Egy vagyok a végtelennel

 

Riersch Zoltán tizenhetedik verses kötete elé

néhány gondolat

 

 

Riersch Zoltánt még a nagykanizsai Halis István Városi

Könyvtár munkatársaként ismertem meg, azóta

évtizedek teltek el, viszont az irodalmi és kulturális

életben a kapcsolat állandósult.

Lám, a tizenhetedik kötetének verseit olvasgatva,

rendezgetve, ízlelgetem a szép zalai kifejezésekkel,

költői jelzőkkel, hasonlatokkal tűzdelt értékes mondanivalókat

tartalmazó verseket, mint Zalából elszármazott,

de ős-zalainak valló író, költő, kritikus.

Korábban is már előfordult, hogy szerkesztettem

Riersch Zoltán kötetét, akkor is az fogta meg irodalmi

értéket kereső lelkivilágom, hogy Zoltán nagyon változatosan,

költőien fogalmazott bármilyen témában is

írta meg a mondanivalóját.

„Egy vagyok a végtelennel” című kötet versei szabad

versben adja közkinccsé érzésvilágát, lelki tükörképét.

Így fogalmaz, zárja le a versét:.. „Letűnt szerelmem

megpihen / az üvöltő csend karjai között. / A

távolban egy vagyok / a kéklő végtelennel./” A hetvenes

években járva már kezd beletörődni a szerelem

elmúlásába s „átengedi az üvöltő csend karjai közé”,

az életvitelét. Önmaga meg egyesül a „kéklő végtelennel.”

No, ez csak költő kép, hiszen Riersch Zoltán

tele van még életörömmel, költői tettel, vannak még

6

tervei, hiszen az Élet mindennap meglepi valami életkihívással,

tenni valóval...

E kötetben hat ciklusban adja közkinccsé verseit,

osztja meg az Olvasóval a lelkivilágát, megélt mindennapjainak,

Istenbe vetett hitét. A szeretet, a szerelem

soha nem múlhat el, ahogy ezt a „Még mindig,

neked” című vers első versszakában írja. „Még mindig

szeretlek. / Még néhány percet lenne jó / kecses

karjaid közt tölteni / esti gyertya táncoló fényében, /

simogató, lágy esti szélben./” Vagy a „Mindenütt ott

van, aki szívünkben lakik” című vers szép sorai adnak

vissza az elmében való elmélyüléshez. ... „Tudtam,

éreztem létezésed, / illatod nem volt csalóka álom.

/Úgy nézném még édes arcod, / a szerelem túlról, hét

határról./” A „Szerelem örök, a Szerelem nem múlhat

el soha”, írom én is egyik versemben. Ez így emberi,

így őszinte... És a család, a szülő-szeretet sem múlhat

el soha, az emléküket sem lehet lefelejteni, ahogy ezt

tapasztaljuk a második ciklusban olvasható versekben

1. Az emléket adó, őrző táj, a falu, a Balaton, az életének

töredékei, mind, mind meghatározták életútját,

költői kiteljesedését. S így a tavaszok megújulásával,

az ébredő természettel pedig lélekben, érzelmi töltetben

megújul és megköszöni az Úrnak:.. „Köszönöm,

Uram / az új tavasz új illatát!” (Új tavasz, új illata)

A nyári hangulatú versei is, mind nagyon szép költői

sorokat tartalmaznak. Milyen szép ez a versszak is:...

„Én a tűzpiros pipacs, / búzavirágkék szeretője vagyok

/ Aranyban fürdet a Nap / ezüstben a Hold...”

(Aranyban, ezüstben című vers.) Nagyon kifejezők az

7

őszi hangulatú versei is. Elábrándoztat, elgondolkoztat,

de ez így van jól. S ehhez jók a szavak társítása is,

úgy érzem, hogy mindez tudatos, hogy mindenki át

tudja érezni az ő érzésvilágát. „A vén gesztenyefa

alatt / az öreg, szálkás asztalnál / emlékeimmel borozgatom.

/ A kikeletre, a tavaszra / már nem emlékszem.

/ A hosszú forró nyár / emléke is tovatűnt./”

(Szeptember után). És jön a tél, „A szürke fehér égi

takaró / kíváncsiskodik az / ezüst ruhát öltő Hold. /

Háta mögött csilingel / egy fázós csillag./” (Tél).

Az utolsó ciklus verseiben elmélyül, és belenyugszik

az eddigi elért élet-örömökben, élet-helyzetekbe, és

Istenbe vetet hite megnyugtatja lelkivilágát. Több

versében is az „Isten” az „Úr” szerepel, hisz az Istenben:

... „Bár, Istent hittem, szerettem is, / nem könnyű

a sárga rög, / mely mellemet nyomja./” (Nem könnyű

a sárga rög). S így zárja a másik nagyon szép versét.

... „Lelkem majd a csillagok / ölelésében a felhők felett

/ tovább, az Úrhoz szárnyal: / itt a Földön szeretteimnek

/ örökül hagyom a verseimet./” (A nagy utazás

előtt). És a záró versben: ... „Uram kérlek,mondd,

/ mit ad még az ég? / Milyen lesz még a holnap? /” És

a vége: ... „Köszönöm, hogy voltál!/ (Belefontalak a

gondolataimba). A záró ciklus Riersch Zoltán mély

érzelmű lelki meditációival záró versek, elgondolkoztatnak,

talán új érzelmeket sugallnak, és az Istenbe

vetett hitet pedig megerősítik a lelkivilágunkban, mert

Istennek köszönhetjük életünk, és írói, költő, vagy

művészi pályafutásunk. Ezt a pályát pedig művészi

lélek és Istenbe vetett hit nélkül nem lehet kiteljesíte8

ni, közkinccsé tenni, átadni az utódoknak, a jövő generációjának,

a bennünket szerető Olvasóknak.

Jó néhány éve ismerem Riersch Zoltánt, a művészi

lelkületű költőt, a zalai romantikus szerelemtől ittas,

„földön járó szabadságra született” tizenhét kötetes

szerzőt. A szerzőnek kívánom, hogy ez a HITE soha

ne hagyja el, mindnyájan Isten kezében vagyunk és

azzal a talentummal alkotunk, amit az Úr ajándékozott

számunkra. Őszinte zalai szívvel, nagy tisztelettel

ajánlom a Kedves Olvasónak e kötet költőien, szépen

és értelemhez, szívhez írt verseket.

