Balassa Viktória:

Áldás

 

Áldás, hogy
itt vagyok, s
te is itt lehetsz,
hogy élsz, lélegzel.
Ajándék minden perc.
Áldás anyád, apád,
testvéred, gyermeked,
a múltad, jövőd, jelened.

Áldás a jó, a rossz ...
minden mi tanít,
mi emberré tesz.
Áldás, mit hoztál,
s egyszer majd
magaddal viszel.
Áldás
a síron túl is ...
Isteni kegyelem.
Te csak légy hálás,
s köszönd meg! 

 

 

Magamhoz ölellek

Magamhoz ölellek,
szívem közben 
beszélni kezd 
hozzád Kedvesem.

Hallod lelkem zenéjét,
gyors szívverésem?
Szinte már kapkodom 
a levegőt, ahogy 
tested érinti testem,
ahogy szemembe nézel,
ahogy szerelmed
bebújik a bőröm alá,
s simogatja lelkem.

Magamhoz ölellek,
magamhoz ölelem
a legszebb szerelmet.

 

 

 

 

Barna Kata:

Hol kiölti ránk nyelvét az Egyigazság.

 

Fura,

hogy a vakság ostora   

így ver végig mindazon ki ostoba       játékával    magát csapja

be,

elhitetve, hogy bája    szíve kelyhéből csordul alája,

oda, hol porban vergődnek nyomoronc kis eltévelyedettek, kik

éhezve szürcsölik a nedvet, melyet      szívükből eme remek szentek

szabadjára engedtenek, hírnökéül a megengesztelt szeretetnek,

melyet ők birtokolnak csak igazán,

hiszen szentséges magasságukból lehajolnak hozzám,   hogy

hajamba      gyöngéden belemarkolva   felrántsanak a magosba,

mert biz’ ott szép az élet  (!)          bár savanyú a lélek, s böjti szél szaggatja a tested, de

ott van méltó lakhelye a szentnek, s ráadásként az otthon melegével jár

a kihúzottak hajából font ostor,         s vele –ha már meguntad    magad-

ütheted a vígan élő nyomorultat,  míg a szerencsétlen rá nem lelend,

hogy azért vered,    hogy legyen jobb a jobbtól, s mert távol még  a kolostor!

 

-ebből én nem kérek!!!      - mondja emberünk, ki erényének semmisenagyságával nem kérked,     de habkönnyű lelkével immáron

vízen lépked.

Szőrszálaiból     melyet ostor hasogatott  sző magának télire      kalapot,

S ha sűrűn hullt a rágalom,   arcára kiült a mea culpa, s némi szánalom,

De ha szüksége úgy hozta,           kalapját -nem egyszer- megfordította,   hogy toalettként a világ sarát beleontsa.

 

Míg világ a világ, mindig lesz ki másként látva,

más tükrében is önmaga igazát látja,

s láttatni kívánja, horizontod buzgón bírálva

Míg  a halálban egyesülve véget ér vitánk,

Hol kiölti ránk nyelvét az Egyigazság.

 

 

Ölelj magadhoz!

Akácillatú alkony cirpen

dallamára rezzenő légben nyárfabóbiták

ringatóznak lágyan

 

hópihe testük gyepszőnyegem

akácok mézes

bársonyszirmaikkal teleszórják

mezőbe vetett illatos ágyam

s én lefekszem -

 

akácfa tövében

fülembe altatót susognak

túlvilági árnyékfák

míg köddé oszlik földi sátram

 

Föld hátán forogj, szédülj el velem!

Vagy pilláimat éjtündérek

ólommal bevonják

s én elfeledem minden vágyam

 

Ölelj magadhoz!

Míg Nap alatt bolyong a lelkem

míg kíváncsi szemed látón lát

míg zenére lüktet a testem

míg össze nem omlik a világ

 

Te vesd meg bíbortüzű ágyam

Baldachinos

földhöz kötött

elemésztő vágyam!  

 

 

 

 

Na jössz

Bársonyillattal simogatnak

messziről idetévedt szóvirágok

Huncut bóbiták gondolatokkal

kergetőznek, játszadoznak

ujjaim közt.

 

Na jössz?! :)

 

Bolondozik velünk a kósza szél,

postaládánkban tavasszal

sárga-barna szivárványos falevél.

 

Talán nyitva hagyta kapuját az ősz?

 

Sietve ébred az arcunkra szomjazó napsugár

csiklandozva bújik nyakamba

szempilláimra egyesével rakosgat prizmákat

ily tündöklőn a Swarovski sem ragyoghat!

 

Királynői díszekbe öltöztet

szerelme

búcsúzóul

lágy csókot lehel kézfejemre.

 

 

 

 

Bencze Margit

Az erényfa

 

         Élt egyszer réges-régen egy dúsgazdag király, akit Artúrnak hívtak. Ennek a királynak megvolt mindene: hatalmas palotája, temérdek kincse, szépséges felesége, gyönyörű leánya. A legbüszkébb azonban a palotáját körülölelő parkra volt, amelyben mindenféle különleges növény élt. Nagy büszkeséggel mutogatta vendégeinek az értékes ritkaságokat.

         Egyszer éppen a szomszédos ország királyával, és annak három fiával sétálgatott a parkban, amikor is a szomszédnak megakadt a szeme egy különös fán, amely fenséges látványt nyújtott. Hatalmas koronája az eget verte.

— Áruld már el nekem kedves barátom, hogy mi terem ezen a fán, mert én már sokfelé jártam, de ilyen csodát még életemben nem láttam! – kérdezte a szomszéd király.

— Jaj, ne is mondd! – felelte Artúr – Erre jómagam is kíváncsi lennék, és ha valaki ezt kiderítené, nyomban hozzá is adnám a leányomat, és vele együtt a fele királyságomat.

Több sem kellett a három királyfinak! Mindannyian hallották a beszélgetést, ismerték is a szépséges királykisasszonyt, Délibábot, és valamennyien szívesen elnyerték volna a kezét. Elhatározták hát, hogy szerencsét próbálnak, és addig sírtak-könyörögtek az apjuknak, amíg az bele nem egyezett.

Először a legidősebb fiú indult útnak. Már kora hajnalban kiment a fához. Elgondolkodva vizsgálgatta a legalsó ágát, amely olyan magasan volt, hogy alig látott fel odáig. - No, ide nem lesz egyszerű a feljutás! – állapította meg, miután belevágta baltáját a sima kéregbe. A fa egyszeriben megrázkódott, és így sóhajtott fel: - Kérlek, ne bánts, és ígérem, nem leszek hálátlan!

De mit sem törődött ezzel a királyfi! Még erőteljesebben oda akart suhintani, a fa azonban ismét megrázkódott, gyökereinél megnyílt a föld, és elnyelte őt baltástul mindenestül. A királyi udvarban egy darabig várták vissza, de miután hónapok múlva sem került elő a középső fiú is elindult szerencsét próbálni. Sajnos, ő sem járt különbül, mint a bátyja!

Hej, búsult az öreg király, és nem akarta legkisebb, legkedvesebb fiát, Henriket elengedni, de ő addig könyörgött, addig győzködte az apját, hogy az végül mégiscsak beadta a derekát. Elment tehát Henrik is a különös fához, hogy kiderítse mi terem rajta, és megtudja, mi történhetett a testvéreivel. Bátyjaihoz hasonlóan a fa őt is kérlelni kezdte. Henrik azonban csak egy pillanatig habozott. Gyorsan elhajította a kisbaltát, hogy kötelet vegyen elő. De alig oldotta el a tarisznyáját, amikor is megnyílt a föld a fa lábánál, és egy hatalmas létra bújt ki onnan. Aztán a létra csak nőtt, csak nőtt. Teteje már elérte a fa legalsó ágát, majd eltűnt a lomb zöldjében. Henrik sem tétovázott, gyorsan felkapaszkodott, és a lombok közé érve különös világban találta magát…

Először is egy hatalmas kapu állta útját, amelyen nem volt se zár, se kilincs. Csak egy fényes csengő lógott a sarkában felakasztva. - Akár vissza is mehetnék ezzel a csengővel, és mondhatnám Artúr királynak, hogy ezt találtam a fán. Milyen egyszerű is lenne! – tépelődött Henrik, de eszébe jutott az apjának tett ígérete: - Ha most feladom, akkor mi lesz a bátyáimmal? Segítenem kell rajtuk! Inkább továbbmegyek! – határozta el magát, és gyorsan megrántotta a csengőt.

A kapu kitárult, és ő továbbhaladhatott. Sűrű erdőbe ért, ahol a bokrokban fenyegető tekintetek villantak, félelmes morgás hallatszott. Henrik egy pillanatra ismét elbizonytalanodott, de eszébe jutottak a testvérei, így új erőre kapva folytathatta útját. Gyorsan ki is ért a sűrűből, és amire felkelt a nap, nem maradt más kísérője, mint egy magányos, sovány farkas, aki szorgalmasan kullogott a nyomában. Henrik megsajnálta a legyengült állatot, és a tarisznyájából egy darab húst hajított elé. Még látta, hogy a farkas éhesen ráveti magát, aztán figyelmét újabb akadály terelte el. Hatalmas folyó partjára ért, amelynek vize haragosan, sötéten örvénylett, a hullámain hánykódó csónakok elérhetetlennek tűntek. - Úgy látom, itt a vég! – sóhajtott fel Henrik, majd csüggedten rogyott össze a parton. Riadtan látta, hogy a farkas is feléje tart, ezért kezét ösztönösen az arca elé kapta.

De az állatnak esze ágában sem volt bántani őt! Szelíden a lábához simult, miközben jól érthetően ezt morogta: - No, te királyfi! Mivel megmentettél engem az éhhaláltól, most én is segítek neked. Tudd meg, hogy ez a folyó hétévente egyszer megszelídül, és olyankor át lehet kelni rajta. Sajnos, most elkéstél, de ha van türelmed várni újabb hét esztendőt, akkor esélyed lehet a továbbjutásra.

Henrik megköszönte a farkas tanácsát, aki ezek után el is tűnt az erdőben. A királyfi pedig letelepedett a parton és csak várt, várt, türelmesen. Élelme lassan elfogyott, de talált az erdőben különböző ehető növényeket, amelyekkel éhét csillapíthatta. Ennél nehezebb volt azonban leküzdenie a magányát és a honvágyát, de valahogy azt is csak sikerült. Aztán végre letelt a hét esztendő. A folyó megszelídült, és a királyfi átkelhetett rajta.

Ezután már könnyebben haladt. Madarak százainak vidám trillázása biztatta, és érezte, nem lehet messze a cél. Nem is tévedett! Hamarosan felért a fa tetejére, ahol csodálatos látvány tárult a szeme elé. A nap karnyújtásnyira ragyogott tőle, és Henrik majd beleszédült a káprázatba. Ám amint szeme hozzászokott a fényességhez, egy várat pillantott meg, amelynek bejáratánál színpompás virág árasztotta bódító illatát. - Végre megtaláltalak! – kiáltott fel Henrik, és már nyújtotta is kezét, hogy leszakítsa, de hirtelen meggondolta magát. – Ha most letépem, és magammal viszem, lehet, amire visszaérek, már el is pusztul. Ez a virág itt szép, ahol van!

Így aztán ahelyett, hogy a virággal visszafordult volna, inkább a várba tért be, amelynek kapuja érkezésére nyílt ki. Udvarában nem talált mást, csak egy különös, ködként lebegő alakot, aki így szólt hozzá: - Már vártalak, Henrik királyfi! Én a fa szelleme vagyok. Sok száz esztendőt megértem, de hozzád hasonló bátor, jószívű, kitartó emberrel eddig csak egyszer találkoztam életemben. Ezért most neked adom a türelem rózsáját, amelyet az imént a kapuban majdnem letéptél, és segítek a visszatérésedben is.

— Köszönöm a jóságodat, de a bátyáimmal mi lesz? – kérdezte Henrik elkeseredetten.

— Sajnos, választanod kell! Vagy a virág vagy a két bátyád. Mindkettő nem lehet a tied – felelte a szellem.

— Mit ér nekem a csodás virág és az elnyerhető dicsőség, ha a testvéreimet nem láthatom többé, és nem teljesíthetem az apámnak tett ígéretemet? Tartsd meg a virágot, és kérlek, add vissza a testvéreimet!

— Úgy lesz, ahogy szeretnéd! – kiáltotta a szellem, és amint ezt kimondta, hatalmas szél kerekedett. Felkapta Henrik királyfit, aki csak zuhant, zuhant lefelé…

Kis idő múlva a fa tövében eszmélt fel, és ahogy körülnézett, legnagyobb örömére a két bátyját pillantotta meg épen és egészségesen. Boldogan ölelték át egymást, majd gyorsan visszatértek apjuk udvarába, aki sírva borult elveszettnek hitt fiai nyakába.

Hamar híre ment a királyfiak visszatérésének, és három nap múlva megjelent Artúr király is, hogy választ kapjon a kérdésére. Henrik elmesélte különös kalandját, majd így zárta a beszámolót: - Hidd el, felséges királyom! Azon a fán igazi csodák teremnek: a becsület, a bátorság, a hit, a remény, a szeretet és a türelem. De mindezeket nem tudom bizonyítani, mert az egyetlen kézzel fogható bizonyítékot, a türelem rózsáját, ott hagytam a testvéreimért cserébe. Ezért sajnos, le kell, hogy mondjak a lányod kezéről is.

— Nem úgy van az! – felelt mindenki legnagyobb megdöbbenésére Artúr király. – Tudom, hogy minden szavad igaz, mert azt a fát ifjú koromban jómagam is megmásztam. Ennek köszönhetem mindazt, amit az életben elértem. Most csak szerettelek volna benneteket próbára tenni, hogy annak adhassam a lányom, aki legméltóbb hozzá. Gratulálok, kiálltad a próbát, így elnyerted Délibáb kezét.

Még aznap megtartották a lakodalmat. Henrikből bölcs és igazságos uralkodó vált, aki tovább gyarapította a birodalmat. Sajnos, a park fái közül jó néhány már elöregedett és kiszáradt, de az erényfa most is ott áll fenségesen és elpusztíthatatlanul, várva rendkívüli látogatóit. Holnap legyetek ti is a vendégei!

 

 

 

 

 

 

 

 

Blank Judit:

A vén diófa

Az élet szigorú, sokszor oly kegyetlen arca mostanában mintha megenyhült volna az Öreg körül. Mély barázdái is kissé kisimultak, habár lehet, hogy ezt csak a frissen borotválkozás tette.
Kiment a kertbe szeretett fáit gondozni. Gyakran beszélgetett velük. Hitte, hogy attól olyan szépek, egészségesek. Válaszukat is mindig megértette. Természetesen, ezeket a válaszokat a saját szíve dobogta, ennek ellenére biztos volt benne, hogy a vén diófa üzeni.
Ugyanolyan este volt, mint a többi. Mégis. Valami…más volt. Talán szebben ciripeltek a tücskök, talán finomabban simogatott a langyos szellő.
Megérintette a vén diófa törzsét. Ettől mindig erősnek érezte magát. Megszokta már az egyedüllétet, hiszen szeretett felesége sok évvel ez előtt elköltözött tőle…az örök boldogság birodalmába.
Egyetlen lánya az ország másik felében élt, az Öregnek nem is ez fájt igazán, hiszen az az élet rendje, hogy a gyermekek szárnybontogatásuk után saját életet élnek. Nem is akarta ő soha magához láncolni. Hanem az fájt igazán, hogy ő is magányosan tengeti életét, nem sikerült társat találnia. Szakmájában sem tudott elhelyezkedni, pedig mindig szorgalmas, törekvő teremtés volt. Valami konyhán talált állást, és ennek is örülni kellett, nem mintha ezért tanult volna az egyetemen.
A fa alatt várta általában az estét. Itt köszöntötte a csillagokat, gyönyörködött a felkelő Hold ezüstös pitvarában. Jó ideje nem érezte már nyomasztónak az egyedüllétet, nem is igazán értette, miért panaszkodnak annyian. Neki itt van a diófa! Az udvar, a pici kis háza és az emlékek. Tennivaló pedig bőven akad!
- No, diófa! Ma nagyon szép esténk van! – köszöntötte, s hátát nekidöntve leült alá.
- Te is hallod a madarakat? Ezek biztosan a rigók! Nekik is jó napjuk volt, ahogy hallom!
Ásított egy nagyot, simogató tekintettel nézett végig udvara minden szeretett szegletén. Időnként elmélázott egy bokron, egy-egy fűszálon. Milyen más a fű kora reggel, mikor harmatcseppek csillognak rajtuk! Ezek a harmatcseppek biztosan valaki örömkönnyei, gyémánt gyöngyök. Vagy talán a természet könnyezi a tovatűnő éjszakai álmát? Most viszont álmosan hajladoznak, és sokféle zöldben pompázva búcsúztatják a múló napot.
Egy alakot látott közeledni. Ki jöhet hozzá ilyenkor? Kezét szeme fölé helyezte, szemöldökét összevonta, hogy jobban lássa az illetőt. Korát meghazudtolva ugrott fel, s karja ölelésre lendült, de mindjárt meg is állt a levegőben.
- Ó, nem! Nem lehet igaz! S a harmatcseppek a hajnali fűszálakról hirtelen a szeméből buggyantak elő.
- De igen. Igaz édesapám. – mosolygott a lánya, s átölelte két karjával apja nyakát, akinek karjai most fejezték be a mozdulatot. Óvatosan átölelte gyermekét. Vigyázva, nehogy túlságosan magához szorítsa előredomborodó pocakját.
- Kislányom! Hát…nem is mondtad.
- Meglepetésnek szántam. Tudtam, hogy örülni fogsz…nagypapi!
Az Öreg nem kérdezett semmit. Csak átkarolta lányát, s lassan megindultak a ház felé. Az ajtóból még visszanézett a vén diófára. Most is megértette szavait.

 

 

 

 

 

 

Csepella Horváth Anna

Vágyálom

 

Szeretsz, szeretlek

- csak ennyi.

Életed az életem,

vágyam megannyi.

 

Harcolok tűzzel,

pedig bőven van fény.

Vágyam párban él,

akár egy rejtély.

 

Elvesztem, elvesztél,

most már szeretjük egymást,

nem értem, nem érted,

ebből mi következhet.

 

Rajta szerelem,

rajta végzetem,

az életet táncoljuk át,

s elég lesz egy életen át.

 

 

 

 

Rejtélyek

 

Ha rám tör a végtelen,

ha Ciprus hegyén járok is,

Te vagy, ki jön velem,

a mindenséget akarom.

 

Gördülő kövek, ahova lépek,

arra kérlek, törd össze

lapos, málló testemet,

rejts el.

 

Mit nekem új élet,

hisz csak álmodom,

ennél jobb lehet,

még mindig benned bízom.

 

Kapaszkodom felfelé

éles kövek potyognak,

előttem állsz, mutatsz felfelé,

ahol a csillagok ragyognak.

 

 

 

 

Rajtam az élet súlya

 

Vonom magammal

tested, testem.

Csikorgó fagyban is

visszük egymást.

 

Lásd, nem hagylak el,

kellesz nekem.

nincs léptem, nincs lépted,

csúszunk együtt.

 

Lapos tájak, hidegek,

jéggel fedve.

Talált életünk már telve

szeretettel, már csak várunk.

 

 

 

 

Vágyott boldogság

 

Ha porrá zúzza

szívem a mosolyod,

eszem is akarja,

kellesz most.

 

Gyötrődő lelkem

csak figyel

a bársony égre.

Még a nap sugara

is ezt ragyogja,

más nincs már

rajtad kívül.

 

Hajam hull már,

mint a könnyes eső,

beterít, akár a repce

a zöld mezőt,

s ha rejtve a láz,

szívemben béke honol,

valahol madár dalol.

 

Értem már a szív szavait,

s a nekem termő,

újjá teremtő

vágyott boldogság

újra rám talál.

 

 

 

 

Mámor

 

Ha árnyékba hajlik már az este,

végül ki lesz,

ki velem bánatom feledje.

Őrült táncot járó

fények, ezer villanás,

elmúlt bánatok romjain búcsúzik a táj.

 

Kincseket visz az éjszaka,

jó ízű nevetés száll tova.

Vágyott szerelmek

suhanó emléke,

ködbe tűnő szavak

bűvös zenéje.

 

Hangod bársonyán

fellelkesül a szív,

omlik az akarat oltárán,

a mámor, mely talán

megtart nekem,

hogy végre veled legyek.

 

 

 

 

Anyaföld

/Balatonszárszói temetőben/

 

A mi életünk elmúlt,

mit nekünk a szél,

mely a rónán átsüvít,

szemünknek a Délibáb, a hegyek ormai

 

Ti milliók a föld alatt,

a jövő belőletek fakad.

Elhunytak lelkei,

mint forrásból, belőletek tudunk meríteni.

 

Anyaföld, add az energiát!

Kik búslakodtunk, most harcra hát.

Nagy temetőben, jeltelen sírokon járunk, emlékezőn,

hallanunk kell, ahogy lüktet a föld.

 

 

 

 

Gyere velem

 

Mély gyászban van életem,

sorsom hajója új vizeken.

Nem feledhetem, hogy voltál nekem.

 

Még a szél is súgja, jöjj velem!

Vizek fodra repít, szállj velem!

Visz a hajó, gyere velem!

 

Feledve a szenvedést, jó lesz.

Új élet, új tájak, ne kérdezd,

hová, merre visz a hajó.

Csak menjünk messzire, s ez csudajó!

 

 

 

 

Ha megtagadtak

 

Ha megtagadtak,

én állom a sarat,

tucat gőgtől

csak vergődőm.

 

Ám lelkem szabad,

győz bennem az akarat.

Riadt őzike nem leszek,

erről már rég letettem.

 

Tüskék megsértenek,

ettől vérem erősebb.

Piros az égbolt,

tőlem ered e folt.

 

Bátorság izzítja szívem,

így is marad, remélem.

Szólj igazat! Hallom,

s ez nem csak alkalom.

 

Várjuk a megújulást,

ne legyen csalódás.

Ha fáj a szív,

csepegtessük a gyógyírt.

 

 

 

 

Ezer rejtély

 

Most cseréld el a szívem,

ha nem kellek.

Ezer szó és ölelésem,

csak a tied.

 

Várom jöttödet,

szíved csupa titok,

érzem én, ez

már csak egy álom.

 

Vagy mégis, ezer rejtély,

mellyel bevonva szívünk,

mi csak egyek vagyunk,

ez ami a miénk.

 

 

 

 

A bánatnak két arca van

 

A bánatnak két arca van,

az életnek két útja van,

de mindegyiket meg kell élnünk,

mindkettőt meg kell tennünk.

 

Megéltünk egy csodás életet,

feledve a nehéz éveket,

elégedettek vagyunk a jóval,

mely átszövi egész valónkat.

 

A kijelölt úton menni kell,

az álmokat néha feledni kell,

s ha a végéhez érünk,

belátjuk, küzdeni érdemes volt.

 

 

 

 

Szeress, Uram!

 

Istenem! Elfogadtál engem.

Hitem új, most született.

Rajtam keselyűk hada,

fülemben a villámló ég moraja.

 

Uram! Hadd kerüljek közel hozzád,

tán láthatom égi orcád.

Lelkem hajója viharba került,

talán holnap az ég is kiderül.

 

Szeress Uram, égi lángod égjen!

Hess madaram, hess!

Rigófütty, jöjj-jöjj,

hitem közel kerüljön.

 

Csodás volt a múltam,

majd csekély az örömem.

A jót Istentől kaptam,

s hogy örülhetek nektek.

 

 

 

 

Csere Andrea:

Kiáltás a sírból

 

A nénike korát meghazudtoló fürgeséggel, enyhén botjára támaszkodva tipegett a keskeny ösvényen. A nyári melegben enyhet adó árnyas fák most egyre gyérülő lombkoronájukkal bólogattak felé.  Ismert itt szinte minden bokrot, virágot, s a növények is ismerőskén köszöntötték őt. Nem is csoda, hisz hetente megtette ezt az utat a temető keskeny útjain.

- Mégis csak az anyatársam volt,- mondogatta- anyja helyett anyja a fiamnak. Nem tehetem meg, hogy ne látogassam!

Két temető közt ingázva teltek napjai. Az egyikben férjét, s két fiát, a másikban nászasszonyát látogatva. Unokái távol éltek. Az egyik vidéken, a másik még attól is messzebb, külföldön.

- Ki jöjjön ki hozzájuk, ha nem én?- kérdezgette. – Tudjátok, mindig megnyugszom, amikor látom, hogy minden rendben van a sírok körül. Nekem ez nem fáradság, én így érzem jól magam. – hajtogatta, amikor az unokái győzködték, hogy nem muszáj olyan sűrűn temetőbe járnia.

         Most is a megszokott köreit rótta. Az egyik kezében apró diófa bot, a másikban az elmaradhatatlan „ toliga”. A toligát - kerekes bevásárlókocsit- még nyolcvanadik születésnapjára kapta nagyobbik unokájától. Eleinte idegenkedett a kerekes tákolmánytól, de hamarosan rájött, hogy igen okos találmány, mely fölöttébb megkönnyíti mindennapjait. Azóta elmaradhatatlan kelléke sétáinak. Evvel jár bevásárolni, s ide a temetőbe is ezzel húzza ki a kis gereblyét, kapát, seprűt, vödröt, melyekkel a sírokat gondozza.

A kis kocsi nagyokat döccent a göröngyös úton. A temető most a szokottnál is csendesebb arcát mutatta. A reggeli köd még a délelőtti órákra sem szállt fel teljesen, s a szeles idő is eltántorította az embereket a temetőlátogatástól. A kihalt ösvényen messze hangzott a kocsi kerekeinek nyikorgása, a bot kopogása.

- Hát megjöttem, nászasszony!- köszöntötte kedves halottját a nénike, botját a szomszédos sírra fektetve.

- Micsoda gaz! - morgolódott magában. – Egy hete sincs, hogy itt jártam, s mégis, hogy elszaporodott itt a dudva! No, de mindjárt teszünk róla, hogy ne így legyen! Szépen rendbe teszem a sírt, meglátja!- motyogta félhangosan, s már szedte is elő kis kapáját, hogy kigazolja az esős időben felszaporodott gyomnövényeket. Egy ideig hangtalanul dolgozgatott. Egészen kimelegedett a munkában, így balon kabátját levetve, a szomszéd sírra fektette azt.

- Hát itt sem mostanában jártak!- állapította meg magában az elhanyagolt síremlékre tekintve.

Megpróbálta kibogarászni a sírkövön már erősen megkopott feliratot, de nem járt sikerrel. A síremlék fedőlapja itt-ott már megrepedt, s a repedéseken át felütötte fejét a gaz.

- No, majd kitépem azt is, ha ezzel végeztem. - gondolta magában az öregasszony, s újra nekifogott nászasszonya sírjának rendbetételéhez.

Serény kezeinek nyomán a sír egyre rendezettebb képet mutatott. Már csak egy gyomnövény csúfolkodott rajta, de az igen erősen ragaszkodott helyéhez. Sehogy sem akart kiszakadni.

- Ha kapával elvágom, a gyökere bent marad, s jövő héten újra virít itt nekem!- dohogott magában az asszony, s húzni kezdte a makacs növény szárát. Ám az meg sem mozdult.

- Nem fogsz ám ki rajtam!- mérgelődött tovább, s a kapával meglazította a növény szára körül a földet. Még egyszer nekiveselkedett, ám a gaz nem engedett.

- Most már igazán mérges vagyok!- szólt fenyegetően a nénike. Minden erejét összeszedte. Nagy levegőt vett, és húzni kezdte a makacs gyomot. Közben eszébe jutott gyermekkora kedvenc répameséje.

- Húzták, húzták és – nagyot rántott rajta- kihúúúúúztááák! Hupp! A gyom megadta magát, gyökerestül kiszakadt a földből. Ám a néni, ugyan azzal a lendülettel, mellyel a sírt megszabadította kéretlen  lakójától, megindult hátrafelé, s ráesett a szomszéd sírra. Azaz beleesett a sírba! Az történt ugyanis, hogy a másik síron az elöregedett cementlap egy roppanással beszakadt a ráeső nénike súlya alatt.

- Élek!- konstatálta magában a hirtelen sokkhatás elmúltával az asszony. Óvatosan megpróbálta mozgatni tagjait. Nehezen ment. Keze-lába az égnek állt, feneke a beszakadt cementlapba szorult.

- Most hogyan tovább? - morfondírozott magában. - Hogy fogok kimászni innét?

Kísérletet tett, hogy kezeit megtámasztva felnyomja magát a sírból, am az elfáradt cementlap szétmorzsálódott ujjai alatt. Új fogást keresett, de hiába. Nem volt egy fix pont sem, amibe kapaszkodhatott volna. Az esés következtében megrándult nyaka hírtelen erősen fájni kezdett, s ráébredt arra is, hogy igencsak fázik.

- Muris lenne, ha szó szerint itt dobnám fel a talpam- kuncogott tehetetlenségében az asszony.

Óvatosan megmozdította fájó nyakát és körülkémlelt a temetőben. Sehol senki. Senki, akitől segítséget kérhetne. Ismét nekiveselkedett, hogy felnyomja magát. Fejét nekitámasztotta a sír szélének, megfeszítette a hátizmait. Néhány centit ugyan sikerült emelnie magán, de ez kevésnek bizonyult. Kimerülten huppant vissza. Ismét körültekintett, hátha megpillant valakit a sírkertben, de hiába. Mindenütt köd, csend és nyugalom. Egy darabig mélán üldögélt, gondolatai szerettei körül jártak. Hirtelen mintha hangokat hallott volna. Nyakát megfeszítve körülpásztázta a temetőt a hang forrását keresve. Az utakon semmi, a sírok között semmi. De valahonnan mégiscsak ideszűrődik egy férfihang. De honnan?

