Riersch Zoltán:

Az átkos kor hagyományai

Az ötvenes években a mi családunk Budapesten, Kiskomáromban, és Nagykanizsán élte a háború utáni átkoskor szerinti életét. Én, a testvéreimmel leginkább a család szétesése miatt a Mosó menti faluban, nagyanyánknál laktunk, kortünetként. Nagyon szegény, de mégis nagyon szép gyermekkorunk volt a kiskomáromi mamánál. A háború utáni években a kommunista világ nagyon vallástalan volt, mi mégis háborítatlanul jártunk templomba, hittan oktatásban részesültünk, s megtartottuk a katolikus vallási ünnepeinket. Valószínűleg nem tudott a falusi rendszer mit kezdeni a három unokáját egyedül nevelő idős asszonnyal. Vagy, mi már nem is számítottunk az akkori sztálinista, rákosista világnak…

Ádvent a mi számunkra a Luca napi maszkás kotyolással, falujárással kezdődött, majd a baráti csoportokban összeálló, báránybekecs pásztoros, Józsefes, Máriás, Kisjézusos kántáló csengettyűs betlehemezéssel folytatódott, ami kitartott egészen szentestéig… Csodaszép időszak volt. Hogy hogynem, mi azt hittük, hogy az a természetes, amire jutott is. Karácsonykor, ha nem volt fánk, volt egy fenyőfa ág a nagyvázában, gyertyával. Ha volt fánk, akkor alma, aranyozott dió és gyertya volt az ágakon. Testvéreimmel mi ezt hittük ajándéknak, meg a hatalmas hónapokon át tartó teleket, a nagy havat, ami azokban az években minden alkalommal leesett.

Beköszöntött Szenteste. Nem lévén más, gumicsizmát húztunk a lábunkra, amelyeket jól betakargattuk szalmával és kapcával. Vastag hárászkendőt tekert a vékony posztókabátunk fölé mamánk, s mi a nagy hóban kíváncsian, várakozva, boldogan mentünk az éjféli misére. Nem is a katolikus liturgia fontossága miatt, azt még akkor nem pontosan érzékeltük, számunkra az éjféli mise igazi karácsonyi ajándék volt. Az ünnepi vacsora lucskoskáposzta volt, de nem töltött, mert hús nem mindig volt, hanem kacsaaprólék volt benne… Diós meg mákos bejgli volt a sütemény. Másnap a mama hurkát sütött, kukorica, meg hajdinakásás véres és májas hurkát, ami akkor mennyei eledel volt, és mindannyian jól laktunk vele. Karácsony első napján délelőtt elmentünk a nagymisére, utána ebédeltünk, ebéd után pedig a pajtásainkkal hatalmas hócsatákat vívtunk, csúszkáltunk, szánkóztunk… Érdekes módon, még a jobban élő, módosabb szülők gyermekei sem azzal voltak elfoglalva, mit, és mennyit kaptak, hanem az akkori, hétköznapinak tűnő, mégis varázslatos karácsony örömeivel.

Évekkel később. már, minden évben volt karácsonyfánk. Előfordult, hogy sztaniol papírba csomagolt kockacukorból vagy a házilag főzött hamísított szaloncukor is került a fára, na meg az ágakra teljesen szétszedegetett, széthúzogatott vatta, hófolt gyanánt. Néhány év múlva szégyenszemre, az akkori ideológia agymosás hatására egyre jobban elmaradtak a szentestei ünnepi misére járások, régi, hitbéli, magyaros karácsonyi szokások. Egészen a konszolidációig, a felnőttkori tudat kitisztulásáig.

 

 

 

Riersch Zoltán

INVITÁLÁS A NEMZETI MÚZEUMBA

A közelmúltban budapesti utazásra invitált kedves ifjúkoromból megmaradt történelem tanári végzettségű barátom. Elfogadtam. Évekig éltem a Terézváros mélyén, mindig is szerettem a fővárost. A pesti, budai, óbudai történelmet. A magyar történelmet. A magyar irodalmat, képzőművészetet, építészetet.