 

Kanizsa József,

a Magyar Kultúra Lovagja,

zalai származású író, költő, kritikus,

Kőbánya Díszpolgára, Kőbánya Év Embere

 

 

 

 

 

 

A felhők felett

 

Elhagyott szoba,

gyertyafény, kopott asztal.

Lassan feledésbe megy,

aki egyszer nagyon szeretett.

 

Hány tél van még vissza,

a tavasz nem árulja el.

Ami eszembe jut,

fájdalmas, egyben szép.

 

Hogy egyedül vagyok,

Isten a tudója.

Ha bezárul egy ajtó,

kinyílik egy másik.

 

Kopogtatás nélkül

egyedül lépek be rajta.

Álmaimban még sokszor

repülök a felhők fölé.

 

 

 

 

 

 

A zöldellő erdő bujaságában

 

Még ég bennem a tűz,

még szerteszórom számtalan

szerelmetes szómat.

Te még minden vagy, ami én nem.

 

Vadrózsa, kéklő nefelejcs,

illatozó fehér bodzavirág.

Életem vad és sűrű erdejében

Napsütte bársonyos tisztás.

 

Hol illatod illatomnak násza

a zöldellő erdő bujaságában.

Hirtelen feltámad a forró szél.

Hárfázni kezd a zöld leveleken.

 

S hullni kezd a nyári zápor.

Egy riadt őzcsalád tanúja

kékesszürke szemeimből

kicsorduló könnyeimnek.

 

 

 

 

 

 

Alkonyat a Mura parton

 

A légrádi part felöl közelítő

szellő söpör végig a vízen.

Esti vecsernyére szólít

a kollátszegi kisharang.

Rákondít a szorgos kakukk.

Forró nyár ölelte falu felett

szürkülni kezd az árnyék.

 

A lekaszált ártéren

nem nyílik a pitypang.

A büszke cirip sem húzza

a vízparti talpalávalót.

Fürj kergetőzik a pillangóval.

A zöld fűzfák, a rekettyék

szorosan átkarolják a barkát.

 

Sárgul, illatozik a széna.

Fácán riad, béka ugrik.

Horgász ballag hazafelé.

Az alkonyi tájra csendben

csillag leplet, párafátylat borít

a felkelő Hold sarkában

trónt ülő Hallhatatlan.

 

 

 

 

 

 

Átsuhant a tavasz a lombokon

 

Langyos, suhogó szél fújja

a zizegő, zöldellő leveleket.

Mintha rólad beszélnélek

a vadgesztenyék, a hársfák.

Egykor te öleltél át,

ma kóbor fuvallatok

karjai között érzem

a te féltő szorításodat.

 

Tudnod kell, még hiányzol!

Megtörténhet veled is,

sírni az elmúlt után.

Rám nevetett a május.

Átsuhant a ténfergő tavasz

a szűrt fényt bújtató lombokon.

Annyi minden volna még,

amit el kellene mondanom!

 

Hétfő van. Ünnep után, esik az eső.

Mint fáradt szürke szemeimből a könny.

Lemossák arcomról titkodat.

Pereg a film. Hosszú idő telt el.

Napok, hónapok, évek,

amióta nem érzem illatod.

Amióta azóta is szomjas

csókodra cserepes szám.

 

Fagyos tavasszal

vén cserépkályhában

már nem pattog a parázs,

már nem lángol a tűz.

Elmúlt ami elmúlt.

Mégis, száz ezer csodával

azóta is vidáman nyílnak

a fehér és bordó orgonák.

 

Bíbor-buján virágzó május,

bodor bárányfelhők, fénylő ég.

A heted-hétágra sütő Nap

természet-kandallójában

vidáman izzik a parázs.

És mégis, a valami tovatűnt.

Mint öreg homokórában a homok,

az évek lassan leperegnek.

 

Lassan, lassan, még egyszer

álmomban megsimogat

egy reszkető hófehér kéz,

átölel karjaid emlékezése.

Átölel a sírig tartó vágy,

bár elmúltak a csodák, az évek,

száz kudarc, ezer öröm:mégis,

mindet, mindet megköszönöm!

 

 

 

 

 

 

Augusztus vége a tóparton

 

Augusztus vége

fodrozza a vizet.

Fáradt, szél-borzolta

bágyadtak a hullámok.

A nyárutó puhán koppanó,

zizegő lombhullás.

Lassan, okker sárga,

tűzrozsda, majd barna

a természet köntöse.

 

A kéklő ég oltárát

Őszirózsa csokrok,

szőlőindák díszítik.

Még aranylik az Aranyhíd.

Az égi tavon a távolban

kecsesen tovasiklik

egy fehér felhővitorlás:

A Nap bíborhaja mögül

kíváncsin tekint ránk az Ősz.

 

 

 

 

 

 

Belefontalak gondolataimba

 

Az Életem vetítőjében

pereg a film.

Uram, kérlek, mondd,

mit ad még az ég?

Milyen lesz még a holnap?

 

Vad, mint a haragos szél,

vagy, csendes, szelíd,

olyan megnyugtató,

mint gyermekkoromban

arcsimogató, nyugtató

törékeny keze anyámnak.

 

Pihe, puha,

mint a hótakaró

az alvó réten.

Mint a mamám készítette

gyermekkori dunna.

 

Belefontalak gondolataimba,

apró rímként a szerelmes versbe.

Sétálok az őszülő kertben.

Lábaim alatt földre hullott

száraz göcsörtös ágként

reccsennek az emlékeim.

 

Utam vége felé

mit is mondhatnék mást:

Köszönöm, hogy voltál!

 

 

 

 

 

 

Egy vagyok a végtelennel

 

Szótlan a szarkaláb

szürke szemeim alatt.

Elmúlt, ami egykor

kacagó-kék, ránctalan

mosolyként bújt meg

cserepes szám szegletében.

 

A fényt felváltja az éj csendje.

Fehér habos fodrozó vízként

könnyem búcsúzó patak.

Letűnt szerelmem megpihen

az üvöltő csend karjai között.