- Képzelődnék? Á, ugyan! Nem ment még el az eszem!- dohogott, s egyre türelmetlenebbül kutatta a hangot. Szemét becsukva, a fülével fürkészte a zajt. Fejét a forrás irányába fordítva kinyitotta szemeit. Tekintete a temető kerítésén túlra tévedt. Egy fiatalember állt a temető melletti parkolóban egy teherautó tetején. Valamit pakolgatott, s közben le-leszólt egy másiknak.

- Hála Istennek! - szakadt fel a nénikéből a megkönnyebbülés. Elkezdett kiabálni.

- Fiatalember! Fiatalember!

Úgy tűnt, a férfi nem hallja, ezért még hangosabbra fogta.

- Fiatalember! Halló, fiatalember!

Az alak hirtelen abbahagyta a rakodást, és fülelni kezdett. A nénike újult erővel folytatta:

- Fiatalember! Itt vagyok! Ne ijedjen meg! Itt vagyok a temetőben! Hallja?

A férfi a hang irányába fordulva, meghökkenve fedezte fel az idős hölgyet:

- Jól van, mamikám?- kérdezte ijedten. Mi történt?

- Nem tudok kimászni a sírból!- kiáltott a néni - de még élek!- tette hozzá, nehogy a férfi véletlenül félreértse a dolgot. Ki tudja? Ősz van, köd van, mindjárt halottak napja…

- Azonnal küldök segítséget, ne mozogjon!- tüsténkedett a fiatalember. Hangján egyszerre volt érezhető a meglepődés és a visszafojtott nevetés.

A nénike immár megnyugodva üldögélt kényszerű trónján, s várta az ígért segítséget, ami kisvártatva meg is érkezett. A fiatal férfi másodmagával sietett a temetőbe.

- Nyújtsa a kezét, mamikám!- segítették fel, az idős hölgyet pillanatok alatt, majd kérdezgetni kezdték:

- Mégis, mi történt? Hogy került, abba a sírba?- tudakolták miközben a port söprögették a nénikéről, s feladták rá a kabátját. A nénike röviden elmesélte a történteket, majd így folytatta:

- Tudják, kedveskéim, így utólag már nem is bánom ezt a kis kalandot. Eddig féltem a haláltól, de most, hogy fél lábbal, akarom mondani a hátsómmal a sírban voltam, a továbbiakban igazán nincs mitől tartanom. Elvégre nem mindenki mondhatja el magáról, hogy visszatért a sírból!- kuncogott a néni, s kis kocsijába pakolva vidáman indult a temető kijárata felé.

 

 

Csicsek Anna:

Lakodalmas zene

Az elsőosztályosok hittan órája előtt épp úgy zsibongtak a gyerekek, mint bármikor. Az óra elkezdődött, a tanító néni kedves üdvözlését követően közösen elmondtak egy Miatyánkot.

– Ma a kánai menyegzőről tanulunk. – és már rakosgatta is a maga fabrikálta, keménypapírból készült kellékeket maga köré. Amennyire csak tudta, igyekezett közelre hozni egy kétezer évvel ezelőtti „lakodalmi” miliőt. A gyerekek kapták a feladatokat. A rajzlapon ügyesen színezték ki szép kékre az egyik kőkorsót, a másikat barnára, jelezve ezzel tartalmukat. A tanítónő korabeli méretű, keménypapírból készült vizes edénnyel demonstrálta a bibliai történetet. Közben haladtak szépen az eseményekkel, a gyerekek ügyesen válaszolgattak a kánai menyegzővel kapcsolatos kérdésekre. Őszintén elcsodálkoztak azon, hogy egy-egy korsóban több száz liternyi vizet tároltak.

– Nagypapámnak a szőlőhegyi pincéjében olyan…ekkora kancsó van az asztalon. Abból önti pohárba a bort. – mutatta két kezével a normál méretű korsót az egyik kisfiú.

– Azon a menyegzőn hat kőkorsó állt a házban, mégpedig a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára. -

Miután megértették a sok száz liternyi bor mennyiségét, azt is megkérdezték, hogy hányan lehettek egy ilyen lakodalomban.

– Képzeljétek, hogy egy egész álló hétig tartott a lakodalom, ha a menyasszony leány volt. De, ha özvegyasszony ment férjhez újra, akkor „csak” három napig ünnepeltek. A vendégek pedig naponta jöttek-mentek, cserélődött a násznép. Egy valakinek mindvégig ki kellett tartania. Ő volt a násznagy. No, főhetett a feje a násznagynak, amikor elfogyott a bor, mert ez is előfordulhatott egy hét alatt. Ilyen volt a menyegzőnek az a napja is, amelyen Jézus, Jézus anyja Mária, valamint Jézus öt tanítványa – Natanael, Simon Péter, András, Fülöp és János – a meghívásra megjelent.

Egy hosszabb ideig tartó rajzolás következett az órán. A tanárnő zenét kapcsolt be:

– Amíg rajzoltok, hallgassátok, hogy milyen zene szólt akkoriban egy lakodalomban. –

A jellegzetes zsidó zene halkan szólt a CD-ről. Ritmusa, hangzásvilága szokatlan a hat éves gyerekek számára. Az egyik padból göcögés, felbugyogó gurgulázás hallatszott a rajzolásból fel sem néző gyerek szájából. Egy roma kisfiú kezdett el kuncogni a „lakodalmas” zenén, majd körbenézett az osztálytársakon, akik át is vették tőle a kuncogást, ami aztán nevetésbe ment át. Az egyik gyerek azon szórakozott, mert neki is furcsa volt ez a zene, a másik azért, hogy utánozza a többieket. Lassacskán abbahagyták anélkül, hogy tanító néninek közbe kellett volna avatkoznia; folytatták a rajzolást.

Semmi szokatlan nem volt a roma kisfiú őszinte viselkedésében. Ő és környezete nem ehhez a zenéhez van szokva.  Számukra egyértelműen a mai magyar lakodalmas zene jelenti az egyetlen ilyen műfajt. Remélhetőleg egysíkú zenei világképét sikerült színesíteni. Ezen a hittanórán nemcsak a roma kisfiú, hanem talán minden gyerek elindult egy másik kultúra felé. Más kultúrák felé…

 

 

 

Csicsek Anna:

Mi van?

 

Mi van?
Semmi. Mi lenne?
Semmi. Mi kéne?
Minden.
De legalább a fele.
Ha… szeretnél meg … effélék.
Akár olyan lehetnél, mint én!
De akkor meg miért?
Ismerem gyógyszereid mellékhatását.
Jegyzem,
vérképet mikor csináltattál.

Tudom
munkahelyed minden ártalmát.
Fáj,
ha piszkál barát vagy család.
És így tovább.
Ágyig elér a sok fölös fájdalom,
Már csak
az agyamat sikerül … izgatnod?

 

 

 

Dobosi György

Őrzöm a lángot

Szívemben őrzöm a lángot,
még Te a fáklyát égeted,
nem kell a fejekre fátyol,
mert ott van, végre ébredett.

Ébredtem én is itt távol,
képzelem, fáklyát égetek,
érkezett, itt van az álmod,
útközben el nem tévedett.

Nem kell már senkitől félni,
szívekben nincs is fájdalom,
végre csak jót kell remélni.
Emlékszel? - legjobb alkalom!

Úttesten vonul a tömeg,
vége tán nem lesz sohasem,
oldalról senki sem zörget,
valaki figyel odafent.

Emlékezz, tiszteld, most lehet,
szeretni legjobb alkalom,
a tömeg békésen mehet,
múlhat a régi fájdalom.

Látjátok? - lehet ezt így is,
nem kell a sok-sok gyűlölet,
lelkedet előreviszi.
De tudod? - szeresd, most lehet!

 

 

Dobosi György

Szeretethordozó

Égre néztem tegnap este,
egy kis angyalt láttam,
szeretetet hordott széjjel
az egész világban.

Megkérdezte - az enyémből
vajon kinek adjon,
annak, ki az ég kékjére
legszebb szívet rajzol?

Legjobb lesz, ha nem válogat,
mindenkinek adja,
remélem, hogy akkor ő is
sokszor visszakapja.

A kis angyal továbbszállott,
szeretetet hordta,
és a csodás, nagy szíveket
a lelkekbe szórta.

Kis angyal, most arra vigyázz,
kinek egy a vágya,
minden éjjel nyugodt legyen
és békés az álma.

 

 

Dobosi György

Nem rég még szép volt

Nemrég még szép volt ám ez a nagy világ,
emberek vidáman mondták az imát,
most pokolból szórják széjjel az átkot,
gyűlölik, nemcsak ki minden bajt ránk hoz.

Van, aki nem hord sem kesztyűt sem maszkot,
nyíltan mutatja most eltorzult arcot,
látszik a gyűlölet, tenni akarna,
lenne olyan tán, kit el is kaparna.

Nem ám, hogy védené magát és mást is,
tennie kéne már valami mást is.
Jövőnk, hogy szebb legyen, most tegyen érte,
arcát takarja és szeressen végre!

Védje önmagát és nagyon sok mást is,
így lehet boldog, mert mindenki számít!

Dobosi György

Mikor leveti köntösét

Mikor leveti bő köntösét a hajnal,
kalapját magasan az égre repteti,
fennakad kiflijén a hatalmas Holdnak,
szemeit csendesen álomba tereli.

Köntösét sietve dobja most utána,
mi tőle már szürke felhők közt lemarad,
repül tovább egymagában szomorúan,
egy pillanatra ad a Napnak sugarat.

Lesz is vidáman, derűsen ragyogó reggel,
madarak adnak lelkesen szép hangokat,
a Napnak átlátszó, vékony kis ruhája
szemeknek ad újabb daloló álmokat.

Álmodozó, furcsa kis nappali fények,
elveszik bennük sok hamiskás gondolat,
és mosolyszemével nézi odafentről,
bújik a hajnal, ébreszt újabb sorsokat.

Úgy vigyázza hajnalnak gyönyörű lelkét,
és csendesen visszaszáll eldobott köntös,
de jóságát a Nap meg sem égetheti,
szomorú fényszemét lecsukva elköszön.

 

 

Dobosi György

Érezd az álmot!

Álmodni tengeren száguldó hajót,
jóllakott emberek hívják a manót,
de az nem érkezik, jól be van zárva,
nem kerül asztalra, elmarad tánca.

Mulatnak nélküle, semmi sincs veszve,
hiába süt a Nap, eljön az este,
közben a parton kint sok ember éhes,
nincsen a kezében kenyér, sem krémes.

Ekkor az álomnak eljön a vége,
valóság mezején ugyanezt nézed,
vannak, kik luxusban vidáman járnak,
nekik a munka még kicsit sem fájhat.

Van, kinek vén fején fedő az ég lett,
gyomra sem kordul már, annyira éhes,
ha ébred, kuckója lenne is néki,
egy kicsi kenyere, s nem kéne félni.

Azért most tegyél, ha tehetsz is érte,
ami eddig volt, már hadd legyen vége,
üzenjél Te is most a nagy világnak,
tegyenek olyant, mi többé nem árthat.

Legyen már vége a nagy szakadásnak,
ne lássuk többé, hogy sok ember fázhat,
gondoljuk végig jól régi, szép álmot,
tegyük hát boldoggá ezt a világot.

 

 

Dobosi György

Múltad a tiéd

Múltad a tiéd, ne tagadj semmit,
úgysem kapsz érte boltban egy veknit,
tudja azt rég már az egész város,
kilencből nem lesz holnap sem páros.

Ezért most járjál felemelt fejjel,
hogyha a múltba jó volt a tetted,
hiába tapos mélyen a sárba,
attól azért most ne essél pácba.

Mosolyogj rájuk, bár úgysem értik,
a szíved nyugodt és mégsem vérzik,
az, aki jól lát, kivesz a sárból,
nem hagyja azt, hogy valaki bántson.

Így mentek tovább az úton ketten,
sok ember csodál titeket Pesten.

 

 

Dobosi György

Keserű hajnal

Anya hiánya

Könnyeket ejt korán a keserű hajnal,
most tétován, némán, de valamit kutat.
Egy kisleány szomorún keresi utat,
anyját megtalálja, de útban egy lakat.

Nem érheti el, lelke az égre szaladt,
testét föld takarja, de fentről még üzen.
Kicsúszott kezekből, így nem gyújthat tüzet.
Valaki vétkezett, és az lett a veszte,
szomorún, lassan fájó halállal maradt.

Nem értheti ezt még a kicsinyke gyermek,
nem látja többé, anya nincsen már közel.
Hiába várja vagy fájón toporzékol,
sehol egy kéz, amely még szorosan ölel.
Távol szomorú dal, mint halotti zene.

Remélem, felnő Ő is egyszer majd nagyra,
szíve megnyugszik, kerüli majd a harag.
Érzi a hiányt, egy szót, szívében marad.
Ki segítő kezeket elhúzta félre,
lelke örökre mélyen, földbe süllyed el.

 

 

Dobosi György

Vörösen izzik

Vörösen izzik a reggel,
valahol mégis fekete,
háborog most a nagy tenger,
van, ami végleg elveszett.

Virág is bontja a szirmát,
élete úgysem egyszerű,
szép lassan lehull a földre,
halála nagyon keserű.

Köztünk élt tettre kész ember,
egyszerű nem volt őneki,
tudta, hogy tenni kell végre,
nyomorból álmát kergeti.

Talált is kiutat onnan,
falvában végre jó legyen,
kaparta mindent a sárból,
rossznak kell már vége legyen.

Szomorú reggel jött akkor,
Ő aztán fel nem ébredett,
kiket kiemelt a sárból,
nekik most minden elveszett.

Vajon lesz, ki végzi dolgát,
vagy végleg veszni hagyja azt,
mit elért eddig az ember,
az csak egy múló pillanat?

Ó! - ne hagyd veszni a jót már,
maradjon még a víz felett,
tette ne vesszen kárba, mert
fentről küld vérző könnyeket!

 

 

Dobosi György

A jót keresd!

A jót keresd, bármily furcsa a világ,
nehezen találod, mondj el egy imát,
akkor nézz magasra, figyeld az eget,
fentről az Isten is segít majd neked!

Közben fél szemmel a gonoszt is látod,
ne hagyd, hogy feldúlja ezt a világot,
csak törtess előre, míg el nem éred,
nem baj, ha néha az Istent is kéred.

A hosszú úton még fogja a kezed,
akkor a szeretet előre vezet,
ne hagyd, hogy a gonosz húzzon még hátra,
bármi is történt, Te légy emberszámba,

Tudod, hogy a jóból baj nem is lehet,
segítsél másnak, és fogjál sok kezet.

 

 

 

Dobosi Györgyné

Porba hulló

 

Létem kicsiny rezdülése
megöleli álmaim fodrait,
harcom az Úr tenyerén pihen,
vágyam a megnyugvás.
Angyalok otthona,
ahol élni, lépni és menni kell!
Ahol a csend sóhajt
egy pillanatot,
és már nem fáj!
Nézd meg magad a tükörben
én ott őrzöm az íriszedben
a szerető suttogásom,
a porba hulló
csillagot!

 

 

 

A Te döntésed

 

Óh, Uram, hogy jövök én ahhoz,

hogy Téged ellenőrizzelek,

hisz, ha tanítasz, csak alázattal

lábad elé térdelve köszönöm meg!

 

Hiába kérlelsz nem értékellek,

nekem Te vagy az Isten - fia, - lánya.

Hogy jövök én ahhoz, hogy Rólad

véleményt formáljak! Isten áldásával!

 

 

 

 

Erdős Attila

A vén vadeperfa

Szülői házunknál a gyümölcsfáink közül csak egyetlen van életben, amit a régi háztulajdonos ültethetett, vagy talán mag­ról kikelve a természetre bízta magát, hogy nekünk - a gyer­mekeknek örömöt szerezzen.

A fát, mi gyermekek csak vadeperfának neveztünk, mert gyü­mölcsöt egyetlen ága hozott, - talán unalmában, úgy véletlen, mert a nemesítése az bizony elmaradt. Termő ága jelentéktelen, apró, fekete epreket termett, amikor a bodzafa virágzott; - de mi annak is örültünk. Eltelt hatvan év, és a törzsét nem tudnám úgy átérve átölelni, mint akkor - gyermeki játszadozások alkalmával. A dicső természet talán azért hagyta még életben, hogy egyet­len tanúja legyen az ötvenes évek embert formáló, keserves időszakának.

A vén eperfa még őrzi édesanyánk keservét, amikor a négy apró gyermek felnevelésekor a sors úgy határozott, jobban megkeseríti népes családunk - amúgy is nehéz, kilátástalan életét. A mázsásra nevelt fekete disznónkat közel a tövéhez ás­ták, ami orbáncban elpusztult.

Akkor, talán ötödik éves lehettem, és nem engedtek a nagy gödör közelébe, aminek kiásásában már a nálam négy évvel idősebb bátyám segített.

Édesanyám szájából akkor hallottam először azokat a szava­kat, amiket később - elkeseredésében gyakrabban mondoga­tott: „Nem baj, majdcsak a jó Isten megsegít bennünket! Va­lahogyan majdcsak megleszünk!"

Idősebb gyermekként tudtam megérteni szavait. A szűkös és nyomorúságra szabott napi megélhetésért, a kilátástalan jövőnek szóltak - erős hitéből olykor fel-feltörő, önmagát nyugta­tó szavai...

1957. március végén, a forradalom utáni első tavaszon - bá­tyámmal levágtuk a vadeperfa vastag ágait, mert elég tere­bélyesre sikeredett.

Ebédhez készülődtünk, amikor házunk előtt fekete személy­gépkocsi megállt, és abból négy, jól öltözött, fekete bőrkabá­tos férfi szállt ki.

Budapestről kiérkező nyomozók voltak, akik mindent felfor­gatva, minden tárgyra kiterjedő, alapos házkutatást végeztek. (Könyveket is átlapozták, rázogatták bizonyítékokat keresve édesapánk „ellenforradalmi tevékenységére".) Estébe nyúló házkutatás után - köszönés helyett L. százados gúnyosan közölte: „Asszonyom! A férjét ne várja haza, mert vendégszeretetünket fogja élvezni - nagyon sokáig!"

Még két, vagy három esetben tartottak házkutatást, amikor csatatérré változtatták - a szegényesen-szerény otthonunkat. Sosem közölték, hogy mit keresnek!

Gyermekkorunk felejthetetlen színjátéka néhány száz négy­zetméternyi területen zajlik, melyhez jó és rossz emlékeink ellenére — mégis halálunkig ragaszkodunk. A ház, az udvar és a kerti fák meghatározzák s bearanyozzák gyermekeink mozgásterét, - és kedves emlékeinkben megmaradnak. Ha időközben valamelyik öreg fa elpusztul; - a gyermek úgy érzi, hogy szegényebb lett. Hiszen mindegyiket ismerte, gyü­mölcseit fogyasztotta és önfeledten játszadozott alatta. Emlé­keinek meghatározó része lett...

 

 

***

 

 

 

Percekbe rejtett ébredés

 

Az éjszaka sötétjét

egyre jobban lopta az idő,

és az ég-kékje tágulva nőtt.

A távoli erdők

valós arcukat mutatták,

és tenger-hullámként

kiterebélyesedett a zöld.

Rejtekéből előbukkant a Nap,

és araszolva kiásta a mozgó életet.

Percekbe rejtett ébredésben

láttam és hallottam:

a Teremtőjéhez

hogyan imádkozott a természet.

 

 

 

 

Erdős Attila

A néma temetőben

 

Halottak napján a néma temetők gyertyák gyújtotta esti fényében csak a sárga falevelek zizzennek, amint földet érnek. Mintha az utat mutatnák, merre menjek, hol találhatom Őt meg. 

Már jól ismerem a bánat útját, ahol egy Gyémánt Csillag pihen némán. Megállok a rideg  sírnál, csak a könnyező gyertyák és a  sápadt Hold figyel reám.

Ajkam remegőn  hálaimát mond, és az esti csendben - gyertyát gyújtok. Állok mélán, szótlanul - szememből a könnyem sírhantjára hull.

Soha, senkinek el nem mondhatom, mert szívemben enyém a nagy fájdalom. Szomorúan temetőbe járni, és az Édesanyát mindig visszavárni. Sírhantjára friss virágot tenni, és a szeretet ízét a múltból megidézni. Nem értheti más, mit jelent: vigasz nélkül sírni szüntelen.

Örökre enyém marad a keserűen fájó érzés. Meghalnak a virágok, ha az őszt váltja a tél.

A temető mindig csendes, mert a halottak pihennek. Csak a sárga falevelek néha zizzennek - amint földet érnek.

Gyertyák erdejében egyre távolodva:  búcsút int - egy síró gyertya...

 

 

***

 

 

Tested melegével...

 

Tested melegét őrzöm,

és életed tenyérnyi vágyát hordozom.

Gyermekkorom volt a tavaszi vetésed:

aratásra érett, amit Isten

ajándékul Néked adott.

 

Testednek melegét tovább adtam,

és a barázda a barázdát eltakarta.

Üres éveimet számlálom hasztalan.

 

Igaz Magyarnak szültél,

és így lett emberi sorsom.

A végítéletet - Istennek meghagyom.

 

 

 

Fa Ede

REMEKMŰVEK A LÍRA NAGY KORSZAKAIBÓL

 

1.

Berzsenyi Dániel ódája -  mai olvasatban

 

FOHÁSZKODÁS

 

Tudjuk, hogy a XVIII.  század második felének nemesi verselői még a fecsegő, unalmas, tizenkét szótagos, négyesrímű Gyöngyösi-verselésnek hódoltak.

Ezzel szakítottak az un. deákos líra művelői, Baróti Szabó Dávid, Virág Benedek és társaik.

A latin költőktől örökölt versformák legtöbbje, az akkori magyaros verselésnél  jobban érvényesülni engedte a filozofikus gondolatot és az érzelmek drámaiságát. Ezen a versnyelven már a kor legmodernebb, elő-romantikus mondanivalóit is meg tudták fogalmazni. A deákos líra művelői nem voltak átütő erejű költők, de utat nyitottak  Berzsenyi nagy, égzengéses költészete előtt.

        

A niklai zseni a költői nyelvnek és a versszerkesztésnek valóságos virtuóza volt.

Olvassuk el ezt az egyedülálló remekművet, a magyar vallásos líra legcsillogóbb gyöngyszemét.

         A vers szerkezete a világos tagoltság és elrendezettség mintaképe lehetne.

        

Az óda első felének négy, összefüggő versszaka, Isten lényének transzcendens voltáról és hatalmáról szól.

 

Az első versszak egy nagy téma általánosságait vázolja fel, megdöbbentően hatalmas hangvétellel:

 

Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér,

Csak titkon érző lelke óhajtva sejt,

Léted világít mint az égő

Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

 

         Ezután részletezi és megindokolja az első strófában elmondottakat: Isten     nagyságát illusztrálja a következő három versszakkal.

        

És itt következik az újabb meglepetés: nemcsak a vers egészének szerkezete van pontosan, szigorúan megkomponálva, hanem külön-külön minden versszak is kimérten szimmetrikus szerkezetű:

A legmagasabb menny és aether Uránjai

Melyek körülted rendre keringenek,

A láthatatlan férgek a te

Bölcs kezeid remekelt csudái.

 

Ennek a strófának négy sorából az első kettő a teremtés óriási arányainak és formáinak, a makrokozmosznak a képét villantja fel. A másik két sor, ezt ellensúlyozva, a parányok mikrokozmoszáról szól. Íme egy szabálytalan mértékű szimmetria, mely úgy nyugtat meg, hogy egyúttal fel is kavar. És mindezt egyetlen versmondatba sűríti a költő!

Így jön létre - nemcsak a versben megjelenített - teremtett világ nagy és kis dolgainak, hanem a mondanivalót leképezve, a versszak sorbeli terjedelmének pontos egyensúlya is.

 

         Lássuk a folytatást:

 

Te hoztad a Minden ezer nemét

A semmiből, a te szemöldököd

Ronthat s teremhet száz világot,

S a nagy idők folyamit kiméri.

 

Ebben a versszakban világteremtés aktusának leírására tér át, a vers feszültségét fokozza a strófa feszes dinamizmusa. Ez az óda dramaturgiájának nagyfokú megtervezettségét árulja el.

És itt újabb meglepetés következik! 

Merészen összekopírozza a zsidó-keresztény vallás kézzel teremtő Istenét, (Jahvét) a szemöldökráncolással teremtő-romboló  ógörög főistennel, Zeusszal. De ezzel csak Isten hatalmának ad különös nyomatékot, a pogány jelleg hangsúlyozása nélkül.

 

Következik az előző versszakok mondanivalóját megerősítő felsorolás:

 

Téged dicsőít a Zenit és Nadír,

a szélvészek bús harca, az égi láng

Villáma, harmatcsepp, virágszál

hirdeti nagy kezed alkotásit.

 

Itt is folytatódik az ellentétes jelenségek: Magasság és Mélység, a nagy és

kis dolgok felsorolása, de most már a hangvétel lázasabbá, lobogóbbá válik, nem választja  el  a két dimenziót szimmetrikus tagolással, mint a második versszakban, hanem a lendület hevében egymáshoz sodorja a kétféle világ,

a makro- és mikrokozmosz jelenségeit.

 

 Az Istent dicsőítő világ lázasan összeolvad!

Aztán a kiszámítottság és a spontaneitás újabb meglepő példáját látjuk.

Az első négy strófa Isten ÓDAI dicsőítése volt, az utána következő három versszak viszont hirtelen személyes, vallomásos  ELÉGIÁBA vált át. Ezzel a fenséges szavak az emberi szív melegségével, gyötrelmével és gyengédségével telítődnek:

 

Buzgón leomlok színed előtt, dicső!

Majd ha lelkem záraiból kikél,

S hozzád közelebb járulhat, akkor

Ami után eped, ott eléri.

 

Amint látjuk, először a jövőbe vet egy pillantást, az Istent óhajtó lélek

szemével.

Aztán életének jelenidejéről beszél:

 

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek

Rendeltetésem pályafutásain,

A jobb s nemesebb lelkeknek útján,

Merre erőm s inaim vihetnek.

 

Itt meg kell állnunk egy pillanatra.

Berzsenyi Dániel nem volt igazán boldog ember, annak ellenére, hogy sikeres gazdálkodó és többgyerekes családapa volt. Sok sorcsapásban, csalódásban volt része. Nem hiteltelen érzelgősségből írta: „Addig letörlöm könnyeimet…” Azonban a hit és az erkölcsi nemesség mindig ír volt a sebeire.

 

Tehát: a hatalmas zengésű óda elégikus részében - a kezdethez viszonyítva - újat, meglepően egyénit, szívbeli érzelmekkel telített részt látunk.

Csodálatos ökonómiával fonódik össze a filozofikus elvontság az egyéni sorssal és érzelmességgel.

 

Aztán, a nagy mű végén, az Istenben való megnyugvás legfenségesebb négy sora következik, az, amit a niklai síremléken is olvashatunk:

 

Bizton tekintem mély sírom éjjelét!

Zordon, de ó, nem, nem lehet az gonosz,

Mert a te munkád: ott is elszórt

Csontjaimat kezeid takarják

Még azt el kell mondanunk erről a nyelvi remeklésről, hogy a költő akkori      mentora, Kazinczy Ferenc, ezt az ódát a kiselejtezendő versek közé sorolta.

 A felvilágosodott, deista világnézetű irodalmárnak elavultnak tűnt ez a régiesnek és naivnak látszó vallásos hang. Berzsenyi azonban ragaszkodott

a művéhez. Neki volt igaza! Ez a vers messze meghaladja az egyszerű, hitbuzgalmi líra színvonalát és mondanivalóit.

A mai, nem vallásos versolvasónak is mond valami pótolhatatlant 

 egy bensőséges viszonyról a világegyetem - emberi értelmet meghaladó - rejtélye,  és az Isten szimbólumába kivetített magasabb rendű, immanens, erkölcsi  lényünk iránt, (a szó Jung-féle értelmében!).

Minket nem az akkori ember világfelfogása érdekel, hanem az a nyelvi, művészi csoda, ami  ebből az eltűnő világképből örökérvényűvé nőtt.

 

Végül annyit elért a  felvilágosodott mentor, hogy az ötödik versszak első sorában szereplő „Atyám” isten-megszólítása helyett a valóban jobb, kevésbé  antropomorf, „dicső” melléknév került az óda szövegébe.

 

2.

FESTMÉNY - SZAVAKBÓL

 

Rainer Maria Rilke

A vacsora

 

 

Köréje gyűltek, mind zavartan ámul,

s ő, mint a bölcs, ki elszánja magát,

most övéit elhagyva útnak indul,

s mint idegen folyik közöttük át.

Magánya, úgy mint rég, lelkére ül,

mert ez fakasztott minden mély         cselekvést,

bolyogni kezd az olajfák közt ismét,

s aki szerette, futva menekül.

Vendégli őket végső vacsorával,

s kezük (miként lövésre a madárraj

vetésből rebben) rebben szava által,

s a kenyerek közül feléje száll;

az asztal körül röpködnek verdesve

s a kijáratot keresik, de már

Ő ott van mindenütt, akár az este.

 

(Farkasfalvy Dénes fordítása)

 

 

    Az osztrák-német  költő ezt a művét 1904-ben írta.

    Rainer Maria Rilke Ady Endre kortársa volt. 1875-től 1926-ig élt. A világlíra kiemelkedő alakja.

    A vacsora című vers fiatalkori alkotása. Ezt azért választottuk, mert a versalakítás bravúrja még a későbbi izmusok ismeretében is meglepetést szerez a mai olvasónak is.

    Mivel?