Az ország-központi agglomeráció határán megváltozik a levegő, s közeledve az acélszürke s fehér habruhába öltözött egykor kék Dunához, utolér valami megfoghatatlan hangulat, körbeölelnek a századok...

Voltunk itt és ott. Gyönyörködtünk a patinás épületekben, hangulatos terekben, nyüzsgő, lüktető, pulzáló forgatagban. Jártunk a Ligetben, a Duna parton. Ebédeltünk Krúdy asztalánál Óbudán a Kéhliben. A hazautazásig maradt még négy - öt óránk. Villamosoztunk, nyugdíjasként megtehettük az erre arra utat. Kikötöttünk a Bajcsy Zsilinszky útnál, átsétáltunk a Deák téren, majd jött a Múzeum kőrút.

Egy csodaszép kertben észrevettem kedvenc irodalomtörténeti ismerősömet, Arany Jánost, s már kattogott is fejemben a „Laci öcsémhez...” Mit is tehettem volna mást, kísérőmmel együtt költői nagysága miatt égig magasodó szobra elé járultunk, főhajtással is tisztelegve magyarsága és tudása előtt.

S ott a Múzeum kertben már - már látni is véltem azt is, hogyan golyóznak a Pásztor ikrek, na meg a többi olvasmányaimból ismert süvölvény...

Beborult. Cseperegni kezdett az eső. Feltámadt a szél. S mint egykor, március idusán, hallani véltem Arany barátjának, a nemzet forradalmár költőjének, Petőfinek nemzetféltő szavait: Talpra magyar! Aztán valamiért egy autó kürtölt, mi meg egy pillanat alatt ott találtuk magunkat kedves ifjúkorom tanújával a Nemzeti Múzeum kapujában. Mit is tehettünk mást, ha már ott voltunk, s ha már maga a történelem is csalogatott bennünket, - beléptünk egy elvarázsolt kastélyba...

Hogy miért is elvarázsolt, azt minden magyar polgárnak, kortól, nemtől, telephelytől függetlenül meg kell ismernie.

Mi is elkezdtük időutazásunkat

-MAGYAROK A KELET ÉS ÉS A NYUGAT HATÁRÁN-

kiállító résznél, ahol kettő részben:

MAGYAROK TÖRTÉNETE I.

Történeti kiállításunk első felében a látogatók a középkori magyar történelem meghatározó eseményeit követhetik nyomon, a korszak legjelesebb tárgyi emlékein keresztül.

MAGYAROK TÖRTÉNETE II.

Újkori és modern kori történelmünk jeles személyiségeit és történelemformáló eseményeit idézzük meg ebben a kiállításrészben.

tettünk hatalmas élményt, identitáserősítő katarzist okozó időutazást...

De hát ember tervez, Isten, és ez esetben az Idő végez. A rendelkezésünkre álló idő, csak ily tudásismeretre volt elég. Attila barátommal szomorúan konstatáltuk, a nap csak huszonnégy órából áll.

Ide vissza kell jönnünk! Vár ránk a NEMZETI MÚZEUMOS többi csoda! Szeretnénk megnézni és megismerni a KORONÁZÓ PALÁST történetét, majd a LAPIDÁRIUMOT, a TUDÓS MAGYAROKAT, és a többi, sok-sok csodát, történelmünk, tudományunk, magyarságunk bizonyságát.

 

 

 

 

          Riersch Zoltán

          Március idusa - 2009

 

          Végre vége a télnek. Szép volt, de elég volt belőle. Az idei tél olyan volt, mint a szeszélyes asszony. Adott mindent, amit adnia kellett, csak hát nem akkor, nem úgy, mint amikor szükséges lett volna. Karácsonykor sütött a nap, s a minap esett a hó. A fehér hópehelyfüggönyön át alig látszódott a tavaszi kikelet. Pedig a Deák téri galambok tekintete olyan mosolygós, olyan langymeleg, mint amilyennek kellene lennie a márciusi napütésnek.