A távolban egy vagyok

a kéklő végtelennel.

 

 

 

 

 

 

Én azt hittem, soha sem lesz vége

 

Ezer év és hiány.

Száz és száz egyedül ébredés.

Ki tudja a sorson kívül,

árnyékban vagy fényben,

tőlem mérföldekre élsz.

Tudd, ha majd nem leszek,

benned is kialszik a fény.

 

Mit is ér a hiány,

ha csak az egyiknek fáj.

Egykor gyöngéden átöleltél,

a tavaszi szél ringatta ujjaid.

Ősz hajamba borzoltál,

és én azt hittem,

soha sem lesz vége.

 

Elmentél, s egy darab

kiszakadt a szívemből.

Hányszor ébred még rám

nélküled az ezer színű tavasz?

Hányszor nézem még

az egyre távolodó árnyékodat

a kései napnyugtában?

 

Gyermekfejjel csak a végtelen

aranyló búzamezőkről,

pompázó, vérpiros pipacsokról,

búzavirágkék érzelmekről álmodtam.

Amennyi időm maradt, azt

a tengernyi szélfutta mező

suttogó zúgása kíséri.

 

 

 

 

 

 

Este a vízparton

(Balatoni anzix)

 

A partról vidáman harsan

egy mozdony füttye.

A vöröslő Nap száz és ezer sugarával

szétterül a vízen.

A hunyorgó Aranyhíd alábukik

a fodrozó habok között.

 

A párafüggönyös távolban,

közel a horizonton

cikázó, kacsázó szörfösök,

szélfútta vitorlások siklanak.

A forró nyár rácsodálkozik

a sirály röptű csendre.

 

A szelíd bárányfelhők

bíbor, s smaragd ruhát öltenek,

körbeölelve a sejtelmesen

susogó nádasokat.

A lassan leszálló éj titkos

csillagfüggönyt bocsát a vízre.

 

 

 

 

 

 

Ezer év, s még néhány perc

 

Egy szelíd szélfutta nyári este

szólítgatom a csilingelő csillagokat.

Ím, hallgat a Göncöl, s az

Esthajnal sem emlékszik ránk.

Mit érzek, nincs az a szó,

nincs az az öröm, a fájdalom.

Oly régen éreztem ölelésed.

 

Ezer év, s még néhány perc.

Én még most is látom csillogó

mélybarna szemed színét.

Ma is lángot fog bennem még

a szél kavarta régi emlék.

A tűnő évek nem jó barátok.

Rám esteledett kopott képed.

 

Odakinn, odafenn, feljajdul

 a világló Szentjánosbogarak násza.

Álomra hajtom tincseim, ősz fejem.

És mesélni kezd mély álmomban

rólad, rólunk a hullámzó csillag tenger.

A múló évek távolából felsejlik,

morajló zúgása az estharangnak.

 

 

 

 

 

 

Imádkozom érted

 

Rám esteledett az Ősz.

Odakinn vigasztalanul esik.

A fecskék, a darvak, úton.

Boldogtalan az Idő.

 

Csend ül a szobára.

Csak az öreg, barna,

magányos cserépkályhában

pattog az emlékező tűz.

 

Az ablak bepárásodott üvegéhez

kíváncsi homlok simul.

Halovány lámpa fénye

árnyékot vet a fali Korpuszra.

 

Reszkető kezemben

megkopott fényképed.

Imádkozom érted.

Meghallgat az Úr.

 

 

 

 

 

 

Köszönet

 

Mindenek Fejedelme,

Ég és Föld ura,

Tűz és Víz istene!

Sosem találkoztunk:

mégis, egész életemben

hiányoztatok!

 

Erdők s mezők,

porszemek és csillagok!

Szenvedély és fájdalom!

Megmásztam sorsom hegyét:

Ott fen az ormon társam volt

a végtelen, a halhatatlan élet!

 

 

 

 

 

 

Még mindig, neked

 

Még mindig szeretlek.

Még néhány percet lenne jó

kecses karjaid között tölteni

esti gyertya táncoló fényében,

simongó, lágy esti szélben.

 

Gyengéden elringatnálak,

míg a késő nyári éj

fénylő csillagfátyolát

szerelemtől könnyes

barna szemeidre fonná.

 

S mikor pihenni térne

szorító karjaim között

törékeny szerelmed,

jótékony álmot bocsánata ránk

az estben az ezüsthajú Hold.

 

 

 

 

 

 

Mindenütt ott van, aki szívünkben lakik

 

Siettetem az emlékeket.

Ilyentájt lehetett.

A levegőt betöltötte

a bodzavirág illata.

 

A nyár forró volt.

Aranylott a búzamező.

A hajnali esőt felszárította

a reggelt ébresztő virgonc szellő.

 

Kezed a kezemben, pirkadattól

a csillagfényes éjszakáig.

És, a te csókod mézízű,

ölelésed menny és pokol.

 

Tudtam, éreztem létezésed,

illatod nem volt csalóka álom.

Úgy nézném még édes arcod,

a szerelem túlról, hét határról.

 

Mint egy riadt kismadár,

elszállt az egykorvolt ifjúság.

Oda a tavasz, a perzselő nyár.

Leveleket pörgetnek az őszi szelek.

 

Áldást Uram a voltra, a hátralévő Időre!

Az új tavaszra, az őszi szerelemre:

Mindenütt ott van,

aki a szívünkben lakik.

 

 

 

 

 

 

Mindhalálig szeretlek

 

Óh, Uram,

az élet csak ennyi!

Reggelek és forró esték.

Nefelejcs ízű nappalok.

Titkos ölelések,

eper ízű csókok.

Szélfutta, borzas levelek

a májusi fákon.

 

Mielőtt elmegyünk,

mielőtt átölel az elmúlás,

kell még egy pillanat:

Kell még egy mosoly,

kell még egy csók,

egy szerelmes ölelés,

még egy utolsó szó:

Mindhalálig szeretlek.

 

 

 

 

 

 

Nem mindig esik, ha felhős az ég

 

Megszólítottak

a tovatűnő hónapok.

Van - e még egy kevés időm?

Mosolyra görbült a szám:

az én koromban

már nem lehet tudni.

