Riersch Zoltán

Emlékeimben keresem a menedéket

 

Előhang

 

Nemrég még arra nevelték a fiúkat, hogy rejtsék

el érzéseiket, tagadják el, ha fáj, szégyelljék

könnyeiket.

Riersch Zoltán ennek a nevelésnek laza eleganciával

hátat fordít.

Nemcsak bevallja, hogy érez, de lelkét pőrére

vetkőztetve áll elénk, és vallja be, hogy érzései

mennybe röpítik, poklot járatnak vele, hogy letaglózza

a szerelem. Vágyak színesítik napjait,

éjszakáit. Asszonyi illatra, simogató kézre vágyik.

Verseiben Hold Leány és Nap Fiú fonódik

össze, Testes pipacsok cirógatják a melléjük

omló egymást becézőket.

Különös világ ez.

Könnyedén szárnyalnak a súlyos gondolatok,

nehézkesen döccen a libbenni vágyó, szélcsendbe

szelídül a vágyvihar és örökifjúvá tesz

a szerelem.

A kötetből szemezgető olvasó pedig beleborzong

az élménybe.

 

Nagykanizsa 2015. február 25.

1. Kovács Ildikó

 

Emlékeimben keresem a menedéket

 

Soha ilyen kék még nem volt az ég.

A szél, hol barázdázza a port,

hol, simogat, hol, hárfán szól,

hol, könnyből forrást fakaszt.

Belém költözött a csend.

 

Hogy félek-e tőle, nem tudom:

szememben a riadt zavar,

égő erdőből menekvő állat.

Hiába zúg, hamis az esti áhítat,

a harang giling-galang szava.

 

Hogy este van, vagy ismét reggel,

nem számít; nem kábít rabsága

a semmirevaló semmire se jónak.

Odakinn, a hársak alatt az elmúlt nyarak,

feketerigók mutatják az időt.

 

Úgy szédülök e gondolatba,

mint lámpa fényébe az éji lepke.

A sárga homály kelepcéjében

vesztében találja, mi másnak egyre megy.

Soha ilyen fényes nem volt az ég.

 

Az éj forró, csak a csillagok csendje hideg.

Parázslik emléke a hosszú forró nyárnak.

Emlékeimben keresem a menedéket,

hol a tavasz a téllel testvérként összenőtt,

ahol, a napfényes azúr – az Úr…

 

A sors viráglánya

 

Múlóban a derengős téli ború,

reménye már valós a valódi másra.

Szemez velem a tavaszi szerelem,

hiába ősz fejem, perzsel, perzsel,

s tűzre lobbant a sors viráglánya.

 

Álmodj égi társat

 

Alszol – e még síron túli Kedves,

vágyod – e, látod – e igazad,

látod – e az ősz reszkető embert,

küldesz – e számára Kékmadarat?

 

Haragszol – e még az önző igazára,

hallgatsz – e ott fenn hívó szavára?

Te csak álmodj Kedves, álmodj boldogságot,

halhatatlan szerelmet, igaz igazságot!

 

Álmodj új szerelmet, gyermeket és vágyat,

kérj simongást, meleget, szellőfutta lágyat,

ringatón ringó ágyat, – szép legyen és igaz:

álmodj égi társat egy igaz Kékmadárnak.

 

 

Lüktetés

 

Szaggatott

szívem

szerelmet

szeretne

Kopogtat követel

 

Jajong

jövője

jön-e el

jön-e el

 

Megcsalt

mosolyod

magamban

meghalok

 

Aztán

arcodon

angyalként

alhatok

 

Bogot bontott a bánat

 

Ha Te kedvesem vagy

ne nézd tovább

a múltján háborgó tengert,

tedd tűzcsillagtól gyújtott

perzselő szívedre

Te, a megfáradt embert!

 

Ha a kedvesem vagy

olvasd ki Te a

szemből a vágyat!

Ringó melled

gyermek-melegéből

vess nekem puha ágyat!

 

Én hadd lássam,

a fényes könnyek

hogy peregnek

boldogságos örömnek,

ha bogot bontott a bánat.

 

Én elmennék utánad

 

Ha élni tudnék,

élni tudnék veled-több életet.

Nem sírnék titokban

csillagszóró könnyeket.

 

Nem szoríthatnának

sekélyes gondolatvágyak:

a Napban látnám arcod,

velem lenne égi harcod:

 

Sötétéjt pihent ágyam

helyet adna

a reggelt simító napsugárnak:

 

ha mindent tudnék,

repülni tudnék

és elmennék utánad.

 

A szerelmet már elűzöm

 

A szerelmet már elűzöm – daccal,

bár visszavárom minden tavasszal,

s kéklő május virágzik a kertben,

szélfutta, rideg tél él a szívemben.

 

Még vágyom ízed, kezed, nyakad,

ölellek csókkal, – ruhád szakad, –

hályogot kéne vetni szememre,

kérlek mégis kedves, ülj az ölembe!

 

Hadd érezd kezem vén szorítását,

hadd halld az ősz férfi halkuló sírását!

Hadd érezd fáradt szemének melegét,

hadd mondja neked – nagyon szeret még!

 

A szerelmet már elűzöm – daccal,

Bár visszavárom minden tavasszal,

ősszel, télen, Nap-perzselte nyárban:

már csak az álom él a kései vágyban.

 

Vén bolond

 

Te vén bolond, ki azt hitted,

mert az ágyékod tüzes,

életed, egyedül – üres,

te még megkaphatod

a szüzes és tiszta lelkű

asszony-emberedet…

 

Ősz a hajad, és ősz már szakállad:

egyedül vagy – nincsen társad,

csak az emlékek, … ha rád találnak.

Miért jöjjön a vágyad,

ha üres az ágyad?

 

Maradj magadnak!

Vagy menj el papnak,

Fogadj cölibátust!

Faragj egy botot magadnak,

bottal járj a világban,

bottal verd a sorsot hátba,

s az Időt, mely elment feletted,

búcsúztasd el tisztán, szépen.

 

Ha a múltadat szeretted,

te kérj engedelmet:

ha az ágyékod még tüzel:

csak a huncut múlt üzen.

Te csak köszönj a sorsnak

ha látsz szűziesen sétáló szépséget:

 

Nem más az, mint egy birka,

mely üzen a messzeségnek:

Tudod, ilyen az élet –

de azért ezért az életért béget…

 

 

Kérlek

 

Kérlek, ne engedd,

hogy álomban éljek!

Kérd nappalom,

ébredésem, Érted,

 

másokért, másért,

dolgozni, szeretni:

napsütte utakon

újra végigmenni…

 

Aztán esténként

szerelmet szeretni,

asszonyt megölelni,

asszonyt megölelni.

 

Bolond poéta korban

 

Bolond poéta korban

sokszor téved a költő.

Rímeket keres,

csengnek is, bongnak is szépen,

de a költő magánya fáradó fészket rak

beteg szívében.