          A minap férfitársaimmal együtt letudtuk első tavaszi kötelezettségünket, megadva módját a most már hóvirág és ibolyamentes ünnepnek. Ki kötelességszerűen, csak úgy rutinból, mások érzelemből, szeretetből, figyelemből. Furcsa volt az idei nőnap. Néhány éve ilyentájt tele volt a város hóvirágárusokkal... ja kérem, a természetvédelem(?). Mondhatnám, szebb is a gerbera, a szegfű, és illatosabb a rózsa, csakhát az ünnephez, a tavaszköszöntőhöz, mindig hozzátartozott a hóvirág, a korai ibolya. Igen, ez egy ilyen tél volt. Remélhetőleg, a hó, és - néhány más - elolvadtával végre tényleg ránk mosolyog a tavasz, s a valóság igazi arca. Vörsre, már megérkezett az első gólya. Mint ismert, legkorábban oda érkezik meg minden évben.

          Azt mondják a történészek, százhatvanegy évvel ezelőtt is furcsa volt a tavasz. Most már tudjuk, történelmünk egyik legszebb tavasza volt. Nem az időjárása, hanem mondanivalója miatt. Európában végigsöpört a szabadság illúziója és vágya. Pestre is odaért, Párizsból, Prágából, Bécsen át. Petőfi, Jókai, Vasvári, a márciusi ifjak, és a többiek, a pesti polgárok támogatásával, a Nemzeti Múzeum kertjében beírták magukat a magyar történelem krónikájába. A Nemzeti dal, a Tizenkét pont, Táncsics kiszabadítása lavinaszerűen indította el a nem csak fikciós magyar szabadságvágy kitörését. Az európai forradalmak közül a magyar nemzet szabadságvágya volt a legnagyobb, s bár rá egy évre a sokat szenvedett ország tavaszi forradalma úgy járt, mint az előző felszabadító szabadságharcok, felkelések. A magyar történelem sajátosságai szerint, idegen hatalmak segítségével leverték. De igazi hozadékát a mai napig is bőrünk alatt, pórusainkban érezzük. Végre érezzük. Saját erejéből szabad a magyar nemzet, s szabadok polgárai.          A sajtószabadság, a népakarat, a népképviselet, az egyenlőség, bár élni még meg kell tanulnunk vele, nem csak szólam. A mai függetlenséget, szabadságot, egyenlőséget, sajtószabadságot, a valóságot, most már, csak mi, magyarok tudjuk elbukni.

          Áldott legyen március idusának eszméje, és áldott legyen a kor hőseinek neve. Áldott és szabad legyen végre a magyar haza, és hitében, erkölcsében, emberségében megtisztulva, legyen áldott az ettől és attól sokat szenvedett nemzett minden polgára, egymásra mutogatás, szétforgácsolódás nélkül. Hogy legyen értelme a Nemzeti dalnak, a kokárdáknak, az ünnepi egy szál virágoknak, és az emlékező koszorúknak: Hogy az emlékgyertyák végre csonkig éghessenek.

 

 

 

 

 

Riersch Zoltán

Néhány gondolat húsvét ürügyén

 