 

Ősz hajammal,

ősz szakállammal

többnyire a múltban élek.

Cirka száz évvel több van

mögöttem, mint előttem.

 

Szép volt, mégis

recseg a csont, rideg a múlt.

Fázom.

Te már nem melegítesz.

 

Mit is érez az, ki

tudja mi a veszteség?

Rég nem enyém.

akit szerettem.

 

Csendesen hullni kezd.

Ráncos arcomon

végigcsorog az eső.

Szétfeszíti lelkem

a hazafelé vezető út.

 

A máskor aranyló Nap

sápadó bíborba vált.

Méltóságteljesen alábukik

a szürkülő horizonton.

A kihunyó fények árnyékában

elmúlik ami elmúlhat.

 

Mindig van felhő,

amikor esik az eső,

de nem mindig esik,

ha felhős az ég.

 

 

 

 

 

 

Örökül hagyom a verseimet

 

Álmot csókoltál

szürke szemeimre.

Hetven fölött

egyre több a búcsú.

 

Vajon melyik lesz

az utolsó ölelés,

az utolsó csók,

az utolsó szó?

 

Ki tudja, van e élet

a felhőkön túl,

várnak e egy szóra

az égi kávéházban?

 

Száz és ezer virágból szőtt

tavaszi szőnyegen lépdelek.

Napsütte, erdei

bodzavirág bokrok társaim.

 

Elmúlt, ami volt.

Mit is tehetnék.

Pacsirta szól, rigó trilláz.

Örökül hagyom a verseimet.

 

 

 

 

 

 

Nyári reggel

 

Odakinn halványszürkén,
világos kéken dereng.
A horizonton túlról
a kelő Nap kíváncsin tekint
a bíborfényben feltárulkozó
madár csicseregte hajnalra.

A gyöngyöző harmat
ébredő méhek nektárja.
A pirkadatban megszólal
az imára hívó giling galang.
Ölelő karjaiba zárja az Úr
az újjászülető reggelt.

 

 

 

 

 

 

Szárnyalok a felhők felett

 

Lassan rám köszön

az idei nyár.

Langymeleg éjszakán

nélküled fénylenek

a hulló csillagok.

 

Talán gyűlölnöm kellene,

kit még most is szeretetek,

már nem csak a testem,

szürkülő lelkem is törékeny.

Hiába lépkedett előttem az élet,

mégis sorsom végén érkezett.

 

Szárnyalok a felhők felett,

felgyorsultak az évszakok.

Pipacsvirágos a hajnal,

nézném, de vakká tett az élet:

 

Nem látom a naplementét.

Kopár sziklákba kapaszkodva

megállítom az elmúlást.

Rám köszönnek az emlékeim.

A holnap hívogatva visszanéz.

 

 

 

 

 

 

Túl a kéklő horizonton

 

A nyár beleégett a szívünkbe.

Barna szemed mosolyában

minden perc örökkévalóság.

 

S mint kecses párjával

a  füsti fecske, nyári éjszakán,

összebújunk a zöldlombú

fűzfa alatti padon.

 

A kéklő horizont alábukott,

a Göncöl és a mosolygó Hold

tanúi a kezdetnek és végnek.

 

Levetkőztetett a százarcú Sors,

megtaláltam az igaz cseppet

az Óperenciás tengerben.

Meztelenségünk fáklyaként világít.

 

 

 

 

 

 

Túl hetedhét határon

Lassan múlik az idő.

Öreg vagyok,

túl hetedhét határon.

Mégis, illik hozzám

a tavasz illata.

Hosszú életemet az évek,

ősz hajamat kalpag takarja.

Szemeim egykori kékjét

eltakarják bőröm ráncai.

Zavaros, hömpölygő

árba lökött

a viharos élet.

Én kijöttem a hullámok

szorító karjaiból.

Verseimben igazat élek

Bárkit szerethetek,

s vannak kik szeretnek.

Könny és mosoly

minden amit akartam.

Hetvenkettő év,

és ennyi.

Az Úr bölcs:

a legszebb ajándékot

a végére hagyja.

 

 

 

 

 

 

Új tavasz, új illata

 

Életem szűk,

kanyargós utcáin járom

szűk és kanyargós utam.

Kísérőim

az öreg macskaköveken

végigsöprő megfáradt szelek.

 

Valaha álmomban

színes pillangót kergettem,

most már tudom

a hírtelen fellángolás

vakká tehet.

 

Tűnőben a valóság.

az életünk egyszer rombol,

majd felhőkarcolókat épít.

Uram! A hátam mögött évtizedek

keresik az igazukat!

 

A tavasz buja illatától

szélhárfán zenél a csend.

Mára senki sem vára haza,

Pipacsok vad színétől sejtem,

holnapra új napra éled

a hosszú évtizedek taposta élet is.

 

Aki a felhőkön túlban hisz,

az a megvallatott emléket túléli.

Fáradt vagyok.

lelkem nyújtózni kíván.

Életem fájáról

lassan leperegnek a fájó évek.

Köszönöm, Uram

az új tavasz új illatát!

 

 

 

 

 

 

Hazavárlak

 

Fázósan nézek ki

a karcos ablakon,

hátha jössz.

Látni vélem lépteid,

hallani cipőd kopogását.

 

Hogy lesz-e legközelebb,

csak az Úr tudja.

Te csak sejteted.

És rozsda marja az

őszi szél által tépett,

sárga faleveleket,

Burjánoznak az

illatos tavaszvirágok,

majd hullani kezd odafentről

a pihe-puha pelyhes hó.

 

És én még mindig

az ablakon át bámulom

az utcán hazasiető embereket.

Fel, fel sejlik árnyékod,

mégsem hallom cipődnek

szapora kopogását.

Várlak. Hazavárlak.

 

 

 

 

 

 

---------------------------

Szeptember után

 

A vén gesztenyefa alatt

az öreg, szálkás asztalnál

emlékeimmel borozgatom.

A kikeletre, a tavaszra

már nem emlékszem.

A hosszú forró nyár

emléke is tova tűnt.

 

Odakinn könny hull

a búcsúzó szeptember

szomorú szeméből.

zengő szélhárfán játszó

fáradt őszi fuvallat

sodorja tovább

a földre hullott sárga leveleket.