 

Virágzókert közepében

balgaszívéből szerelmes dal szakad:

izzik a vas-szív, csillaga kohóban:

a szerelmes álom magányos marad.

 

Kolonc

 

Fáradt szívem nem nagy lázadó.

Nem véres forradalmár.

Már nem hat rá a bölcs intelem,

a kérdő szó…

De akarnok és lázadó,

ha kezedbe veszed,

kicsit szeretgeted,

aztán, mint egy megunt koloncot:

leteszed és magára hagyod…

 

Hajnali kedves

 

Az életem görbe-tükrébe néztem,

kétségek közt rám nézett a döbbenet.

Lám, zúzmarával kevereg szakállamban

a kegyetlen kora ősz, festékét szórva

Egykor szelídgesztenyéktől bozontos

már fehér hajamba.

 

Fáradó-kéktől búsul

szemem, jaj, múló derűvel incselkedik,

és temető csendben a hajnali nesz.

Én sem altatom tovább a csalfa derűt:

Illanó kedvében tovaszállt, mint az ifjúkor,

az első szerelem „ a hajnali kedves” búsjókedvvel

a váratlan őszi ködtől.

 

Íme, látom, az egykori kék szem

sötét csillagában fészkelő könny őszi

zúzmara – lekaparnám, de fáradt kezem

beleremeg: a hajnali kedves halott!

 

Fölnézek görbe-tükröm kék egére:

egy fehér felhő, ott nagyon fáradt, égiek!

Istenem, kérlek, vedd észre:

itt, lenn a földön rám nézett a döbbenet!

 

Kései szerelem

 

Halld meg bús énekem kései kedves,

ki távol vagy tőlem, mégis, oly közel,

ki álomországom otthonában

fáradt szívemmel ölelkezel!

 

Halld meg hívó szavam, kelj útra,

szállj szabad szerelmes szavak szárnyán!

Hiába várlak, ha magamban

magam börtönének rabja vagyok:

 

nem vidítanak fel ölelő karok,

csillagmezei csókok, nem ébresztenek

kócos hajnalok. Magamban vagyok,

magamban élek, – kérlek

 

légy oly szabad madár, ki ha hívják

odatalál, hol börtönömben rab lehet.

kiért börtönöm ajtajából kiverem a vasszeget

Madár rabként madár nem lehet,

 

rabőr rabként nem igazán szeret:

Én a kékmadár őre vagyok!

Szerelmes múzsák, égi angyalok

ülnek légszomjas mellemen –

 

követem a fényt, hosszú útra vágyom!

Kérlek, kései kedves, szeress,

jöjj, légy kései párom!

Szirének közt haldoklik a költő!

 

Légy ölmelegem, légy asszonyom,

légy bölcső, hol újra születhetek:

Légy koporsóm, mit bánom én, temessetek,

csak jöjj, fuss, repülj, ölelj, szeress

 

ezüst-korunk értelmének alkonyán,

felvállalva a még nem kései örömöt:

Mert szerelmünk tavasz a télben,

nyárban, aszályban májusi eső:

 

szeretni tudó, akaró, embert egekbe emelő.

 

 

Frissítő szellő vadsága

 

Jer, kedves, jer velem

fűszálat rágcsálni,

csókolni, csókolni, csókolni

az erdei tisztáson, –

feltárni melleid kerekét,

forró öled mélyét,

átélve a tavaszi zápor dobolását,

a frissítő szellő vadságát,

és simogató szelídségét,

hogy ne csak az emlékeimben

élj tovább fűágyra terülve,

fűszálat rágcsálva csókolózás közben.

 

 

Az Idő makacs

 

Megáll, lassítja a perceket,

de az Idő makacs, halad.

Feje felett a Múlt csillagfelhői,

alatta a pórázon tartott évek.

 

Ha tudná, szóra bírná a halált.

Bele is férne a tenyerébe.

S ha szorosan hozzásimulhatna,

életre keltené valamiért a semmit.

 

Hej, Kaspi cicám

 

Hej, Kaspi cicám merre jár a gazdád,

Látod-e könnyeit, csókolod-e arcát?

Látod-e mosolyát, hallod-e hangját,

Hallod-e dobbanni szíve harangját?

 

Hej, Kaspi cicám messze vagyok tőled,

Elhagyott a gazdád, emlék lett belőled.

Kérlek vigyázz reá, vigyázz mosolyára,

Vigyázz könnyeire, figyelj a gondjára!

 

Ha ölébe ültet, mond meg neki, kérlek,

Ne feledje csókját a költő emlékének!

Szerette a költő, szereti még ma is:

Ilyen lett a világ, nem a költő hamis!

 

Hej, Kaspi cicám rögös az én utam.

Kis éji zenében halk fuvolafutam.

Éjjel nincsen nappal, halott minden virág!

Kaspi cicám, Kaspi! Miért ilyen a világ?

 

Csókoltatlak Kaspi, csókoltatnám Őt is!

Lennék nála nagy fa, kemény, mint a kőris.

Lennék támaszának kezdete és vége.

Lennék bizalmának hite és reménye.

 

Tudnod kell jó Kaspi, én voltam a végzet:

Mi maradt belőlem? Néhány bölcs idézet.

Ím a bölcs most szótlan, s szótlanul is dadog,

Üres utcák kövén egyedül ódalog.

 

Esténként előtte tolla, meg egy papír,

Láza ledöntötte, tán téged szóra bír:

Megköszöni néked igaz barátságod:

Csókoltatja gazdád: add át, ha te látod!

 

 

Veled halok szenvedéllyel

 

Egykor pihegve zuhantunk

öled mélyébe kedvesem,

ma valóban távol a messzeség,

már nincs hová, és nincs miért.

 

A csókok íze távolít,

úgy pislákol a gyertya fénye,

mint, szemed kékje, –

s feketéje, – a mély mélye.

 

Egykor hittük, ez kezdet,

és nem lesz soha, soha vége.

Mint a Nap – bús lementébe,

fenséges e pusztulás:

 

A sötét éjbe emel a szó,

fekete lyuk, űri métely,

s a csillagok részletében

veled halok szenvedéllyel.

 

 

Vágyam, jer, gyere

 

Idős ujjaim násztánca,

csendes, ritmikus mozgása,

már ráncos, reszkető, kezem,

tenyerem le s fel ingása,

nedve s ingersüllyedése,

arcod titkos ránc-simítása,

s hetyke melled puha fészke,

szemed vágya szemed fénye

könnyeim rejteke:

őszi vágyam jer, gyere,

téli vágyam, jer, gyere…

 

 

Csendesedek

 

Ha nem is kiabál,

hangoskodik velem

az élet.

Csendesedek.

A félelem nem barátom.

A csend

a bölcsek fizetsége.

S én napról napra

gazdagabb vagyok.