    A vershelyzet  Krisztus utolsó vacsoráját képezi le, Leonardo da Vinci híres műve alapján, de már az első pár sorban meghökkentő térbeli síkváltással és a lineáris idő felbontásával lep meg, ami – az akkori irodalomban – még nem volt lejárt lemez.

    A vers úgy kezdődik, hogy Jézus köré gyűlnek a közeli tragédia bekövetkezésétől szorongó tanítványok. De a leírás nem az akkori jelen pillanattal foglalkozik, hanem az azt követő nap eseményével: így a Megváltónak az Olajfák hegyén átélt magányát, vérrel verejtékező halálfélelmét, és az ezen az áron a mártírsorsba belenyugvó szeretet drámáját - időben - elővételezi.

    Tehát az időrend felbomlik, mivel az utolsó vacsora még csak a keresztáldozat

sejtelménél tartott. Ez – dramaturgiailag – nem lett volna eléggé drámai, mivel Krisztus végső elszánása, valamivel később, az Olajfák hegyén történt meg.

    Tehát Jézus otthagyta a tanítványokat. A lelki nagyfeszültség állapotát az érzékelteti, hogy társaság közül hirtelen elmenő emberalak:

 

„mint idegen folyik közöttük át”.

 

    A tanítványok azonban olyan - szinte telepatikus - gondolatolvasássá finomodott empátiával (beleérzéssel) bírtak, ami (mára) csaknem teljesen eltűnt. Így aztán tökéletesen érzik  Mesterük benső történéseit – és menekülnének tőle, a saját természetes életösztönüket, önzésüket és félelmüket követve.

    Most az a kérdés, hogy mire volt jó ez a versszerkezeti változtatás?

    Arra, hogy megmutassa a Megváltó áldozatvállalásának egész drámai nagyságát, aminek az utolsó vacsora rítusában meg kellett volna jelennie, de a történés megszokott rendjében az még csak az akkori közeljövő ködében lappangott.

 

    Kiegészítő tudnivalók még, hogy „Ő, mint a bölcs, ki elszánja magát”: utalás Szókratészre, akit Rilke idejében, Krisztus előképének tekintettek.

     A másik említett motívum a magány: „mert ez fakasztott minden mély cselekvést”.

Ez a költő filozofikus gondolata a szabad egyéniség belülről irányított

és megszenvedett egzisztenciális döntéseiről, szemben a külső parancsra cselekedő

tömegember mentalitásával.

 

    A második strófa az utolsó vacsora leírása, amely az első versszak közbeiktatott lelki történéseinek feszültségét is hordozza és tovább növeli.

    A drámaiság tetőpontján történik a rituális kenyérosztás, melyben a kenyér a Megváltóval való azonosság jelképe:

„Vendégeli őket végső vacsorával”…

És ezért kezük:

„a kenyerek közül feléje száll”

    Azonban közben meghallották a Jézus hősies áldozatvállalásának szelíd szavait,

és a jelképtől súlyos kenyérért nyúló kezük, vad  félelmükben, elidegenedik tőlük.

    A szorongástól virtuálissá válva kavarognak ezek a kezek; keresik a biztos túlélés lehetőségét jelképező ajtókat, de nincs menekvés:

„Ő ott áll mindenütt, akár az este.”

    Vagyis: a maga szelíd módján visszaparancsolja őket: vállalniuk kell a hitük igazságáért a szenvedést és a halált is.

    De mit jelképez az este?

    Nemcsak a szenvedés és a halál feketeségét, hanem a végső, transzcendens cél:

a lélek mennyboltjának felragyogását is, amely csak a sötétség kontrasztjával válik láthatóvá…

 

3.

A  HUSZADIK  SZÁZAD  HANGJÁN

 

JANNISZ  KARAVIDASZ

(RÖVID) VERSEI

 

Ez az újgörög költő a XX. század második felében írta ezeket a korszerű, rövid, mindig telibe találó , közérthető szabad verseket.

 

Az első miniatűrben a technológiai mákonyt és a megrontott emberi természetet leplezi le – egy  meglepő csattanóval:

 

MINŐSÉGI VÁLTOZÁS

 

Színes televízió!

Színes televízió!

Hálálkodtak gyerekeink az örömért,

s máris eléje telepedtek.

Na végre! Mostantól fogva

pirosnak láthatjuk a vért.

 

Egy ötsoros miniatűr az emberi faj változatlan gonoszságáról szól, ugyanakkor arról az átlagemberi és nyárspolgári önbecsapás-vágyról, hogy el szeretnék hitetni magukkal, hogy nem egy abszurd, rettentő világban élünk:

 

KIÁLTÁSOK

 

„Otromba kiáltások!”

mondták a dalainkra.

Meglehet. De hát mit várnak?

talán kamarazenét, miközben

egymás szívébe mártják a kést?

 

A következő az írásban  a népámító politikai szélhámosokról rántja le a leplet:

 

 

 

 

 

 

A TOLVAJOK

 

Zászlókkal

kötötték be a szemünket –

ne lássunk.

Indulókkal

tömködték tele a fülünket –

ne halljunk.

Aztán,

amint megpróbálták vállukra venni

az ellopott időt,

elmerültek az aszfaltban.

 

Ebben a versben az álcselekvéstől kótyagos irodalmárok kapják meg

a magukét:

 

A KÖLTŐ

 

Még följebb,

ameddig csak erőnkből telik

mindegyre magasabbra

– vezényelte a költő.

 

Ő maga

a hegycsúcson élt.

Oda küldték

a honoráriumait

postán,

oda a díjakat

egy galambbal.

Közben idelent

tomboltak az

utcai harcok.

 

A haladás (hamis) mítoszát ilyen fondorlatos iróniával vágja fültövön:

 

SZÉDÜLÉSIG

 

Hajszoltuk egymást –

békés versenyben. Fegyvereink

a kő, a vas, a villám.

 

 

Így kergetőzve

körbe-körbe

szédültünk föl az űrbe, mintha kútba.

 

Egy sziporkázó, villoni fordulattal, így gúnyolja ki a korszerűtlenné vált, patetikus szavakat és eszméket, az un. „nagy narratívákat”:

 

SZABADSÁG

 

Mindenfelé tapsolva

ünnepelték a változást.

Kiabáltak:

„Szabadság! Szabadság!”

s valahol a fellobogózott

erkélyen próbálták

megpillantani.

Egyedül én

kotorásztam utána

a zsebemben.

                                                         (Papp Árpád fordításai)

 

                                           4.

                                           A XX. SZÁZAD VERSMÁGIÁJÁBÓL 

                                                    

WILLIAM CARLOS WILLIAMS

EGY HÖLGY KÉPMÁSA

 

Combjaid almafák,

virágjuk az égbe ér.

Melyik égbe? A melyikre

egy hölgy papucsait aggatta

Watteau. Térded délszaki

fuvallat – vagy inkább

hóvihar. Ajj! Milyen

ember volt Fragonard?

- mintha számítana is az

valamit. Szóval – a térded

alatt, mert arra lejt

a dallam, nyári reggel

villog, sudár fűszál-bokád

megrebben a parton –

Milyen parton?

Homok tapad a számra –

Milyen parton?

 

Vagy inkább szirmok. Honnan

tudhatnám?

Milyen parton? Milyen parton?

Azt mondtam, szirmok és almafák.

                                                                (Kodolányi Gyula fordítása)

 

Egy meg nem nevezett nő testének dicséretét olvashatjuk, kissé  a bibliai Énekek Énekére emlékeztetve.

A nőábrázolás két nagy festőjének Watteaunak és Fragonardnak a képi motívumai uralkodnak itt, annyira,  hogy a virtuális versmodell nem választható  el  az ábrázolt (festett) nőalakoktól. Így aztán – egyelőre - nem tudjuk meg, hogy a költő hús-vér szerelméről van-e szó, vagy csak elképzel egy ideális szépséget - a régi nagy festők képeitől ihletve.

Ez a bizonytalanság az egyik érdekes hatástényező; a másik meg az, hogy ez a VERS valójában A VERSRŐL szól. Az analitikus szemléletű, modern ember, ironikus szkepszissel kérdez rá, saját áhítatos  hangulatúnak tűnő  gondolataira. Más szóval: a szerző és a versszöveg párbeszédet folytat önmagával, mintegy dramatizálja az alkotás folyamatát.

Az írás, amint már mondtuk, az Énekek Énekének hangvételét intonálja:

 

Combjaid almafák,

virágjuk az égbe ér.

 

A verskezdő metafora - egy festmény képletes terében - virágzó, fiatal női testet érzékeltet, hiperbolikusan felnagyítva. A tekintet fölfelé vezetődik. Az égbolt és

a nemiség – finom erotikával – azonosul, és ez régies, szakrális  hangulattal telíti

a képet. Azonban, ha így folytatná, az írásmű merőben anakronisztikus volna.

Meg kell őrizni az áhítatot, de egyúttal – korszerű módon – rá is kell kérdezni, vagyis: bizonytalanná kell tenni:        

 

Melyik égbe?

 

A kérdés – egyelőre – csak egyszer hangzik el. Itt még azonnali válasz következik, rámutatva  a vershelyzetre és  az ihletforrásra:

 

……… Amelyikre

egy hölgy papucsát aggatta

Watteau.

 

Elindul az önmagára rákérdező, érdekes szövegjáték. A költő bevezet a versalkotás izgalmas műhelyébe.  A kezdeti, egyszerűbb, archaikusabb kép és az első kérdés után, itt már igazi, modern, összetett metaforát látunk.

Kifejezőereje és hatása abban rejlik, hogy az  ég ebben az esetben, egyszerre a festmény tárgyias közvetlenségében is megjelenik, mint a vászonra ráfestett

(tehát ráaggatott)  női papucsok hordozója,  és úgy is, mint a valóságos égbolt szignátuma. A jelentés izgalmas vibrálásba kezd a két jelentés-sík között.

 

Itt - a modern recepcióesztétika értelmében - az ősi mítoszokat ismerő olvasónak, hirtelen bevillannak a régi nagy, kozmikus mozdulatok emlékei. Az égre papucsokat aggatni, az majdnem olyan merész metafora, mint amikor a sumér

mítoszban Enlil rézkéssel körülvágja az égboltot, hogy elválassza a földtől.

Itt mégis más a szemlélet. Új tárgyszerűség ez, amely nem engedi, hogy a

tárgyias kép szimbolikussá váljon.

 

Majd mintha visszatérne a kezdeti, archaikus (biblikus) hangvétel:

 

 

……Térded délszaki

fuvallat…

 

Ezt, úgy tűnik, nem találta eléggé mainak, dinamikusnak, ezért  egy másik variációban, hirtelen felfokozta:

 

…..- vagy inkább

hóvihar.

 

Igen, ez a metafora már jobban jellemzi egy zaklatott, neurotikus kor nőjének erotikus vihart keltő  térdét –  egyben a női varázst kifejezni akaró vers, önmagát kontrolláló, kereső mozdulatait is látjuk, ahogy a költő változtat a szövegen.

 

Dramaturgiai szempontból új fejlemény következik. A vers narrátora  el akarja kerülni a régies, patetikus hang utolsó nyomait is. Egy indulatszóval ismét megszakítja a szöveg lineáris menetét, és egy játékos kitérőt iktat közbe:

 

…….Ajj! Milyen

ember volt Fragonard?

- mintha számítana is az

valamit.

 

Aztán folytatja könnyű, csevegő hangvétellel a kép és a (képzelt) női test leírását, de most már,  röviden,  a tájképi elemeket is felvillantja körülötte :

 

…..Szóval – a térded

alatt, mert arra lejt

a dallam, nyári reggel

villog, sudár fűszál-bokád

megrebben a parton –

 

Az év- és napszakkal  jelzett tájképi  környezettel összefonódva, a nőalak egyre valóságosabbnak tűnik. Ezt a leíró, realisztikus  jelleget azonban rögtön megkérdőjelezi az önmagára rákérdező szöveg:

 

Milyen parton?

 

A beleérzést kellemetlen asszociáció teszi fanyarrá:

 

Homok tapad a számra -

 

Épp ezért, újra rákérdez a vers önmagára, vagyis a költő kérdez rá a saját művében teremtődő tárgyiasan imaginárius világra:

 

Milyen parton?

 

Végül még eljátszik azzal, hogy az előbbi -  egy-egy pillanatra konkrétnak látszó – „realitás”, csak puszta nyelvi produkció volt, önkivetítés, vágykép.

 

Ez az írás meg tud állni önmagában, mint önálló vers-tárgy. Nem tükörkép. Nincs életrajzi aspektusa. Ezért is csodálhatjuk:

 

Vagy inkább szirmok. Honnan

tudhatnám?

Milyen parton? Milyen parton?

Azt mondtam, szirmok az almafáról.

                                                                               (Kodolányi Gyula fordítása)

 

5.

EZREDVÉGI IRÓNIA

 

Marin Sorescu

LÉDA

 

Mosolyogva megy Léda

a dolgok között,

és lefekszik

valamennyivel.

A kerítésnek fiat szült

repkényből,

a napnak szült

egy napraforgót.

Szégyentelen szerelmet folytatott

minden bikával,

kezdve a szent Apisszal.

De – az ördög vigye el –

meg se látszik rajta.

 

Megéri a pénzét

ez a Léda is,

de ezért marad a világ

ilyen gyönyörűnek.

                                              (Kányádi Sándor fordítása)

 

     A román költő az antik hitrege panszexuális vonásait nagyítja fel, ironikus, gunyoros  hangvétellel. Mivel az istenek királyának és földi szerelmének  nászában

van ilyen elem: Zeusz átváltozása hattyú gúnárrá és Léda teherbeesése a nem

emberi  formájú nemi aktus révén: ez lehetővé teszi a képzelet újszerű, szabad játékát. 

   

     Először egy könnyű erkölcsű nőalak villan fel a képzeletben. Tudjuk azonban, hogy ez csak képzeletszülte lény, a panszexualitást és az élet termékeny mivoltát szimbolizálja.

    Sorescu egy játszi, ironikus mozdulattal egyetemessé és dologivá tágítja ki 

a jelképes alak  túltengő  nőiességét, már-már a képzavar határáig:

 

Mosolyogva mag Léda

a dolgok között,

és lefekszik

valamennyivel.

 

    És jól működik ez a panszexuális jelképlény:

 

A kerítésnek fiat szült

repkényből,

a napnak szült

egy napraforgót.

 

    Meglepően modernek, határokat szétfeszítőek ezek az emberi kategóriából a tárgyakéba átszökkenő nyelvi jelek!

    Aztán ez a nagy, jelenkori termékenység, természetes lendülettel tágul ki saját története, vagyis a múlt felé:

 

Szégyentelen szerelmet folytatott

minden bikával,

kezdve a sort Ápisszal.

De – az ördög vigye el –

meg sem látszik rajta.

 

    Aztán ez a lírikus úgy tesz, mintha – a valláserkölcsös korok életerőt korlátozó, túlvilágra sandító, aszkétikus felfogásénak kései visszhangjaként – elítélné ezt a bujaságot:

 

Megéri a pénzét

ez a Léda is,

 

    De ez az ironikus „elítélés”  az állítás szó szerinti értelmének épp az ellenkezőjét

jelenti, ezért a versmondat megszakítás nélkül kimondja a  korlátokat nem ismerő fausti, (posztmodern) ember  végső ítéletét:

 

de ezért marad a világ

ilyen gyönyörűnek.

 

    Ha a román költő mindezt másképpen, a korlátokat nem ismerő lét régies, patetikus dicséretével, valamilyen kötöttebb formával mondta volna el – e

csibészes, könnyed szabad vers helyett - akkor dilettáns klapancia,  és nem

ilyen áramvonalasan modern remekmű született volna!

    A forma és tartalom itt is tökéletes összhangot képez. Ezt az összhangot  a

modern lírikus már könnyebben, kisebb erőfeszítéssel meg tudja valósítani, mint

a tanulmányunk kezdetén idézett Berzsenyi Dániel a maga korában. Az eredmény azonban  egy hígabb, könnyebben fogyasztható mű. Nem olyan márványba véshető szellemi csoda, mint a régi, nagy költő alkotása.

     Ezért nem pótolhatja egy modern vers a régi klasszikusok remekeit...

 

 

 

Horváth Zita

Úton

 

Elindulok életutamon.
Merre menjek, egyre kutatom.
Jó útra visz táltos paripám.
Saját út az élet színpadán.

 

Egész végig szeretet éltet.
Valóra válnak a remények.
Repülök szélnél sebesebben,
az idő gyorsan tovarebben.

 

Sok ezüst szál hajamba vegyül.
Helyt álltam-e vajon emberül?
Meddig jutottam az életfán?
Az vagyok, akinek Isten szánt?

 

Egy titkos szem szüntelen kísér.
Minden lépést végül megítél.

 

 

 

Sorsom

 

A Hold bekacag az ablakon.
Elgondolkozom magamon.
Életem delén túl merengek:
az emberek oly idegenek.
Nincs késő még szeretni.
Őket magamhoz engedni.
Sorsom nézik a csillagok.
Még mindig nem tudom, ki vagyok.
Merengőn bámulom a tájat.
A döntés tovább nem várhat.
Felépítem világom.
Semmiből sincs hiányom.

 

Megtaláltam önmagamat

 

 

Elfogott egy különös érzés.
Megmagyarázni olyan nehéz.
Megtaláltam önmagamat.
Ez az út hosszú folyamat.
Célba érni egy pillanat.

 

Megváltozott az életem.
Újjászülettem hirtelen.
Minden laza, könnyed bennem.
Csordultig tölt el az öröm.
A Mindenséghez van közöm.

 

Harcos

 

Így szólított apám.
Igaza volt talán.

Csak mentem előre.
Bensőmben fejlődve.

A lelki világom
nagy bátran kitárom.

Célom a szeretet.
Utamon elvezet.

Élek a jelenben.
Minden oly eleven.

Mindfulness paripám
átrepít rabigán.

Rutinom alkotás.
Elfutni sose látsz.

Szellemem segítő,
messzire repítő.

Verseim megosztom.
Nem sírok sorsomon.

Jó ügyért harcolok.
Előre, Harcosok!

Művészima

 

Emberekkel összekapcsol a költemény.
Szikrázik benne ezer meg ezer remény.
Szavaim a lelkek mélyére hatolnak.
Az sem baj, ha nem leszek költő maholnap.
Mindennap írom szertelen a verseim,
ki-be járkálok mélyen lelkem bugyrain.
Akár szomorú, akár jókedvű vagyok:
Mindenképpen papírt és tollat ragadok.
Döcögnek soraim, kuszák a rímeim.
Merengek a költészet műhelytitkain.
Járj mindig a nagy elődök nyomdokain.
A kreativitásom és a fantáziám
Szárnyal az alkotás világán.
Túláradó öröm az, ha jön a múzsa.
Távolmaradása sem köt engem gúzsba.

Miatyánk, add, hogy még sokáig írhassak.
Sok embert izzítsak, vidítsak, meghassak.

 

 

 

 

 

Kanizsa József:

 

EZ VOLT A HAZÁD

(Kormos István emlékére)

 

földi vérben

tó tükrében

látod magadat

vérző alkonyat

 

testedre éj-lepel hull

szívverésed is halkul

rogyásodban zörög a nád

- ó, Költő: ez volt a hazád

TARISZNYÁMBAN CIPÓ

Tarisznyámban friss cipó-nappal távoztam,

hetven ősz terhével vándorutam teszem,

hazám minden zeg-zugát már bejártam,

anyám sütötte kerek kenyerem eszem...

 

Mesébe illő már ez a hetven szép ősz,

megjártam gyermekként az életnek poklát.

Zúgott mellettem véres, vad forradalom,

elhagytam csendfalum féltett birodalmát.

 

Mellettem villamos csengetett, dübörgött

hatalmas, kétszernagybivaly-busz dudált rám.

Szoktam a zajt, a büdös kipufogógázt,

vért köpve sem nyílt szitokra, jajra a szám.

 

Tarisznyámban cipó-napom melegével,

hozzátéve feleségem pogácsáját,

néha dalba is kezdtem ifjú bohémként

bejárva a h a z át: „tolnát és baranyát”.

 

Ó, be szép ez a kis haza, Magyarország,

minden négyzetmétere történelmi út,

minden zuga rejtett átjáró, titkos éj,

ha kellett, kinyíltak rózsát termő kapuk.

 

Ó, költészet, Múzsám, ki mellém szegődtél!

Te voltál hű szerető, mindenből kiút,

adtál szárnyat, s láttattál igaz világot,

fényt, fényt, ha jött a sötét, hideg alagút...

 

Most itt vagyok hetven kemény ősz terhével,

cipó-napom fogytán, s jön a végtelen fény,

átölelem féltett kis Magyarországom,

s minden reggel jön, zakatol egy új remény...

 

 

 

 

FÉNY-GLÓRIÁBAN

(Vilmához, feleségemhez)

 

 

fény-glóriában

elnézem tiszta arcod.

 

Nézésünk

összeakadt, amint

fiunk felém tartod.

 

Kezünk,

kezünk egymáshoz ér,

s három szív dobog közel...

 

Fény-glóriát

kapunk és te

szememben szépítkezel.

URAM, KÖSZÖNÖM

Uram, tudom, hogy szeretsz

Igen korán adtad tudtomra.

Mint önmagad, úgy ismersz

S elengedtél földi utamra.

 

Uram, hagyj cselekedni,

Örömöd leled tetteimben,

S öröm emberként tenni.

Te fénylesz vissza könnyeimben.

 

Uram! Uram! Köszönöm,

Hogy hozzád méltónak tartottál.

Jöhet értem fényözön.

 

-Jézus Krisztus vár a kapunál…

Uram! Uram! Köszönöm…

…köszönöm, hogy rám áldást adtál!

 

 

 

Kanizsa József:

VEDD OLTALMADBA

(Dr. Batthyány-Strattmann László boldoggá avatására)

 

Ó, Mindenség Ura,

e kicsiny magyar nemzet

szív-lélek hű szolgáját,

kérlek, vedd, vedd oltalmadba!

Vedd oltalmadba,

mert ő is oltalmába vette

e Nép szegény betegét,

s erőddel gyógyította.

 

Ó, Uram e szent napon

te is szenteld meg e

földi paradicsom emberét,

a szegények orvosát.

Szerette Népét,

ahogy te szereted Néped,

e Földön élő Hívőket,

— arcodra formált embermását.

 

Ó, Uram az évezred

szent ünnepi küszöbén

tekints le e sokat a szenvedett

magyar Népre is!

Adj nékik dicső, szebb jövőt!

Ó, Uram: kerülje őket átok

betegség, s a végzet is!

Ámen!

 

 

 

J. Kanizsai

2015-11-12

Advent a mélyben

 

 

 

 – Te meg mit csinálsz? – Kérdezte az anya a 21 éves fiát, aki lelkesen pakolt a konyhában.

Zsolt csak felnézet, miközben egyre másra tűntek el dolgok a nagy hátizsákban.

Háromnapi élelem, zseblámpa, öngyújtó, gyufa, ital, csoki, szabályosan kirámolta a konyhát a gyerek.

– Kérdeztem valamit! – ismételte meg a kérdést az anya mikor látta, hogy még a csomagban levő adventi gyertyákat is beteszi a zsákban. Bár sejtette, hogy a fia kincskeresésre indul, hiszen a fémkeresője, és az ásója is ott volt, új elemekkel. Csak furcsállta, hogy most ez kiegészült két hatalmas kötél csomóval.   –

– Elmegyek a hegyekbe, még tart a szünidő, mit hozzak neked ajándékba? – kérdezte Zsolt az anyját mosolyogva. – Minek oda, kötél, vagy fémkereső? ­– Tegnap arra jártam kocsival, és igen csak ígéretesnek tűnt a környék, és találtam egy pici kis barlangot. Nem rég keletkezhetett, mert még senki sem fedezte fel.

– Jó volna fiam, ha itthon maradnál, mindjárt itt a karácsony, van munka a házkörül is. Meg bármi történhet. Miért nem mentek többen?

– István is jön, mert dokumentálni kell akármit, találunk, kincskeresés közben, akár a barlangban. – Tulajdon képen, mit keresel? Mit a „földön, vízen levegőben” ahogy a reklám is mondja.

– Talán magamat, ne aggódj, holnap estére haza jövünk. – azzal csókot, nyomot anyja arcára és kiviharzott a nagy hátizsákkal a kocsihoz. Szépen betette a csomagot a csomagtartóba, ellenőrizte, a gépkocsi világítását, fékrendszerét, keréknyomást. Majd felnyitotta a motorháztetőt is és a fékfolyadék, majd az olajszintet is ellenőrizte. Fiatal létére eléggé éret felnőtt benyomását, keltette az emberekben. Majd mikor mindent rendbe talált, beült a kocsiba, és búcsút intett az anyjának, aki végig figyelte fia minden egyes ténykedését.
Zsolt elindult barátját felvenni és irány a hegyek.

 

 Pár óra autózás után megérkeztek a kitűzött cél hoz, a hegy lábánál hagyták a kocsit, amit tudtak magukkal vittek, a kocsit annak a rendje-módja szerint becsukták. Nem volt szándékukban sokáig maradni, 4-5 óra fémkeresés után irány a hegy azt is meg akarták nézni, és pár fotót készíteni. A fémkeresés, pár marék érmét hozott a konyhára, már megérte, hogy eljöttek. Hátha még a barlang is tartogat meglepetést számukra.

Egy órás gyaloglás után, megérkeztek a barlang szájához. Barlangnak enyhén szóval túlzás volt, inkább valamilyen vízmosás lehet.

 

 Zsolt ragaszkodott, hogy ő menjen le elsőnek, de a barlang nevet közösen fogják kitalálni.
Már meg is egyeztek, hogy ez a név a halottak kapuja lesz!  Olyan szúk volt a barlangnyílás, hogy mindent le kellet venni- e Zsoltnak a lejutáshoz. A sisakhoz ragaszkodott és az nem is gátolta az ereszkedésben, de minden mást szinte fenn kellet hagynia. Telefon nem foglalt nagy helyet, zsebét azért telerakta, apró dolgokkal, ami nem okozott gondot a tovább jutásban. Nem izgatta magát, hiszen szándéka szerint csak párpercet akart lenn eltölteni. Szájában apró csákánnyal, biccentett barátjának, hogy lassan engedheti a derekára csomózott kötelet. Igyekezni kellet, hiszen november végén a nappalok sem olyan hosszúak, bár ez csak István szempontjából merült fel, hiszen lenn akár nappal van, akár nem ott azért sötét van.

 

Az első 30 m. a tervnek megfelelően ment, kisebb- nagyobb pihenővel, megszakítással. Ilyenkor Zsolt kalapácsát használva leütött egy-egy veszélyes szikladarabot.

István már a második kötélcsomót használta, amikor megtörtént a tragédia. Érezte, hogy a kötél a szokásosnál könnyebb. Kiabált le Zsoltnak, hogy – Elszakadt a kötél. Veled mi van? Minden rendben van? – Kiabálta aggodva.

A válasz halkan, de érthető volt. – A lábam azt hiszem eltört, és omlik rám a kürtő. – értem jött Istvántól a válasz. Bár azt tervezte, hogy leküldi a kötelet újra, de az eltömődött kürtőben ez nem fog sikerülni. Marad a segítségkérés! – Maradj nyugton, próbálj fedezékbe vonulni, kérek segítséget. – kiabálta, tölcsért formálva a kezéből le Zsoltnak. Majd felegyenesedett, és azonnal a mobiltelefonja után nyúlt. Szerencséje volt, hogy volt itt fenn térerő, ami azért kicsit meglepő volt, mert általában ez nem szokott. Főleg olyankor, ha az embernek éppen szüksége volt rá. 

 

 A hívott számon a Szent Özséb barlangmentő egyesület jelentkezett be.

Vették a riasztást, GPS segítségével bemérték a pontos helyet, (ami még számukra is új volt), helikopterrel a helyszínre siettek, a többi felszerelést gépkocsival, illetve gyalog tették meg a barlang bejáratáig.

A helyszínen szembesültek a fennálló nehézségekkel, nem egy-két órás mentésnek néztek elé. Közben István telefonon értesítette a Zsolt szüleit. Az anyja, mint ilyenkor természetesen meg volt rémülve, és azonnal kocsiba vágta férjével magukat és a helyszínre mentek. Állandóan tartották a kapcsolatot a barlangmentőkkel, és közben Zsolt anyja imádkozott fia életért Istenhez.

 

 A mentés órákat, sőt napokat vett igénybe, a remény egyre csak csökkent az életbe maradáshoz. Hiszen annak idején hiába pakolt össze mindent Zsolt nem tudta magával vinni le a szűk járat miatt. Nem maradt más csak a remény, és az ima, hogy valami csoda folytán mégis időben jutnak a bajbajutott fiúhoz.

 

Eközben Zsolt lejjebb húzódott a járatban, a telefonja összetört, még világításra se tudta használni, a fejlámpája élettartalma a végéhez közeledet. Az elem már a végét járta. Tíz méterrel lejjebb a kürtő kiszélesedett, egy tágas teremmé. Itt már félre tudott húzódni, a fentről néha-néha leeső sziklák elől. A lába már hatalmasra dagadt, tényként könyvelte el, hogy eltört, fájt is kegyetlenül. Elő szedte a zsebe tartalmát. Igen csak szegényes készlet, ami előkerült, egy kis szelet csoki, egy doboz gyufa, és egy gyertya, egy lila gyertya.

 

 Zsolt meggyújtotta a gyufát, ami sercegve lángra lobbant, éppen a gyertyát akarta meggyújtani, amikor akaratlanul is bevilágította a gyufa lángja a barlangot. Tiszta kristály barlang volt. A fények szikrát szórtak a falakon, még a fájdalmáról is megfeledkezet, csak mikor az úja kezdet égni eszmélt ismét. Gyorsan a gyertya kanócához nyomta a még pislákoló gyufaszálat. A lila gyertyalángra lobbant, bevilágítva a barlangot, néhol árnyék suhant át, majd újra a fény vette birtokában. Zsolt neki dőlt a barlang falának kezében a gyertya, az időérzékét már régen elfelejtette, megette a maradék csokit, bár ez nem igazán csökkentette az éhségét. Majd helyet kereset maga mellet a gyertyának.