 

Fehér szirmot bontottak

a kiskerti krizantémok.

A fecskék, a darvak úton.

A közeli sírkert felöl fenyő,

tuja és gyertya illata száll.

Érezni a levegőben

a közelgő hó illatát.

 

 

 

 

 

 

Mosolyt fakaszt a tavasz

 

Túl a december

szentségein,

túl a január

fergetegén,

a jégvirág csodája

elolvadt az ablakon.

 

A február gallérjából

kidugja fejét

a hóvirágos kikelet.

Az olvadó hó alól

kibúvó hóvirág társa

a hófehér Tőzike.

 

Kék és lila ibolya

bújik meg a szürkés

barkák ölelésében.

A jeges patak

fürgén útjára indul.

Mosolyt fakaszt a tavasz.

 

 

 

 

 

 

Aranyban, ezüstben

 

Mit nekem

a Magnólia

varázslatos bája,

a szivárvány ölelése!

 

Én a tűzpiros pipacs,

búzavirágkék szeretője vagyok

Aranyban fürdet a Nap

ezüstben a Hold...

 

 

 

 

 

 

Este, Kanizsán

 

Öreg, sárga busz harákolva

kapaszkodik fel az emelkedőn.

Gerlebúgásban csendesedik a város.

Az Eötvös tér gesztenye fáira

aranysárga alkony borul.

A platánok ezüst fehér kérgén

megcsillan a lenyugvó Nap.

 

A Potyli parti hőscincér

vígan húzza a talpalávalót.

A búcsúzó dél zalai nyár

lehelete még forró, de az

augusztus parázsló tüze

a bágyadó napok multával

szikrázó hamuvá porlik.

 

Az aranyló gömb lassan

alábukik a házak mögött.

A sötét éji lepel csendjét

Szentjánosbogárként jelzik

az ostornyeles lámpák.

Egy kutya nyelv lógatva

vezeti haza elpilledt gazdáját.

 

 

 

 

 

 

Ezer év, s még néhány perc

 

Egy szelíd szélfutta nyári este

szólítgatom a csilingelő csillagokat.

Ím, hallgat a Göncöl, s az

Esthajnal sem emlékszik ránk.

Mit érzek, nincs az a szó,

nincs az, az öröm, a fájdalom.

Oly régen éreztem ölelésed.

 

Ezer év, s még néhány perc.

Én még most is látom csillogó

mélybarna szemed színét.

Ma is lángot fog bennem

a szél kavarta régi emlék.

A tűnő évek nem jó barátok.

Rám esteledett kopott képed.

 

Odakinn, odafenn, feljajdul

a Szentjánosbogarak násza.

Álomra hajtom tincseim, ősz fejem.

És, mesélni kezd tengermély álmomban

rólad, rólunk a hullámzó csillag tenger.

A múló évek távolából felsejlik,

morajló zúgása az estharangnak.

 

 

 

 

 

 

Szemben, Badacsonnyal

 

Közelít a tóparti alkony.

Hosszú, forró a nyár.

Nap sütte, szellő fútta

selymes hullámok borzolják

a vízen ringó vadkacsákat.

 

A fodrok megtörnek a köveken.

A távolban Badacsony,

és egy kecses fehér vitorlás.

Százkarú fűzfák illatát ízleli

a fehér sirály és kecses hattyú.

 

A Fonyódi hegy rábólint

a Fenyvesi sétány titkaira.

A fenyők és tuják között

megbúvó titkos padon

elcsattan néhány lopott csók.

 

Vidáman sivít a vonatfütty.

A vízparti kerthelyiségben

dübörög a dob, peng a gitár.

koccan a Kéknyelűvel telt

karcsún karcos borospohár.

 

És az est lassan leszáll.

Sárga pillangók repkednek

a sétányi lámpák sárgájában.

Sötét lepelbe burkolózik

a titkos vízparti csend.

 

 

 

 

 

 

Utolsó csók

 

Odakinn szürkül.

Elment mellettem az élet.

Elmentél te is.

Merre menjek,

hová induljak?

 

Még egyszer érezném

kezed melegét,

eper ízű csókod,

hallanám lépteid kopogását,

ruhád selymes susogását.

 

Uram, add, hogy

szerethessem, még

a bíbor és aranysárga

Napfelkeltét,

a Naplemente méltósága előtt!

 

Az ismeretlen felhőkön túl

átkarollak remegő kezekkel.

Te utószor forrón megcsókolsz,

mielőtt végső útra indulok

az ismeretlen végtelenbe.

 

 

 

 

 

 

Nagy találkozó előtt

 

Az Úr, ha szólít,

nagy találkozó előtt

szembesülök az életemmel.

Égig érő fűzfa zöldessárga

lombsátra alatt köszöntöm:

és ha eljön a búcsú perce

a tüzet kioltja a víz.

 

Nyolcadik évtized.

Fájó hátak, fájó évek.

A Nap lemenőben,

lassan kialszik a Fény.

Ha majd lefogják szemeim,

az örökkévalóságban

alámerülök a végtelenben.

 

 

 

 

 

 

A végtelen csendje

 

Alkonyul. Csend van.

Szomorúfűz karolja át

a magányos fejfát.

Ott, a mélyben, anyám.

Száz és ezer teherrel,

sötét éjben álmodja túl

ami volt, s amiben

már nem lehetett része.

 

Könnyeivel fizet a hiányért

az emlékeiben, ki egykor

csak ritkán kopogott

a kopott kis szoba ajtaján.

Most már dörömbölne,

rátörné az örökre bezárult

Élet kapuját - hiába:

A végtelenben nagy a csend.

 

 

 

 

 

 

Csendélet falun

 

Bársonyosan kékes volt,

majd aranylott a napkelte.

Túl a hajnali kakasszón

fölszáradt a harmat,

a frissítő eső elállt.

A Mosó patak felöl

vidám reggeli szellő

rezegteti a nyárfák leveleit.

 

Az egykor bájosan poros

falut ébresztgetik a rigók.

A kicsi keskeny utca

fehérre meszelt házának

apró rácsos ablakaiban

téglavörös és fehér muskátlik

fürdenek a nyári reggel

aranyló napsugaraiban.