 

Hiszem

 

Nem titkoltam,

ha a sors kivetett a karjaiból,

s ha a képzeletbeli napnyugta végére

a feledés homályába vész a reggel.

Könnyeim rámpirította a hajnal.

Mégis, hiszem, ami fáj,

az nem mindig szomorú.

Ami fáj, – az nem mindig szomorú.

 

 

Sehová a semmiért

 

Kitomboltam magamból a szerelmet.

Tudatom, testem izomláztól ténfereg.

Valahol a távolból kajánul fintorog,

ami igazából sosem volt:

 

Kopott testemmel

kopott asszonyisten oltára előtt

látomást látva térdelek.

Vágyam halott.

 

Magját nem őrli már,

se szél, se szerelemmolnár:

Úgy voltál nekem,

hogy igaz s valódi

sosem voltál.

 

Messziről jöttél s már,

a távoli messze vagy:

Lassan én is tovamegyek,

óh ti villámot szikrázó egek:

sehová a semmiért.

 

 

Amíg van időm

 

szemem pillája

arcom redői mögül

előveszlek

fűbe terítem vágyam

gyermeki vággyal

ifjúkori bájjal

leheveredünk

a barackfa alá

felettünk az ágon

galambok turbékolnak

 

szeretlek

míg van időm

velőmig hatolt

szerelmed

egy pillanatig se késsen

a köszönet

 

s ha majd

továbbsodor az élet

befészkelem magam

szemed sarkába

könnyeid

és mosolyod közé

 

Kései vágy

 

kiszáradtam

te mégis

előcsalogatod nedveim

tomboló

szeszélyes árként

zúdulnak alá

az őszi éjszakában

 

felhajtott szoknyával

fürgén belegyalogolsz

sorsom zúgójába

combodat mossák

a szerelmes habok

 

káprázik szemem

titokzatos köd borítja

párássá teszi

a már ősszé szelídült korom

de bennem

már az édes

a lidérces és démoni

látványtól is

csitulni kezd a kései vágy

 

Túl a hatvanon

 

én még

mennék feléd

de te már

távolodsz tőlem

mint az egykori dolgok

fogyóban

a lobogás

és a hogyan

megmaradt titkaim

túl a hatvanon

futni hagyom

hírnöknek

a végtelenbe

 

Titkos félhomályban

 

az őszi sötét

kabátja mögé bújik

a csend

a máskor oly

kíváncsi hold

szemérmesen tekint

az estharangtól szentelt

tájra

 

az az egy két

utcai lámpa

félig vagy tán egészen

lecsukja a szemét

a titkos félhomályban

átöleli

a szerelem a vágyat

már nem is számítanak

a csak percemberek

 

Magány

 

bealkonyult

a puritán

szürke

szoba

sarkában

egyedül kuporog

a kifakult csontú

magány

 

pedig

nem kell nagy ágy

a

nagy szerelemhez.

 

Egykor

 

egykor

két kezed vasmarkától

párologtak nedveink

szélfutta

aranysárga mezőként

ringtunk

fel s alá

búzavirágkendővel bekötött szemű

pipacs árnyékában

 

Évforduló

 

én nélküled

levél nélküli

kopár fa vagyok

gyökértelen

 

ma

odafenn csillag

idelent

riadt gyertya ragyog

derengő itt lenn

fénylő uránuszi odafenn

 

jégfalu otthonom ablakában

tört gyertya ég

szobám légüres

néha gyermekzajjal álld meg az úr

 

az unokák sírnak

keresik a zitamamát

nem értik a hiányt

velem együtt keresik

a megfoghatatlant

 

Csendre hajtottam fejem

 

tegnap

újra temetődben jártam

mióta elmentél

társam a tetemre hívott

foltos hiány

 

szerelmem

fantom-ölére bújva

nem érzem csókod

kezed kérdező érintését

csak belülről látom

szemed huncut fényét

nem mellettem alszol

és én nem látom

kócos ébredésed

 

lakásom mohaillata helyett

az őszi temető ózonját érzem

a gyertya a fenyő

és az áhítat

könnyes szagát

az emlékező gyertyák ölelésében

csendre hajtottam fejem.

 

 

Mea culpa

 

bocsánatért esdekel az alázat

kérkedik ki arcon verte

dicsőség vagy gyalázat

mea culpa

mea maxima culpa

 

 

Kérd meg a rózsát

 

Kérd meg a rózsát

veled énekeljen

s adja neked harmatát

kérd a szerelemtől

tüzes Napot

ne szárítsa föl a harmatot

 

melegítsen

szélfútta felhőt

rózsadalban

simongó szellőt

esőjéből harmat legyen

rózsavízből dallam legyen

hogy a rózsa énekeljen…

 

Hajnalarcú lányka

 

Tearózsaszirom rajza homlokomon

tavaszi barázda hajnalarcú lányka

hej de nagyon vágyom hűs csókod a számon

 

Hajnalarcú lányka hajnalfény virágja

sárga tearózsa könnyeid nektárja

megszólító illat köszönöm hogy itt vagy

 

tavaszarcú álom ölelésed vágyom

sárgatearózsa szívem rabtartója

de jó rabnak lenni ölelni szeretni

ambrózia álom csillagfény virágom

 

Mennék

 

mennék tündérországba

álomkaput nyitni

hús vér szerelmet

emberszóra bírni

 

mennék a halálba

feltámadást vinni

öröklét kelyhéből

nektárcsókot inni

 

Kérlek, írj nekem

 

Kérlek, írj nekem,

én szeretném a szavakat,

mit küldenél!

Ha benned elakad a gondolat,

gondold azt, hogy ott vagyok

holdudvarodban…

Ott, szeretnek a csillagok,

szeretnek a nappalok,

a tőled átvirrasztott éjszakák;

s kérhetem Aphrodité vigaszát.

Te csak írj, ha nem jöhetsz:

a levélpapíron át – ölelsz, és én,

majd megcsókolom a papírt,

mely szerelmes kéztől érkezik!

 

Tűzima

 

meggyötört és csapzott

férfiszemérem szólal fel zengeni

testünk és lelkünk dicséretét

emberillatú az éjszaka

verejtékes hajnalainkban

könnyeddel játszik ki bántja

törékeny termeted

fátyolos szemed hajnalpírvirágát

telt karjaid fűzfaágát

remegő kezem fond koszorúba

 

verejtékező bőrömön érzem

nedved reszketésed

csókjainkban elakad dicsérő szavam

óh asszonyi lélek vágyam dicsérget

tűz imával téged

vágyaink tengerében

óceánná tágul a lélek vihara

 

kristálytestedben a hajnal

zöldülő szemű vérpiros szörnyeteg

óh leány ölj vagy ölelj meg

csillagszemed hajnaltüzével.

mit bánom én halál vagy élet

mit is tehetnék mást ha így

csak így szerethetlek téged

 

Égitestek

 

te vagy a büszke Holdleány

és én az örök Nap fia

én napsütte karjaimban tartalak

te holdfészket raksz az éj

szerelmes hajnalaiba

 

bíborban ringanak melleid

melengnek a tüzes napcsóvában

te nem kéred számon a Napfi tetteit

éji büszkeséged holdudvarában

 

a Napfi tüzétől követelőn csókolsz

lám kíváncsi rám a kíváncsi szád

jaj Holdleányszerelem az égi fényben

már nem is érdekel mi lesz ezután

 

Vártalak

 

Vártalak,

mint a reggel a Napot,

mint a múló tegnap a holnapot.

