz van fejemben, szívemben hiába ifjú – újra az élet új hajnalára hívó kikelet: Lecsengett majd’ hatvan évem! Bár gondolataimban, vágyaimban, még ifjonti tűzzel csalogatom a kékmadarat, de tavaszi kertemben, már csak őszirózsa, s kikerics nyílik.

 

Házam felett már nem húz el a gólya, csak a fekete varjak szállnak felette, a temető felé, s azután az égig tör szárnyuk verdesése. Magamra maradtam, bár nem vagyok egyedül:

 

Párom jó barátom, - szerelmes, hű, szerető, de már nem is ritkán, megcsalnak az ifjúkori álmok.

 

Hajnali harangzúgás, no meg prosztatám kínja ébreszt, s testamentumversekben rejtem el a végrendeletet. Epigrammákból is írok, hasítok néha egy – egy szeletet. Bár nem éltem hiába, - már jól tudom - ez nem mindig vigasz!

 

Az igaz társ, ki végig követte Kanosszám, s Odüsszeiám, a kegyetlen és büdös bagóm, az első reggeli cigarettám. Nagyot szívok belőle, majd meg fulladok, de jó; aztán földre dobva a végét, megtaposom, mintha tehetne róla, hogy szinte csak ő maradt az életem korai hírmondója.

 

Na, álljunk meg egy szóra! Hogy is van tehát?

 

Miért is hagyom ki mindig a reggeli kamillateát, s iszom meg helyette a méreg-feketét? Érte, tán miatta csücsörítő szájjal, mint az út menti ribanc, már – már orálisan közösülve az első staubbal: Nagyot szíva belőle újra meg újra, fuldokolva, s kitéve magamat a reggeli első furcsa kérdésnek és gondolatnak: Koncként odavetve az életem értelmét és értelmetlenségét?!

 

Odakint, a hajnali szürke, tavaszharmatos kékbe vált. A harang másodszor szólít.

 

A szél susog, majd néha – néha felkiált. Aztán csendesedik, mint bennem a kábulat, s a dühödni vágyó hormon.

 

Bár kapar a torkom, s fáj a gyomrom, kezem nikotinos ujjai rásimulnak az éjjeliszekrényen pihenő csábításra.

 

Szikra rebben, láng lobban, s a második cigaretta füstje szerelmesen hozzásimul az ablakon beszűrődő langymeleg, törtfényű napsugárhoz…

 

Odakint harmadjára szól a harang, s könyörgőre szólít a tévelygőkért az ornátusba bujtatott ige. Hogy is jutottam én el ide?

 

Sosem kártyáztam pénzben, s a csajozás is csak anno (de akkor nagyon) érdekelt. (vagy csak azt hiszem, így emlékezem; de hát korlátjai vannak a kornak, nemcsak érdemei) Nem iszom, nem csavargok.

 

Kivették az epémet, elpotyogtattam fogaimat, s a szívem is visszabeszélt a tegnapnak. A bagót is abbahagytam egyik napról a másikra - büszke is vagyok magamra – pedig több mint negyven évig csak a cigi nem hagyott cserben…

 

Illetve, dehogy nem. Fájt tőle a gyomrom éjjel – nappal. Fulladtam, s fújtattam, mint a korabeli négyhuszonnégyes…

 

 

 

Kit érdekel, miért lettem s miért vagyok

 

Eh! Kit érdekel, miért lettem, s miért vagyok? Majd később, majd egyszer folytatom születésem s pokoljárásom (?) történetét. (Vagy még ebben az időutazásban, fél óra múlva – vagy csak majd holnap, holnapután…)

 

Annyi vihar, mit vihar, tornádó tombolt már át és át az életemen, meg kell várnom, hogy az utolsó is lecsendesedjen. Csak akkor tudom megmondani, mi maradt utánam.

 

Régebben egy toll, vagy kihegyezett ceruza, egy darab papír, néhány éve a számítógépem – háttérzenének bármi, ami segít erőszak nélkül leírni a gondolataimat, adott esetben fantazmagóriáimat, bölcseleteimet.

 

Ennyi kell, - ennyi az igényem, a kérésem mára a boldogsághoz.

 

 

 

 

Majd én megmutatom! És akkor mi lesz?

 

Az átlag filosz (falsgondolkodó) néha erőszakot követ el az eszmélésen, az eszméken, kvázi, téveszmék és érzések között élve bölcselkedik, félrevezet. – Majd én megmutatom! És akkor úgy van, vagy úgy is lesz! – Biztos? Vagy csak egy másik dimenzióban? Egy másik, s nem biztos, hogy a legjobb skálán mérve.