 

 Eszébe jutott a nemrég tanult hittanból, hogy az adventi gyertya első színe a lila.
Szent András napjához, ami december 1. a legközelebb eső vasárnapon ünnepeljük,. Ekkor gyújtjuk meg az első gyertyát melynek színe lila, ilyenkor a templomi terítő is lila, szertartáson a pap lila miseruhát visel, és a stóla is lila. Persze az adventi koszorún is a lila gyertya az, amelyik elsőnek meggyullad.

A második vasárnap meggyújtott gyertya színe is lila, de sok helyen kékgyertyával különböztetik meg. Az advent mellett a nagyböjti időszaknak is lila az ünnepi színe. Hát most ő is böjtöl jutott eszében, hogy igencsak fáj a gyomra, az éhség mardossa kegyetlenül.

Hogy is, milyen színű a harmadik, - erőltette meg a fejét Zsolt- igen már emlékszem. Örvendjetek! Ez a vasárnap más, mint a többi, ez az advent második felének a kezdetét jelzi. Színe rózsaszín, amely az örömöt jelképezi.

A negyedik vasárnap szintén lila, amely a bűnbánatot jelképezi, ilyenkor már ég mind a négy gyertya. Majd eszméletét vesztette.

 

 Sötét volt,egy gyenge de erős fény világított a szemében, közben érezte egy kéz nehéz súlyát.

Önkéntelenül is a hozzátartozó embert kereste. Meg is találta egy szakálas férfi szelíden mosolyogva súgta nincs semmi gond, minden rendbe lesz, csak bízzál, bízzál az Isteni gondviselésben, hiszen eddig is ő vigyázott rád.

Zsolt megnyugodva zuhant újból mély ájulásba, szája mosolyra húzva.

 

Vihetjük szólt a többiekhez a mentést irányító barlangász.

A karácsonyt már a családdal töltheti, még ha nem is lesz ilyen csillogóan szép, mint ez a kristály barlang!               

 

 

 

 

J. Kanizsai

2005.01.03.   

                                                Hajléktalan  

 

A lemenő nap vöröses fénye halványan világította meg a kisvárost.

Az Unió szélén elterülő csendes kisváros élte a minden napok megszokott életét.

Fény megtört az utca két oldalát beborító lombokon. A város általában zajos szokott lenni, ma mégis valami miatt kihaltnak tűnt, az is volt csak egy férfi baktatott gondolataiba merülve némán. Majd minden ok nélkül kiment az úttestre és ott folytatta megkezdett útját a cél felé.

  Igaz, a célt sem tudta volna megjelölni, hisz számára nem voltak célok már, már nem. Valamikor voltak célok, álmok az ő életében is, de akkor még fiatal volt, de most belépett az ötvenes éveibe. Ez elgondolkodtatta, megpróbálta számba venni eddigi életét. Öregnek érezte magát, nagyon öregnek és fáradtnak. Az elmúlt öt évtized alatt nem alkotott semmi maradandót, nem volt nős, nem volt családja, nem várta senki, és nem kötődött semmihez és senkihez. Egyszóval nem volt nagy durranás, léptei vízhangoztak az utca kövén, szinte kénytelen volt odafigyelni a kopogásra a kihalt utcán.

  A léptei kopogására koncentrál, ezzel is elterelte gondolatait másfelé, amikor kopogások között halk nyöszörgésre lett figyelmes. Megállt, és érzékeit a hangforrás irányába fordította, amikor az egyik bokor alól, beazonosította a hangot adó személyt. Egy hajléktalan volt.

  Idős férfit pillantott meg, akit szemmel láthatóan bántalmaztak, összevertek, és kiraboltak.

Egy pillanatra elmélázott, vajon mije lehetett ennek a szerencsétlennek, amit még elvehettek tőle. Talán az élete, ami az övé, és vannak, akik még azt is sajnálják tőle. Közben odaért hozzá, lehajolt a nyöszörgő férfihez, megnézte a felszakadt bőrt, a sebből még szivárgott a vér. Majd automatikus mozdulattal nyúlt a zsebébe, kivette a mobil telefonját, és kihívta a mentőket. Kabátját, ami rajta volt, gyorsan összehajtogatta és a férfi feje alá tette, ezzel is könnyítve rajta, amíg a mentők ki nem érkeznek.

  Talán ez az a cél, amiért él vagy élt, megmenteni egy ember életét, és talán ezen az emberen keresztül önmagát is megmentheti. A mentők öt perc alatt megérkeztek, hordágyra fektették a vértől lucskos embert, és gyorsan egy infúziót kötöttek be.

  Mintha természetes lenne a bandukoló férfi számára, hogy beszálljon a mentőbe és elkísérje az öreg hajléktalant a kórházba, mintha csak hozzátartozó lenne. A mentősök nem akadályozták meg, hanem szirénázva elhajtottak a legközelebb fekvő kórház felé.

 A mentőnek a kórházba érkezés sem vett több időt igénybe, mint a kiérkezés.           

Véletlen úgy hozta, hogy egy méreg drága magánklinika került útjukba, de ha tovább viszik a beteget az a halált, jelentette volna számára. Két orvos és ápolók hada vette kezelésbe a beteg a hajléktalant, számukra egy élet megmentése volt a cél, mindegy, hogy ki az illető.

A negyven körüli orvos odament a beteget megtaláló férfihez, és mosolyogva megnyugtatóan a következőket mondta – Legyen nyugodt uram ön, már megtette a magáét, a többi a mi dolgunk - ezzel elrohant a többiek után.   A férfi megnyugodva hátrafordult és kiment a kórházból, megvárta a legközelebb induló buszt és felszállt rá. A busz elment a belváros irányába az emberbarát emberrel örökre. 

  Hatórás műtét után csapzottan jött ki az orvos a műtőből.  Sikerült megmenteni az öreg hajléktalan életét, akit mellesleg epilexia roham is elérte, de megérte. Jóleső érzés járta át a sebész orvos mellkasát. Csak egy hónapja dolgozott a klinikán, ez volt az első beteg itt, akinek megmentette az életét. Igaz még sok ápolásra lesz szüksége a betegnek, de fel fog gyógyulni.

 Másnap Bell professzor a klinika mindenható vezetője és ura dühöngött, amikor értesült az előző nap eseményeiről. Ennek az volt a fő oka, hogy a hajléktalannak nem volt társadalom biztosítása, semmilyen biztosítása nem volt. Nem fedezte a költségeket, amit a város ilyen esetben adott, ez a klinika költségeit növelte. Dühösen csapkodót és kirohant az irodából, hogy előkerítse a klinika újonc orvosát Dr.Holgerzont, egyúttal intézkedett a beteg azonnali elszállításáról az intézetből. Nem érdekelte, hogy ez a beteg állapota esetén egyenlő lenne a halállal. Szeme előtt csak az év végi nyereség lebeget, ami ha így megy, és nem tesz ellene hatásos lépéseket, akkor komoly veszélybe kerül. Nem kellet messze mennie, ép az orvosi pihenőben akad rá, akit oly dühvel kereset.

- Dr Holgerzon mit gondol, hol van, azt hiszi magának mindent szabad, tönkre tenni a klinikát. Vegye tudomásul ez egy magán klinika, egy méreg drága magán klinika. Ha minden fajta embereknek szolgáltatást adunk, akkor vége. Becsukhatjuk a kaput, szélnek ereszthetjük a dolgozóinkat. Maga fogja közölni velük a jó hírt? Hogy ez ne forduljon még egyszer elő, öntől fogunk búcsút venni. Persze intézkedtem, hogy azt a hajléktalant is szállítsák el a klinikáról.

Dr Horgenzonnak földbe gyökerezet a lába, Bell professzor kirohanásától, hallotta már hírét és éppen nem a jó szívéről volt híres. Tudta, hogy probléma lesz, hisz a műtétek sokk pénzbe kerülnek, és azt is tudta, az utó kezelések is komoly pénzbe kerülnek, és nincs aki fedezné. Ám az ő értékrendszere alapján, az emberi érték mindenek felt, legalább is ennek kéne lenni, mindenkinek a szemében. De amikor közölte, hogy intézkedet a beteg elszállításáról, elöntötte a méreg. Hisz tudta, ez azt jelentené, hogy a beteg meghalna, nem volt szállítható állapotban. Nem érdekelte, hogy ép megszűnik a munka viszonya, de a beteget nem hagyja, hogy meg haljon. Magáról megfeledkezve neki ugrót a professzornak és megrázta alaposan, és emelt hangon mondta.

- Mit képzel magáról professzor ki az atyaúristennek, képzeli magát? Hogy ítélhet halálra embereket. Annak az embernek további ellátásra van szüksége. Engem nem érdekel, hogy kirúg, de az egy szerencsétlen ember.

- Azonnal engedjen el, maga őrült azonnal takarodjon a klinikámról, hogy képzeli,  megkérdőjelezi döntéseimet. Be fogom perelni, kártérítést fog fizetni.

- Nem érdekel, de a beteg elszállítását meg fogom akadályozni, ha kell saját pénzemből, fogom fedezni a költségeket. 

 - Maga örüljön, ha a bírósági költségeit fedezni tudja majd, nem beszélve a kártérítésről, amit fizetni fog.

- Majd meglátjuk: azzal a beteg szállítók elé ugrót, akik közben meg érkeztek, hogy a beteget elvigyék.

Ezzel megakadályozta, hogy bemenjenek a korterembe, ahol a hajléktalan még mindig gépen volt. A professzor hívta a biztonságiakat, akik azonnal megjelentek. Valaki még a botrány kirobbanásával párhuzamosan értesítette a rendőrséget is, akik szinte a biztonsági őrökkel egy időben érkeztek meg.

 Közös erővel megfékezték a már dühöngő orvost, aki meg akarta védeni egy ember életét. Megbilincselték, ezzel utat biztosítottak a beteg elszállítására érkező emberek előtt, akik bementek a korterembe.

  A professzor személyesen kapcsolta ki a gépeket, szedte le róla az érzékelőket, majd félre állt, hogy a betegszállító kocsira feltehessék a hajléktalant. A folyosóról behallatszót az orvos kiabálása, tiltakozása az embertelen viselkedésről, de három rendőr megfékezte.

 A beteget kitolták a kórteremből, mögötte a fennhéjázó professzor jött, nagyon meg volt elégedve saját magával. Büszkén kidüllesztett mellel, mint aki bizonyította minden kinek, ebben a klinikában ő az úr.

 Bizonyította embertelenségét, beosztottjai, orvosok, ápolók lehajtott fejjel, néma belenyugvással vették tudomásul a pénz hatalmát. Hisz a professzor a pénzt képviselte, féltették állásukat, nem szóltak az embertelenség láttán. Ha nincs pénzed senki sem vagy, ha öreg vagy véged van, nincs munkád ki alkalmaz egy ötven évest vagy annál idősebbet. A fiatalok nem szeretik az öregeket, féltik a munkájukat tőlük, nem érzik jól magukat közelükben. Legszívesebben az éhen halásra is kevés nyugdíjat sem adnák nekik. Pedig nagyon sokszor, ez kevés pénz segítette őket, hogy szakmát, diplomát szerezzenek. Talán a szégyen az, amit éreznek, mikor ránéznek egy öregre, az ön maguk szégyene. Megfeledkezve arról, hogy egyszer ők is lesznek, lehetnek öregek. Megszűnt a huszonegyedik században az idős emberek megbecsülése. Megszűnt az ember, az emberi érzés, az a kevés, akit még érdekelt olyanok, mint dr. Horgenzon előbb utóbb kihalnak. Talán a fehér hollók családjába tartóznak.

 A hajléktalan beteggel alig értek a kijárati ajtóig a mikor beigazolódott dr. Horgenzon félelme, a műszer, ami ellenőrizte a beteg szívverését, a szív leállását jelezte. Az újjá élesztés nem hozott eredményt . A professzor csak a vállát húzta fel – ennyi - mondta és elfordult a hallott hajléktalantól, szeme a dr. Horgenzonra téved, akik a faltövében csúszva ,bilincsbe vert kézzel, törölgette a könnyeit.

 A professzor elindult a szóbája felé, amikor éles dörrenés hasított az előtér néma csendjében, mindenki oda kapta a fejét és a kékes füstöt nézte a mely ott gomolygott köztük.

A füstből egy-két méteres alak bukkant elő, egy barna, barátcsuha takarta testét, kapucni alól kivillant hosszú szőke haja, keze a barát ruha bő ujjaiban volt elrejtve. Oda ment a halott hajléktalanhoz megnézte, majd végig nézett az ott levőkön, aztán mély dörgő hangon megszólalt.

- A mérleg nyelvét ki kell egyenlíteni- azzal egy arany mérleget, húzót elő a ruha ujjaiból és kinyújtotta a kezében. Mindenkit megbabonázott rejtélyes idegen, csak az egyik rendőr mozdult meg, hogy félre állítsa a hívatlan látogatott. Az idegen szabad kezével egy kiskör alakú mozdulatot tett, ettől a rendőr fel emelkedett a levegőbe és a terem végébe szállt neki csapodva a falnak és eszméletlenül nyúlt el. Ekkor már a többiek is fel ocsúdtak fegyvert ragadtak, és az idegenre szegezték, az egyik rendőr elsütötte a fegyverét és ellőtte a mérleg egyik serpenyőjét.   Ekkor az idegen hirtelen megfordult szabad kezének tenyerét kifelé fordítva halálos sugarat bocsátott ki. Az eredmény leírhatatlan volt a fegyvert tartó rendőrök lángolva omlottak a kövezetre, haláluk másodpercekben volt mérhető. A biztonsági őrök azonnal felemelték a kezüket a megadás jeléül, lefeküdtek a kövezetre.

Nem volt szándékuk szembe szállni a biztos halállal, hiszen ez a személy számukra természetfeletti erővel rendelkezett. Az idegen mosolyogva nézetárjuk, majd figyelmét a professzorra fordította. Mosoly lehervadt az arcáról szinte szomorú lett, - és most te jössz - mondta a remegő embernek. Szabad keze mutató ujját rá szegezte és valami érthetetlen szavakat mormolt, amitől a professzor mindenki szeme láttára kezdett megöregedni.

  Az emberek szeme láttára veszítette el a professzor bőre a rugalmasságár, a ráncok egyre nagyobb számban jelentek, az öregkor minden baját átélve, percek alatt ért életének nyolcvanadik évéhez. Mindenki undorodva húzódott hátra a professzortól, már ami megmaradt vénségére belőle. A szőke kapucnis férfi nyugodtan és minden szánalom nélkül nézte az életén átszáguldó professzort majd nyugodt, csendes hangon megszólalt.

- Még két nap van hátra az életedből, élvezd ki minden percét és másodpercét.

Majd egy villanás és a mérleget tartó férfi nyomtalanul eltűnt.

Dr Holgerzon összebilincselt kezével odacsúszót a nyöszörgő professzorhoz, felemelte a fejét majd így szólt

     - Egy hordágyat, gyorsan.

 

 

 

 

Írta: Kanizsai József & Enyedi János Tibor „Carlos”, sajnos már nem él köztünk.

 

A Felderítő és a Galaxis

(Fantasztikus Novella)

        1983-2014

 

 

 

                                 

 

                                                        LAYDA

 

 

  A galaxis szélén, távol minden lakott területtől keringett az űr végtelen térségében egy hatalmas űrállomás. Az emberi tevékenységnek ezt a termékét, egy eltérített és lefékezett aszteroidára építették fel.

 A világállam védelmi rendszerében ez az állomás a TAURUS -67533 fedőnevet viselte.

Feladata volt a komplexumnak, hogy védje és óvja a külső övezet vad világaitól, a világállam felségterületét és határait. A sziklára épített dokkokban több ezer harci egység állomásozott, s állandóan több száz hajó járta a végtelent, hogy érzékeny műszereivel felfedezze, és tűzerejével megsemmisítse az ellenség minden erőösszpontosítását.

 Az állomás most a mindennapi megszokott életét élte. A 4-es felderítőrendszer tornyában a szolgálatot ellátó személyzet egy különleges társasjátékkal szórakoztatta magát.

A műszereikre ügyet sem vetettek, mert a körzetében felbukkanó testeket a védelmi computer úgyis ellenőrzi, és ha a test mesterséges eredetű, akkor az ismertetőkód alapján azonosítja.

Így a személyzetnek csak akkor akad dolga, ha azonosítatlan, mesterséges eredetű test bukkan fel a környezetben.    

 Ilyen szükségállapotú esetre az állomás fennállása óta nem volt példa.

Eddig..

Ugyanis ebben a pillanatban felvijjogtak a torony szirénái, és a központi agy már nyomta ki a főképernyőre a szükséges adatokat. A kijelző – képernyőn pedig feltűnt egy közeledő jármű képe.

A kezelőszemélyzet azonnal a helyére rohant, a védőtornyok hatalmas lövegei ráfordultak a közeledő objektumra.

A szolgálat parancsnoka pedig a fő képernyőn felbukkant adatokat nézte:

       

                     AZONOSTATLAN REPÜLŐ TEST:

                     TIPUSA: FLY EAGLES/REPÜLŐ SAS/

                                     A OSZTÁLYÚ 4 SZEMÉLYES FELDERÍTŐ

                                                                  GYORSCIRKÁLÓ

                     AZ AZONOSITÓM JELRE ÉRVÉNYES KÓDDAL VÁLASZOLT!

                     ÁLLOMÁSHELYE: ISMERETLEN:

                     AZ ÁLLOMÁSHELYÉNEK A TAURUS – 67533 ADTA MEG!

 

Az ügyeletes erre elkáromkodta magát.

- Ha minden stimmel, akkor miért van riadó?

Erre a computer azonnal válaszolt.

-     AZ AZONOSITÓ KÓD JÓ, DE NEM SZEREPEL A MEMÓRIÁBAN!

-     Tévedés lehetséges-e?

-     NEM! EGY ELPUSZTULT MHAJÓ ADATAIT ADTA MEG!-

A parancsnok agyában cikáztak a gondolatok. Ez csak egy módon lehetséges, ha ellenséges támadás áll fenn, s a közeledő egység meg akarja semmisíteni a bázist! Ha ez így van, akkor azonnal meg kell semmisíteni a betolakodót. Azért még ellenőrzésképpen utasította a központi elektromos agyat, hogy a közeledő gép vezérlő computerével vegye fel a kapcsolatot és kérje el a hajó belső adatait.

A személyzetre vonatkozó rész különösen felkeltette a figyelmét.

 

                      A HAJÓ SZEMÉLYZETE: 1FŐ

                      A PARANCSNOK NEVE: GORDON SKWORCOW

Az ügyeletes azonnal kérte a hajó parancsnokát személyesen a zártrendszerű kommunikációs vonalon.

A hajó ezen idő alatt elfordult, és a lövegek tűztávolságán kívül, nagy ívbe körpályára állt az állomás körül.

A képernyő kivilágosodott, és megjelent a hajó parancsnokának dühöngő arca.

- Az örömtől repes a kicsi szívem, hogy hazaérkezésem alkalmából díszsortűzzel akartok fogadni! De ha kérhetnélek benneteket, akkor fordítsátok el a lövegeket rólam, mert ideges leszek és idegességemben odalövök, úgy, hogy nem lesz orvos aki képes lenne rá, hogy összefoltozzon titeket! Ki volt az a barom, aki ki akarja lőni a fenekem alól a hajót. Nem vagytok normálisak! Lemegyek és feldarabollak benneteket. Na!- Fújta ki magát Skworcow.- Mit kavartok ti itt?- Erre a parancsnok azonnal intézkedett.

- Riadó lefújva! Lövegek alapállásra! Tűzkészültséget szüntess! – Csak egy felderítőnek van ilyen stílusa az egész bázison, s ezt a személyt Gordon Skworcownak hívják!-

 

Mire a hajó, amely a Flamingó nevet viselte leszállt a megfelelő dokkba, kiderült, hogy tévedés történt. Ezt a felderítő nem fogta fel tragikusan, holott könnyen végzetes lehetett volna a hiba.

Úgy kerültbe, a gépbe a hibás adat, hogy több tanú állította, miszerint az Arcoró-4 körül, vívott ütközetben, egy ellenséges harci egységgel ütközött, s a robbanás következtében mindkét egység elpusztult.

 Az esetet azonnal jelentették a bázis parancsnokának, Mark Sigbjörnson tábornoknak.

A parancsnok olyat tett, amire a bázis fennállása óta nem volt példa, maga mellé vette a segédtisztjét, és személyesen látogatta meg a dokkból kilépő felderítőt.

 Skworcow, bár nem látszott az arcán, nagyon meglepődött.

Nem volt mit tenni, szabályosan jelentkezett, s jelentett, hogy visszatért.

- Látom!- Bólintott a tábornok. – Azt viszont nem mondta, hol a fészkes fenében kószált maga eddig? Tudja azt, hogy mindenki halottnak tekinti?- A felderítő újra meglepődött. – Én halott? Érdekes- A tábornok a felderítő vállára tette a kezét.

- Most pedig meséljen el mindent, ami történt!- A felderítő, az Archró-4 körülfolytatott ütközettel kezdte a jelentést. Elmondta, gépével nagyon közel került az egyik ellenséges géphez. Már nem használhatta az antianyag lövegeit, így egy antianyag fejes torpedót lőtt ki rá, s abban a pillanatban a gépével együtt belépet a hipertérbe. Mivel egy bolygó közvetlen közelében lépett be a térbe, s minden előzetes számítás nélkül hajtotta végre a térugrást, istentelenül elkeveredett a külső övezetben. Teljesen ismeretlen csillagvidéken találta magát, mire azonosítani tudta a helyét. Ekkor elindult hazafelé, de menetközben két ellenséges bázist, fedezett fel, így ezeket megsemmisítette.

- Ennyi volt!- Fejezte be nem éppen katonásan a jelentést. A tábornok kísérője, egy fiatal őrnagy az egész jelentés alatt összevont szemöldökkel hallgatta a felderítőt.

Csak a végén háborodott fel.

- Maga itt hazudozik össze-vissza! – Gordon szeme összeszűkült, szinte szikrázott a dühtől, de ez volt az egyetlen jele a dühének.

Udvariasan a tábornokhoz fordult.

-     Tábornok! Pályafutása alatt hányszor nevezték önt hazugnak?

-     Összesen két alkalommal. – És hol temette el őket?

-     Mid két eset a Berenice-9-en történt.

Az őrnagy csak kapkodta a fejét. Hirtelen nem is tudta, mit mondjon, de végül is a számára könnyebb megoldást választotta. Támadott.

-     Maga akkor is hazudik! Tudja, hogy egy gravitációs térkiegyenlítő berendezés mekkora?- Skworcow bólintott. – Természetesen! – Akkor mondja meg, hogy egyGTE-107-es mekkora?

-     Mivel a formája nem szabályos test, ezért azt hiszem elegendő az alapterület adata, ami 9874,76 négyzetméter!

Az őrnagy megint meglepődött. Ennyire pontos adatokat ő sem tudott, de sejtette, a felderítő a valóságot állítja.  Újra kérdezett.

-     Akkor miért állítja, hogy rendelkezik GTE-107-el? Ekkora berendezés nagyobb, mint a hajója! Akkor az a kérdésem, hogy úszta meg a felszín feletti belépést a hipertérbe?

-     Úgy, hogy volt gravitációs térkiegyenlítőm! – Mielőtt az őrnagy újra dühönghetett volna a tábornok közbeszólt.

-     Láthatnánk?- A felderítő a hajó felé intett.

-     Természetesen!- Erre az őrnagy nem tudott mit mondani. Végül megálltak a gépterem egyik sarkában egy számukra ismeretlen berendezés előtt.

-     Ez itt egy GTE-194 típusú térkiegyenlítő!

-     Mit tud?- kérdezte a tábornok

-     MINDENT, most már három és félszer annyit, mint egy GTE-107, de az elején problémáim voltak vele, ezért keveredtem el úgy a térben. - A segédtiszt előbb elámult, majd újra agresszíven lépett fel.

-     Ha maga ilyen berendezést talált fel, akkor ezt miért nem jelentette? A felderítő csak a vállat vont. – Nem értem rá!- A laza könnyedségű válaszon mindegyik tiszt meglepődött. Az őrnagy agyában valami felderengett, mert rákérdezett.

-     Magának milyen végzettsége van?

-     Az egyik diplomám a térkiegyenlítő berendezésekkel foglalkozik. A csillagászati diplomámat a bolygókkal rendelkező csillagrendszerek, főleg kettős csillagok energia-kihasználásával foglalkozó vizsgadolgozatomért és komplex tervezéséért kaptam. Igaz- vont vállat a felderítő, mintegy mellékesen, - ezért a Marnviola díjat is megkaptam!

Csak megjegyzendő, hogy ez a díj a csillagászok legmagasabb kitüntetése. Az őrnagy nem hagyta magát.

-     Ön akkor is fontos államérdeket, képviselő találmányt titkolt el. Ez árulás! – Gordon olyat tett, amire pályafutása alatt még nem volt példa. Felüvöltött.

-     Azonnal takarodjon ki a hajómról!

-     Ezt a hangot nem tűrőm!- csattant fel az őrnagy.

-     Az űrtörvénykönyv és a Hajózó utasítás paragrafusgyűjteményének harmadik kötetének 3965/f pontjában foglaltak értelmében, a hajó parancsnoka minden időben korlátlan hatalommal rendelkezik a saját űregysége fedélzetén. Ez a jog, minden cselekedetére szinte teljes büntetlenséget biztosít számára. Ha ön két percen belül nem távozik a hajómról, esküszöm, már nem is fog! Kifelé!

-     Az őrnagy ránézett a bázis parancsnokára, aki nagyon elgondolkozott. Tőle várt támogatást a segédtiszt, de mivel nem kapta meg, így jobbnak látta, hogy gyors léptekkel távozzon. A tábornok csak pár perc múlva szólalt meg.

-     Akárhogy is töröm a fejemet, olyan paragrafus, amit te idéztél, nincs egyetlen törvénykönyvben sem. – Skworcow bólintott. – Tökéletesen igaza van, tábornok! Azt viszont nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy hazugnak, sőt árulónak nevezzenek! – Tudom!- Hangzott a válasz. – Azért szeretném, ha az őrnagyot nagyobb tiszteletben tartanád, elvéger a segédtisztem. Igaz, tapasztalatlan még, érződik iskola szaga, de majd csiszolódni fog! – A felderítő bólintott. Kikísérte a tábornokot és elindult a szállása felé. Mindenki úgy nézett rá, mint egy fantomra. Sehogy nem értette, mi is történhetett, csak később, bent a bázis egyik termében jött rá, miért néznek rá olyan meglepetten. Az egyik emlékfal előtt meglátta saját mellszobrát. Alatta a felírat: Hősi halált halt az ellenséggel vívott harcban. Amikor belépett az egyik kantinba, társa az állandóan morcos Bayley, meglepetésében kiejtette a kezéből az itallal teli poharat. Leesett állal nézte, hogy Skworcow leül mellé, s megszólal.

-     Nem tudtam, hogy leszoktál a piáról! Különben is , ne szemetelj, mert még feltakartatják veled!

 

Alig telt el három hét és a felderítő, aki hozzászokott az űr végtelen csendjéhez, és a váratlan kalandokhoz, a bázis zajos életében nem találta meg a helyét. Mivel új feladatot nem kapott, ezért állandóan a javítóblokkban töltötte az idejét, és alkatrészek tömegét könyörögte ki a műhely parancsnokától. A töménytelen elektronikai alkatrésszel kiegészítgette a felderítő egysége elektronikai rendszerét, és még a központi agyba is beleturkált. Addig szerelte és szabályozta a kijelző és hírközlő egységet, amíg a hajó agya a computer búgó női hangon nem válaszolt a feltett kérdésekre. Mivel ekkor már nem volt semlegesnemű volt a hangja, ezért új nevet kapott a computer. MAYA.  Hogy miért Maya? Erre a későbbiekben sem jött rá senki. Már az utolsó fedőlapot szerelte rá a memóriablokkra. Amikor Maya jelezte, hogy a kommunikációs rendszerén hívás érkezett.

-     Add be a képet a hatos terminálra. - A képernyőn felbukkant a tábornok csinos titkárnője.

-     Hello Syl!

-     A tábornok üzent, gyere az irodájába, de azonnal. Siess!

-     Már vágtatok!

Amikor az iroda előterébe érkezett, Syl rávillantotta legcsábítóbb mosolyát. Nagyon tetszett neki ez a vállas fiatalember. Aki könnyed mozdulattal végigsimított az ébenfekete hajkoronán.

-     Drága! Áruld el, miért sürgős atyánknak, hogy lásson? – de nem kapott választ. Ezt nem árulta el a tábornok.

-     Skworcow felderítő jelentkezem! – Lépett be a belső irodába. A tábornok ott ült a hatalmas, antik íróasztal mögött, szemben a falon egy hatalmas monitor, rajta megosztva különböző kamerák bejövő képei.   

Nem szólt a beosztottjához egy szót sem, csak intett, hogy üljön le. Amikor belépet a segédtisztje és egy adathordozó kristályt tett le az asztalra, egyenesen a lényegre tért.