 

Vártalak,

Mint a szomjúzó a tiszta vizet,

vártalak,

mint a hűségében hívő

a tiszta hitet,

 

mint zsongó – bongó méhek

az akácvirágot:

 

látod, vártalak,

mint még más soha

együtt élni egy csodás világot.

 

Csak szólj nekem

 

csak szólj nekem és én leszek a végzet

ha a szerelmes szó hiányát érzed

csak szólj nekem és én leszek az ágyad

hol megpihenhetsz én elringatnálak

csak szólj nekem jeged tüzemmel oltom

remegve ne fázz százszor ezerszer ölellek

csak szólj nekem s a pokolba is követlek

angyalüzenetet vinni csókkehelyből nektárt inni

csak szólj nekem én hosszú utamra lépek

ha utam végére érek te leszel a nyughelyem

 

Vérszerződés

 

Hogy vártalak, ne kérdezd,

nálam hosszú hajad kíváncsin

kuszálja a murai szél.

Gondolataid velem pulzálnak,

csábító illatod a távolból is

ideér.

 

Ideér s megérint,

várva téged, engem szeret,

hogy vártalak, ne kérdezd,

érezd, miért kérdezgeted?

 

Érezned, értened és tudnod kell,

ha itt felkel a Nap, veled ébred,

s ha a nappalokat kérded,

azok szótlanok: nem vagy itt!

Az üres szólamok, meg kinek, miért?

Hinni az emberben,

a szerelmes asszonyi vágynak:

nekem

önmagamért az egész kell

útitársként útitársnak.

 

Az alkonyest a madárdallal

rólunk szól, meg a várakozásról.

A csókjaidról, – a gyengéden lágyról,

s az akarnok keményről.

A bizalomról, a beteljesülő

Reményről.

 

Az újezredi éjszakák álmodozók.

Bennük, mint rendhagyó mesében

a törpéből is lehetnek Óriások,

s a csillagfényű csodamanók

szerelmes útmutatók.

 

Egyszer egészen ideérj!

Ne félj megtenni az esküt,

amit a szerelmes asszonynak

meg kell tennie az emberéért!

 

A kéz a kézért,

és a közös alázat

legnyilvánvalóbb szentségéért:

Az első közös vérért!

Isteni bizalomban aláírni

jövőnk Vérszerződését…

 

Ez már nekem is fáj

 

A kesergő könnycseppek

leperegnek az arcodról,

a téli Nap fényében

ott csillog a bántás.

Riadt szemedben

fáj a néma csend,

nem hallatszik el szívedig

a féltő kiáltás.

 

Nem dereng fel

az ébredő reggel.

Zavaros szemekkel

a „sehovába” nézel.

 

Nem is veszed észre:

Könnyeid nem értünk peregnek,

csak az eltévedt percnek.

Te így azt sem veszed észre,

ez már nekem is fáj.

 

Repülni utánad

 

Ha élni tudnék,

élni tudnék „veled több” életet,

nem sírnék titokban,

befelé hullt könnyeket.

 

Nem szoríthatnának,

fekélyes gondolatvágyak,

s a Nap fényétől látnám arcod.

Sötétségében „pihent” agyam

helyet adna

a reggelt simító napsugárnak:

 

Ha mindent tudnék,

repülni tudnék,

repülnék, mennék utánad…

 

Mikor még nem voltál

 

Én nem tudtam sokáig, mit is jelent – igazán –

szeretni. Most fogod a kezem, s az én kérgesem

féltve borzolja kacér fürtjeid. Érezlek és látlak!

Az azúr és a szivárvány között látok, egy már

nem szirént, már nem csak álmaimban, értem,

miattam nevetni.

Látom a vágytól, s a varázstól párás íriszed,

mellemen érzem szíved, és a jövőnk dobbanását.

Mit is mondhatnék többet és bölcsebbet az

őszinte – szeretleknél –, s mit adhatnék többet a

téged ölelő, kérges két kezemnél?

***

Mikor még nem voltál, nem értettem a szél sietségét,

a madarak énekét, nem tudtam, miért suttognak

az őszi lugason a megsárgult levelek.

Most már tudom, ha értelmetlen az élet, szélként,

viharként rohan az arctalan végzetébe.

***

 

Már tudom, te kellettél nekem. Nélküled, remeteként,

sötét erdőben éltem, s magányos társaim

voltak a mohák és a fák.

Most már téged szolgálva földig hajolnak előtted

a bükkök és a tölgyek, s a zöld levelek titkait

megfejtette már a mohaágyon nyugvó idő.

***

Kedvesem! Az „álmok nem hazudnak”! Kicsi

laknak, kicsi zúgnak, fehér falu meszelt szobának

rabjaként, asszonyként, asszonyodként szeretlek.

Látod, ott fenn, az éji azúrban, a Hold és a Csillagok

reánk nevetnek. Kérges kezednek puhaságát

érzem, s mégis ősi erőd ad nyugalmat.

Hiszem szerelmed, s a szód, – nagyon szeretlek

– elég! Dacos szemed fényében ég, lángol a

Vágy és a Hit; számomra éji lámpásként világít!

***

 

A bükkök és a tölgyek, a hegyek és a völgyek, a

vonuló madarak, a vad vizek s a halak, a mezei

virágok, a városok, világok, fiatal és öreg,

szalma és törek, ocsú és búza, a harang s aki

húzza, száraz lugaslevél, a fecske, ki útra kél,

kín és gyötrelem, hit és szerelem, mind – mind

te vagy nekem!

A Nap estére nyugovóra tér, s a Hold hidegen

világít. De kezed kezemig ér, s érzem, e perc, e

tett, biztonság, puha s meleg.

Óh, te kedves, halld, e szó is beleremeg! Te

vagy, és már vagyok neked!

 

Kócos hajnalok

 

Gyűrött párnák között testemet kétség marja,

tarka – barka álmom országútjait egyedül járom.

Néha, fel-felvillan egy kép, álom – mosoly,

és én kócos ébredésekről, álmokról álmodom.