 

Az én gondolataimnak is van mércéje, de minek mérni őket. Én csak írok. Ami velem, miattam történt. Vagy nem, és akkor álom volt csupán az egész. Azt meg nem kell mérni. Adottság és állapot. Nem kell mindent „csakazértis” megmagyarázni.

 

A változások vagy jönnek, vagy nem. Vagy megértjük őket, vagy nem. A történeteket, akár az álomszerűeket is, vagy elhisszük, vagy nem. Nem kell a kákára hármas csomót kötni, énrám se, - én ilyen vagyok, így érzem, ezek történtek velem!

 

Ezt és így tudom megfogalmazni, gondolom a koromnál fogva is kellő bölcselettel – hmmmmmm.

 

Ez nem érdem, ez egy, a hat évtized adta állapot. Ha néha itt - ott van némi képzavar, az sem véletlen, hiszen a hétköznapjaink is képzavarosak – nem mindig tudjuk induláskor, merre van előre, és merre van hátra.

 

Én nem teóriákban, izmusokban gondolkodom, bár izmusok fertőjében éltem le életem legnagyobb részét. Hosszú életem, csalódásaim, tévedéseim, hibáim, veszteségeim ellenére, megmaradtam idealistának.

 

Ráadásul meg is jutalmazott az élet kilenc unokával. Az utódok jelenléte az életemben, rendezik a haragomat az eddigi hányadtatásaim miatt az élettel. Letisztítják, majd elfogadhatóan elfogulttá teszik az általam még elkövethető cselekedetet és naivitást. Igen, aki idealista, az egyben naiv is, minden csapdájával együtt.

 

Gondolom, ha az igazi, plebejus filoszok kezébe kerülnének, lepkeként virágról virágra szálló gondolataim, kellőképpen elrettennének őszinteségétől. Lehúznák és megmagyaráznák. Az ilyen „igazi” bölcselkedő, mindent megmagyarázó hamar kimondaná: zavaros fejű, nem a földön járó.

 

Mit mondjak, azért velem meg is történtek a dolgok, nem úgy találtam ki az ezt meg azt! Egyszóval, az idealistát azt vállalom, s hogy kinek mi a zavaros, azt meg bízzuk a jövőre.

 

Mondanom sem kellene, idővel a simogatások és a pofonok miatt a zavarosnak tűnő gondolatok is letisztulnak. Mit ad Isten, az addigi (látszat) teóriák, vélemények, ideológiák is megdőlhetnek…

 

 

 

Gondolataim száradó faágak

 

Nos, hogy akkor én miért írok? Jó kérdés. Jól esik. Amúgy, meg, nem tudom. De nem is, muszáj tudnom. Ingert érzek arra, hogy a „gőzt” így engedjem ki, szabadjára engedem a saját különbejáratú palackomból a szellemet. Talán valaki, optimális esetben valakik segítségére, örömére, tanulságára.

 

 

Gondolataim már száradó faágak, Krisztusi tűz hevít, de láza űz. Mert lenne bennem vágy, álom gyanánt langymelegre: De hitem nélkül a Hűtlen Szó, bölcsőm, ifjúkorom, s iskolám kegyetlenül kinevetne

 

 

 

Egyszer talán elolvassák gondolataimat

 

Felnőtt, családos gyermekeim, unokáim vannak. Egyszer talán elolvassák gondolataimat, talán tanulnak is belőle, talán követendő példát is találnak benne. Mert ezek a teleírt oldalak az ő örökségük. Igaz, kevésnek tűnik, és nincs titkolt vagyonszaga gondolataimnak, s majd későbbi porhüvelyem sem lesz aranyból, de talán, s én remélem is, nem hiába kopogtattam a klaviatúrát…

 

Anyám, én nem ilyen lovat akartam! – mondhatnám, mert eltévelyedtem. Még nem akartam végrendelkezni, de egy bizonyos kor, nem kevés betegség után, ha akarja, ha nem, az ember gondol erre is meg arra is. Vagy legalább megteszi az első lépéseket…

 

Amióta elkezdtem írni, egyik vállamról a másik vállamra szállnak fel-felvillanó szemekkel az életemben ekkor és akkor megtörténtek. Már álmomban is vissza-visszatérnek a követelődző emlékek. Éjjelenként fel-felriadok, gondolataim őrült csapongásba kezdenek…

 

Lecsukom szemem, lassan a múltba szenderít a vágy. Visszaálmodni mindent, ami már sosem történhet meg az életemben, de mégis oly kedves, mégis hiányzik… Már a keserű is édes.

 

Lám, ismét emlékszem, harapóstejfogú, boglyas-fejű, de sosem morgós kölyökkutya formájú gyerekkoromban másfélméteres hófalak közé vájt utcákban közlekedtünk…

 

Mikor a faluvégi Török-tanyán csattogott a cséplőgép… s mikor a Paszit Laci szétfejelte a Mosó-parti focipályán a kapufát.