 

A ház előtti vén diófa

jótékony árnyékában

a szúette öreg akácpadon

napfürdőzik a ház kandúrja.

Morzsi, a fekete lompos puli

lustán terül el a porban.

Az árok menti tócsában

szomját oltja egy gerlepár.

 

 

 

 

 

 

Riersch Zoltán:

Hellén séta

 

Óh, te végtelen tenger,

hol kék, hol zöld a vized,

félelmetes a csended.

Fehér, tarajos hullámaid.

Hol az azúr összeér a vízzel,

hol a mediterrán csillagok

és görög istenek fürdenek

a megfoghatatlanban.

 

Meteorák, égig érő sziklák

száz éves kolostoraival,

száz és száz szakadékaival

Katerini hal és virágpiaca,

Larissa, Volosz, Parália

utánozhatatlan hellén csodái.

Narancsmezők, zöld olajligetek,

Tessaloniki zegzugas sétányai.

 

 

Majd az Olümposz karjaiban,

Zeusz trónja alatt

a történelem ezer éves

göcsörtös platán árnyékában

beburkolózom az olajfákat

érlelő nyár palástjába,

alattam a mélyben szikrázik

a csodás Thermai öböl.

 

 

 

 

 

 

A távoli ismeretlen előtt

 

Túl hetven év akadályon

még vágyom, álmodom

a harsogó kikeletet, tavaszt.

Még illatozik a bordó orgona,

az erdei fehér bodzavirág.

 

Lennék még szerelmes,

tüzes ifjú, bohó legény

Állnék még ölelésedre,

forró csókodva vágyva

virágos ablakod alatt,

 

ám az élet elszállt felett.

Túl a vizeken, hegyeken,

ha találkozom az ifjúsággal,

letérdelek emlékeim előtt:

útra készen a távoli ismeretlenbe.

 

 

 

 

 

 

Vihar előtti csendélet

 

Lassan múlik a reggel.

Még nem sütött ki a Nap.

Talán már a szmog sem fog

megszégyenülten odébb állni.

 

A fecskék, a darvak délen,

csak néhány vadgalamb

turbékol a templom tornyában.

néhány szemtelen veréb

ugrál lelkesen buckáról buckára.

 

Üres a szürke házakkal teli

szürke utca. néhány ott parkoló

autó színesíti a szürke képet.

 

S mintha haragudna

a felhő burkolta sötét ég,

nagyot dörren, villám cikázik

az egykor piros tetők fölött,

és csak esik, csak esik.

 

Menekülőre fogja egy macska,

ki kóbor társát keresi

az üres, reggeli utcákon.

 

 

 

 

 

 

Honvágy

 

Rég nem zörög már

a tehén vontatta szénásszekér

a poros utakon.

A harang is halkan szól

az Isten háza bagoly lakta

magas tornyából.

 

A hűs árnyékot adó

öreg templomkerti

csimbókos vadgesztenyék,

ifjúságom titkai tudói

még állnak a strázsán,

még őrzik a múltat.

 

Az öreg harang is a régi.

De az egykori ifjú társak,

milyen kegyetlen az élet,

többnyire emlékeimben

és álmaimban élik tovább

a szülőfalu szeretetét.

 

 

 

 

 

 

Szemed tükrében

 

Istenem, ha jön az est

felerősödik a tücsökzene,

s ha elalszom, álmaimban

fehér ruhás lányok táncolnak

az ezüstfényű felhők felett.

 

Az egyik arca emlékeztet

Rád, barna szemed tükrében

csillagként fürdetem magam.

Reggelre a hajnali harmat

cseppjei végiggurulnak arcomon.

 

 

 

 

 

 

Őszi kesergő

 

Odakinn hull a szomorú eső,

vége a szerelmetes nyárnak.

Túl a naplementén is, érzem,

hiába az október ridegsége,

valahol itt vagy a közelemben.

 

A fekete őszi fellegek

elfeledtetik a virágzó tavaszt,

a csillagfényes, csókos,

tücsökzenével ringatott

forró nyári éjszakákat.

 

Sárgák az egykor üde levelek,

tovatűnt a margaréták illata.

az erdei bodzavirág bája.

ködbe borultak a reggelek.

Őszirózsák nyílnak a kertben.

 

Rég nem üzennek

a fehér s lila akácok.

elszáradtak a büszke muskátlik,

lassan aludni tér az emlék:

álomra hajtom én is ősz fejem.

 

 

 

 

 

 

Jaj, anyám, táncolnék még

 

Az alábukó Nap aludni tér,

sötét lepel borul a tájra.

Harangfoszlányok úsznak

a leszálló fehér köd hátán.

Szűrt zene szól az ablakon át:

 

Jaj, anyám, táncolnék még

a piros arcú kedvesemmel!

Cipőm koppan, szívem dobban,

de a dallam immár halk sirató.

A piros arc, a csókos száj

távoli emlékeimben él tovább.

 

 

 

 

 

 

Kérdések, odaátra

 

Apám, hol vagy,

a felhőn túl is süt a Nap?

Nyílnak e tavasszal a virágok,

hullámzik e az égi búzamező?

 

És, te, kedves anyám,

kedveled e még a virág illatát,

a halhatatlanságban is nyílik

a bordó pünkösdi rózsa?

 

Fehérek e az égi orgonák,

szólnak e ott is a harangok?

Odaért e már kedves öcsém

a csillagok útján, hozzátok?

 

 

 

 

 

 

Odafenn alszanak a csillagok

 

Fehérre festette a szürke

háztetőket a korai tél.

A máskor mosolygó Nap

vaksi sárga szemeivel

csak halványan hunyorog.

 

A száraz falevél avartakaró.

Fekete kányák hadai

fészkelnek a kopár fákon.

A füsti fecskék délen,

a sárgarigók fáznak.

 

Anyám emléke történelem.

Apró mellein nehéz a rög.

Apám hamuarca is tovatűnt

a kékesszürke reggeli ködben.

Odafenn alszanak a csillagok.

 

 

 

 

 

 

Hallani vélem anyám szavát

 

Ezernyi fényével ragyog

az aranysárga őszi Nap.

Ökörnyál öleli a pitypangot.

Melengő szellő simogatja

a rezgőnyárfák leveleit.