A hajnal harmatos szemébe nézek, de az álom

csalfa, nincs velem;

s hogy a lázas álmomtól tisztul-e a látás. pusztába

kiáltás; hiába kiáltom a reggeli madárnak:

hess, menj! – ha nem hívja senki, nem talál oda;

akkor mindhiába a kócos hajnalok kócos álom –

mosolya…

 

Mit mondhatnék még neked

 

A Nap, a Hold, s az Isten téged nekem adott.

Kicsiny, remegő kezed a kezembe adod,

s én érzem, őzikésen asszonyi szuszogásod kéje.

Látod kicsim! Egy álom valósággá válik,

s szerelmünk, ünnepi gyertya lángja.

Fényében, két ambrózia ízű csók között

mit is mondhatnék még neked,

hogy még jobban hidd, és vállald

szerelműnk alázatát?

Hiszen angyali hangod lágy, nézésed

miattam kacér,

földöntúli sóhajtásod, s igaz vágyad

tőled – nehéz mellemen érzem.

Fehér gyolcsú lázad tisztasága,

vágyad éji lámpaként világít Jelenünk,

s Jövőnk felett.

Ajkamon érzem eperízű csókod,

s már múló álom a kezdetek kétarcúsága:

Te, vagy nekem,

s a múlt zavara – mit számít már!

Lelkem tükrében szépséged szűzi virág.

Szilaj táncú, vágyfáklyák lángja,

égi ezüsthegedűk,

pokoli tam – tam dobok hangjai kiáltják világgá:

Eggyé vált a valamikori kettő!

Kezed kétségei kezemben múlnak.

Szerelműnk tűzének tavasza

a halk dallamú szélben,

majd, – időskorunk büszke záloga.

Mit is mondhatnék még neked,

azon kívül, hogy,

szeretlek mint a Hold a Napot,

mint a múló Tegnap,

a szerelmes Holnapot.

mint zsongó – bongó méhek az akácvirágot,

mint az Úr, az általa teremtett világot.

Mint a szülő lányát, s fiát,

mint a kakukk odúját,

az általa számlált éveket,

a tölgyet, s diófát.

Mint a szó az igét, mint a porzó a bibét,

mint a száj a falatot, mint, te engem,

kinek megadatott a legőszintébb érzés:

Hát, mit is mondhatnék még mindezek felett?

Süssön hát hétágra a Nap,

harsogjon angyali harsona!

Fújjon – s zúgjon a marcona szél, –

kiáltsa világgá:

Szeretlek! S mert te is szeretsz:

71

Követlek egy életen át,

a kék égen át,

a zöld mezőn, s a virágos réten,

a sötét erdőben, a viharos Végben.

Nincstelenségben és gazdagságban,

ha kell palotában, ha kell az út porában;

arccal a simongó fénynek, s a kóbor szélnek,

szétszórni szilaj, majd csendes hunyorú

szikraként

szerelmünk termésének megharcolt magjait:

Életünk holnapjait, lezárt időnk végével,

ne hiába fedje le fátylával az Ősz.

72

A gyászév után

Testem zavart,

s elmém verejtékben vergődik.

Életem tanulságreptétől

vagyok garabonciása

e megvallatott földnek.

Emberarcú halottak rajzanak

kitágult ereim párafelhői felett:

csak lassan alél bennem

a sértett és dühödt hormon.

Ingerhabjaimban alámerül

a távolodó Múlt:

Utolsó utam, mégis az első,

érzéseimben már

lágy fuvallatként simong

gyászom örökölt

hogyan továbbja.

Garabonciás vérem lüktet.

Elmém s szívem érzi:

már nem minden hiába.

Már nem minden hiába!

 

Asszonyillat

 

Én de régen voltam

asszonytestű ágyban

asszonyillatával

telítve a vággyal

 

Asszonytestre vágyom

asszony-ember ágyra

asszonyillatával

telített szobába.

 

Melle melegére

csóktól csókos szájra

asszonytól kapható

isteni csodára.

 

Asszony nélkül múlnak

fölöttem az évek

nem maradtak mások

csak az emlékképek

 

Jer – gyere asszony

hozzám boldogságra

hozzon szép megváltást

kettőnk gyötrő vágya

 

Néhány Kati, Róza, és egy-két Adél

 

Még valamilyen furcsa, érző hapsi vagyok,

egy ősz hajú pók – banális gondolatokkal.

Bár átéltem száz s ezer vihart,

kidobott, kimart magából a szerelmes ágy.

Ágálok ellene, az ágy is hívna,

de csak a gondolatom bírja,

mit benne tennem kellene.

 

Már csak a kedves külleme,

becéző szava, túrós rétese,

a húsleves illata,

ami igazából csábít.

 

Hatvan nyár és tél, millió pillanat.

Néhány Kati, Róza és egy – két Adél

somolygó tanúja a vágy diadalának.

Felejteni bír az SZTK-s szemüveg,

protézisem, meg az epém hiánya…

 

Istenem, – így jártam,

s bár így minden hiába:

Azért a nő tavaszillatától,

néha, még jojózik a szemem…

 

Kései szerelem

 

Halld meg bús énekem kései kedves, ki távol

vagy tőlem, s mégis oly közel; ki álomországom

otthonában fáradt szívemmel ölelkezel.

Halld meg hívó szavam, kellj útra: szállj szerelmes

– szabad szelek szárnyán! Várlak én…

Magamban, s magam börtönének rabja vagyok…

Nem vidítanak fel ölelő karok, csillagmezei

csókok, nem ébresztenek kócos hajnalok…

Magamban vagyok, magamban élek:

Kérlek, légy oly szabad madár, ki ha hívják,

odatalál, hol börtönömben rab lehet, kiért börtönöm

ajtajából kiverem a vasszeget…

Madár rabként madár nem lehet. Rabőr rabként

nem igazán szeret. Én a Kékmadár őre vagyok.

Szerelmes múzsák, égi angyalok ülnek légszomjas

mellemen:

Követem a Fényt, hosszú útra vágyom. Kérlek,

kései kedves, légy velem! Jöjj, kései párom!

Szirének közt haldoklik a költő!

Légy ölmelegem, légy asszonyom, légy bölcső,

hol újra születhetek! Légy koporsóm, – mit bánom

én, temessetek! Csak jöjj, fuss, ölelj, szeress

ezüstkorunk ételmének alkonyán, büszkén

felvállalva a még nem kései örömöt:

Szerelmünk tavasz a télben. Nyárban, aszályban

májusi eső: szeretni tudó, akaró, és embert felemelő…

 

Olyan, elégia, féle

Nem hittem el, van – ilyen.

Egykor kiröhögtem ki panaszolta.

Ma már csak én is gondolatától izzadok.

Gondolataim megkopott emlékkönyv lapok.

 

Óh, a nő, az isteni nő!

S az érzés, mit adni tud!

S hiánya!

Meg, mi miatta borzol néha férfi-ideget!

Még emlékszem.

Már csak emlékszem.

Mikor behunyt szeme mögött,

bár, barna volt, ott bujkált szőke-léte,

mikor vad ölelése, s csókja volt a döbbenet.