Élt köztünk valaha itt a földön (úgy kétezer éve) egy csupa nagybetűs EMBER. Tulajdonképpen nem tett semmi különöset. Élt elrendelése szerint. Élt a parancsolatok szerint. Élt a földi küldetése szerint. Etalonként, idolként, jövendőbeli vezetőként, királyként. Isteni élete példáján keresztül tanította a Hit gyakorlását és lényegét, a teremtés perspektíváját és tisztességét. Bár születése is természetfeletti, mennyei csoda és kegyelem, az életének értelme az egyszerűsége volt. Mert az élet, a Teremtés óta, s később is, most is, amúgy egyszerű lenne, lehetne. Csak mi, megtévedt emberek, nem tudtunk, nem akarunk egyszerűen élni. Nem tudunk, nem akarunk igazán életszerűen élni. Sem a hitünk által kapott lehetőségeinkkel, sem tehetségünkkel, sem a föld, a víz, a levegő, a csillagok által együtt kínált csodákkal. Teremtőnket, Hitünket, sokszor képmutató módon tagadjuk, s csak akkor kapaszkodunk a Láthatatlanba és Megfoghatatlanba, ha már nagyon nagy a baj, s ha már legtöbbször késő. A földet, vizeinket, energiáinkat – testünket, elménket kizsigereljük, velünk született tehetségünket (legtöbben, - és leginkább zsoldoskatonaként) a rossz szolgálatába állítjuk. Hogy minek és kinek a hatására, már nem számít, nem is vesszük észre, illetve, mire észlelni kezdi a vészjeleket a megzavart tudatunk, legtöbbször már késő. Utunk végén már minden hiába! S az út hosszát és milyenségét, mi, a kiűzetés óta megtévedtek, nem tudjuk befolyásolni. 
Hogy így legyen, tettünk is érte eleget. Akkor is. Most is. Mert kimondtuk a „mosom kezeimet” s együtt kiáltottuk a többi félrevezetettel: Feszítsd meg! Hiába kínált alternatívát képmutató módon Poncius Pilátus, ő már akkor is tudta a kérdésre a választ. Mint ahogy Júdás is, a júdások is. A farizeusok is. Barabás, és a felhergelt, a saját árulásától megijedt, megdühödött tömeg is! 
„Íme az Ember: Feszítsd meg!” És mi balgák, meg is feszítettük. Kajafás módra, kicsit gunyorosan, és későn megdöbbenve a tettől, - s már ott és akkor tudtuk, a nagypénteki kereszthalállal lehetőségeink is bevégeztettek. Egy kivételével. És ez az egy kivétel: Hinni a stációk, a nem értelmetlen kereszthalál üzenetében, és a harmadnapi feltámadásban. Mert a Megváltás lényege, az utolsó Üzenet: a „Velem leszel a paradicsomban!” – és nem a későbbi tamáskodás! Mert az örökkévalóság elérhető, de most már nem minden áron. Jézus, és országa (bár nem ismerjük, csak áhítjuk) nem fikció, nemcsak álom. Nagy nehézségek, némi önmegtartóztatás, emberség, erkölcs, etika, az igazi értékek megkeresése és megtalálása által, a velünk született, örökélet utáni vágy, s legfőképpen a Krisztusi Hit segítségével. Mert Hit nélkül, posványban élni ma is lehet, de hát: minek! Értelmetlen, élvezhetetlen. A Húsvét üzenete, olyan, mint a tavasz üzenete. Az ébredés, a megvilágosodás, az újjászületés, az új lehetőségek, az új, a másabb, hitelesebb élet üzenete…

 

 

 

 

Riersch Zoltán:

Hit – szeretet – megbocsátás

(másfél óra prof. Dr. Papp Lajos szívsebész társaságában)

 

Azt mondja magáról, nem apostol, nem térítő: én azt mondom, engem, bár talán alapból jó ember vagyok, jobbá térített. Könnyűvé tette a lelkemet… még a testemet is. Egy furcsa, általam eddig vajh’ miért kevésbé ismert dimenzióba utazhattam a professzor segítségével. A szívsebész, a tudós, egy másabb, bár már talán nem is ismeretlen arcát fordította felém.

Ha egy világhírrel bíró szívsebészt hallgatunk, ráadásul, ha még kérdezhetünk is tőle, többnyire az egészségügy, a mi egészségünk, gyógyulásunk a kardinális kérdés. Erre készült, ehhez igazodtam én is.

És akkor csoda történt… Már az indításkor!

A gyógyítani szívvel és lélekkel című előadásának mottója testet öltött.

A legintimebb, legszűkebb lényemben olyan csend támadt, hogy még a nem létező bogár zümmögését is meg lehetett hallani:

És, akkor, a puritán, fekete, magyar ruhás, ősz hajú professzor, halk szavával magára irányítva a figyelmemet, kimondva e legfontosabb szentenciát:

 

Nincs idő hátrafelé menni, ezért a legfontosabb dolog a mában a Hit, Szeretet, és a Megbocsátás, no meg a Puritánság. Nehogy úgy járjunk, mint, a bibliai Lót…

És jöttek egymás után a szebbnél szebb, igazabbnál igazabb bölcseletek.

A SZERek, - mint, SZERetet, SZERelem, SZERtartás, SZERződés…

(SZER = közösség)

Szavai, gondolatai nyomán képet, testet öltött a vallás, istenkép, a kőtáblás parancsolatok szerződés értelmezése, az emberi tettek és kapcsolatok.