 

Rég nem porzik már az utca.

A sárgára meszelt kicsi ház

magányos, mint az egykorvolt

lakója, - a vén diófát is kivágták.

A ház előtti pad is kiszálkásodott.

 

Még hallani vélem anyám

halk, hívó szavát,

de már rég angyalokkal énekel.

A százágú zöldlombos fűzfa

nem tud hozzám szólni.

 

Nincs már hova hazamenni.

Nincs már kiért hazamenni.

A templomkert gesztenyefái

sötét árnyékot vetnek

a csendes falusi temetőre.

 

Csendesedek én is.

A délceg templom,

majd a kápolna kisharangja

emlékező áhítatra szólít.

A Nap lassan alábukik a mélybe.

 

 

 

 

 

 

Szomorúszemű eső szitál

 

Szürkül felettem az azúr.

Lassan lejár megvallatott időm.

Hívnak. A felhőkön túlról.

Ha mennem kell, Isten veletek.

Vijjognak a vándorló madarak.

 

Ősz fejem fölött alábukik

a bíbor és aranyló Nap.

Csalogat a lelkemet simogató

levélseprő fáradt őszi szél.

Szülőfalum, ifjúságom odalett.

 

Ősz hajam, borzas szakállam

a tovatűnő öreg évek játéka.

Májusi éjszakákon egykor

sárga nárciszt, bordó orgonát,

tüzes szerelemcsókokat loptam,

 

s a forró szavak szőkesége

hullámzott, mint a fehér tajték

a hullámzó kéklő tengeren.

Volt száz s ezer boldog nap,

könnyes, borús, mosolygós,

 

száz s ezer tovatűnt pillanat,

soha vissza nem térő pillanat.

Volt szerelmem, gyermekem,

volt még apám s anyám,

testvérem, barátom, unokám,

 

volt, ki esténként betakart,

lekapcsolva a mennyezeti fényt.

Mégis, oly hamar, a tavaszból

szomorúszemű esőt szitáló

fáradt szárnyú, szél fútta,

 

aranysárga levelű ősz lett.

Utolsó könnycseppjeim egyike

öntözi a kiskerti őszirózsát.

Aztán már az alkonyban azt se.

                                                     

A gólyák, a füsti fecskék

 

régen a messzeségbe szálltak.

Lassan útra indulok én is.

Az őszi felhőkön túl várnak

az égi gesztenyésben világító

fénylő csilingelő csillagok.

 

 

 

 

 

 

Köszönet

 

Mindenek Fejedelme,

Ég és Föld ura,

Tűz és Víz istene!

Sosem találkoztunk:

mégis, egész életemben

hiányoztatok!

 

Erdők s mezők,

porszemek és csillagok!

Szenvedély és fájdalom!

Megmásztam sorsom hegyét:

Ott fen az ormon társam volt

a végtelen, a halhatatlan élet!

 

 

 

 

 

 

Köszönöm

 

Uram! Messziről jöttem.

Messzire, hozzád megyek.

Néha nappal is sötét van,

mégis, ha van, bánt a benső fény.

 

Álmomban

könnyeket láttam

szomorú szemeidben.

 

Hol vagytok,

régi utcák?

Régi házak,

régi szerelmek,

régi emlékek?

 

Tovatűnő évek

Köszönöm hogy

szerethettem!

Köszönöm hogy

szerettetek!

 

 

 

 

 

 

Ismét felkel a Nap

 

Feljajdul bennem a hiány.

Félrevert harangok hangján

veri mellemben szívem

a már nem vagy mellettemet.

 

Odakinn sötét az éj.

Rideg a csillagok fénye.

A Göncöl szekerén

mélységes csend az utas.

 

De a végtelen sötét után

bíborban pirkad a hajnal.

A korai szellő végigsöpör

a magányos magányon.

 

Ás ismét felkel a Nap

A vízparton riad a fácán

A zöldellő fák mögül

útjára indul a „lehet még”.

 

 

 

 

 

 

Túl a hegyeken

 

Törött szárnyú madárként is

repülnék, most már, hiába.

Tavasz múlt, majd

nyár, ősz és a tél.

most az vagyok

aki sohasem lehettem.

Túl a hegyeken,

s a tengereken innen.

 

Hol a felhők felett repülök.

hol leszállok az

ismeretlen mélybe.

Tudom hogy hol van

a Mennyország,

de hogy most hol vagyok,

Isten a tudója.

 

 

 

 

 

 

Nem könnyű a sárga rög

 

Éveimet már rozsda marja,

s ha majd nem leszek,

könnyet ejt értem a tavasz.

Nem melengeti arcomat a nyár,

betakar avarjával a sárga ősz.

 

A bíborban fürdő ég felhői

felettem bíborkönnyet ejtenek.

Bár, Istent hittem, szeretett is,

nem könnyű a sárga rög,

mely mellemet nyomja.

 

 

 

 

 

 

Megfáradt lépteim pora

 

Búcsút vett tőlem a Nap,

az azúr már szürke, majd sötét.

A csillogó csillagok hű társaim.

Csend van. Rég nem vagy velem.

Hiányod sajog a mellemben.

 

Virág illat, nyár, este,

frissen kaszált fű illata,

aztán ködpára terül a tájra.

Kondul az útra szólító harang.

A felhőkön túlon várnak.

 

A darvak, a fecskék úton.

Kedves öreg diófám is

lassan leveti rozsdasárga ruháját.

Az őszi eső csendesen lemossa

megfáradt lépteim porát.

 

 

 

 

 

 

Újjászületés

 

Tévúton jár a sors,

ha a girbe - görbe út végén

emlékeink bitorlójává válik.

 

A végén, száraz, sárguló

leveleink leperegnek

teremtésünk fájáról,

 

ám gyökereink ragaszkodnak

az új reggelre ébredő Naphoz,

az éjben csilingelő csillagokhoz.

 

A tétova holdfény után

a felhőkön túlról előbúvó

madár csicseregte, hajnal fürdette

 

tavasz illatú, csodás,

újra és újra születő

Isteni teremtésre.

 

 

 

 

 

 

A szél meggörnyedt hátán

 

Ott, fenn, ott, lenn,

az égben, a mélyben,

csúcson vagy szakadékban,

ölelésben, fájdalomban.