-     Ez a kristály egy többszörös, veszélyes terrorista és gyilkos adatait tartalmazza. Ez az embernek már nem is nevezhető vadállat terrortámadások tömegét hajtotta végre és ártalmasabb, mint egy fenevad. Több száz ártatlan ember vére szárad a kezén. Most jött meg a körözése, a Ghansuy-11 fogolytáborból. Az egész Államszövetségi Rendőrség őt üldözi. Megállapították, hogy egy elrabolt hajóval elhagyta a Szövetség területét és a külső övezetbe távozott. Az üldözés folyamán olyan tények bukkantak fel, ami bizonyossá teszi, hogy Malc Com Wer – mert így hívják- a külső övezetiek egyik kémje. Társait elfogták, de ő eltűnt. A külső egyik naprendszere felé menekült. Az államszövetség területén kívül a rendőri szervek már nem üldözhették. Most kaptam azt az utasítást, hogy bármi áron vissza kell hoznia Gansuy-11-re. – Gordon értetlenül nézett a tábornokra.

-     Ez tipikus rendőri ügy. Nem értem mi közünk nekünk ehhez?

-     Mivel mi vagyunk a legközelebb ahhoz a rendszerhez, ami felé Werr tartott, így minket jelöltek ki a visszahozására. A feladatot végre kell hajtani. Élve vagy holtan, de Werr a pályafutását itt kell, befejezze az államszövetségben.

-     Ezt értem. De még mindig nem derült ki, nekem személy szerint mi közöm van az egészhez? – A tábornok megcsóválta a fejét.

-     Azt hittem ebből rájössz arra, hogy te vagy a legesélyesebb jelölt. Több mint 8800 személy közül a te nevedet adta meg a központi elektronikus agy, hogy a feladatot csak te tudod végrehajtani!

-     Köszönöm a bizalmat! – húzta el a száját Gordon.

-     Tudom azt is, hogy a feladat végrehajtását csak rád bízhatom. A bolygórendszeren te már jártál, így ismered a viszonyokat! Teljes szabadkezet kapsz. Minden kívánságod teljesítjük, ha az technikai eszközre vonatkozik! Ám a feladat végrehajtására csak önkéntes alapon lehet vállalkozni!

-     Az előbb olyasmit mondott, hogy minden kívánságom teljesítve lesz. Mikor adhatom le önnek az anyagigénylési jegyzéket?

-     Áh nem foglalkozok ilyesmikkel! – Intett a bázis parancsnoka. Azonnali megoldást választott. A központi raktárba leszólt, hogy Gordon Skworcow minden anyagi igénylését, jelenlegi parancsának visszavonásáig, azonnal teljesítsék.

Az őrnagy megint elkövette azt a hibát, hogy beleszólt Gordon dolgába.

-     A hajó minden eszközzel fel van szerelve. Milyen anyagokat akar felvételezni? – A felderítő nem is foglakozott vele. Helyette megkérte a parancsnokot, hogy mivel a feladat veszélyes, segítségképpen nevezzen ki a személyzetébe egy másodnavigátort. Egy igazi, talpraesett férfit. A bázis főnöke azt mondta, hogy bárkit választhat az állományból. A lényeg az, hogy megfelelő legyen a feladat végrehajtásához. A kristályt forgatta a kezében a felderítő, kissé félre hajtott fejjel ránézett az őrnagyra.

-     Bocsánat őrnagy! Nem ide tartozik, de megkérdezhetem, mennyit repült?- Az őrnagy elhúzta a szája szélét.

-     Több mint ezer órát!

-     Akkor ön tájékozott a repülésirányításban?

-     Természetesen! – Felelte az őrnagy. S kissé később megjegyezte. – Vezettem minden típusú járművet, ami a flottánál rendszeresítve van.

-     A felderítő bólintott. A parancsnok is hallgatott, már sejtette, mire megy ki a játék. De kívül az arca végtelenül komoly maradt. Várta a fejleményeket. Sőt! Egy kissé alá is játszott a helyzetnek.

-     A segédtisztem rendkívül határozott, bátor katona. Meg vagyok vele elégedve!- Az őrnagy még mindig nem fogta fel a csapda lényegét, s kihúzta magát ülő helyzetben.

A felderítő igen szelíd hangon megkérdezte. – Az őrnagy biztosan szereti a kalandokat, nem de? – Igen! –Megkérhetem, hogy kísérjen el az utamra? – Döbbent csend. Az őrnagy szája tátva maradt. Erre a kérdésre nem számított. Ő már ismerte a kristály tartalmát, s tudta, hogy a feladat, amire a felderítő szinte rögtön vállalkozott igen-igen veszélyes. S csak ekkor jött rá arra, hogy a felderítő kérdéseinek mi is volt a célja.

 

-     Ilyen akcióban való részvétel nem az én feladatkörömhöz tartozik. – Védekezett. – A tábornok sem örülne annak, ha a segédtisztje a feladatai helyett űrkalandokban vesz részt! – S nézett a bázisparancsnokra. Szeme olyan kétségbeesett volt, hogy a parancsnok, aki belül tökéletesen élvezte a kialakult helyzetet, majdnem elnevette magát. Így nem tett semmi mást, mint bólintott. Erre az őrnagy könnyedén vetette oda a felderítőnek.

-     Ha Sigbjörnson tábornok elengedne, szívesen mennék önnel! – Gordon jó emberismerő volt, ezért kijelentette, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy az őrnagy elkísérje.  Feltétlenül megbízik a jártasságában, szakmai ismereteiben, és a bátorságában. Sigbjörnson kijelentette.

-     Meg fogom beszélni a kérését az őrnaggyal. Holnap választ adok arra, elengedem-e a segédtisztemet, vagy igényt tartok rá. Addig is próbáljon kiigazodni a kapott anyagban. Elmehet!   

Amikor a felderítő kilépett, az őrnagy eddigi kemény tartása megváltozott. Rémülten nézett a parancsnokára. Ő már áttanulmányozta az anyagot, és tudta, érezte ez az akció annyira veszélyes, hogy csoda lesz, ha élve megússzák ép bőrrel.

A tábornok odafordult az őrnagyhoz.

- Nagyon szeretném, ha a felderítőt elkísérné az útjára. Két dolog miatt. Az első indokom az, hogy Gordon Skworcow nem tartozik a támaszpont személyi állományába. De ő minden veszélyes feladatot eddig magára vállalt. Ő egy teljesen különleges emberi lény. Minden bevetésről épségben visszakerült, még olyan helyzeteket is megúszott, amire nyilvánvalóan bizonyítható, hogy lehetetlen. Igaz az utasításaimat szemrebbenés nélkül végre hajtja, de valami a viselkedésében nekem gyanús. Semmi sem bizonyítható, de mégis azaz érzésem, hogy valamiféle módon ez átver mindenkit. Senkivel sem volt eddig hajlandó akcióban részt venni, ez az első ilyen eset. Ha vele megy a Mattlonra, akkor megvan az esélye, hogy vissza is térjen. Az út alatt alkalma nyílik arra, hogy megfigyelje, a gyanú, amit érzek igaz-e vagy sem. Ha kiderül, hogy ez a felderítő beépített ellenséges kém, garantálom az előléptetését. Tudom, hogy arra vágyik! Nos?

- Mi a második ok?

- A Matlon titka! Ha ővele megy, be is jut oda és onnan vissza is tér. Ki kell deríteni, hogy mi a gyenge, támadható pont. Bizalmasan elárulhatom magának, hogy az Államszövetség rövid időn belül meg fogja támadni a rendszert. Ez óriási veszteségekkel jár a Flottának. Egy esetet kivéve azt, ha tudjuk mikor, és hol támadjunk. Avatatlan felderítők sokasága hagyta ott a fogát eddig. Ám Skworcow bejutott oda és sértetlenül távozott onnan. Ha sikerül kideríteni, hogy csinálja, ez fantasztikus előny , nagyon komoly segítség lenne a hajóhadnak. A többi siker esetén járó jutalmat már nem is részletezem.

 

Az őrnagy törte a fejét. Nem tudta mit tegyen, de a sikeres előrejutás lehetősége, s az, hogy ünnepelt hőssé válhat végül is győzött. Vállalkozott az útra.

 

Ez alatt Gordon az anyagot tanulmányozta. Ekkor döbbent rá, mire is vállalkozott.

-     Hogy az a négyágú spirális kóbor galaxisát ….- Vakarta meg a fejét. – Egy Betelgeuzi tűzdarázs fészek megbolygatása sokkal veszélytelenebb játék, mint ez a feladat.

-     Nem tudom, miért aggódsz? Engem még nem bántott soha egyetlen tűzdarázs sem. - Felelte Maya, az elektronikus agy.

-     Fogd be a kijelződet, mert kikapcsolom! – Mordult rá Gordon.

-     Még a legkisebb tűzdarázs sem, pedig van mindegyik legalább fél méter.

-     Esznek computert?

-     Hallgass!

-     Pedig én már vívtam több százzal közelharcot. A Mattlon viszont, emlékezhetsz rá, rázósabb sokkal, de sokkal.

Ezután csend lett. Gordon háta még mindig borsódzott a hidegtől, s ha Mayának lett volna háta az is remegett, volna a hidegleléstől. De csak részegységei voltak, és belső áramkörein arra a szóra, hogy „ Mattlon” ,áramremegés futott végig.

 

Malc Colm Werr az adatok szerint tehát a Mattlon- rendszer egyik bolygóján van. Gordon tudta, hogy a csillag körül keringő négy kísérő közül, csak egy alkalmas életre. Ugyanis annak a légköre pontosan olyan oxigénnel teli volt, mint amit minden emberi lény használt.

Ez a rendszer egy teljesen független, önálló rendszer volt, a külső övezet szélén. Függetlenségét sokan veszélyeztették, de a támadókat mindig sikeresen visszaverték.

Ott kezdődött a rendszer védelme, hogy egyetlenegy navigációs térkép nem készült róla, s olyan sűrűen kóboroltak körülötte a meteorfelhők, hogy minden pilóta részére ez egy hetes rémálommal felért. A bejutás nehezítése – mintegy tejszínhab a torta tetején – az volt, hogy a meteorok között nem kevés antianyag test is található volt. Az ezekkel történő találkozás minden pilóta életének utolsó pillanatai voltak. Ez csak a külső övezet vékony rétege volt. A három keresztet, ami legveszedelmesebb rendszereknek kijárt – ezért is kapta meg. Ám volt egy negyedik kereszt is csillagtérképen. Csak egy ilyen volt az egész, gyakorlatilag ismert galaxisban. Ez volt a Mattlon. Mindenki nagy ívben, messze elkerülte. A második bolygóján lakott egy kis létszámú, emberszabású lénycsoport. Tökéletesen úgy néztek ki, mint akármelyik ember, de valamilyen csoda folytán urai voltak az őket körülvevő világnak. Ráadásul vérengzőek, kegyetlennek, vadak és veszedelmesek voltak.

 

  Az emberiség szerencséjére, ezek lények nem óhajtottak hatalomra jutni bolygójukon kívül.

Élték a maguk megszokott életét. Igen ritkán hagyták el a bolygójukat, ahol mesevilágot alakítottak ki a saját szórakoztatásukra. Csak nagyon kevés ember dicsekedhetett azzal, hogy járt a Mattlonnon, s onnan élve vissza is került. Ezek egyike volt Werr, a többszörös gyilkos és az ismert esetek közül még Gordon büszkélkedhetett, de egyikük sem dicsekedett soha ezzel a ténnyel.

 Maya az agy megpróbálta rábeszélni a felderítőt, hogy a feladatot mondja vissza. Maya tökéletesen együtt érzett a pilótával. Ha ember és logikusan gondolkodó gép között létrejöhetett barátság, az kettőjük tökéletes másolata lehetett csak. Az igazsághoz hozzá kell tenni azt is, a felderítő olyan sokkmindent épített az alapegységeihez, hogy az már mesterséges agynak számított. Amivel Gordon jócskán megelőzte korát, de ezt nem osztotta meg senkivel. Szinte emberi volt. Maya nem akarta, hogy a feladatot elvállalja Skworcow.

Hogy végül is mi történt kettőjük között, azt pontosan soha senki sem tudta meg, de az eset után még hónapok múlva is érezni lehetett Maya hangján a sértődöttséget. Rossz nyelvek szerint a felderítő végső érvként a gép beolvasztásával fenyegetőzött.

 

 Arról, hogy a felderítő komolyan vette a feladatát, Sigbjörnson tábornok már másnap reggel értesült.

Raktárvezető kereste fel, s elétett egy több oldalas teleírt jegyzéket.

A bázisparancsnok csak ránézett és a tekintetével érdeklődött az előtte álló molett kapitánytól, hogy mi ez?  

- A lista, amit Gordon leadott nekem. Ezeket, az anyagokat igényelte tőlem. – A tábornok észrevette az előtte álló zavarát. Erre jobban leellenőrizte a listát.

Volt ott minden. Négy darab személyi erőtér-generátor, szónikus ágyú, ion rezignátor, infra generátor, több tucat computer egység, miniatűr atommáglyák, antianyag fejes torpedók, kézi atomrakéta kilövő.  De ez csak a töredék volt, mert sok anyagot nem tudott kiadni a raktáros hiány miatt. Bió- daru és kétszemélyes atommeghajtású mini tengeralattjáró sem volt megfelelő mennyiség a raktáron. Az igénylapon leadott 16 db. Quark torpadóból is csak 11 volt.

-     Ezeket adja mind ki! – Legyintett a tábornok.

-     Ennyi anyaggal egy hadiflottát is fel lehet szerelni, nem egy Flamingót!

-     Adja ki ha, nem akarja a felderítőt elkísérni a Mattlonra!

A raktárfőnök nyelt egyet, pufók arcán izzadságcseppek jelentek meg.

- Mattlonra? Inkább kiadom az egész raktárt minden okmány nélkül!

Felkapta a listát és már rohant is a helyére vissza.

Több konténer anyagot szállítottak a felderítő hajójához, de nem csak az anyagraktár személyzete lepődött meg. A hajtóanyag-ellátó osztály is kissé ideges lett, amikor a Flamingóhoz annyi hajtóanyagot kért a pilóta, ami 200 évre elegendő.

 Mire a kisebb – nagyobb szerelésekkel és az anyagok rakodásával végeztek, addigra Awer Zing Costron őrnagy is behajózott a fedélzetre. Itt már ő sem viselte a díszes segédtiszti egyenruháját, hanem a felderítők kezeslábasát.

Rövid megbeszélés után jelentkeztek az irányítótoronynak és hamarosan süvítettek a Mattlon felé. Nem pontosan neki a rendszernek, hanem elszáguldottak mellette és csak óriási távolságból fordulva, de akkor már óvatosan közelítettek a rendszer felé.

 Nem siették el a dolgot, nagyon óvatosan, szinte minden métert többször kitapogatva a felderítő rendszer hullámaival, közeledtek a Mattlon felé.

 

Costron őrnagy észrevette, hogy a felderítő többször konzultált Mayával, s szerinte ekkor egyeztették az útvonalat. A kölcsönös egyetértés jelei mellett, még az is feltűnt neki, a pálya bonyolult tekervényei között volt mégis egy rendszer.

A bolygó felett megállt a Flamingó. Védelmi rendszerekből a külső energiapajzs volt csak bekapcsolva. Maya közölte.

- Felkészítettem a karbantartó robottal a leszálló egységet. Készen áll minden!

- Menjünk! – Állt fel a navigátori székből Gordon. – Mind a ketten megyünk a felszínre? – kérdezte az őrnagy, de erre Skworcownak már nem volt ideje válaszolni, mert egy nagyon mély hang szólalt meg a hátuk mögött.

- Nem tetszik az ötlet, idegenek! – Mindkét űrhajós sarkon perdült. A két navigátori ülés között, szétterpeszkedett lábakkal egy hatalmas alak vigyorgott.

Akkora volt, hogy a feje szinte az irányítóterem tetejét verte. Karbatett kézzel állt ott, régi lovagkorhoz hasonló öltözetben. Díszes páncélingén, hatalmas, háromszemű szörnyeteg feje domborodott. Jellegzetes színe a vörös. A haja, a szeme, a nadrágja, és a palástja is vörös színárnyalatban játszott.

- Takarodjatok innen! – Harsogta és eltűnt.

A másodnavigátor rémülten nézett a társára. – Ez..ez..ez ki volt?- Skworcow vállat vont.

- Valami nagyon modortalan őslakos, még köszönni sem tud! Azt hiszi a „picurka”, hogy megijeszt ezzel a kóbor hologram trükkel!

- Valóban holófotót láttatok!- kotnyeleskedett a társalgásba Maya. A technikai kivitelét még nem tudtam megfejteni, de az alapokat már értem! – Az alak újra felbukkant.

- Egyszer már mondtam, hogy tűnjetek el innen!- de Skworcow egy mozdulattal leintette.

- Nincs időm arra, hogy veled társalogjak! Légy szíves és tűnj el! Ha nem vetted volna észre nem otthon vagy és ide csak kopogással, lehet belépni!

- Még találkozunk!- Vicsorgott az alak és eltűnt.

Ahogy a képernyőre kivetítették az alattuk elsuhanó felszínt, egy érdekes épülethez hasonló alakzatot vettek észre, az egyik hegyormon.

- Ide fogunk leszállni!-

A következő körnél elindultak, s nem zavarta meg a landolást semmiféle zavaró körülmény. A hegytől nem messze értek földet. Gordon ránézett a társára.

- Előkészítem a terepjárót. Addig is maradjon a gép közelében, mert ez igen veszélyes egy vidék. - Ezzel már kezdte is a munkáját.

 

 Az őrnagy körülnézett. Nem látott semmi olyan gyanús jelet, ami bármiféle veszélyre utalt volna. Így kényelmesen egy nagy külsőleg bizarr virág felé tartott, amely mozgott. Közelebb érve látta, hogy húsevő növényről van szó, mert egy kis szárnyas sárkányszerű-lényt fogyasztott éppen, méghozzá jó étvággyal.

Az őrnagy szeme kimeredt, úgy bámulta a látványt. Egy mesében érezte magát, mert eddig ennyire meseszerű látvánnyal még sehol sem találkozott.

Egy másik tüskés növény is felkeltette a figyelmét. Óriási tüskék meredtek ki belőle.

Az őrnagy észre vette, hogy az egyik nagy tüske felé fordult. Gyorsan irányt változtatott. Valószínűleg ez mentette meg az életét, mert a tüske nagy sebességgel süvített el a füle mellett. A nem nagy lőtávolságot gyorsan elhagyta az őrnagy, mert a növény újra megdermedt. Most már óvatosan közeledni próbált a hajóhoz az őrnagy, de az útját egy másik furcsa növény állta el. Ennek rozsdabarna nagy levelei voltak, s két hatalmas sárgás gömb lógott a kiemelkedő száron. Az egyik elsötétedett és az őrnagy sejtve mi következik gyorsan elvetődött. Energiavillám csapott mellette a talaj kövei közé, s a másik gömb is elkezdett sötétedni.

- Skworcow! – Üvöltött az őrnagy, és továbbgurult. Átkozta azt a pillanatot, amikor sétára indult, s még jobban azt, hogy nem hozott magával fegyvert.

Az újabb energiavillám nem sokkal hibázta el, de az első gömb már sötétedett is.   

Az energiavillám kibocsátása előtt mindkét gömb váratlanul elpukkant. A felderítő ott állt nem messze a fekvő őrnagytól és rakta el a fegyverét.       

- Mondtam, hogy veszélyes környék! – Csóválta meg a fejét és visszasétált a hajóhoz, amely mellett már ott állt a kisméretű légpárnás terepjáró.

- Ön, de mihelyt elindultam, azonnal felszáll és visszatér a Flamingó fedélzetére. Bekapcsolja a védelmi rendszert, és folyamatosan összekötetésben marad velem! Ha az összeköttetés megszakad, az utolsó jelentkezési helyemre leszáll, és ott megbeszéli a tennivalót Mayával. Ha a jelzésadó is megszűnik, akkor visszatérhet a bázisra. Ez azt jelenti, hogy meghaltam!-

 

 Egy búcsút intett a kezével, beszállt a gépbe és elviharzott. Egyenesen a várszerű építmény felé vette útját. Ahogy közeledett, úgy kezdte egyre jobban csóválni a fejét. Mintha a középkorba csöppent volna vissza, úgy magasodott előtte a lehajtott felvonóhíddal rendelkező vár. Ezt a bizarr jelenséget, még különféle szörnyek kiakasztott fejei is emelték.

A bejárat előtt két hatalmas feketepáncélos alak állt, s ők akkor sem mozdultak, amikor a terepjáró elsüvített közöttük, be a vár udvarába.

Skworcow kiszállt. Meglepve látta, ahol ő az imént bejött, ott egy vaskos nagy szikla magasodik. A magas falak kissé nyomasztották. Felnézett a tető felé, s negyven-ötven méter magasnak saccolta. Csak úgy harsogtak a falak, akkora nevetést, de inkább röhögést hallott.

 

-     Megmondtam, hogy ne gyere ide!- A falról egy alak ugrott le. Úgy érkezett le abból a magasságból, mint más, amikkor egy lépcsőről lelép. 

-     Mit keresel itt? – Üvöltötte.

Skworcow mérges lett.

-     Igazán nem értem, miért kell állandóan kiabálni? Biztos, nem volt gyerekszobád és dadád, hogy ilyen modortalan és durva vagy!- Erre a nagy vörös alak eltátotta a száját. Mindenre számított, csak arra nem, hogy a saját vára udvarán letolják.

Valamivel csendesebben újra megkérdezte, hogy mit akar itt a felderítő.

-     Keresek egy személyt, aki nem ebben a világban született. Neve…..—

-     Malc Colm Werr! --- DÜHÖSEN CSAPOT A LEVEGŐBE. Mire a mozdulatát befejezte, ott csillogott a kezében egy hatalmas, görbe szablya. Ezt odadobta Skworcow lába elé.

-     Nem érdekel, ki az, akit keresel! Verekedni akarok! Meg foglak ölni!- S ez alatt már neki is kard volt a kezében.

-     Nem mondom, van itt gond bőven! – Nyelt egy nagyot a felderítő, de mintha a fenyegetés el sem hangzott volna, megjegyezte.

-     Játszod itt a kemény legényt, s adod a jól tájékozottat, holott tudnod kellene, tisztában vagyok azzal is, az adatokat az őrnagytól szerezted az után, hogy én elindultam errefelé.

A vörös alakhelyeslően bólintott.

- Nem vagy te egy buta fickó! Az őrnagy valóban könnyen befolyásolható, de téged nem tudtalak kifürkészni! – S közeledett egyre jobban, kezében fenyegetően emelkedett a hatalmas kard.

- Vigyázhatnál a társadra! Még nagyon sok aljas gondolatot találtam benne! – Gordon karba fonta a kezeit.

- Elárulnád végre ki vagy?

- Én vagyok a vörös Quarde! – S a felemelt kard átsuhant a légtéren és észvesztő sebességgel lecsapott. Mielőtt elérte volna a felderítő testét, nagy csörgéssel darabokra hullott.

A felderítő továbbra is ott állt karba font kézzel.

- Szégyelld magad! Nem vagyok hajlandó veled vívni! Mit képzelsz? Azért mert idejöttem, úgy gondolod, hogy megölsz? A vendégjogot semmibe veszed? – A hatalmas alak most valóban vöröslött a dühtől.

- Nem hívtalak! Így téged nem illetnek meg a vendégjogok! – Felemelte a két kezét és energia villámokat szórt az előtte állóra. Az egyik erős sugár áttörte az energiapajzsot és a felderítő lábát érte.

- Auuu! –Szisszent fel Skworcow és nagyon dühös lett. Az első kezébe eső fegyverért nyúlt. A rombolófegyverrel rálőtt a még mindig villámokat szóró kézre. Quarde meglepetten nézett a könyökéből hiányzó véres csonkra. Elcsodálkozott egy pillanatra és bólintott. Ebben a pillanatban a vérző csonk eltűnt és újra épp lett a keze.

- Talpraesett egy kemény fiú vagy! Ezt a trükköt még nem ismertem! Tudod mit legyünk barátok! – Skworcow kikapcsolta az erőteret és kezet nyújtott a hatalmas alaknak. Némán szorították egymáskezét. Csak Quarde nem tudta, hogy a felderítő szorítását egy testhez simuló biódaru is segíti, így megdöbbent, hogy hatalmas fogását bátran állja az előtte álló felderítő, sőt egyre jobban fáj a szorítása. Végül már izzadságcseppek jelentek meg a homlokán és csak annyit tudott kinyögni, hogy

- Feladom! – Amikor a felderítő elengedte a kezét, megdörzsölte s mintegy mellékesen – baráti gesztusként – egy mozdulattal meggyógyította a felderítő lábát. Udvariasan a vár lovagtermébe kísérte a „vendéget” a VÖRÖS, és minden jóval vendégelte meg. Becsületére kell mondani, az új barát valóban mindent megtett, hogy elnyerje a felderítő tiszteletét. Amikor Gordon megkérdezte, mit tud Werről, kissé elkomorodott és elmesélte.

- Sokat tudok róla. Most a bolygó másik felén rejtőzik, egy igen veszélyes lény védelmét élvezi. Ezt a lényt LAYDA néven ismerik. Tökéletesen ura az anyagnak. Sok olyan dologra képes, amire itt közülünk senki. Képes arra, hogy egy bolygót elpusztítson, ha akar. Bevallom nagyon gyönyörű nőről, van szó, a legboszorkányosabb az életemben. Eddig kétszer találkoztam vele, de erről csak annyit, hogy alig úsztam meg az esetet élve.

A legkegyetlenebb egy asszony a világok között. A szíve helyén jég van. Nagyon okos és kegyetlen, de ráadásul kiszámíthatatlan is. Kerüld el, ha élni akarsz! – A felderítő beletúrt dús barna hajába.

- Felkeltetted az érdeklődésemet! Most már minél előbb szeretném látni! – Barátja arca megfeszült. Nem a haragtól, hanem az idegi koncentrálástól.

A terem közepén egy átlátszó alak jelent meg, s egyre jobban élesedetek a vonásai. Végül ott állt előttük a nő, úgy ahogy Quarde utoljára látta.

Barna, egyenes szálú dús haja a derekáig ért. A szép arcból villogó zöld szemek néztek előre, különös japános ívhajlásból. Érzéki szájának alsóajka egy kicsikét duzzadt volt, ez külön erotikus jelleget kölcsönzött a gyönyörű arcnak. Karcsú, hosszú nyaka, tökéletes alakja, s a testből szinte semmit sem takaró bőrpáncél öltözet láttán Skworcow nyelt egy nagyot.– hűha!- Ennyi volt a véleménye.

A nő lassan megmozdult és lépett előre egyet. Quarde felüvöltött. – Layda, ne! - A hűvös arcból sziszegő hangok hallatszottak.

- Megidéztél te disznó! - Egy villanás után minden eltűnt. Skworcow rémülten nézett barátjára, aki a terem padlóján fetrengett és üvöltött a fájdalomtól.

Eltelt legalább egy óra, mire a Vörös magához tért annyira, hogy a felderítő le tudta fektetni, s pihenni hagyta. Csak egy nappal később került Quarde olyan állapotba, hogy elmesélhette, Layda valamilyen módon észlelte, hogy alakját megidézték és megjelent.

Gondolataival beleturkál Quarde agyába és óriási fájdalmat idézett elő.

 Skworcow megértette, hogy a nő veszélyessége túltesz mindenhatáron. Így nem is kérte meg újdonsült barátját, hogy kísérje el a gyilkoshoz.

Megígérte, hogy nagyon vigyázni fog magára. Majd útnak indult.

Menet közben felvette a kapcsolatot a hajóval, s úgy irányította, hogy állandóan maradjon felette, de messze a légkörön kívül.

 A terepjáró igazán vadregényes tájakon haladt át. Itt-ott felbukkant egy-egy furcsa építmény, de a felderítő már tanult az előbbiekből, s ezeket, a helyeket nagy ívben elkerülte.

Végül elfáradt, s egy homokos sivatagos terület közepén úgy döntött, ott marad éjszakára. Megállította a járművet és aludni tért.

 Az éjszakája nem telt nyugodtan. Ugyanis arra ébredt, hogy leesett az ágyról. Először azt hitte talajrengés, de hamar kiderült, valamiféle sokkarú állat himbálja a járművet.

A sok tapadókorongos kar kereste azt a helyet, ahol be tud hatolni a gép belsejébe. A felderítő először megrettent, de pár pillanattal később már vadul dühöngött. – Sohasem hallottam még homoksivatagi polipról!- Váratlanul kinyitott egy kisméretű ablakot és kidugta a rombolófegyvert. Ahol látott felvillanni a szörnyetegből egy darabot, egy adag rombolósugarat küldött oda. Ezt a szörny hamar megunta, mert eltűnt Skworcow már indulni akart tovább, de nem tudott, mert a reflektorokat kibelezte az éjszakai támadó, sőt, az infravörös kamerát is letépte a helyéről. Így inkább lefeküdt. Reggel ébredés után nem tudta megjavítani a károkat, mert hatalmas kemény homokvihar dúlt a gép körül.

Erre a felderítő dühösen káromkodott.

-     Átkozottak! Azt hiszitek, hogy ilyen gyermeteg trükkel meg lehet állítani? –Hívta a Flamingót.

-     Itt vagyok! – Jelentkezett be búgó hangján Maya.

- Figyelj kisvirág! – Kezdte el Gordon, de Maya közbevágott – Itt a Flamingó A osztályú felderítő cirkáló GFJA0104-es típusú központi elektronikus computer, s nem kisvirág! – Hangzott Maya hangja.

Skworcownak ekkor jutott eszébe, hogy amikor vitatkoztak az idejövetelen, a „kisvirág” után hangzott el a fenyegetése a beolvasztással kapcsolatban.

-     Azt hiszem, ha visszaértem, szétszedem a memóriablokkjaidat, és takarító automatát csinálok belőled! Figyeld a jelzőadómat, s add meg az irányt, mert itt nem látok semmit ettől az átkozott vihartól! – Indulj el, navigálni fogok neked!- Hallatszott az Agy hangja.