 

Az egészségügy (lám-lám) és az ember:

Az étel és az ital, no meg a nyomelemek. A génmanipuláció. Olaj – rákos folyamatok, lipidek, kretonok, – a félremagyarázható koleszterin, – így és ezen belül – vissza – a magyar örökséghez (itt jött képbe a magyarság filozófia), a mangalicához (viszik is a spanyolok, mint a cukrot…), a tönkölybúzához, a szürke marhához, a magyar borhoz és az édesvízhez.

Hatalmas nagy kincs.

Egészségünk, gazdaságunk, kultúránk alfája és Omegája lehetne…

Hatalmas nagy ellentmondások vannak az étkezésben, az étkezési szokásokban.

Az érthetőség szembetűnő a szakmai magyarázatban. És hihető is. Mint, az embertípusok bemutatásában is.

A déli, a táji, az északi és a kevert típusú, no meg a keleti magyar, az – egy isten-hitű – magyar. Telve a szabadsággal, és az újrakezdéssel. A magyar faj, öt típusú, öt életérzésű, harmóniára vágyó. Szeretet parancsú: én vagyok a hibás, ne haragudj.

Vagyis, ismét - a szeretet, a hit, és a megbocsátás.

Második órája rezzenéstelen arccal, tátott szájjal hallgattam a beszédje közben kipirosodott arcú bölcs ember előadását, – mit előadását, apostoli szintű magyarázat, és egy percre sem lankadt figyelmem.

Bennem is kigyúlt a szeretet lángja, világosság, átértékeltem a külső hatások határait. (televíziók, s egyéb médiák, virtualitás, napi politika, verbáció…)

A test és a lélek összefüggése egyértelművé vált.

Igen, mindannyiunk lelkében csonkig égtek a gyertyák…

 

 

 

 

Riersch Zoltán

Látogatás, és az „egyebek”

a „Napfény” Rákbetegek és Hozzátartozók Nagykanizsai Egyesületénél

 

 Nagykanizsa vezetése és polgárai is ugyanolyan látszatszégyenlősek a rákkal és a rákbetegekkel szemben, mint bárhol másutt, szerte szét hazánkban, ezen belül szűkebb pátriánkban, a dél – zalai régióban. Tudják, hogy van. Ismerik az ilyen és olyan arcát a ráknak, de nem szívesen vesznek tudomást róla. Pedig hiába írjuk az új évezred második évtizedét, hiába ostromolja az ember a csillagokat, hiába a tudomány és a technika robbanásszerű fejlődése, korunk egyik pestise, többek között az AIDS mellett még ma is a valamilyen szintű, férfiakat és nőket, gyermekeket és felnőtteket nem is akármilyen traumával érintő rákbetegség.

 

A rák velünk, köztünk él. Nem bújhatunk el előle, utolér, megtalál. Sunyi módon, alattomosan akkor támad, amikor legvédtelenebb és legkiszolgáltatottabb az ember. Felborít, tönkretesz, gyászba borít sorsokat, családokat, egzisztenciákat, szocializációs, mentális zavarokat is okozva minden érintettnél, legyen az odafent, vagy a társadalom középső és alsó rétegénél. Diagnosztizálása óta harcol ellene a tudomány és az ember. Az orvos, a biológus, a vegyész, a mentálhigiénés szakember, és természetesen harcol ellene maga a legjobban érintett is. Látszat, és valós eredmények kísérik az útjukat, kisebb nagyobb sikerrel. Beszélünk róla, harcolunk ellene, sajnálkozunk, szörnyülködünk, de míg nem vagyunk mi is halmozottan érintettek, leginkább csak szégyenlősködünk, képmutatunk. Félünk az igazi találkozástól, félünk a szembesüléstől…

 