Csacsogásában lényegtelen volt a mondat,

– én sem értettem, ő sem vette észre –

lényege – volt, a pillanatvarázs, meg még a többi

asszonyi báj, már-már mennyei praktika;

így együtt tett – tettre-készre.

 

Gondoltam, így ennyi év után,

a régi érzések miatt kissé – setén – sután,

valami elégia félébe öntöm a hiányt,

így – valahogy kielégülni vágyva.

Óh, te kedves! Te tökéletes. Te csoda!

Beteg már a férfi, recsegő csont,

a jó öreg, kedves bolond:

Csak a vágya maradt – mára…

 

Értünk szól a harang

 

Korán szól a hajnal

a vénülő legénynek:

Fájó derékkal, isiászos háttal

hamar van a reggel.

 

Kávét kortyolgatva

füstfelhőburokban,

öreg és hűséges fotelom

karjai közül nézlek kedves;

te még, – vagy már, így

nem ölelhetsz – engem.

 

Még alszol, s én vágyakozva,

gyönyörködve nézem,

mikor elfordulsz kelet felé,

álmodban is érzékelve

a dombok mögül

kíváncsi fürgeséggel előbúvó

aranyecsettel festett képet:

 

Borzos hajad tincseit,

pihe – puha szőrzeted

helyettem is borzolja,

az ablakon át beszökő

kora nyári szellő;

borzolja a függöny redőit is.

 

Lám! Fejed felett

kecsesesen hajlongnak

a habfehér tüllbalerinák!

Simogatják, meg – meg érintve

alvó arcod, a mosolygó szád.

 

A merengő reggeli csendet

eltöri a bachi fugaként

első imára szólító,

felzúgó giling – galang.

Füsti fecskepár,

fehér galamb húz el

a hársfák felett.

 

Te alszol még,

én téged nézlek,

és érzem:

Értünk szól kedves

(de leginkább érted)

a harang.

 

 

Nappalok és éjszakák

 

Én szabadnak születtem,

mégis rabmadár vagyok.

Bezárt a sötétség,

nem engednek a hajnalok.

Nem tudom széttörni

a börtönöm ajtaját:

bilincsemnek súlya van:

nappalok és éjszakák.

Nem hoz a hajnal, fényt,

nem világítja az éjszakát:

Uram, tiszta az én lelkem,

elfelejtette már indulatát.

Átölelné a Napban a Fényt,

már rabbá tenné az éjszakát,

dalt dalolna kék égen át:

a hajnal bíbor indulatát…

 

Reszkető kezed

 

Voltam, vagyok, leszek,

ha majd lecsendesedek,

lecsendesedik benned is

a nemcsak tévedés.

 

Talán még jutna nekem

belőled egy villanásnyi perc,

egy csók – egy ölelés,

de időm lecsengett,

az élet, a valóság mást akart.

 

Majd, egykor, ha,

a lenyugvó Napba nézel,

fel, a szerelemvágytól

násztánc-cikázó fecskékre,

a gomolygó felhők fölé,

egykori lépteim nyomát kutatva

életem égi úti porában:

 

álmaidban,

feltörő vágyaid nyomában

mindig ott leszek

veled:

Kóchajad

hűsítő szellőként simogatva,

szivárványkönnyeid

vízesésén átbújva

szemeidbe fészkelem magam,

s megfogom reszkető kezed.

 

Az álom nyárillatú

háttérében

közeledik az alkony.

A mohaillatú fák,

a túlparti kéklő hegyek

megértik – a titkot.

 

A kakukk az időt számolja.

Az egykor volt élet rengetegéből

előbukkan egy őz család.

Ránk mosolyognak.

Fogásom szorítása,

csillapodik, őszinte,

erős, mégis szelíd;

lassan megnyugszik

reszkető kezed.

 

Látomás

 

Előtte semmi.

Mögötte senki.

Háttal áll,

mint mindig.

Arcát

álcaként, vagy szégyenében

jótékony köd takarja.

Hosszú ruháján

már több a tarka,

mint az egykor volt fehér.

 

Magányos, madárijesztő

az egyszervolt delnő.

Kitárt karjait,

balsorsát köszöntve

az ég felé tartja.

Vagy csak búcsút int

ennek, meg annak,

a délre húzó fecskéknek,

a vonuló vadludaknak.

 

Szürreális Dali,

futurista Picasso kép.

Távoli dörrenés.

Néhány cikázó villám.

A majdnem fehér ruhát

s az asszony haját

tépni, szaggatni kezdi

egy ki tudja honnan jött alpári vihar.

 

Az őszi csend paganinis ördögtánc!

Szerelmét vagy emlékét féltve

fekete karvalyként – rávijjant

a múltszaggató szélre:

kjsrrrr… kjsrrrr…

na gyere, … na gyere,…

vagy állj félre!

 

Csak az Isten a tudója,

mitől – de csend lett.

Az őszi

szürreál szivárványt szaggató szél

elinal, s az esőből is csak

a ködbe hömpölygő ár maradt.

 

Az asszony gyönyörű,

egyszerre szűz és parázna.

Már – már táncos mozdulatokkal

lerázza magáról a múltat.

Két tenyerének bölcsőbörtönéből

kiszabaduló démon

eltűnt a ködben.

 

Az évek óta bezárt szem

s a köd titka már nem titok.

Megfordul.

A mocsár már mögötte.

Mosolyog.

Valakit magához hív.

Vagy búcsút int

a kortalan szerelemnek.

 

Egykor

 

Egykor

búzavirágkék volt

szerelmet csalogató szemem.

A pukkancs-vörös pipacs

gyermeki barátom.

 

A teltmellű mezők

selyemszőke ölébe

hajtottam álomra fejem,

s az aranyló kalászok

ölmeleg

násztánc-tüzétől

sárga lángot fogott

a méhektől dongó akácos.

 

Egy fajd,

(talán kakas)

meg a felriadó tücsök

égibonájára

a hetedik ágára mászott

az aranymázba mártott Nap:

fényére árnyékot vetett

néhány bárányfelhő,

 

s már hullt, csak hullt

a lángoltó permet.

Igen.

Egykor.

Aztán

csend lett.

Még

emlékszem

a nyári színek illatára.

Mára

maradt

a Juhászi,

van Goghi emlék:

Egy bokréta

kalász,

mosoly-napraforgócsokor

a vázába.

 

Zengő hársfa

 

Felrepedt száj,

rég fogatlan!

Ölem rég volt

forró katlan.

 

Testem töppedt,

már parányi:

jöhet halál,

jöhet bármi!

 

Parázna jötte

esti csendnek:

szerelemben

eltemetnek.

 

Ifjúságom

messze, távol,

csókot kérek

a haláltól.

 

Testem, lelkem,

zengő hársfa.

Zengő hársfa

törött ága.