Miközben lassan haladtak előre, az Agy közölte, hogy a homokvihar helyi jellegű és csak a terepjáró közvetlen közelére koncentrálódik. Amerre megy a gép, arra tart a vihar is.

Gordon vezetés közben érdeklődött, hogy az őrnagy, hogy érzi magát.

-     Costron őrnagy most pihen. Nagyon mélyen alszik, elég sokáig. Az éjszaka folyamán több szörnyet ábrázoló holografikus mozgófotó jelent meg a fedélzeten, s hiába közöltem az őrnaggyal, hogy ezek nem árthatnak neki, ő mégis ideges lett és most csak úgy tudtam megnyugtatni, hogy az orvosi robottal egy nagyon erős altatóinjekciót adattam be. Az utolsó erejével bezárkózott a hálófülkéjébe, és élesre állított lézerfegyverrel a kezében alszik.

-     Ha a hajó megsérül, nem is tudom, mit teszek kettőtökkel! – Üvöltött a mikrofonba Gordon. Az Agy visszamordult.

-     Nem azt mondtam, hogy töltött, hanem azt, hogy élesre állított fegyverrel pihen az őrnagy. A kettő közötti különbség csak annyi, hogy a fegyverben nincs telep!

-     Áldom az eszedet!- Törölte meg a homlokát a felderítő. Attól a gondolattól, hogy a hajó megsérül, még a víz is kiverte.

-     Balra 34fok! Előtted ugyanis sziklafal van! – Jött az instrukció a hajójáról.

-     Majd folytatták az utat. Az Agy csak akkor szólt, amikor feltétlenül szükséges volt. Skworcow tudta, minden jelére figyel, irányítja is, csak a megszokott pluszbeszélgetéseiket nem hajlandó a „sértődöttség” miatt folytatni.

A homokvihar végre abba maradt. A táj, ami felbukkant az ablak előtt, gyönyörű volt.

Üde tavaszi levegő, s egy virággal teli rét bukkant fel előtte. A gép átsiklott egy kis tisztavizű patak felett, és egy furcsa formájú, de nagyon szép kastély felé tartott. A kastély előtt igen szép virágoskert terült el. A felderítő látta, hogy itt a géppel nem tud elmenni, csak akkor, ha az útszéli virágokat megsérti. Így inkább kiszállt és sétálva közelítette meg a kastélyt. Menet közben egy nagyon szép, illatozó rózsát letépett és azt szagolgatva sétált a bejárat felé. Amely félig nyitva állt.

 Már nem messze járt a kastélytól, alig választotta el pár méter, amikor egy fekete párduc jelent meg az ajtó előtt, lassan, lustán sétálva megáll a felderítő előtt.

Gordon már hozzászokott a furcsa helyzetekhez, így nem kapkodott a fegyveréhez, inkább rákacsintott a fekete állatra.

-     Szia cica! Kérlek, mond meg a gazdádnak, hogy beszélni szeretnék vele! – A párduc két lábra állt.  Egy szempillantás alatt a helyén ott állt fehér lepelszerű öltözékben Layda. Barna bőrén csillogó ékszerek, arcán mosoly.

-     Itt vagyok! Mit akarsz tőlem?

-     Először egy szál virágot akarok átadni neked!- Nyújtotta oda a rózsát Gordon.

-     Igaz a kertedből szedtem le, de remélem nem haragszol meg érte!

-     Köszönöm – Szinte óvatosan nyúlt érte a nő. A felderítő ekkor látta, hogy egy fejjel kisebb nála. Amikor a kezük összeért, kellemes borzongás járta át Skworcowot.

-     Örülök, hogy valóságban is láthatlak, Layda!

-     Kérlek! – Bólintott a nő. - Sajnos ezt én nem mondhatom el, mert nem örülök annak, ami miatt ide jöttél. Ha most elindulsz vissza a hajóra, ígérem, nem bántalak.

A férfi tudta, a figyelmeztetés most nagyon komoly, de nem állhat oda a tábornok elé, hogy a cél előtt közvetlenül visszafordult, s megijedt.

Nézte Laydát, aki nagyon tetszett neki. A fehér lepel alatt a rugalmas test vonzotta.

-     Nem félek tőled!- Lépett hozzá. Lágyan a karjai, közé vette és megcsókolta. A nő ajka jéghideg volt és a teste mozdulatlanul merev. Amikor a felderítő hátralépett, a nő hidegen nézett rá.

-     Ezt még megbánod!- ezzel eltűnt.     

A felderítő elképedten nézett a kezeire, amely pár pillanattal még ezelőtt a karcsú testet ölelte.

De aztán vállat vont. – Igazán nem értem! Azt hittem, hogy a csókja tüzes lesz, de csak jéghideg ajkat éreztem. Ez a nő egy valódi jégcsap. – Keresni kezdte, de ekkor egy hatalmas lényt látott felbukkanni a kert szélén. Körülbelül harminc méter magas lehetett, hat karja volt, s irtózatosan ocsmány feje. Nagy lábaival akkor akart rálépni a virágokra.

-     Állj meg! – Kiáltott Gordon. – Ha verekedni akarsz, akkor várd meg, amíg innen kijövők, ne tapossuk le a virágokat, mert az Layda nem szereti! – Ezzel már indult is kifelé. A lény elég sokat hátrált, hogy helyet adjon a küzdelemhez.

Skworcow még nem tudta mihez fognak kezdeni, mert látta, verekedésről itt szó nem lehet. Csak verésről és halálról, de a szenvedő alany itt csak ő lehet.

- Mindegy kezdjük el! – Sziszegte a fogai között és a lézerfegyverével tüzet nyitott a lényre.

Ám mintha csak tükörre lőtt volna, úgy csapódtak vissza az energiasugarak.

- Na fiú! – Mondta magának. – Neked itt annyi! – Az egyik kar elől sikerült elugrania, s már nem sok remény maradt számára, amikor a légkörön kívülről egy kisméretű rombolórakéta csapott le és telibe találta a szörny hátát. A detonáció ellökte a felderítőt, aki csak másodpercek múlva tért magához. Ekkor már a szörny a talajon feküdt és a sárgás testnedvei bugyborékolva marták a felszínt. Csak apró izomremegés látszott a maradványain.

- Köszönöm Maya! - Ugyanis a Flamingó computere figyelte a fejleményeket. A terepjáró belső kameráján keresztül látta mi a helyzet, s mikor a gazdája bajba jutott elindított egy kis romboló rakétát. Ezt jókor tette, s így vetett véget a tragédiává váló eseményeknek.     

Layda újra felbukkant és kezét az ég felé emelte, arra ahol a hajó lebegett. Gordon beleüvöltött a csuklórádiójába. – Maya! Teljes védelem! –Jókor szólt. A hajó teljes erőre állított védelmi erőtérbe rejtőzött, de a nő kezéből kicsapódó energiavillámok így is megrázták a testét.  Múltak a percek, de Layda csak szórta a villámait., s Skworcow az adó-vevőn keresztül megkérdezte – Maya ! Történt valami a hajóval? Sérülés? – Semmi baj! – Jelezte a computer. – Kicsit beleremegtünk a támadásba, de más nem történt! Te jól vagy? Nem történt bajod?

- Jól vagyok, de most két percre kikapcsolhatod az érzékelőidet!

 Oda lépet a villogószemű- nőhöz, kikapcsolta a testét védelmező erőteret és újra karjaiba vette a karcsú testet. 

 - Az előbbi csókod olyan volt, mint a jég! Nem hiszem, hogy mindig ilyen vagy! – Ám most is csalódni a kellett.   

- Látom még mindig haragszol! – Mosolygott Laydára.

Életében még akkora pofont sohasem kapott, mint most, teste felemelkedett, s csak méterekkel odább ért talajt. Megrázta a fejét és felkelt. Megsimogatta az arcát.

- Ez igen! Derekas egy helyreigazítás volt! De ha ez az ára, akkor kezdjük előröl!  

A második pofon talán még messzebb repítette, de Skworcow nem adta fel.  Szerencsére. Olyanélményben volt része, amit egész élete alatt sohasem fog elfelejteni.

Layda ugyanis engedelmesen belesimult a karjaiba, s mint egy izzó tűzfolyam úgy borzongott a tüzes ajkaktól a felderítő. Úgy érezte, minden porcikája megbizsereg. A veszedelmes Mattlon - lakó most nem ütötte meg, rámosolygott.

- Meggyőztél! De nem akarom azt, hogy könnyű legyen a dolgod! Idehozom Werrt. Ha legyőzöd a holtestét magaddal, viheted! – Egy taps, s Werr ott állt előtte, keze a fegyvere markolatán, de Layda leintette.

- Ne mozogjatok! – Mindkettőjük személyi energiapajzsa kikapcsolódott. A nő ismertette a küzdelem szabályait.

- Elengeditek a fegyvereiteket! Rendes párbaj lesz! Ha tapsolok, akkor lehet lőni. Malc, figyelmeztetlek, ha megszeged a szabályokat, megsemmisítelek! Felkészülni!!! – A taps elcsattant. Gordon egy vetődéssel oldalt repült a levegőben. Menetközben előrántotta a fegyverét és lőtt. Werr energiasugara az elvetődés előtti helyén a levegőt fúrta át. Korrigálni már nem volt idő, mert a felderítő fegyveréből kibocsátott energianyaláb az agyát érte.  

Layda odasétált a halotthoz és megnézte. – Meghalt! Pontos volt a lövésed! Ha akarod, elviheted!- Párperc múlva egy leszállóegység érkezett a felderítő mellé. Még Maya indította el, amikor Werr feltűnt a helyszínen.

- Látod, bíztak benned!- Mosolygott a nő. – Semmi sem dőlt még el, tudod, kicsit megszoktuk egymást!                

 Layda odalépet a felderítő elé. Akinek volt bátorsága hosszan belenézni az örvénylőnek tűnő mélyzöld szemekbe. Teljesen elvesztette az időérzékét és csak a tüneményes szemeket látta. Hosszas elmélyülés után a nő fátyolos hangon megszólalt.

- Szeretném, ha itt maradnál! – Gordon hosszan és mélyen sóhajtott.  

- Nagyon sok hibám és különcségem van! Nem felejtelek el sohasem, ezt megígérhetem, de nem maradhatok! Két túl erős akarat nem tesz jót egyikünknek sem! – Erre a nő bólintott és még egyszer megcsókolta a férfit. Majd búcsút intett és eltűnt.

Skworcow a holtestet berakta a leszállóegységbe és elindult a Flamingó felé, de az agyában még halkan hallotta a nő hangját.

-     beszéltem az őrnaggyal! Rá többet ne legyen gondod! – Fedélzetre érve a hűtőbe tették a holtestet a karbantartó robottal. Ekkor fordult Maya kijelzője felé a felderítő.

-     Castron őrnagy merre van?- Itt vagyok- Hallatszott a hangja az őrnagynak. - A szobámba várom!

Gordon elindult arrafelé, de Maya figyelmeztette, hogy az ajtókat lezárta és nem engedi be a felderítőt. – Hogy, hogy nem? – Nézett az egyik kijelzőre furcsán a felderítő. – Soha sem tettél ilyesmit. Mi van veled? – De Maya a kis képernyőt bekapcsolta és mondta.

-     Nézz be, mi vár ott rád! – A szoba sarkában egy hatalmas másfél méter hosszú, egy méter magas pók lapult.

-     Ez mi? – Lepődött meg Skworcow.

-     Az őrnagy! Hangzott a computer válasza. – Amikor elindultál, fájdalmas kiáltást hallottam a szobából és bekapcsoltam a kamerát. Egy nő állt ott, s csak ennyit mondott az előtte görnyedő őrnagynak. Mást nem érdemelsz, ezért legyél az, aki valójában vagy. Egy hálót szövögető pók! Majd eltűnt, s az átka bevált!

-     Emberi hangon beszélő pókkal még úgysem találkoztam!

Elindultak hazafelé, s erre az ügyre csak napokkal később került sor, hogy kielemezzék.

-     Gyöngyvirágom! Most mit mondjak, mi lett Costronnal?

-     Nem vagyok gyöngyvirág!

-     Kuss! – Hördült fel a felderítő. – Ötletet kértem, nem civakodást!

Mérges lett és nekiesett a memóriablokknak. Hosszú javítás után az Agy elfelejtette a sértődöttséget.  S ha már szétszedett állapotban voltak egyes egységei, addig variált, amíg a hangja tökéletesen Layda hangjává nem vált. De becenevét, Mayát meghagyta.

 

 A támaszpontra érve leadta a holtestet az azonosító részlegnek és egy kábító gázzal töltött palackot dobott be az őrnagy szobájába. Mire az felébredt, már nagy kalitkában találta magát. Ezután jelentette az egészesetet a tábornoknak, aki azonnal orvosokat és különféle pszichológiai szakembereket rendelt az őrnagy mellé.

De senki sem segíthetett a pókká vált segédtiszten. Örökre úgy maradt. Sorsát végül egy újonnan felfedezett bolygón élte le, ahol a kisméretű, de roppant kártékony rágcsálók pusztításával tartotta fenn magát.

 Feladat végrehajtása után sok szabadidő állt a felderítő rendelkezésére, várták a barátai, de főleg a csinos barátnői. Ő mégsem választott senkit, hanem feladatott kért a tábornoktól és kiszáguldott az űrbe.

Soha senkinek nem mesélte el, hogy mi történt a Mattlonon, csak a tábornok tudta, de az is hallgatott, mint a sír.

Laydát azonban sohasem felejtette el.

 

Ugyan Gordon, simult Layda hozzá a kandalló előtti szőnyegen, hallgatva a tűzropogását.

Sohasem fognak rájönni a cserére, hogy itt fogtalak, és soha nem fogtok tudni legyőzni bennünket!

Tökéletes másolatot készítettem belőled, és egy csókot dobott az emberek világa felé.        

   

 

 

 

 

Kardos Ferenc:

Koszorúzás

 

Koszorúzunk

itt-ott, emitt-amott

sosem lett sosem volt

ÖTVENHATOT.

Sosem lett örömöt,

sosem volt gyászt,

ezernyi jelölt

s egy jelöletlen parcellát.

Ezernyi hitetlen

s pár hites csuklóról

hull koszorú, virág

szó, - könny alig.

Üres edények a terek

s némák a kopjafák.

Mikor érünk a siratófalig?

 

Koszorúzó menet.

Feszes, néma, mint a

kivégzéshez vezényeltek hada,

mint névtelen, gyásztalan

pártkatonák

kik tudatlan vágnak rendet

hősök és csőcselék közt,

s néhány bámészkodó

polgár, ki hős vagy csőcselék

volt egykor. Egy bizonyos: ifjú.

Jézus a sor végén bandukol

s hallgatja a hegyi beszédeket:

mindenkinek igaza van,

egyikben sincs élet

 

Hűvös van.

Hideg emlékoszlopok.

s hamvadó a kopjafatüzek.

Magyarország

házak erdejéből les

mert fél,

mert kényelmes,

mert idegen.

Itt minden tünet.

 

Kurucok s labancok

gyújtogatnak közben

kormozó tüzeket

utcákon,  tereken,

és széthullnak az indulók.

 

Nincs angyal, ki elkísérjen.

Nincs, ki ünnepi hófehérben,

fényes, csöndes szavakkal,

elkísérje a hazaindulót.

2007

 

 

 

Ballagó

 

Ballagok a hegyre föl.

Isten nem vár, - nem zavarom.

Köhint, terelget, furulyál,

rézkígyós bükkfabotján

megtér a csámborgó nap.

Csöndre inti a komondorokat.

 

Pillangó piheg fenyőtűn.

Mellé ülök, fölriad.

Árnyas völgybe röppen.

Illatosan illan, bolondul,

a szellők elől is kitér.

Fejemből szökik a vér.

 

Mezők illata bódít.

Az öreg hegy sír s kacag

mindig mindenen.

Hegeiből hűs vér csordul,

ráncaiból könny zúdul le

kikötött malomkerekekre.

 

Hegyderékon kápolna ébred.

Angyalfény futja a rozettát.

Isten letekint, s a göcsről botjában,

mesét farag. Régi meséit mind

kővé dermesztették a fagyok.

Litániát lehelnek az asszonyok.

 

 

 

 

Ballagó

 

Ballagok a hegyre föl.

Isten nem vár, - nem zavarom.

Köhint, terelget, furulyál,

rézkígyós bükkfabotján

megtér a csámborgó nap.

Csöndre inti a komondorokat.

 

Mezők illata bódít.

Az öreg hegy sír s kacag

mindig mindenen.

Hegeiből hűs vér csordul,

ráncaiból könny zúdul le

kikötött malomkerekekre.

 

Hegyderékon kápolna ébred.

Angyalfény futja a rozettát.

Isten letekint, s a göcsről botjában

mesét farag. Régi meséit kővé

dermesztették már a fagyok.

Litániát lehelnek az asszonyok.

 

Pillangó piheg fenyőtűn.

Mellé ülök, fölriad.

A völgybe röppen illatosan,

bolondosan, nehéz követnem,

a szellők elől is kitér.

Fejemből szökik a vér.

 

egész

 

Szemöldökfámban alszik a szú.

Tarisznyám álmosan libben.

Vakolatmagyarországra

rajzol glóriát Istenfény,

rozsda gyöngyözik kilincsen.

 

Így fotózom tudatlan is

bálványos gyermekkorom:

hol kazal, hajnali fény

kavarog, hol hívogat

jégcsap, templomtorony.

 

Rég szabadultam volna,

- mint életre kész inas, legény -

gesztenyefák, karók közül,

tarlókról üvegpalotákba,

hol csak létezni is erény.

 

Már visszamennék, hátha

pókhálócsipkébe akadt a béke

bebábozódva s még maradt

petróleum, gyertyabél

Isten nagy művéről olvasni végre.

 

Hátha ott ül az ablakölben

csipetnyi nemespenész

régi belőlem. Immár gazdagnál is

gazdagabban hallgatom: súgja

a vérrög agyamban: így volt egész

 

 

 

Örökőrség

 

Állok toronyszobánban,

a néma rács előtt,

hideg a csönd.

Övemben csorba tőr,

könyv vakablakban .

 

Nincs ezévi naptár

cellám falán,

se időverő szerkezet:

szükségtelen.

Körös-körül falak,

sövények, medrek

ki-ki sorsa szerint:

haza és ellen.

 

Nyelvem hegyén a

káromlás, az átok már

szép magyar szavak.

Kiordítok egy üregen.

Hallgatom magamat.

 

Fázom az örökőrséget.

Hírhozó galambom hol röpül?

Pipám, lantom, lócám

már mind, mind elégettem.

 

A falak tárncolnak - meztelenül.

 

 

 

 

Rabló

 

Én az idővel úgy vagyok,

mikor nem figyel Isten - lopok,

ha meg rajtakap:

nevet, ahogy  rimánkodok.

 

S mikor kérdi, mire kell,

lódítok valamit, csak szám felel

ha meg rajtakap:

helyettem vezekel.

 

 

 

 

Késhegyig

 

Késlekedő a késztetés:

de késhegyrevaló nincs

csak késfenés, csak a késfenés.

 

Kényelmes, kényes mozdulat,

mi roncsolva ad élt s közben a

kéjt, ahogy el áraszt a düh:

 

Csak egy nyissz, még jaj se,

csak haja, hosszú bajusza, öltönye:

mert nem döfünk! Csak fenünk.

 

Késhegyre menő vitáink végül

a hátba veregetésig jutnak el.

A közös bólintásig, kiátkozásig.

 

Késleltetett a bosszú. Éles

fegyelemmel figyelem

ki kezébe villant utólszor.

 

Most derékba hajtom bicskám.

Mára bevégeztem. Fekete hangyák

rohangálnak rozsdás éleken.

 

 

 

 

Kocsma

 

A takács tervet, szövetet

kusza ábrándot szövöget.

A posztóst, a szabót várja

szót foltozgatni a korcsmába.

 

A varga agyon cserzett arccal

győzködik égetett barackkal,

de fitymálja a csizmadiát,

ki ippeg hányt…

 

Asztalos mester uram

és két szegény ács

borozva idézi, hogy

fröccsen a forgács

 

s mindig, mindig

van vélük sógor, atyafi,

ki nagy bólintások közt,

együtt érzőn öblögeti.

 

Bekocog a hentes,

kinn hagyja az üstöt,

a kisüstit jól viseli

a bozontos üstök.

 

Lába közt bújik az

inas, kit Kántorné

a kántorért küldött.

a korcsmába bé.

 

A csapláros egykedvűleg

locsolja a borba a vizet.

A csapláros egykedvűleg

locsolja borba a vizet.

 

 

Választásaim

 

Választottam jobb s bal között:

oldalamon röhög a két lator.

Csak  a nap haragja, mint az enyém,

csak a nap visz magával alkonyatkor.

De velem jönni sehogy sem akar

e jóravaló két lator.

 

Séta

 

Lassú a lépés, zihál.

Már nem riadtan figyelem.

 

Levelek aranykor-erein

az idő pulzusa lassul.

Szivárványszínükben rejtőzködik

még az ifjonti vérből, mi maradt,

az alvadó rozsda megfesti

a feketéllő gallyakat.

 

Lassú a mozdulat, lomha.

Minden pillanatra külön emlékező.

 

A tó vize, mint hideg acél:

gyűrődik rajta minden úszó tér.

S a horgászfűzek izgága ágai

fázó halak közt keresik aranyló

békéjük végső fogását..

Csónakok szomjaznak odaát.

 

Lassú a szívverés, nyugtató.

Visszakeresem minden szívverésem.

 

Esik. Mosakodnak megkövült

lábnyomaink s erőre kapnak a füvek

az aszfaltrend alatt, lázadni kezdenek.

Lázadásuk kínkeserves, hiábavaló,

mégis mindig, még mindig  

mosolyra fakaszt. Derűs és nyugtató.

 

 

...megint...

Jeszenői Emese hegedűművésznek

Eltörött vonóm:

Lelkem száraz ága.

Lehullott róla az utolsó

szívemről leolvadt,

gyöngyként ujjaimról

elguruló fáradt hang

s fönnakadt egy

szalmaszálba’.

 

Drága pálcája

fölöttem is, alattam

is törhetne a létnek:

Félek a Nagy Csöndtől.

Nem vígasztal más,

csak utolsó eljátszott

napban táncoló dallam,

illó sóhaja az égnek.

 

Beteljesedett sorsa

és sorsom vele.

Most új ágamat nevelem.

Fájdalmas még

szívembe gyökeredzése

de boldoggá varázsol

mikor lelkemmel

lüktet:váratlan rügyezése

 

Vár ránk a világ:

munkánk sok

erdők susogása,

kertek csiripelése,

mezők bús etűdjei,

viharszimfóniák

és egészen - egészen

egyszerű dallamok

 

hogy áldozat legyen mind.

Istennek tetszen,

embernek tetszen,

megmentésre hogy

újra érdemes legyen

a megvakított,

megsüketített

világ  - megint...

 

 

Kardos Ferenctől

2011.

A barátságról

 

A barátság őrszem. Kezében

szemfényből lopott láng világít.

A homályosuló időben csak

áll vár sohasem tágít.

 

A barátság őrszem. Kezében

szemfényből lopott láng világít

a homályosuló időben. Csak

áll vár sohasem tágít.

 

 

1999

 

 

 

 

vászondal

(Kökény Robinak)

 

gyűlik a fény

súg a sorsmadár

 

ahogy száradok

fölitatva századot

kevesebb a vér

mi törné a napfényt

- egyre párolog

 

és lecsöndesedtek lovaim

búbokká zsugorodtak hegyeim

ráncokká aszúltak völgyeim

 

már csak magamban

jártatom

fehér lovam

zöldellő álmokon

 

de még hívogatlak

gyere szedd föl,

hogy utánam jöhess

minden árkokon át,

szedd föl lábnyomom

 

 

 

 

 

verdes a madár

 

Verdes a madár,

földre zuhan.

Égi éhséggel

kőre koppan.

Napfénysivatag,

újra havazik,

testét fehér

lepellel temetik.

Ha szerencséje van

föld, tűz, ég, víz

fakad alaktalan

vézna testéből.

 

Várom a buszt,

várom hogy

időre érkezzék.

Sorsom is eldől.

 

 

 

 

Tél New Yorban

 

32 farenheit - szívem forró.

Árnyéktalan üvegpaloták

ablakaiban téged látlak,

mint felhő ujja rajzol.

Itt eltévednék, ahogy

eltéved a vágy színes

álmatlan éjszakák,

betonhegyek közt.

A Times Squerre villogó

reménybe öltözött

- hátha megveszi

a Kegyelem.

 

Lelkem egy fontot

sem nyom.

Mélabús emberek

bagtatnak az 54. sugárúton

s tele fagyott szerelemmel a

Centrál Park.

A Dakota Ház falán

szomorú-szigorú dakotafej

bölények illatáról álmodik.

Nem ismerte ki

meghalt itt, kit megölt-e

világ egy paránya.

Élete a házormon:

keresni a vadászmezőket

az üvegoszlopok közt.

Minden viszonylagos:

a tél is. Itt és most.

 

A pubokba

menekül az élet:

zendülések,

zsendülések,

röhögő sörök,

vihogó wiskyk.

Forr a lélek.

Aztán jeges utcára

röpülnek ki – hülni –

a fáradt lepkék

és sárga virágokba

szállva száguldanak

a manhattani éjszakába.

 

Én is kizuhanok velük,

taxim Kanizsán.

Hazamennék.

Hol a szárnyam?

Ha tudnám.

 

Volt egy trombitás a

Cotton Clubban.

Fölégette szavannafűvel

a harlemi éjszakát,

Föltörte a márvány-

hajnalt Bronxsban.

Boldog emberek táncoltak

ő lelkük éber volt,

a mijenk álmos.

S feledtetük mi

sáreurópai: Chinetorwn

és Józsefváros.

 

Örökre megállt hajón

örökre leszállt repülők

közt halandók kószálnak

- érzem hogy rág el

 a rozsda, s közelít a dokk.

 

Hazaértem már.

Most ocsúdok.

 

nincs már szívem

csak egy kút

nincs már ér sem

csak sok út

idegpályáimon

mozdony se zakatol

a gyógyszer

ködhöz lakatol

 

lezuhani

hova se

napra rúgni

lovam se

víz omlik

hófehéren

lelkemre

 

ha megfagy

átszúr

ha árad

fulladok

kút mélyén

út végén

– érted is –

imádkozok

 

ne félj

haldoklom s

élek,

hívom a varjakat

kapni föl testemet

szólítom a rögöt

rejteni lelkemet

 

az Isten fönt

egyre csak köhög

 

 

 

 

 

Melegáné Csóti Ágnes

 NINCS IGAZSÁG IDELENT

 

    Liliumnak reggel csodálatos kedve támadt, melegebb volt, mint eddig, már érezni lehetett a levegőben a nyár kezdetét. Igazán nem is tudta miért érezte magát szabadnak, vidámnak, de repülni vágyott.

A sötét szempár most mélyen a lelkébe hatolt és a szép barna szemekre, ő is ráfeledkezett. Nem találkozott Bardóccal, ezért most, amikor meglátta, nagyon meglepte a férfi barna szeme, fekete hullámos haja. Duzzadt ajkát, ahogy szóra nyitotta, kedves szavával meglepte a lányt. Férfihoz illő ruha volt rajta. Nadrág, durva vászon ing, abaposztó köpeny, amit kapcsok fogtak össze, a lábán egy bocskor. Mind másoktól levetett holmi volt, amit ugyan nem szívesen vett magára, de tudta, nem állhat meztelen talpakkal az úrnő elé.

Hasonlóan volt a többi férfi is öltözve, kivéve a kapitányt és a deákot, mert rajtuk látszott az úrias mivoltuk. Dolmányukat gomb díszítette, a nadrághoz csizmát viseltek.

Fent járt még a Nap, amikor elkezdték az estebédet. Több asztalt tettek egymás mellé és szemben két-két hosszú padot sikerült az asztal mellé felállítani. Így jutott mindenki számára hely. Minden cseréptányérhoz csak kanál járt.

Agna ült az asztalfőn. Kicsit meghatódott, amikor felállt, megfogta lánya kezét, majd köszörült egyet a torkán és fátyolos hangján, amin most megszólalt mindenki nagyon meglepődött. Mostanában elmaradtak a közös étkezések és úgy gondolta bepótolja. Nem akart kemény lenni, a szívéből jöttek a szavak.

— Sok borzalmat megéltünk, most mégis a szépre emlékezzünk. Az úr 1620. évében járunk és a fiam Inrik 19 éve született. Akkor is nagyon kemény éveket éltünk a török már több éve foglalta el Canissa várát és mi nagy nyomorban éltünk. Alig volt mit enni, mindent felégettek nem voltak állatok, gabona, zöldség, amit ehettünk volna. Csak reményünk volt, hogy talán jönnek a pápai seregek és azok megmentenek minket az éhhaláltól. Nyár végétől sokat esett az eső, de november közepén aztán megérkezett a hó, és akkora fagy volt, hogy minden kővé dermedt. A sok hó a mocskot eltakarta, és elvitt minden reményünket. A pápai csapatok vereséget szenvedtek nem tudták Canissa várát bevenni. Elmentek és mi az óta, csak Istenben bízhatunk. Isten majd segít a férjuramnak és a fiamnak Inriknek, hogy szerencsésen visszatérjenek hozzánk. Isten áldása legyen rajtuk és mindenkin, akit itt az asztalomnál köszönthetek.

Áldás és békesség legyen veletek. Ámen.

Az asztalon volt minden. A nyárelő már kínálta a zöldségeket, a gyümölcsöt, előző napokban vaddal tértek vissza a vadászok, egy hordóból bort csapoltak, jutott mindenkinek a bőséges vacsorából.