 

Mikor az Arany korcsma előtti hóvágó faeke közé rejtettem el a kondástól elcsent karikás ostort. Porzott is a nadrágom becsületesen utána az igazságtalan veréstől!

 

Az első titkos, velőhasító csókra és ölelésre a nagyon sok mindenről mesélni tudó Mosó patak partján, no meg a fürdőzésekről.

 

Az első megírt szerelmes verseimre, a világmegváltó gondolatokra, a fiatalkori haverokra, a közös jobbnál jobb programokra, mert mi sosem unatkoztunk. Sem a munkában, sem a szórakozásban, sem a szerelemben.

 

A templomkert varázsára, az ünnepi istentiszteletekre, s azutáni rohanásra, hogy odaérhessünk a meccs kezdésére.

 

A fekete klott gatyámra, foltozott nadrágomra meg a gimnazista kurucféle egyensapkámra, a haverokkal közös vagonrakásokra,

 

Aztán ifjúkori házasságom kezdetére, gyermekeim születésére, a gügyögésre és pelenkákra, a büszke babamutogató sétákra.

 

A halállal való találkozásra és betegségeimre, a hosszú eltékozolt évekre a kórházakban; és a halálfélelemtől, no meg a félrekezeléstől kialakult függőségtől a kocsmákban… et ce tera… et ce tera.

 

A saját erőből elért, poklok s tüzek kínján keresztüli megtisztulásra, az újjászületésre, újrakezdésre…

 

És csak jönnek – jönnek követelődzően a történések… - megírásukra várva…

 

 

 

Sorsom zugkamrájában

 

Sorsom zugkamrájában megteltek a polcok, majdnem minden a helyére került.

 

Hogy majd’ hat évtizedemben, mi volt sikeres, s mi nem, hogy mit loptak el tőlem,         s magamtól mit veszítettem el életem - kéz kezet mosása - a megharcolt siker, a gyász és a meg nem értettség közben, - mit számít már? 

 

Nem is ez a lényeg.

 

Mondják, költő vagyok, de ha így van, miért zavar közel hatvan évem?

 

Hogy a majdnem halhatatlanság is fáj, s megvallatott utamon szószikráimból az út porába írtak még nem igazolják garabonciás mivoltomat - nem érdekel! Polcaimon halottak és élők vallják és vitatják gondolataimat.

Zugkamrám délre nyíló ablakai rátok néznek. S lám a beszűrődő fényben, tetteimben újra, értelmét leli megkérdőjelezett hatvan évem…

 

Igen! Kellene tennem valamit. És tulajdonképpen nem is értek máshoz, mint az íráshoz. Veszélyes szakma, tele elrejtett taposóaknákkal. Pedig az emlékek mezején széltében – hosszában végig kell mennem, s fel kell egyenként szednem minden felkínálkozó, mezei pillangó mutatta, egykor elveszejtett, s mára már kora miatt is lecsendesedett gólyahírt, pipacsot, búzavirágot, mezei kökörcsint.

 

Egykor ezeknek meséltem el pihentető, ám mégis magányos sétáim közben a velem történteket.

 

 

 

Ismét nem sokat aludtam az éjjel

 

Ismét nem sokat aludtam az éjjel. Egyre erősebben éreztem kispárnámmal ölelkezés közben az íráskényszert. Talán valamikor reggel felé bódultam el, s valami csodálatos mennyei aroma illatának orrcsiklandozására ébredtem.

 

Talán még sosem volt ennyi csipa a szememben hat évtizedem ébredései során, s talán még sosem kívántam lehet kérdőjelezni.

 

Belesimulok fotelomba. Előttem, gőzölög a forró kávé. Szemben szemezni kezd velem a számítógépem. Egy korty, majd még egy. Csak úgy, lazán.

 

Újaimban valami olyan bizsergést érzek, mint amikor a zongoraművész hiányolja a klaviatúrát. Egykor valahol láttam is billentyűk nélkül zongorázni valakit. Ujjainak mozgásaiból meg lehetett különböztetni a fortét és a pianót.

 

Be kellene kapcsolni a masinát! Nagyot nyögök - hiába – a hátam, a forgóim tizenöt éve fájnak. Már világít a monitor, s néhány másodperc alatt betölti Andrea Bocelli tenorja a DVD fájl segítségével a szobát. Könnyű olasz operaáriák, amúgy háttérzajnak. Így szoktam meg, s ebben a korban már nagyúr a szokás joga és hatalma.

 

Tán még kéjelgek is egy kicsit. Ennyi még jár nekem. A kéjelgésből. Igen, ennyi maradt mára a káros szenvedélyekből… az unokáimon kívül. Meg az emlékezés. A régmúltra. A sosem felejtett gyökerekre…

Mert már tudom, a gyökerek, a szülőfalu sem felejtett el.