Pedig a rákbeteg is ember. Sőt! A rákbeteg EMBER! Itt él velünk. Harcol az életéért, küzd a munkahelyéért és a családjáért, főz, mos, gyermeket nevel, szeretet ad, és el is várja, el is várná a viszontszeretetet. Mégis, leginkább kirekesztett, lesajnált, olyan igazi furcsa figura, aki még itt van, de már mégsem él közöttünk. Struccpolitikánk miatt, látszatszégyenlőségünk miatt, túlmisztifikált félelmeink miatt, oda nem figyelésünk miatt a rákbetegek egy bizonyos hányada fekélynek érzi magát a családban és a társadalomban. Holott még betegen is, még gyógyulófélben, vagy éppen végstádiumban is hasznos, és még nem is akármilyen alkotó részei a velük szemben mentálisan zavart társadalomnak…

 

Nagykanizsa egyik eldugott udvarában van egy épület, ahol a helyi rákbetegek összejönnek, - beszélgetni, gyógyulni, szórakozni, elfogadtatni, élni… Élni, mert példás hozzáállásukkal a találkozásaik a nagybetűs Életről szólnak, a gyógyulásról szólnak, nem pedig a megváltoztathatatlanról! Ez a többtucat nő és férfi hatalmas energiákkal veti bele magát a gondok megoldásába. Álmodoznak, és leginkább meg is valósítják az álmaikat. Bár sokat foglalkoznak betegségükkel, leginkább gyógyulási szándékkal, nemcsak a saját mikrovilágukban élnek. Hogy a társadalmi és a polgári odafigyelés olyan amilyen, nem rajtuk múlik. Bár morbidnak tűnik a szó, életvidáman, életerősen készülnek terveik, céljaik megvalósítására. Meg akarnak gyógyulni! Élni tudnak a helyzetükkel! Együtt tudnak élni a sorsukkal! Melegséget tudnak adni a szívnek és az elmének! Mi több, angyali nyugalommal kikacagják a feketeszárnyút, tartásból, emberségből példát mutatva a vajon miért képmutató és szégyenlős társadalomnak. Mert bár biztató szó az van, de az, leginkább csak duma, ha nincs mögötte tartalom, - és bizony a kanizsai rákbetegek is az egészségügy minden jelenlegi tudása, segítsége mellett leginkább csak szavakat kapnak kívülről. Legtöbbször, példamutató módon, saját erejükből oldják meg problémáikat, gondjaikat, s mert az élet nem áll meg az első diagnózis megismerése után sem, ezt tudomásul véve, de nem beletörődve, önmaguk tapossák ki a továbbvezető, a kivezető utat. Bátor emberek, erős emberek, példát mutató emberek, gondolkodó és alkotó emberek, szeretetet adó és szeretetre vágyó, élő és igazi emberek, csak hát ezt kívülről, az élet naposabb oldaláról kevesen veszik tudomásul…

 

*****

 

 

Foszlós kalácsként

(Rákbeteg barátaimnak)

 

Hull a hó, harang kondul. Hinnénk, a várakozás, könnyes áhítat.

Mégis, gyertyák krematóriumában pokol kék köve lángol,

esthajnalcsillaggá égnek tisztességünk, s fiatal éveink.

Kapaszkodnék abba,  ami még érték,

szikkadt kezeim után kapkod az is, kit még anyja sem ölelt keblére.

Az iszonyatban néhány - igaz, barát ölel át,

szavak nélkül,  hús – vérből emberek:

Áldást rájuk, Uram!

Hadd ne lepje be őket a szűzi hó helyett a pokoli pernye!

Én hiába mondom e világra – ejnye!

Az éji köd kísértet, rendhagyó áhítat, vörös-fáklyás hitetlen malaszt.

A Kisded testét kemény kőből faragták,

mégis megütötte, ki mindenbe belerúg:

Lefelé húz az ár, hiába, - már nem sír fel a bölcsőből a megváltás hangja!

Csend van, mégis üvölt a múltunk.

Néhány eltört pillanat, odakinn az éjszakában

lassan, tizenkétszer köszön az óra.

Vallatóra fog a múlt, mégsem recseg csontom, nem töri büszkeség.

Vénségem felett tort ül a kaszás,

meszes csontjaim finom liszté őrli,

belőle vérem kovászától kelt foszlós kalácsot süt az Úr.