Az asztal bősége mindenkit meglepett. Nem gondolták, hogy ennyi étel lesz felszolgálva. Vadhús spékelt szalonnával, tehénhús tormával, spinottal, répával, sárgarépával, pasztornákkal. Aztán darabokra metélt kappan, petrezselyem gyükérrel, metélt vereshagymával, egy kevés liszttel pergelve, amin érezni lehetett a borsot és a gyömbért. Tikot szolgáltak fel, vékonyra hasogatott petrezselyem gyükérrel, borral, borssal, sáfránnyal, gyömbérrel, mézzel. Galambfiat is hasonlóan apróra metéltek a petrezselyem gyükér mellé, vékonyra vágott vöröshagyma, bors gyömbér mellé egy kis írós vajjal ízesítették. Pirított bárányhús is volt, amit először puhára főztek, majd rostényra rakták, ami köménnyel, sóval meghintve levet engedett, majd borral, ecettel, mézzel együtt forraltak, aztán sáfrányt, gyömbért, szegfűszeget tettek bele és egy kis zsírt is adtak hozzá. De nem maradt ki a gomba sem, amit szép apróra vagdaltak, petrezselyemlevéllel főztek egybe, ami borssal, gyömbérrel és szerecsendió virággal volt ízesítve.

Majd sóban főtt apró csukát, amit sós írós vajjal, borssal, gyümbérrel végül kevés bort is kapott. Volt még sült hal, keszeg és rák is, amit szintén sáfránnyal, gyömbérrel és ecettel ízesítettek. Árpakása tehénhús levében főve, feleresztve, de volt itt zabkása, amit a kappan levében főztek és vajjal, sóval ízesítettek. Új káposztát is készítettek, amit borkővel savanyítottak és zsírral melegen tálaltak. Kemencében sült apró cipó kenyeret tettek mindenki tányérja mellé. Minden étket külön tálban raktak fel. Az asztal két végére egy-egy tejes torta, amit tíz-tizenkét tikmonya fehérjétől szétválasztva, sóval, nádmézzel összefőzve habosra kellett megfőzni. Utána egy tálban hagyták, hadd hűljön meg, amikor feltálalták apróra vágott mandulával szórták meg. Amit Lilium készített nagy gondossággal.

Hogy ennyi féle ételt tudjanak estig felszolgálni, egy férfi szakács irányításával négy asszonyság segített és keményen dolgoztak.

 

A kezdődő naplemente színei bársonyos fényekkel világították meg Lilium lenszőke haját. Ilyen szépet eddig Bardóc nem látott. A szél egy kissé alákapott, egy hosszú tincs csak szállt a levegőben. A lány az úszó hajtincse után kapott, nagyot nevetett, a csilingelő hangra mindenki felfigyelt. Régen hallottak női kacajt a borongós várban. Ettől a lelkükben kinyílt egy régen bezárt szelep, ami a boldogságot a pincébe űzte. Agna elmosolyodott csodálkozva nézte lánya szépségét, ami számára is újdonságként hatott.

Régi, gyerekes köntöskéjét most váltotta színes ruhára. Erre az alkalomra kapta a vörös szoknyát, fehér ingvállal, a köténykéjét most nem vette magára. Szép piros csizma feszült formás lábán, vállán aranyos varrott kendő, így bomlott ki a haja. Agna is hasonlóan öltözött, haját díszes főkötővel fogta le.

 

A sok szomorúság, rettegés, hogy férjét és fiát valaha láthatja még, teljesen bezárttá tette őket. Feledni akarták a rosszat, ami velük történt, az állandó félelmeket és a sok bánatot. Kicsit élni akarták ma az életüket, úgy ahogy Isten adta. Nem kárhoztatták érte, de nem akartak bánatról beszélni. A felszolgált étel bősége és a csapra vert bortól, vidám beszélgetések alakultak ki az asztal mellett. Agna intett a szolgálóknak, kérte, mindenki jöjjön a kertbe, talán tud valaki lanton játszani, hozzák az ő hangszerét is. Gondolta, kicsit énekeljenek, úgy, mint régen. Előkerült az előző nap érkezett deák, kezében egy másik lanttal. Ketten elkezdtek zenélni és a dallam lassan betöltötte a régen szebb napokat látott vár udvarát, és a többiek hangja is a ritmust követte.

 

A hirtelen jött esőre senki nem számított. Az asztalról, a megmaradt étket gyorsan lekapkodták, mindenki vitt valamit a kezében, hogy az udvaron semmi ne maradjon. A nagy rohanásban Bardóc a sötétet kihasználva egy ügyes mozdulattal átkarolta Liliumot, amitől a lány egész testében megremegett. Az esőtől fénylő vállát nem hagyhatta ki a férfikéz. Erre egyikük sem számított. Egy pillanatra Bardóc is meglepődött a hírtelen jött mozdulatán, a közelségen, de már nem lehetett meg nem történtnek tekinteni azt, ami megtörtént. A lány az érintéstől megtorpant, talán szólni készült, de egy szó sem jött ki a száján és gyorsan továbbment. Lilium többször is fordult, de már nem találkoztak.

 

Részlet, a KARNEVÁL KORONAVÍRUS IDEJÉN c. regényből.

Ételek leírása a, „Magyar Hírmondó SZAKÁCS MESTERSÉGNEK KÖNYVECSKÉJE A csáktornyai Zrínyi-udvar XVII. századi kéziratos szakácskönyve és a Tótfalusi Kis Miklós által kiadott kolozsvári szakácskönyv”.

Magvető Könyvkiadó 1981.-es kiadású könyvéből lett idézve.

 

 

 

 

BETLEHEMESEK

 

    Karácsony hete van, gyorsan telnek a napok, reggel nehéz felkelni, délután ötkor már szinte sötét minden. A készülődésre alig jut idő, vásárolni kell, rohanva.

Egy óra alatt sikerült végigjárnom a gyógyszertárat, a postát, a dm-ben végig szaladva a sok kirakott portéka között, hogy puha érintésű fogkefét és a férjemnek finom arcvizet vegyek. Aztán a pláza élelmiszer osztályán már számoltam a pénzem, mert elfogott a vásárlási láz. Valahogy elfolyt a forint! De mikor fogom a többi ajándékot, ami még az agyamban van, megvenni?  A fodrásszal is tudtam beszélni, épp kilépett az ajtón hogy a fiát és a férjét óvja az utcai forgalomtól. Mert igen sok a vásárló a boltokban, és az utakon is egyre nagyobb a forgalom. Boldog karácsonyt kívántam, majd a közértbe léptem egy kalácsért.

Kedden még takarítás, hajmosás, szerdán az utolsó gondolat, mégis kellene a hentestől csirkecombot, hurkát-kolbászt venni, azt csak be kell tenni a sütőbe, szinte magától megsül, van egy kis meleg a konyhában, az illatok és a friss vacsora mégis finomabb a déli maradéknál. Hiszen karácsony lesz csütörtökön.

Halászlét rendeltem szentestére, a hűtőben volt még egy csomag hal, azt előkészítettem egy sűrítménnyel, halkockával kiegészítve isteni ebéd lett belőle akár két napra.

A régi hagyományos mákos gubát most újragondolva, mákos toronnyá alkottam egy recept alapján, és szerda délután elkészítettem.

Csütörtökön ebéd után, úgy gondoltam pihenek egy keveset, hiszen már mindennel készen vagyok. A fenyőfát vasárnap a férjen feldíszítette a hangulat már megvolt és a csomagoknak is volt konkrét helye.

Nem aludtam csak feküdtem a szobában, amikor éles hangon megszólalt a kaputelefon. Szinte kiugrottam az ágyból, mert a csendben az agyamig ért. Ki kereshet mindet?

A férjem már a telefonnál, hallottam, ahogy „hallózót”, de utána semmit nem mondott, csak rohant ki a lakásból a kulcsért, amit magához vet, és nyitotta az ajtót.

De megint megszólalt a telefon, amihez már közel álltam, és mérges hangon csak azt tudtam mondani, hogy —halló!

A nevetős ismerős hang azt válaszolta, hogy — a Melegáné is lejöhet a ház elé!

Akkor már tudtam kivel beszélek.

— Itt vannak a betlehemesek! Most érkeztünk csomagot hoztunk. Majd megismered melyik a te ajándékod, melyik a férjedé, és megtudod, milyen ízletes ajándékot rejt a csomag és milyen finom ételt varázsolhatsz belőle, ha az utasítást olvasod, mindent leírtam! Te nem tudsz lejönni? — volt az utolsó kérdés.

— Sajnos most ugrottam ki az ágyból és nem úgy vagyok öltözve!

— Beteg vagy?

— Nem csak kicsit pihentem, hogy estére fitt legyek és kívánatos!

— Stefinek mondtam, hogy itt vannak a betlehemesek, de nem tudom, hogy mit értett belőle, mert nem szólt semmit, csak lecsapta a kaputelefont, már azt hittem nem is jön le, azért hívtalak téged, de már nyitja is az ajtót, na, — Szia! Hallottam, ahogy nevetnek mindketten.

 

Letettem a telefont, köntösért a fürdőszobába léptem, majd a teraszra álltam. Kerestem a fekete autót, nem láttam csak fehéret a parkoló közepén, egy férfit maszkban a ház előtt. Földszintről a beszélgetést persze nem hallottam, nevetésük magasba kúszott. Sajnáltam, hogy nem lehettem lent, hiszen egy éve karácsonykor találkoztunk utoljára.

Nem reménykedtünk, hogy ebben az évben még láthatjuk pesti barátainkat.

Egy pillanatra visszaléptem a lakásba, már hallottam a felfelé közeledő lift, ismerős hangját, tudtam a férjemnek van kulcsa így visszaléptem egy integetésre.

Addigra azt észleltem, hogy a maszkos alak a fehér kocsi anyós ülésénél száll be, a fekete autó meg sehol! Bánatosan nézelődtem tovább.

Akkor a barátnőm kiugrott a fehér autóból, és azt kiáltotta:

— Itt jártak a betlehemesek áldott karácsonyt kívánni!

— Köszönjük, és áldott karácsonyt kívánunk mi is! — köszöntem vissza nagy hangon. A kocsi elment és a sötétség lassan mindent körbefont.

Addigra a férjem is felért és belépett az ajtón kezében a nehéz csomaggal.

— Na, ezek jól megleptek minket! A telefonba csak azt értettem, hogy sm-esen csomag érkezett! Azt gondoltam már megint a pizzások, és hozzánk akarnak pizzát hozzá, de mi nem rendeltünk sm-esen pizzát! Már hányszor csöngettek, most is azt hittem. Gondolhatod milyen méreg volt bennem. Vettem a kulcsot és rohantam le, az ajtóban hallottam, hogy újra szól a kaputelefon, ami még jobban feldühített, az járt az eszembe, hogy mi nem rendeltünk semmilyen pizzát sm-esen! Mert ugye, kettőkor már minden üzlet bezárt, csomagot már fél-négykor egyetlen posta sem fog kihozni, főleg nem karácsonykor!

— Figyelj rám! — mondtam, és elvettem tőle a csomagot. A barátnőm azt mondta neked, hogy megjöttek a betlehe-mesek és csomagot hoztak! Gyere a kapu elé, hogy átadja az ajándékot! Amit te sm-esnek értettél! Szóval ajándékot kaptunk és nem esemesen rendelt pizzát!

 

A díszes zacskóban kézzel írott üdvözlő kártyán a nevünk és a papírban értékes ajándékok lapultak. Az esti vacsoránál köszöntésre emeltük a poharunkat, amikor ittunk az egészségükre és nevetve meséltük újra-és újra a délutáni találkozás emlékeit.

Olykor várjuk a csodát, de a szívünk mélyén nem hisszük hogy azok léteznek!

Soha nem volt karácsonyi történetem, most lett.

Köszönöm nektek.

2020. Karácsonya.

 

 

 

 

M. Kovács Ildikó

Egyedül

 

 

Amikor meglátta a földön elnyúló párját, megijedt.

Nem tudta mire vélni a dolgot, mert párja harcias teremtés volt mindig, - így elfeküdni, legyőzötten heverni, - korábban elképzelhetetlen volt számára. A kezdeti riadalmat aztán legyűrte egy fajta diadalmas érzés: nem kell osztozkodnom, enyém minden. Nem kell birokra kelni az ételért, italért, akkor fürödhet, amikor akar, annyit pancsolhat, amennyit akar.

Határozottan jó lett a kedve. Vidáman fütyörészett egész nap.

Estére kelve kicsit fura volt, hogy egyedül tér nyugovóra, de megnyugtatta magát, hogy legalább nem fogja zavarni a másik szuszogása.

A szuszogás nem is zavarta, csak annak a hiánya. Hiányzott a meghitt összebújás is. 

Reggel riadtan érzékelte, hogy egyedül van.

Még soha nem ismert érzés kerítette hatalmába, a magány.

Nem ízlett a reggeli, - mit ért így, hogy nem kellett megosztani a másikkal. Unottan csipegette a salátáját, nem érdekelte, hogy ropogós-e, mert nem vehette el a párja elől.

Riadtan keresgélt, időnként felkiáltott, hívta az eltávozottat, remélte, hogy rossz vicc az egész.

Nem volt vicc.

Egyedül volt, egyedül maradt.

Ha lettek volna könnyei, talán sírva fakad.

Szárnya alá dugta a fejét, nem örült már, hogy a röpde csak az övé.

Egyedül volt.

Hajnalban, amikor az ablak alatti bokor rigó lakói dalra keltek, ő is megszólalt.

Szívfájdító volt a dal, trillája tele volt kétségbeeséssel, vággyal a társa után.

Hívására nem érkezett válasz.

Mire beragyogott az ablakon a reggeli nap, döntésre jutott: Követi párját.

Mikor a rigók napköszöntője elhallgatott, a kicsi madár útra kelt párja után.

 

 

 

 

 

M. Kovács Ildikó

Látomás

 

A templom sötétjén nem tudott úrrá lenni a leégett gyertyacsonkok pislákoló fénye.

A nehéz szag megülte a levegőt, de ez úgy tűnt, nem zavarta az éneklőket.

A lovagok lassan jöttek, mintha évszázados teher nyomta volna a vállukat.

A menetet vezető magasra emelte a kardot. A kardot, mely a harcok során száz és száz alkalommal fürdött vérben, vett elégtételt a szaracénokon.

Ez a kard utat és irányt mutatott.

Valamikor.

Most fénytelen volt, ragyogását elvette az idő.

A lovagok lehajtott fejjel vonultak az oltár felé. Szárnyalt a dal az ódon falak között: da pacem Domine. Adj békét Uram. Amen – zengett az utolsó szó, mikor eléjük állt egy ősz szakállú, szikár férfi. Fehér tunikáján szinte ragyogott a nyolcágú vörös kereszt.

Hideg kék szemében konok elszántság lobogott.

-Ne legyen úgy! Ne legyen ámen! Ne békét adj Uram, hanem harcos erőt, kardforgató karokat, hitet Benned, Uram, hitet a népedben! Védtük szent földedet, ontottuk vérünket, adtuk a célért életünket! Nem voltunk bűn nélküliek, így igaz. De tettük, mire esküdtünk, ki bátran, ki megroggyant lélekkel, de tettük. És tanultunk, Uram! Megtanultuk, hogy széthúzásnak, félrenézésnek nem lehet köztünk helye. Megfizettük a tanulás árát Uram. Elesett Akkon, Jeruzsalem, minden Szaladin kezére került. Szétszóródtunk, Uram, hogy megtarthassuk szent neved. Imádkozunk, Uram, de nem békét kérünk. Erőt adj, hitet adj, és mi elővesszük újra a kardot! És életünket adjuk érted Uram, újra és újra!

A lovagok csendesen álltak, bár vállukat évszázadok terhe nyomta, készen álltak, csontos ujjaik újra ráfonódtak volna a kard markolatára.

A gyertyák utolsó erejüket összeszedve még fellobbantak, és a sötétség betakarta az üres templomot.

 

 

 

 

M. Kovács Ildikó

Macskakúra

 

 

Az állandó fáradtság, kedvetlenség miatt sejtette, hogy baj van.

Amikor a vizsgálatok után az orvos felhívta, hogy sürgősen keresse fel, - már tudta.

Gondolkodott az esélyen, hogy hogyan tovább. És döntött. Úgy vélte, hogy nincs értelme a kezeléseknek. Azok ugyan meghosszabbítják az életét, de a szenvedését is. Van értelme pár hónap túlélésért pár hónapig rosszul lenni, hányni, hajat hullatni? – tette fel magának a kérdést. Válaszolt is: nincs.

Magányos volt. Gyerekei 250-300 kilométerre élnek, élik a saját életüket, amiben neki már nincs helye. Őrá már nincs szükségük. Azt meg nem akarta, hogy neki legyen szüksége a gyerekek segítségére.

Jobb lesz szépen, lassan elsorvadni.

Nem szól erről senkinek, majd úgyis észreveszik. Vagy nem.

Minden nap végén, esti imájakor hálát adott gyerekeiért, az újabb napért, amit leélt, erőt kért a holnapért, és hogy elhatározásában ki tudjon tartani.

Lassan, csendesen teltek a napok. Nem vett tudomást az orvos sürgetéséről, hogy kezdjék már meg a kezelést.

Rózsáiban gyönyörködött, amikor meghallotta a halk nyávogást.

Nem szeretem a macskákat, mondta magának, de ment a hang után, mert érezte, hogy a nyávogás segítség kérése. Igaza lett. Az egyik rózsafa tövében fekete kölyökmacska feküdt. Nem elég, hogy macska, még fekete is! - zsörtölődött. Felvette a sovány, koszos kis állatot, akinek nem lehetett látni a szemét, úgy be volt gyulladva.

- Na, gyere, meglátjuk mit lehet veled tenni – nyugtatta a kis beteget, és a biztonság kedvéért még hozzá tette: nem csinálunk ám ebből rendszert. Kamillával kimosta a begyulladt szemeket, letisztította a koszos bundát, megetette a maréknyi beteget.

A napok múltak, a macska bundája fényesedni kezdett, a szeme is szépen gyógyult.

Az asszony egyre nagyobb örömmel hallgatta a dorombolást, nézte a bokája körül kígyózó cicát. Önmaga megerősítésére gyakran elmondta, hogy nem akarok tovább élni, nem szeretem a macskákat, - de ezek a kinyilatkoztatások egyre erőtlenebbek, egyre bizonytalanabbak lettek. Jó volt érezni, hogy valakinek szüksége van rá, valakinek az élete őtőle függ – akkor is, ha az illető egy macska.

Egy délelőtt végre, a lelkesen doromboló szőrgombolyaggal az ölében felhívta az orvost. - Doki, mikor kezdjük a kezelést?

 

 

 

 

 

M. Kovács Ildikó

Feküdtem …..

 

Feküdtem a vackomon,

mint az állat, kinek

utolsó ereje már csak

nyögésre futja,

vár, és remél, hogy

nem ér véget

életének útja,

vár egy kezet, mely

megvakarja fülét,

orrához érinti orrát,

közelről bámulja szemét,

és lám, oszlik a köd,

elillan a sötét, -

így vártam, hogy gyere,

de az ajtó üres maradt,

nem töltötte be orromat

a jól ismert illat.

Egyedül voltam.

Megvívtam harcomat.

Már csak lelkem nyüszít,

mint a kutya,

kit kivertek a télbe.

Nem tart a karod, hogy

ne csússzak a mélybe.

Azóta lebegek két semmi között,

te ülsz valahol a

csillagok fölött.

Vársz, nem vársz -

tudója az Isten.

Én nyüszítek hang nélkül,

árván, kinek gazdája nincsen.

 

 

 

 

Nagy Imre

Versek

 

Érett vallomás…

 

Nem kellenek ólmos igék, vagy táncoló

vallomások, miket a közhely telesző,

és megtép az idő. Csak buján álmodó

kamasz szív takarja ily nyersen ébredő,

meztelen vágyait. Ma játszva tengődnek

ősz sorsok; törvény az, mit senki sem röstell,

vagy rosszabb: elvárás. Ám az érett főnek

ennél már kevesebb, mégis sokkal több kell.

 

Szegény, aki kívül hordja a vagyonát!

Szél verte sátramban (hol nagy úr a szükség)

létem kenyeréhez add te a jó kovászt,

és én a lisztet, majd gyúrjunk, míg a tűz ég.

És ha nyirkos mélység ölel is, úgy kérlek

ne bakot tarts! Együtt faragjunk új létrát!

És a rémisztő táv, ha versenyre késztet,

hadd legyek neked, és te nekem még két láb.

 

Melegséged vágyjam, mint a fűtött szobát!

Csak egy ölelést, hol két karod lágy bilincs,

és míg így kergetjük egymás halk sóhaját,

érezzük, mint a rég elhagyott, árva kincs,

ha meglelik végül. Hagyjuk, hadd vesszen el

arcunk, csak szemeink álljanak őrt lopva,

míg test testnek szomját oltja. Majd telt kehely

ajkad fojtsa ajkam játékos, vad csókba.

 

 

 

 

Belvárosi séta

November van! A kócos fák terhüket vesztve

állnak, míg mi baktatunk egymás mellett lengve

és többé nem együtt, mint két kopott nagykabát.

Kettőnk közt már csak néma igék suhannak át.

Ám nyugalmam messze kelt öreg szél löki szét;

mielőtt kifúlna, rád akaszt pár ősz pihét.

És ettől világomból világod kiszakad;

látlak újra, mint kamasz és szemem rád akad.

Mondd, ki vésett arcodra sok medred, dús kanyart,

éjből font hajadba ősz tincseket ki kavart?

Különb lennék? Munkámban egyre több a szünet,

míg bent új rendjét szokja sok izom, ízület.

Foglyul ejtjük az időt, mi ellen nincs semmink,

de meddig köti gúzsba a festés és a smink?

Mit ér, ha arcunkon az ifjúság fátyla leng,

miközben szemünkben már lágyan dereng a csend?

Úgy néz ki minden sejt, csak önmaga hitványabb

mását teremtheti meg, mely szürkébb és lágyabb.

Mondd, meddig vagy te magad, és meddig leszek én?

Vagy önző urak leszünk a magunk szigetén?

És ha újra rád lelek egy kóbor hajnalon,

vajon hogy szeretlek majd: ösztönből vagy vakon?

Hiába kiáltanánk: Csak ezt ne, ez nem ér!

Szeletenként fogyunk, mint ebédnél a kenyér.

 

És ekkor te tudatlan is megállsz, mert vonzza

vágyaid egy kirakat, mely áttetszőn hordja

csak vonásaink. Közben egy világot feszít

a semmi elé, mely vonz, taszít és elrepít.

És ott, hol színes göncök sápadnak a napon,

míg mint vénában a vér, halad a forgalom,

ott megérzem sodrát az örök lüktetésnek,

és rejtett magányomban valamit megértek. 

Áttetsző arc, elveszett súlyoktól görbe váll,

tán lassanként, valahol egésszé összeáll

minden, mi e világban halványul, elveszik,

és tudatára ébred, ha időnk kitelik.

Már mosolygok, szemedben emelek új oltárt,

bár fakó íriszedben látom kettőnk sorsát.

Tovább megyünk, faljuk bő lépéssel a lankát,

és ballagnak velünk az út menti juharfák.

 

 

 

 

 

Csendben elszórt perceim…

 

Néha csak hagyom, hogy az utcán sodródjon

gondoktól fosztott és méla tekintetem.

Ekkor úrrá leszek sok megszokott pózon

és a magam valós termetét keresem.

 

De éleim mossa a kirakatüveg;

tócsán ringó képem nyugtalan, riasztó;

falra dőlő, délceg árnyam vak és süket;

és mint manót rejt el egy visszapillantó.

Mind én vagyok, mégis mind hazudik rólam,

mint fényről a dörgő ég ránca a villám,

és déli ízekről a leves, ha sótlan.

Így felel rólam sok rossz diák a vizsgán!

 

Lám a hazugságban mégis megmártózhat

az igazság, hol mint önző szívdobogás

a lüktető mélyben, lelkek közt lopózhat;

mint egy tagadásból összegyúrt vallomás. 

 

 

 

 

Fekete filccel…

 

Lépcsőházak alsó övén

a romlásból nyílik tárlat.

Egy világot feszít körém,

ahol egész minden vázlat.

 

Lazán elírt káromlások,

kaján képek, szétszórt szignók,

egymást ölő tollvonások,

úgy harsognak, mint a ringyók.

De friss szemmel, ha ránézel,

láthatod, hogy ma mit sugall

az elvágyó ősi kényszer.

Pár gubanccá gyűrt rézhuzalt

kitéptek rőt koszorúnak.

minden vonal új mesét szül;

jelen feszül törzsi múltnak.

Régen kezdték, ma is készül.

 

Ha csatazaj el is szunnyadt;

nincs már vadász, nemes bajnok,

mégis lesznek összerugdalt

falakon új barlangrajzok.

  

 

 

 

Vigasztaló

 

Velünk volt, elment! Ha reszkető

kezünkből kifordul az idő

és tagad kínjában a velő,

akkor légy te a láng; hírvivő.

Tanúsítsd, hogy él csak másképpen!

És nem, nem csak kósza, kihunyó

emlékben, bénultan és tétlen.

Köntösünk lesz, szívhez simuló.

Mint a nap, mely este ősz fényét

töri szét százszor száz csillagra,

mint a hegy, mely metsző ős-élét

rejti a faragott kőlapba,

mint szikár törzsbe a beoltott

nemes ág. És éppoly eleven,

mint a só, mit a víz feloldott,

de ízét érezzük szüntelen,

ő bennünk, most épp így terjed szét.

És kit a sors méhe nem hordhat

többé, az ránk bízza a lelkét.

Léte így létünkbe ivódhat…

  

 

 

 

Az élet tükre

 

Gyermekként, mint titkos fenség,

takart be az időtlenség.

És csak nevelt, mint gyümölcsét,

napról napra az öröklét.

Ha ítélt a nagyok részeg

világa, a „józan” mérleg,

és szoros volt a kötelék,

a játék lett a menedék.

Könyörögtél könnyre készen,

de került a jogos szégyen.

Mert benned élt az Isten, nem

feletted, hogy ítélhessen.

Ismerted az este titkát,

mindegy milyen álom nyit rád,

mert az álom olyan sekély,

kinek halál az összes éj.

 

De felnőttél! Mint egy beteg,

a holnapok ágyát veted

víg reményből. Ám a nyájban

már nincs részed a csodában.

Szíved egy telt poros raktár,

agyad gondtól zsongó kaptár.

Körbefonnak a rítusok,

menekülő hétköznapok.

Mentségeid sorra veszed,

ha mit tenni kell, megteszed.

Közben fenyít egy bölcselet:

„Elnézik, hát elnézheted!”

Megtanultad, hogy oszd magad,

mígnem árnyad is megtagad.

Részeidnek bírája van!

Nem lehetsz már hiánytalan…

 

 

 

 

Nagy Jázmin

Hiány

 

S ez volt az utolsó alkalom,

Hogy megöleltél.

Csak annyit súgtál fülembe:

,,Vigyázz magadra!”

Tartottál egy kis ideig,

Bár sokan néztek minket.

Aztán vége lett.

Rám néztél két szemeddel,

S csak egy mosolyt kaptam.

Szinte fájt az üresség,

Ahogy elengedtél.

Nagyot nyelve, könnyeim visszatartva

Néztem, ahogy kisétálsz az ajtón,

Tudva, hogy talán sosem jössz vissza,

S már elszoruló torokkal,

Remegve suttogtam a sötétségbe

E két szót válaszul:

,,Én mindig.”

 

/20220618/

 

 

 

 

Sírok

 

Sírok, mert könnyeimmel le akarom

Mosni az összes bűnt magamról.

Sírok, mert könnyeimmel le akarom

Mosni az összes heget magamról.

Sírok, mert könnyeimmel akarom

Gyógyítani az összes sebet magamon.

Sírok, mert könnyeimmel meg akarok

Tisztulni egy hajnalon.

 

/20220619/

 

 

 

 

…s elvesztem sötét szemedben,

Mint az éjszakában,

S mintha csillag lenne,

Felcsillant bent valami.

Kezem szinte eltűnt kezedben,

Ujjaink összefonódtak a félhomályban,

S mellkasodhoz bújva

Csak a szíved dobogását hallani.

/20220621/

 

 

 

 

Káosz

 

s újra itt tartok

az álom és a valóság összemosódik

a szemem előtt

a valóság mostantól álom

s az álom a valóság

/20220626/

 

 

 

 

Az ágyam sarkában

 

a lámpafénynél az ágyam sarkában

gondolkodom vajon hol rontottam el

hogy nem a sors van a markomban

hanem én az ő markában

talán túl sokszor rohamtam el

mindenféle gyenge kifogással

mert túlságosan félek szembenézni

veled a Valósággal.

/20220702/

 

Csókod kell,

Mert csókod nélkül

Csak holtan tudnék

Élni.

/20220721/

 

szajhává lett lelkem

de testem még szűz

belül szívem jeges

de testem a tűz

lassan omlok össze mint egy fal

de megtart a föld kemény

csupán törmelék vagyok

már nincs számomra remény.

/20220811/

 

Ki engedte meg, hogy szeresselek?

Én nem…neked pedig jogod nincs.

Csak kikéne, hogy nevesselek,

Mert szeretlek, de szíved az nincs.

/20220902/

 

 

 

 

Gyöngyszem

 

Gyöngyszem vagyok,

Egy poros gyöngyszem,

Melyet egyre jobban

Taposnak a homokba.

Még nincs, aki észrevenne,

Óvatosan leporolna,

S a Nap fényébe emelve

Ámuldozna szépségemen.

Gyöngyszem vagyok,

Egy piros gyöngyszem,

Melyet egyre mélyebbre

Temetnek a homokba.

                            (2022. 09. 07.)