 

 

 

Komáromi karcboros pohár

 

Tűző nyár hevíti a Szentháromság szobrát, pihegő a csend a temető felett. Lázadó ifjúságom nyomában kíváncsin kacag köszöntőre a megtért fiú szívében a hazahívó.

 

Nézd öreg barátom! Falevélként pereg a múló ifjúság…

 

Történelmünk húga, öcsénk és gyermekünk, génsebzett unokánk múltunkat féltőn ölelő faág karjaink védő árnyékában pihen.

 

A kéklő hegyek felöl kérdő hang morajlik. Felém villan a fény. Újkori Prometheusként őrzöm – vigyázom gyertyavilágát.

 

Lám, ha néha mostohán is bánt velem a megvallatott élet, ezüstkorom kócos gyermekeként hallom, hogy köszöntőmre koccan a komáromi karcboros pohár.

 

Álmosan álmodó öreg Mosónk szelíd vize beteg szívem ritmusára csobban. Mit nekem csalfa Tiszának kérész szőkesége, a kék Dunának történelmünk vérével áztatott büszkesége, Komáromban nem fészkel hiúságra a budavári gőg.

 

Komát várának kései gyermeke szívében a bölcső szentsége oly szelíd, mint azelőtt a büszke végvárak korában – magyar!

 

Felkiáltó szavam, halld régi önmagam! Körbefon az idő és a tér!

 

Meszes ereimben táltosok táncát járja köszönömre az emlékező „első vér”. Emlékező gyermekként érzem – hazatértem!

 

Meghajtom fejemet az esti harangszó előtt, mint azelőtt, hogy sorsvirág fűzérnek sodort a halhatatlan végzet…

 

Megtért gyermekként a költő feloldozását kéri! Az ártéri békanyál illatára szerelmesen szomjaz:

 

Ezüsthajú gyermeki gondolat sötét-éji fényem nappali azúrja. Már nem gond a téboly fertőjű zaklatott világ. E perc sortűzként villan. Elmémben a szívem megharcolt „szabad-akarat”… Szülőfalum gyermeke kérlek, fogd meg kezem, s keressük együtt közös jövőnkben a Kékmadarat!

 

Vérünk verejtéke hulljon tört ezüst pohárba! Köszöntőmre emelem borom; tűz s alkony mámorára!

 

Kuruc Istenünk! – Adj békét, hogy boldog legyen a földön s kéklő hegyen a Merengő! Az áradó Mosó partján a kútfő és az elme! Szülőfalunknak egy az édesanyja, sorsunknak közös a titka s rejtelme!

 

A vízparton táncoló cirip megkéri az ezüsthajú Holdat, figyelmezze Istent:

 

Közösek az álmok, közös lesz a holnap! Egy szív, egy test formájában álmodik az Isten, s sodor sorsokat az élet – Zalakomárban…

 

 

 

Valamit be kell bizonyítanom

 

Igaz, csak a Semmit nem lehet megmagyarázni, a Valamit meg nem kell. A Valami testet ölthet, reinkálódhat, személyiséget kaphat, a Semmi meg csak megmagyarázhatatlan és haszontalan salakanyag.

 

Elandalít a zene. Becsukom szemem, s valami időutazó mechanika segítségével visszalépek egy másik, egykor valósabb dimenzióba. Tüdőm kénesen fodrozó pokol, ereimben langyos már a vér. Üres gyomromban sorsom dobol, kicsontozott a patás denevér.

 

Egykor édeni porból lettem, felhők közt cikázó villanás. Sudár büszke fából - kidőlt keresztté tett magányom, - s a téves folytatás.

 

Hogyan, miért, csak az Isten tudja. Vagy ő sem, ha ő is csak múló délibáb. Bár, itt a végén, már nem is számítanak az arctalan, már néma - múltbeli hibák.

 

Lettem, voltam, s már nem leszek. Vonz a fekete lyuk, - az időutazás. Már nem zavar a szó, nem izgat holmi - hazug, földi zaklatás.

 

Sátáni Kőtáblák. Vigília, Hálaadás. Ornátusba bujtatott utolsó kenet: teszi furcsán teljessé - az utolsó perceket.

 

Gaia rabjaként hittem Istent, morbid és gondűzött Kanosszám során; de hiába vágytam, áhítoztam Igazát, a Mást: álom volt, furcsa álom, illúzió csupán.

 

Fogat fogért, szemet szemért! Néha tán érthető -, és az élet olykor hasztalan.

 

Kétezer éve, (ki tudja miért) az emberiség, a megváltás, - s Jézus is hazátlan-hontalan…