Íme, egy szeletet, fogadd tenyeredbe,

s ami rossz ízű, száraz morzsa maradt, hadd vigye az ördög!

 

 

 

 

Riersch Zoltán

Szent Mihály napi köd

 

Idegesítően csörög a vekker. Mint mindig, ha az éjszakai alvás egy bizonyos kor után, nyűg, hajnal felé aludtam el. Persze, hogy indulatokat vált ki a berregés. Fejem centikre kidugva a paplan alól, helyére teszem mormogásomat, s egyik szemem nyitom a másik után. A sötétítőfüggönyök árnya mögött, kintről éppen csak világlik a reggel.

 

Lelépek az ágyról, s az egyik lábam csusszan, a másik meg követi. Természetesen majd’ hanyatt esem az éjszaka - vajon miért szétrúgott, papucsaimban. Négy lépés az ajtó, még három a konyha. A villanykapcsolót másodjára megtalálom, s hunyorogva konstatálom a belső sötétég múltát. Konyhám fénybe borul, s bár elmém még homályos, reflexszerűen megtalálom a kávésdobozt a szekrényben. A hirtelen kinyitott csapból a víz, miért is ne, mint mindig, a mosogató aljáról a képembe vág. Most már ébren vagyok, s a lágy, búgó, morgó hangot adó kávéfőző is igyekszik a barátommá válni. Fekete gyémántként, cseppről cseppre telik az ibrik, s én már – már függőként élvezem a reggel elengedhetetlen illatait.

 

Isten bocsássa meg, nagy bagós vagyok. Sajna’ nem lehet elrettenteni a füstös gyiloktól. De valamiért, az időm s korom előrehaladtával, valaki, ott föntről, csak az első korty kávé után engedi meg az első slukk kábulatát. Számban, az éjszakai keserű ízét felváltja a dél – amerikai ültetvények pampatáncos, tam – tam dobos hangulata, s izegve – mozogva, már – már rituálészerűen gyújtom meg Irinyi találmányát, s érintem a számban már remegő, első staubhoz. Pillanatok alatt füst árasztja el a konyhát, s én jótékonynak látszó ködében, úgymond, élvezkedni kezdek. Az első köhögőroham a második slukk után, menetrendszerűen megérkezett. S mire a második bagóra gyújtok, már elég kellemes a fuldoklásom. Tudom, ne mond, te is, kedves barátom, abba kellene hagynom, de hát akkor mi lenne a közel hatvan éve nyúzott reggeleimmel…

 

Úgy fertály óra alatt kitisztult belőlem az éjszaka rossza és jója. Már megbocsátottam a vekkernek is. Kávém, no meg a reggeli hideg víz hatására, elmém rendezni kezdi a napi teendőket. Egy lépés előre, kettő jobbra. Ezt is kell tennem, meg majd, azt is. Ki kellene szellőztetnem először a füstöt a lakásból. A sötétítő majdnem a kezembe marad. Nyílik az ablak, a hírtelen beáramló reggeli frissesség, a félig csukott szemeimet is, kinyitja. Kintről tejszerű köd köszön be az ablakomon. Bőröm, s pizsamám pillanatok alatt nyirkossá válik.

 

A pillanat tört része alatt magamra kapom a köntösömet, s miután az első ölelésének már érzem a melegét, kezdem konstatálni: itt van az ősz! Egy pillanatra, a naptárra téved vaksi szemem, de nem látom a betűket, csak a sziluettjüket. Ókulám az asztalon vár a sorára, s meg is teszi, mit meg kell tennie. A naptár is jó barát a tetthez, s mi hárman, együtt döbbenünk rá Szent Mihály napjának valóságára. Igen, itt van az ősz. S bár tejködös ruhájában, inkognitóban jött, nem is akárhogyan érkezett.

 

Hatására az ablakot hamar bezárom, s kezem reflexszerűen a gázkonvektor felé mozdul. Miután beleborzongtam a lakást meglátogató ködszörny hatásába, jól esne egy kis langy meleg. Kattintom a szikrát, nyitom a csapot, s a lakásban szétáradó boldogság megsimogatja a konyhai fikusz leveleit is…