 

Csókok között arcul csapva,

a megvallatott éveket

a szél meggörnyedt hátán

tovasodorja a hallhatatlan élet.

 

A tavasz marad, csodás

orgonák illata járja át

az újraszülető években is

a szerelmes szobákat.

 

Az ezer s száz sugarú

Napsütte aranysárga nyár,

majd a telt terméskeblű ősz

után megpihen a hófedte tél.

 

 

 

 

 

 

Álmaimban még forró ölelésed

 

Immár ősz hajam.

fájnak lassuló lépteim.

Szívem dobbanása ritmustalan.

Voltam én is gyermek,

forrófejű világmegváltó,

beteg és néha bűnbeesett

a százszor meglelt

hallhatatlan ölelés.

 

Múló szerelmeim

emléke kísér,

Ifjúságom tovatűnt.

Tovatűnt több mint

megvallatott hét évtized.

Az utca sarkáról kivágták a fát.

A kóbor szél is visszafordult

a szürke felhők fölé.

 

Olykor még kék az ég,

ezüstben fürdenek a csillagok,

de már az egykor zöld fű

száraz és őszi sárga.

Álmaimban visszaköszön

az első csókod íze.

Emlékeimben még forró ölelésed.

Fészket raksz karjaimban,

 

de hajnalra elillan illatod,

arcod ragyogását elnyeli

a reggelre virradó Nap fénye.

Egy ideje már nem érzem

a titkos pillanatok varázsát.

Harmatkönnyet ejt a múlt.

Ráncos arcomra csókot lehel

a szerelemtől búcsúzó ifjúságunk.

 

 

 

 

 

 

Borzong az ősz

 

Szomorúan köszönöm.

lassan vége. Elmúlt.

Tovasöpörtek

a szél hátán szárnyaló

megharcolt évtizedek.

 

Régi barátok,

szerelmek, cimborák,

jó volna veletek

újraálmodni

letűnt szerelmeinket,

egykorvolt ifjúságunk.

 

Borongós az ég.

borzong az ősz.

A nyár tovatűnt,

mint a zöld vízen

egy fehér vitorlás.

 

Apám ráncos arcát

ott fenn a felhők felett

beborítja a cigaretta

kékesszürke füstje.

teste tovatűnt, hiánya

könnyessé marja szemem.

 

 

 

 

 

 

Imára szólít a Teremtő

 

Rohannak az évek.

Napról napra búcsúzunk

a tavasztól, a nyártól,

mint a falevelek a fáktól.

A csend már hallgat.

Már nem üvölt a pillanat.

 

Az ősz suttog felettünk.

A földre hulló avaron

végigsétál az örökkévalóság.

Lassan hullni kezd a hó.

Lassan fehér takaró alá búvik

a megvallatott élet.

 

És a fehér hódunna alatt

aludni tér a kert, a virág.

Alszik a madárcsicsergés.

Alszik a bódító természet.

Fenn, a csillagok lakában

imára szólít a Teremtő.

 

 

 

 

 

 

Hiányzó töredékek

 

Hányszor szerettem volna

szólni, édesapám, de te

máshol vallattad az életed.

 

Hiába szólított reggelente

imára a harang, hiába a

fecskék repte, a rigók füttye,

 

én nagyanyám mosolyára

és hiányodra ébredtem,

napról napra, évről évre.

 

Öcsém s húgom kíváncsin

vonta percről percre kérdőre

a miért nem vagy itt-et.

 

Anyánk is odébb lelte

kesernyés jobbulását.

A mostoha gyermekkor

 

mostoha pillanatai

napfényes, csilingelő,

mamamosolyban ringatóztak.

 

És az évek szárnyaikra vették

a meg nem történteket, oda

a gyermekkor, oda a mama is.

 

Maradt a már felhőkön túlra

költözött, sápadtszürke arcú

apa és anyacsillagok hiánya.

 

 

 

 

 

 

Kettesben a Kisdeddel

 

Adventi csend ül

a kihalt városra.

A vadgalambok fázósan

összebújnak a templom

tornyának oltalmában.

 

A Fő úton csak egy

magányos magának való

meg a kutyája baktat

az utcai lámpák árnyékában.

Csend van, aludni térek én is.

 

Álmomban nagy pelyhekben

hull a pihe puha hó.

Ifjú gyermek vagyok újra:

az öreg zsalugáteres ház ablakán

nézem, hogy ölti magára

 

fehér télkabátját a ház előtti

leveleit vesztett kopár diófa.

A föltámadó decemberi szél

felkapja a jégkristályokat,

fel, egészen a megváltót

 

jövendölő Esthajnalig.

A szentestei Hold kíváncsin

tekint le az úton tovasiető

három királyokra.

A felhőkön túlról megszólal

 

az angyalok kórusa:

Megszületett a Megváltó!

Alleluja, Fények Ura!

Az éjben a Kisdedet

dicsőíti a felzúgó harang.

 

A kicsi, fehér szobában

az ünnepi zöld fenyőn

gyertyákat gyújt nagyanyám:

Arcán valami furcsa mosoly,

feje felett fényglória:

 

Ajkáról halkan felcsendül a

Mennyből az angyal.

Szemeimből könny szökik:

Csilingelnek a csillagok.

Kettesben vagyok a Kisdeddel.

 

 

 

 

 

 

Őszi naplemente

 

Egykor

szőkésbarna tincseim

őszi fehérbe fordultak,

megkopott éveim is

tovasiettek,

mint az ősszel délre repülő

fázós vándormadarak.

 

Ám a villás farkúak

és a darvak

bimbó pattanó kikeletre

visszatérnek, de az

elmúlt éveknek

csak az emléke

örök tavasz illatú.

 

Kavargó álmaim mondják,

maradj még!

Madár csicsergésre,

fényorgiára ébred a Nap,

s a korai szellő továbbrepíti

az őszi férfi kesergéseket.

 

Még mosolyog,

illatozik

arcomon a vágy pírja,

de a késő,

már több, mint

az újjászületés utáni vágy.

 

Még vagyok,

talán te is szeretsz,

de már szürke szemeim

csak a rozsdabarna

őszi naplementében

gyönyörködnek...