 

Csőrébe kap

egy madárka.

Csőrébe kap

egy madár – ma…

 

Sorsod sorsom

 

Egy

csepp

eső csepp,

eső cseppnyi

csepp cseresznye:

cseresznye szád

szomjam oltja.

 

Szenvedélytől

szűkül szemed,

gyémántkönnye,

s tested viharnedve

hullámzó tenger.

 

Arcod mosoly,

pírja májusi szivárvány.

Ölelő karjaid

szorító faágak,

szorító faágak:

imádlak! Imádlak!

 

Rekedt szavakkal

bókolok tovább is:

kecses körte melled:

szomjoltó oázis.

 

Sorsod sorsom:

sorsom végzet.

Isten így akarta!

Mennyei igézet…

 

Zsigereim

 

Én még ujjonganék karjaid között

a hangtalan sötétben,

bemutatva szerelmünk oltáráldozatát:

De zsigereim alkotórészei ellenemre lázadtak,

s atomjaira hullott már bennem a fizikai vágy.

A csábos ágy, s harcmező, nász-mentes kortünet.

Már nem jelent semmit a szerelmi elégia,

s a csókos vers, kései üzenet.

Bőröm, napszítta kéreg,

s izmom ernyedten alél, ha tettre hívják:

Merevségem mereven elutasít.

A – mit és hogyant – szégyenemre mondom,

csak álmodom, vagy kazettákról vágyom:

Bár, emlékszem, még emlékszem,

már, – csak emlékszem,

s ez minden…

 

Nyílik az ajtó,

s belép rajta, valami

csodaszép és kívánatos démon, éji álom.

Párom illatos virágként „letépésére” vár.

Éji szekrényemről megszólító vizespohár,

s izgatott Kékpirulám néz rám esengve:

Hátha!

Zsigereimben a vér is kékké válik,

s az állig felhúzott takaróm aláhull a mélybe:

 

Jó doktorom! Megérte az árát!

Bár drága, s az áfát visszaigényelni nem lehet:

A múló évek kacér tettét és hosszát igazolta a

vágy;

e már majd’ elfelejtett, – kései mennybemenet…

Világosság gyúl, aztán sötét,

szikrák szóródnak szét a ránk-találó estben:

Elégiákban, és pőre versben nyiladozik

a Kékpirulás tudomány:

A nem kívánt, és el nem hihető rész: – törlendő…

 

Még nem szól a kakas

 

Sötét van.

Még nem szól a kakas.

Éji gyertyafényben

a köd füstöt szitál.

 

Korhadó, vén, beteg fa

ne hozzon gyümölcsöt!

Nem beteg,

nem kell neki orvos.

 

Titkolnám, – minek, hiába.

Arcod sötétben simogatva

reszket aszalódott kezem.

 

Tennék, lennék még ellene,

de meszes forgóimon

már soha meg nem történő

vad és szelíd vágyakat forgolódva

kakasszóra rövidebbek az éjszakák.

 

Könnyem porló eső

hosszú szárazság után.

Éber álomban

sokszor gondolok arra, –

kedves, vajon, emlékezni fogsz,

s ti, emlékezni fogtok – e rám?

 

Naaa, – nem most, – minek, –

nem korán, – később, – talán, –

trallala… trallala… egy rigófüttyös

szélborzolta koradélután…

 

 

Gyűrű versek esküvőre

 

1.

Két kis gyűrű a párnánkon,

két kis könnycsepp szempillánkon.

Arany gyűrűk, gyémánt könnyek:

boldog percek, s évek jönnek.

Két kis gyűrű a párnánkon,

rózsa virul az orcánkon:

boldogságot, s kéklő eget:

ezt kívánjuk mi – gyerekek.

2.

Két kis gyűrű, csengő bongó,

két kis gyermek, pörgő forgó.

Fehérruhás rózsabokor.

az arcokon boldog mosoly.

Fehér ruha, rózsa ara,

büszke anya, büszke apa,

zengve zengő giling galang:

esküvőre szól a harang.

 

Pille szállt a homlokomra

 

Pille szállt a homlokomra,

éjfélre jár…

Fáradt fényű lámpám

figyelmez a szóra.

Ránézek a pillangóra:

Pille… pille… több kell neked

fáradt szemek énekénél

 

Melegágy és könnypatak,

szerelmetes szerelem,

körbe – körbe szédülés,

pille pilleszédülés, és én,

hogy elkérjem istenedtől

erényednek kulcsát:

 

mert velőm maghasadás!

Oly robbanó, oly furcsa,

mi csak másoknak idegen.

Pille, pille, halj meg kicsit,

hogy életre szerethesselek!

 

A derengő reggel fénye figyelmez.

Homokórámon peregnek a percek.

időm fogyó, de én itt vagyok

fényes csillagmanó, s mit bánom én,

ha csak egy nap is veled az élet:

élek, aztán jöhet a búcsúztató!

 

Beteg szívemben perceg a szú –

és mégis, holdkoszorú ölelésed:

Pillém vagy nekem, s könnyű pilleálom.

Pille álmú mosoly hajnali lámpámon.

 

A boldogság hangja

 

Egy nehéz éj után

harmatos-izzadtan,

ballábbal kelt fel a Reggel.

 

Mily’ csodálatos a világ.

A hajnal színei életre keltették

vágyaim,

s talán még titkaim van Goghi illatát is

hátára vette a fürge szél.

 

Isten – tudja, mit akar.

Én mégis tűnődök rajta:

Értelme – van-e még

felébreszteni a szeretetet?

 

Otthonom templomi áldás.

Kegyelem – szépség.

Vendégmarasztaló asztalomon

véremből szüretelt a bor,

de mérték az érték.

 

Így, a vége felé

ezüstfehér fejem

s néha reszket kezem,

érintésem mégis

simongó szerelem – baráti ölelés.

Szemem értelemszikrája

Fény és Szeretet.

 

S ha, néha, még elringat öled,

szerelmem meleg takaró.

Születésem már múló pillanat

Sorsom zarándokút.

 

S ha majd végleg

nevemen szólít a lélekharang,

s kiben mindig hittem,

becsukja mögöttem az ajtót,

én a Titkok Házán

titokban kinyitok egy ablakot:

egy utolsó – könnyes ölelésre:

 

Te majd ne lepődj meg

a szférák és hárfák zenéjén,

ha majd túlvilági

szeretleket mennydörgök

a Boldogság Hangján…

 

Tovatűnt az ifjúság

 

Szeptember végi hangulatában

tovatűnt, ár láztalan az ifjúság;

öreglegényként, – kóbor szélként

éli megmaradt életét.

 

Őszült kevélységét, vihardúlt,

kék óceánok mélye rejti,

ott, a távoli, égi hajóúton;

az azúr, s mégis szürke korallok között.

 

Bár néha – néha győzött,

hitt, látott és hallott,

színt vallott és vallatott:

most páros mankóval hóna alatt,

púpként vonszolja éveinek terheit.

 

Párazsigereiben, keskeny résen,

az öregkori lázálmoktól

néha még testet ölt a vágy,

s színt téveszt a képzelet.

 

Az emlékkönyvek titkos lapjain

még éli huncutkodó életét,

de a –miérteket – valamiért

már majdnem elfeledte…

 

Repülj dalom

 

Susognék neked rózsák illatáról,

mesélnék neked Esthajnal sugárról:

Repülj dalom, repülj, halld, énekelek,

üdvözöld szerényen e szerelmes éneket!

Szólalj meg szív, forrj vér, ébredj álom!

Nappalod szemében éjszakádat látom.

Suttognék füledbe Istenek nászáról,

tested testem lenne, bölcsődön nászfátyol.

Repülj dalom, repülj, szállj a szelek szárnyán!

Vidd el üzenetem, s Te, Te ott várj rám, s…

én ott leszek, hol a kéklő hegyek fáradt

gyermeke az én fiam – visz az utam, megyek:

aztán, mint minden reggel,

rideg valóságban felébredek.

 

A Hold fölnevet

 

Csöndes a Ház, derűje nem ér el

a hitét vesztett ábrándok láz poézisába.

A vonuló madarak nézése perzsel.

Bölcs poéta, nélküled kel fel a reggel.

A holdfényes éjben minden csillag halott.

 

Te ezt rég nem látod, és én nem vagyok.

Fáradt gondként arcul üt a hiú ábránd,

korom eső hull, korom szivárvány.

 

Még írok neked, lámpám figyelve néz rám,

sápadt fényem árny-ösvényén lüktet neved.

Ezüsthajam borzolja rekedt harangja

az eltévedt szónak felejteni a hűtlen kedvest,

a szerelmes igéjű főnevet – nézd, halandó,

a kíváncsi Hold fölnevet!

Kedves, kíváncsi Hold, jó neked…

 

Ha nem leszek

 

Ne jöjj, ha nem leszek,

lázas kezed ne nyomja kilincsem.

Ellenedre mit is tegyek,

mind’ hiába, mit is tennék.

 

Halott tested varázsa, a csalfa

lélek vándorlása halott emlék.

Ezüst fonatú hajamból

tincsem adtam, nem sirattam.

 

Őszi alkonyom miért nem akarom,

bármily sértett hiány alázatom.

Lángol, ég, pokol s az ég,

hunyor csillag veszte minden este.

 

Mintha haldokló havasi gyopár lennék,

kalpagodra ülnék, érezzem, drága emlék:

Neked adtam. Nem sirattam.

 

Zöldülő szemedben

 

Várásodban lassan telik az óra.

A perzselő percek a szürke mutatója.

Kopárak a tavaszi fák, megannyi árnyalak:

értik, tudják, hogyan vártalak.

Éji fényed vásott ruhámon lebeg.

 

Rezzenő a csend,

A kéklő távolból érzem, vágyom,

a bú és derű kíváncsi könnye

hozzám vezet.

 

Fáradó fények törik

az elátkozott csendet.

Nehogy elfelejtsed!

Siessetek, porzón peregjetek

percegő percek!

 

Látni vágyom fehér ruhádon

tested és lelked alázatát.

Mit most érzek szomjazó epedés.

Holtan heverni vágyom

másért lázadó ifjúságom.

 

Zöldülő szemedben lennék

csalfaságod örök rabja,

míg a múló idő, a fekete gyász,

emlékként, tested leplével

végleg betakarja.

 

De addig tűnő az idő,

térben sok és kevés.

Hogy igaz legyen az igaz,

elég volt a vert múlt –

és a múlt rettegés.

 

Ami a voltban rég letűnt, múló emlék.

Zöldülő szemedben jelened vagyok,

S ha kell, őrző angyalod:

Lennék én a jövőd, nem hulló csillagod.

 

Égi fény, hogy láss, hogy újra élj!

Ha hozzád lépek, hadd fogjam én

remegő kezed, s te hagyd érezni,

ne csak álmodd álmodó világod!

 

Én félőn vigyázlak.

Ölelésem, csókom, vágyam igaz.

Érted vetett ágyam tőled meleg.

 

Kínzó örömöm hadd legyen ezüst ifjúságom.

Hajad fehérjében az ezüst esti herba teádon.

Zöldülő szemedben gyémántból könnyek

Öntözze hát vágyad,

az örök – lét és nem lét himnuszát.

 

Én könnyű álmom viharlámpásként vigyázom,

s kínálom, esti fényben csendesedni.

Remegő kezed kezembe hagyd kérgesedni,

hadd hajoljanak meg előtted a fák,

 

előttem a viharló gondok, ha az út végén

zöldülő szemedbe szerelmet suttogok

remegő kezedet fogva, én a

zöldülő szemed foglya,

a zöldülő szemed örök foglya.

 

A magányos és a pók

 

A délutáni csendre ráköszön az este,

a magányos faliképre árnyat sző a Hold.

Egy ősz hajú árny egyedül bolyong

a füstszagú szobában, – lám,

hiába volt egykor ifjú, szerelmes bolond.

 

Mára megmaradt társa a szobasarki pók,

meg egy büdös bagó, – füstjének

kékes szürkesége palástként simul

a csendesen ziháló, meggörnyedt testre.

 

A csendes este égbekiáltó igazságtalanság.

Halkan szólítja a kislak felett rebbenő,

az Éden álomhegye felé induló Kékmadarat,

de a vágyvilági szárnyas

nem hallja a meggyötört szavakat,

s nem viszi el az ősz hajú keservét

az igazságosztó istenekhez – csodát tenni.

 

A feltámadó, már – már dühödt szél sem tudja

a magányos nevét, – nem is kiáltja világgá!

A pók, a már sötét szobában selyemfonalaiból szőtt

párnái közt a másik oldalára fordul.

 

Egy árny töri ketté az éjszakai csendet,

gyufa sercen, s egy bagóillatú denevér

rámosolyog életének társára.

 

Mit számít már

 

Mit számít már a hétfő, vagy a kedd,

a napok nyomtalanul múlnak.

Őszi alkonyomban hallgatnak a fák,

s kinn, a kerti széken ülve

nem hallom a madarak énekét,

kertemben a nyíló virág is

már csak őszi rózsa, krizantém.

 

Hinnék mást én, de már tudom,

a megvallatott élet elpazarolta perceit.

S itt, – az élet hátsó peremén –

már csak emlékeimben érzem én

a vasárnapok múló hangulatát.

 

Az elejét letudtam,

a közepe alig számít.

Vajon milyen lesz a vége,

ha majd én is kóbor ködpamacsként

az égre úszom,

s árnyékomat, melyet unokáimra vetek

bearanyozza a nyugodni készülő Nap?