 

 

 

 

Futni, rohanni…

 

Futni, rohanni valaki elől,

Menekülni valami mellől.

Sírni, sírni a fájdalomtól,

Fáradtan lerogyni egy álmatlan éjszakától.

 

Futok, futok és rohanok,

Hisz érzem, már fáj,

De én abban hiszek,

Hogy az útvonal végén egy jobb élet vár.

 

Rohanok, csak rohanok,

Saját démonom elől,

Ki megszerezve engem

Puszta kézzel megöl.

Gyorsan menekülve

Bár kicsit, de boldog vagyok…

Mégis a démon lelkemben

Pusztító lábnyomot hagyott.

 

 

 

 

Az ágy sarkában

S a lámpafénynél az ágyam sarkában

gondolkodom, vajon hol rontottam el,

hogy nem a sors van a markomban,

hanem én az ő markában.

Talán túl sokszor rohantam el

mindenféle kifogással,

mert félek szembenézni

veled a valósággal.

                                                (2022. 07. 22.)

 

Mondjatok egy mesét…

Mondjatok egy mesét, ahol mindenki boldog,

Senki nem beteg, van mit enni.

Egy világról, ami egy nagy család,

S örömmel lehet tenni-venni.

Szeretet van mindenhol, boldogság, öröm,

Ahol nem hal meg senki, nem törik köröm.

Ahol nincs halál, ahol mindenki társra talál.

Mondjatok egy mesét, ha van, talán…

És ameddig a mesét mondjátok, mosolyogjatok,

Habár nem létezik ilyen világ, de talán…

                                               (2020 november)

 

  

 

Este

Esti csöndben, félhomályban,

Hideg, poros kis szobában,

Hideg, poros kövön ülve

Nézek előre, elmerülve.

Rideg, szürke falnak dőlve,

A kis nyugalmamnak örülve,

Nyújtózóm egyet,

Sós könnyeim letörülve.

                                               (2022. 09. 13.)

 

Végzet

A holtak közt bábuként remegve

nézni egy sötét idegenre

lenne a végzet.

 

Ana!

Ana, engedd el a kezem!

Hideg van…Hideg a kezed is.

Ana…még lélegzem?

Igen! Ébren van testem, lelkem is!

Ana, figyelj! Mit akarsz?

Nem vettél el tőlem semmit, csak vagy…

Miért vagy itt?

Könyörgöm, siess, vidd el, ami kell!

Ana, drága Ana, most már engedj el!

                                                           (2022. 09. 02.)

 

 

 

 

 

 

  Jeyen- The, Forradalmár:

(Joseph Nagy)

 

              A SZABADSÁG  DALA  

                     (Perth, 2012) 


       Szabadságról írok, - tollamban e sorok
egymásnak feszűlő írgalmatlan korok...
Küzdelmeink jegyzik gyarmattartók ellen
       az önállóságért, szabad Magyar létért!
Háromszáz éve múlt, bíztunk és elbukánk,
s porában várhatta fejedelmét hazánk:
       Kurucok véréért, nem jár a szabadság?!
És mégis nemzetem, meg nem torpanhatunk,
Istenségünk előtt ne adjuk el magunk!

       Március idusán, - az emlékek nyomán
ünnepelnénk szívből és boldogan talán
a Magyarság örökre Szent Forradalmát!
       De feledni tabunk az összes vértanúnk!
Százhatvannégy éve, bíztunk és elbukánk,
ismét bújdosóké lett a széles hazánk:
       Honvédek véréért nem jár a szabadság?!
És mégis nemzetem, meg nem torpanhatunk,
Istenségünk előtt ne adjuk el magunk!

       Tavasz jött az őszben, forradalmi szélben
majd hirtelen tankok dörögtek az éjben...
De harcra kelt a Nép s a Magyar Ifjúság:
       Elnyomókra törni, őket elsöpörni!
Mert  'Ötvenhatban is bíztunk és elbukánk,
sok százezer magyar elhagyta a hazánk
       bitófák kínjáért! - S nem jár a szabadság?!
És mégis nemzetem, meg nem torpanhatunk,
Istenségünk előtt ne adjuk el magunk!

       És végre elértük,.. - mindnyájan azt hittük
megszállásunk végén, a függetlenségünk!
S  diktatúrák romján miénk lesz az ország...
       Ám súlyos a kétség, fogytán a reménység:
Több, mint húsz év után bízva most elbukánk?!
Újra és meddig még, - veled együtt Hazánk?!
       Uzsoraáron sem kapható szabadság?!
És mégis nemzetem ha most megtorpanunk,
Istenségünk előtt mi adjuk el magunk!

       Szabadságról írok... - lelkemből e sorok
csendesen ömlenek, - de ha kell kiáltok!
Hisz' túl hosszan voltam magamnak titokban
       víg színfalak mögött, sok, kevesek között,
s tékozlott időm tétován csüggedt hitén 
félszegen álltam a porondra népemért, 
       - de összefogásra szólító versemért...
Mert eljön nemzetem mégis a szabadság:
Ha lerántjuk lepled,..  - Globális Gonoszság!

 

Jeyen- The, Forradalmár: 

         SÉRELEM* 


       (Perth, 2011)


Önérzet.. - és szerelem 
nem egy nép sajátja -
Tisztelet, s az értelem 
Isten adománya! 

Minden nemzet hasonló 
különbözőségben, 
a teremtést csodáló 
sokszínűségében... 

Álomszép a természet, 
Isteni Alkotás! 
Eldobni egy részletet, 
önző sáfárkodás! 

Tarka virág nemzetem 
is ez igékben rejlik  
fájlalom, s nem szeretem, 
ha szírmát letépik..! 

A jó kertész fát nevel
- dús virányú lombot, 
hűs árnyában énekel 
elűzvén a gondot 

De platánk most feldúlta 
kertünk látszat őre, 
üszkös szennyet borítva, 
megmaradt mezőnkre -

Láncot zörget lant helyett, 
s mint repedt kolompból: 
Á(t)kos szóval gyújt tüzet 
távoli toronyból-! 

Irígység e rombolás, 
a rétünk tiporni 
nem szolgálja a tudás 
hiányát pótolni... 

Jelenkorunk hajnalán 
törekvő nemzetünk, 
hozzáértő kéz nyomán 
ápolja majd kertünk!

Hosszú századok alatt 
tisztán zengő dalban, 
ez éltető akarat
védelmez a harcban:

Mert tisztelet és érzelem 
van rónánk énekében, 
s nem irányul sérelem 
más kert ellenében! 

Önérzet?.. - És szerelem! 
Szívünk magyarsága...
- Sérelmünkben kegyelem 
Isten adománya! 

(* Jeyen válasz az "Amerikai Népszava" 

című, ultra balos, uszító médiában 2011 

ősz előn, New Yorkban (újra) megjelent 

és a Magyarságot fajgyűlölőn 

megbélyegző, Kertész Ákos írására) 

 

 

 
Jeyen- The, Forradalmár:

AZ  UTAZÁS   


(Melbourne, 2009)


Végeláthatatlan képzet 
markolássza tollamat, - így
utazásom komponálón várva...

S formatervezett ovális 
ablakomra dőlten nézem, 
mint suhan a gépszárnyán a lég 

Mert a vasam VIC.-ból¹ indult 
ilyen eliramodásán,
rugalmasan rázkódik a kép -

S biztonsági öv feszülten, 
semmi bánható öröm, ha 
Melbourne lenti fénye' látszanak 

De elmosódott fellegekben 
kontinensnyi Aussie² távon, 
emlék'im színképre szállanak...

S felidézőn éjre roskadt, 
álomtalan gyorshajtásból 
'Fox'-hetvenöt, taxim láthatom:

Amíg létem fájón pendült 
húrján Gugma³ vidám könnyem,..
- itt vállaltan írhatom dalom..!

 

¹ VIC. = Viktória, Aus. egyik 
              állama
² (kiejt.): 'Ozi' (Ausztrália)
³ szerelmem 

 

Jeyen- The, Forradalmár:

   KIRÁLYI  VÁLASZ - tás 

         (Perth, 2011)

   Nékem nincs keresztem!
   Sem kőből, sem fából
templomot sem építek,
   tizedik határból-!
   Nem imádom Istent
   római mintára,
   ősi jogunk tartom
   Magyarok javára!

   Én nem fogadom el
   tanult érvelésként,
a nyugatról jött kultúrák
   felsőbbrendűségét!
   Mi voltunk előrébb
   társadalmi téren,
   nagy nemzeti bölcsőnk
   Kárpát Medencénkben!

   Első István király
   megosztotta népünk,
mert lerombolá múltunk,
   s vele jövőképünk!
   Ily módon szegezték
   nyakunkra a jármot:
   Idegen befolyást,
   hűbér uraságot -

   És ha ellenálltunk,
   kegyetlen számadás
lett mindig osztályrészünk,
   szinte leszámolás!
   Keservben ezer év,
   védve Európánk -
   ért jutalmunk díja:
   Felnégyelték hazánk!

   Ez az út népünknek
   végleg járhatatlan,
s  jobbat  kell találnunk,
   minél hamarabban!
   Nézzetek csak körül:
   Haldoklik a nemzet,
   István királysága
   ásott nekünk vermet!

                     *

   Állj meg honfitárs! - Várj!
   Súlyosak e szavak!
Úgy törnek ránk majdnem, mint
   lerohanó hadak!
   Történelmi sors és ok
   nem ilyen egyszerű,
   évezred  távlatban
   rejtettebb gyökerű!

   Figyelmezz testvérem,
   én is Magyar vagyok!
És aggódom hazánkért
   nem elsők e sorok!
   De végső ütéssel
   várnak még az órák,
   mindemellett való
   nyomorog az ország!

   Épp ezért innentől
   folytatva a vitát:
Bár túlzóak e vádak,
   nem ejthetünk csodát!
   Merre fordíthatnánk
   az ország szekerét?
   Nem támaszthatjuk föl
   Ősi fejedelmét..!

   Nyolcszáz éve írták:
   "Lássátok feleink
szemeitekkel, mik vagyunk..!"
   Kevesen véreink!
   S így nemzeti parancs
   összefogni népünk,
   közben tudatunkban
   nyerjük meg a létünk!

   Mert lám, jó a világ!
   - Akár ezer éve... -
Most barátként szavaznak
   elveszejtésünkre!
   S hogy hadakozhatnánk
   fél Európával,
   minek még ellenség,
   hol ennyi "barát" van?!

   Óh, nagyon göröngyös
   népünk jelen útja
sok tengelytörés van,
   mit icserélünk újra!
   S győzzük meg békén 
   a "Demokráciákat"
   úgy, mint ezer éve:
   Pán Európánkat!

   Beláthatnánk ma már
   útkeresésünket,
a szűnni nem akaró
   fenyegetettséget:
   István előtt Géza ezért,
   döntött a váltásról
   ma már bizonyíthatatlan
   rossz, vagy jó irányról -

   Vajk a korszellemmel
   szilárdított rendjén
és nagyhatalom lettünk
   országlása révén!
   Talán hibázott is
   tökéletes nincsen,
   vagy ha lehetséges,
   az csak egy: az Isten!

   Ő a legbiztosabb!
   S az, hogy így; itt vagyunk!
Hová tűnt több vándor nép
   akikkel indultunk?
   Maradjunk meg együtt
   támogatva egymást
   ez vértezi föl majd,
   legszebben a hazát! 


Jeyen- The, Forradalmár:

EGYSZERŰ  SZAVAK 

    (Perth, 2009) 


Az egyszerű szavak,
 - nagyszerű igék... 

Hej, itt 
a toll hatalmán 
te leírt világ, 
élted reménykép, 
(-vagy karcolat vagy-) 
egy fényfogalmú 
többes szám: A szív 
szórt irodalmán 

Óh légy, 
csodált vers, regény, 
mint ötvözött szó 
ily gyúlt érzet!..- És 
(-örökkévalón-) 
emelt szintű perc, 
a feltámadt kor 
színhevűletén! 

Mert, az 
egyszerű szavak 
szikla nagy igék...
Mégis ha könnyed, 
(-kibuggyanón is-) 
csak nehéz gyönyör 
a Lét: Rút / Szépség 
várt hangsúly alatt... 




 

Jeyen- The, Forradalmár:

1956: 
A  FORRADALOM  NAPJA    


  (50. évforduló - Perth, 
Nyugat Ausztrália, 2006)


Derűtlenül kelt a Nap -
Fázósan köd szitált,
a szürkült felhők alatt!
Aztán későbben is, 
csak egy bágyadt fénysugár
terült el a váron
majd lenn, - túl a Tabánon

Nem csillant szépen a Nap
a Dunán sem, hol az
örvénylő buborékhab
felett ívelt, a néhány
éve megújult híd;
az építők*  álma...
És éhbérük vívmánya!

Oly fáradt, komor e nap,
mint a gyár! - Kohófüst
terjeng szét, s a terv-alap
többlet parancs! ("Önként"..)
De a magyar munkásság
reggel még ehetett:
Ha volt! - Ízes kenyeret...

És borult ez a nap ott
az Alföld peremén,
"Kulák" listán ellopott
lét, - céltalan a cél!
Övék a földnek minden
terhe, s mi szenvedés:
Sorsukként a megvetés!

Még nem kezdődött szebben
ez a nap, mint máskor
csak kommunizmus-kényben
csúfolt igazságon!
Fényes jövőt hírdettek,
hogy "eltörlött" a múlt...
És homályba vitt az út!

Rabláncon élt az ország!
A híres "Egy Mondat"ban ez:
Végtelen zsarnokság!
Nemzetként elárult,
kisemmizett szolgahad
a megalázott nép!
Nem maradt már, más a tét:

Október, - huszonhárom...
Ez a nap lett mégis,
a legeslegszebb! (- Fájón -)
Mert az egyetemről
lobbant a honszabadság
rég elfojtott vágya,
hős diákszívű lángja!

Tíz évnyi könyörtelen
elnyomatás után,
zúgott fel oly hírtelen,
vádlón a kiáltás:
Visszaköveteljük! - Mind
az elkobzott jelent
Magyarként, az életet!

"Ruszkik haza!" - Elég volt,
nem tűrhetünk tovább! 
A nemzetünk sikoltott
azon a délután -
Százezrek és milliók
összefogva kértek,
emberhez méltóbb létet!

De lesújtott a gazság:
Gyílkos tűzbe nézett
a megrendült sokaság!
S ott, - e napesten robbant
oly felemelőn, hitben
vesztes - hős mozgalom:
a Magyar Forradalom!

(* Forradalmár É.apám 
          emlékének)



Jeyen- 

The, Forradalmár

 

RÉGI - ÚJ  
TATÁRJÁRÁS   

(Perth, 2002 Máj.)


Éltük a létünk
százados évünk
Árpád örökén, 
Kárpátok ölén 

Törzsfőink vígan, 
egészen nyiltan
hittek a mában, 
kultuszvilágban 

Áldták a múltat 
írták az újat, 
vasfegyelemből 
a szent keresztről 

Elvük a hűség, 
lelkükben tűz ég 
hágva a törvényt, 
királyi kérvényt: 

- Vessetek gátat 
a Mongol árnak, 
mind seregestől 
nagy számban elő!

- Oly vészben a hon,
hogy véres kardom 
küldöm a törzsek 
ő színe elé!

Csúfos a végzet 
mind levitézlett! 
- Muhinál akadt 
a félakarat... 

Érezzük búnkat, 
botlott csatákat
István intelmét,
mi szívünkhöz ért: 

Államunk, álmunk
hazánk kívánunk 
megtartani rég...
Meddig várunk még?!

Ébredő népünk
fájlalva nézzük, 
- ott is a honban 
ál nyugalomban 

Éljük a Létünk!
- Így ezer évünk, 
s nemzeti érték 
tűnhet el végképp...

Hej, - fogódzó hitben 
láthatod ISTEN:
Mély az esettség... 
S nem tisztul a kép! 

 

Jeyen- The, Forradalmár: 

         HŐSEINK 

  (Melbourne, 1989) 

   Botond törte meg,
     Bizánc kapuját 
    Léhl' a kürtjével 
   szászok királyát! 
      Híres őseink, 
    hős testvéreink 
 büszkén, egyenesen 
          ÁLLNAK 
 farkasszemet bátran 
   vetni a halálnak! 

     Így mesélnek rég, 
      a színes strófák 
      írott multunkról 
   legszebb krónikák!
    De túl mondákon,
       anekdótákon 
  nemzeti nagyságok
           VOLTAK 
  mind aKik hazánkért, 
 s népünkért harcoltak! 

     Elsők között ím: 
     Árpád vezérünk 
           hű fiaival, 
    győztes vitézünk! 
     S visszatekintve 
      történelmünkre, 
     hőseink annyian 
           VANNAK, 
 hogy megtiszteltetés 
 most lenni Magyarnak! 

 Ezért, még néhány név,
     mint igaz honfiak: 
   Zrinyi, Dobó, Szondy, 
        s a Hunyadiak... 
      Vérükkel védték 
     országrészeink és 
     mindig példaképül 
           LESZNEK 
     örök méltósággal 
  a Magyar nemzetnek! 

       Nem felejthetjük 
     az Egri nőket, vagy
   Munkács asszonnyát; 
    gyolcsban küzdőket! 
     S Habsburgok alatt 
      szenvedők miatt,
    az eszményt teremtő 
              ISTEN 
     Rákóczit adta, hogy 
       minket erősítsen!  

És Batthyányt, Kossuthot, 
        Petőfit, - Aranyt 
         vértanúkat és a
  "Legnagyobb Magyart"! 
       Így Reformkorból 
        arcunk a porból 
         emelők neveit 
                ÁLDJA 
   minden nemzedékünk 
       és szívébe zárja! 

        Óh mennyi hős, 
     Ki érted élt hazánk! 
        Don-i seregünk, 
      Székely katonánk! 
      És forradalmárok, 
        a Pest-i srácok: 
      egy világ csodálta 
                ŐKET! 
    Köszöntsük főhajtva: 
      Magyar Hőseinket! 

 
Jeyen- The, Forradalmár 

        DISSZIDÁLÁS 

 

       (Athén, 1983)

Kint maradtam idegenben,
mi kezdet volt már folytatás: 
Két nap és egy kávé után 
Athén lármás piacától 
pireuszi kikötőig, 
enyhén sötét, földalatti 
                                         utazás 

Eljátszottam a rémképpel, 
hogy ilyetén állt helyzetem,
(Illetve ment, csigalassún 
bújócskázó vonaton) ha 
lelépek, itt "reszket majd
- e népellenes" alagútban 

                                      a nevem 

Kéreg alatti gondolat, - egy
ötletkép, jobb ötlet híján! 
S rendőr őrszobát kutattam... 
Ám Görög cigi ízt meglepőn 
Dákórománt fogtam kezén
kissé vesztve, mégis vissza 
                               az Omonia-n 

Aztán a lelt Kapitányság, 
Magyar nyomtatványt kutatott: 
"Én... (név) Tisztelettel kérem 
a Görög Hatóságokat..." 
Ez az! - Böktem felismerőn, 
s szívem már fájt, hogy az eszem 
                                 mosolygott 

Csak tizennégy könnyű szó állt
ott fönn a sok nehéz között, 
de azt biztos nem érthette 
a főbiztos, ha nyelvet kért,
s várva így, döbbenve úgy tűnt, 
hogy Columbo éppen engem 
                                        körözött 

Herce-hurcám végén látott 
jó vacsin a Székely tolmács: 
"Erdély szenved," szólott - és ti?! 
Mi testvér,.. víg barakk'ságunk -
néztem reá, s koccintva intett: 
"Hej ha tej sincs, nagyobb hiány 
                                 a font kalács" 

Létemet ily disszidáltan 
mi kezdet volt, rég folytatom -
S 'Nyolcvanhárom kora nyarán, 
lelkem otthon... Ám a dalt, mint 
nézet-átnéző távlatban 
szabadságom, - én soha föl 
                                    nem adom! 

                                    
                                        
POLIMETAFIZIKA  


(BP. Mátyásföld,1983) 


Izzó Mag zenitjén 
ősrobbanás 
- és percvillanás 
a TÉR alagútjain, 
változó időnk... 

Egymás feltételén
a függelemben, 
ily egyetemben 
tűz le reánk a Nap 
létünk Glóbuszán 

Életünk kezdete 
az örökzölden 
öreg Földünkön 
apáinktól nemzett
büszke ifjúság! 

S akarom hinni, hogy 
mi vagyunk azok 
és nemcsak gazok,
Kiket nem érdekel 
csatlós státuszunk...

Mert nincs tág jövőnk
ha megalkuvón 
és belenyugvón, 
kozmikusságunkban 
mit sem áldozunk - 

S a világ törvényén: 
Metafizikán, 
meg politikán 
keresem töprengőn, 
hazám válaszát... 

Ó akkreditált Hold 
Földünknek társa 
éji lámpása 
szükségszerűséged 
lesz irányadó:

Hogy túl kell kerülni 
a Vörös Bolygón, 
bár felé fordulón, 
de mindent látva, úgy 
máshol landolunk! 

Képek, rímek, tervek
halványult társaim 
írom vágyaim..
és boros éjszakákon 
dobverőm töröm  

Mert tehetetlenül 
az ősrobbanás, 
- mint hiányvillanás
TÉR viszonyain... 
Elhagyom honom! 


Jeyen- The, Forradalmár:

 

              ESTI  HÍRLAP    

      (BP. Mátyásföld, 1981) 


Halk - círpelő, csillagéj örömöm...
Ott körmölöm buszom magányán 

a tíz év előtti rikkancs íveket, 
s rajta bevételem...

De ma itt, kocsmám után a hosszú 

lépteim elméletét, amely lélekben 

Móricz Zsigmond felé hajt! 
És gyakorlatban, - nyaláb újsággal 
hónom alatt, - az a Körtér volt: 
- Esti a hírlap! -  

Aznap először, még nagyon siettem
picit ijedten próbálva hátrahagyni
mi  délután a villamosról velem
együtt szállt le,
s oly zsarnokul elkezdett követni: 
A lámpaláz vigyort! - Úgy zavart a hit, 
hogy rikoltásomon az utca felkacag! 
Ezt bizony tutira vettem - mégis,
legjobb póz tartani kínálatom: 
-  Esti a hírlap! -  

S felmentőn jött valaki hölgyemény
aki a jó remény, legelső lap utáni 
csillogó forintom csodája mellett
a legszebb emlékszín,
e pénzkereső fronton! - Igaz, előbb 
lopva bámultam rá szégyelve ha
érzi, ártatlanul(!) - az ő harminc-fele 
évemmel - csak én tudnám sőt,
szeretném(!) akár őt is szeretni...
- Esti a hírlap! - 

Mindezen túl valóban féltem kicsit
mert eladni mind, amit könnyedén
rendeltem, - habár nem rozsdál,
még nehéz ipar! 
Ezért, kínrímben harsogtam tovább
a hírek főcímét, tartamát, s hogy 
legfrissebb újságot is csak tőlem 
kaphat bárki! - És reá is fűztem így,

már dupláját egy másik szépségre: 
- Esti a hírlap! - 

Újságáru rímem jó volt suhanc távon, 
de Lét nagy taván,.. apró kísérletem! 
Édeskönnyű - nehéz diákkoromból,
mert a vak 

hírdogmát, soha nem feledem!  

(Sem az ifjan megtorló tegnapot...!) 

Ám egykori élményem fut tovább, 

s bár kötegem adva, - e korrajzaimra 

nincs esély míg tilos színekben áll:
- Az összes lap! 

 

 

 

 

Németh Virág

Lassú halál

 

Tudod, ma van pontosan egy éve, hogy szeretlek.

Azért, aki sosem voltál. Magamat pedig csak veled szerettem.

Kacagok, ha eszembe jutsz, aztán elpityeredem.

 

Esküszöm, már csak néha gondolok Rád.

Rég halott a lelkem. Képzelt illatodtól testem mégis megremeg.

A semmi, és a minden. Ennyi volnánk, kedvesem.

 

Mindenkit megöltem, hogy emléked élhessen.

És azóta ölök, csak ölök, és gyűlölök bárkit, aki a helyedbe lépne.

Átok, hogy élsz, s átok minden, amihez hozzáérsz.

 

Fájnak az idegen csókok, s fáj, hogy nem te ringatsz el.

Arcod előttem a félhomályba vész, a napok egyre gyorsabban telnek.

Tudod, egyszer majd csak nem kapok levegőt nélküled.

 ---

 

 

 

 

Csak Te élsz

 

Csak Te élsz

A szél zúgásában

A cigarettafüstben

A félhomályban

Az el nem csókolt csókban

A ki nem mondott szóban

Az elfojtott gondolatokban

Csak Te élsz.

És csak önmagadért.

 

 

 

 

Soós József:

Őszi délután

 

Mily szép az őszi délután,

venyigéken hegedül a nap.

Egy árva sas köröz csupán

felettem, és suhintó szavak.

 

Dombok lágy gerincét nézem

a ritkás lombon át,

Szőlők közt a borospincék

fehérlő homlokát.

 

Bár itt az ősz, s szálkásodik a fény,

nem vagyok egyedül.

Örülök az árva sugárnak,

ami még rámvetül.

 

Már alkonyul, hullámzó ködök

gyűlnek a fák alatt.

Még látom, a dombok mögött

alázuhan a nap.

 

 

 

 

Suhan a tavasz

 

Óh Uram! – mennyire vártam: a

virradat fénye az ég peremére

kúszik, s reggeli ködre terül.

 

Rügy-teli ágra, s tarka virágra ha

ébred az erdő, a bánat elül.

 

Hajnali csöndben, könnyű örömben

füröszt a tisztás. Érik a dal.

 

Libben a szárnya, pillangó száll a

frissítő légben. Élni akar.

 

Táncolnak fények, táncolnak árnyak,

nyílik a sárga téltemető.

 

Fenn a kék égben szikrázó fényben

suhan a Tavasz, s a fényes szellő.

 

 

 

Pusztafi Attila:

A rézműves.

 

Ebben az írásomban, egy kiváló kanizsai mesterembernek állítok emléket. Úgy hívták Pichler József. (1934- 2010)

Városunkban az Eötvös tér egy régi házának udvarában dolgozott a mester, melynek ablakai a Hunyadi utcára néztek. A nagykapun két rézüst volt, mintegy cégérként. A hetvenes években, ketten az édesapjával dolgoztak.  Fő profiljuk a szeszfőzdékben használatos rézüstök készítése, rézkupolák, valamint permetezőgépek javítása volt. Akkoriban ezeknek a háti permetezőknek a tartálya, még rézlemezből készült. Jómagam a ZMSZVV (Zala Megyei Szálloda és Vendéglátó vállalat)- tól hordtam hozzájuk karos kávéfőző gépek kazánjait javítani. Bármit meg tudott javítani, hegeszteni a két ügyes kezű mester. Ők még karbiddal működő Acitelén fejlesztőt használtak a hegesztéshez. a keletkező gázt Oxigénnel keverték az erre alkalmas hegesztő pisztoly keverőszárában Munkájukhoz kéziszerszámokat és kézzel működtetett gépeket használtak. Ilyen gép volt a Zikniző gép amivel a lemezbe egy hornyot  hengerítettek. Szép munkát végeztek ,így aztán  volt megrendelésük bőven. Józsi bácsiban ,városunk egyik kiváló amatőr fotósát is tisztelhettük. Képeit mindig megcsodálhattuk  az akkori OFOTÉRT bolt kirakatában Ahol afféle mini galéria működött , a helyi fotóklub  szervezésében„ A hónap fotói” címmel. El kell, hogy mondjam városunkban akkoriban is remek amatőr fotósok készítettek, kiváló képeket. Egy két nevet sorolnék fel a teljesség igénye nélkül. Úgy, mint az életműdíjas Zágon László, Peterman Károly, Hári Béla, Kotnyek István. Bár az OFOTÉRT üzlet ma is létezik, ám fotós dolgokat már nem árul, csak szemüveget. Józsi bácsi édesapja halála után úgy tudom egyedül működtette a vállalkozást, nyugdíjba vonulásáig. A mester 2010- ben távozott el az élők sorából. Mi régi kanizsai polgárok szeretettel emlékezünk erre a kiváló mesteremberre, fotósra.

 

 

 

 

 

 

Szányi - Kovács Mária

Életképek. Történet a közéletből.

 

Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Egy fontos, pénzügyi egyeztetést készítettem elő, amikor megcsörrent a telefon. A Magyar Szocialista Párt irodájából hívtak személyes találkozásra. Kissé meglepődtem, ám megígértem, hogy a kért időpontban ott leszek. Amikor elindultam, sok minden megfordult a fejemben, csak az nem, amiért hívtak.

Az irodában Göndör István városunk országgyűlési képviselője és Sallai Tibor alapszervezeti elnök vártak. Mint kiderült, a közelgő önkormányzati választás körzeteire kerestek számukra megfelelő jelölteket. Meghallgattam az elképzelésüket, nagyon szimpatikusnak tartottam, hogy a körzetek élére szakembereket kerestek.

-    Én nem vagyok párttag, mondtam bátortalanul.

-    Az nem probléma, Mi az eddigi életútja miatt gondoltunk Önre. Élsportoló volt, költségvetési pénzgazdálkodás a szakmája, városunk intézményrendszerében dolgozott. Önt ismerik, tisztelik és szeretik városunkban. Nagyon kérjük, fogadja el a jelölést a belvárosi körzetben. Hiszünk Önben, hogy ezt a nehéz körzetet megnyerheti.

-    Köszönöm a bizalmat, a lehetőséget, gondolkodási időt kérek, hisz ha elvállalom, az életem alaposan meg fog változni, nyugdíjazás előtt is állok.

-    Természetesen nem várjuk el, hogy most adjon választ. Köszönjük, hogy eljött, meghallgatott bennünket és várjuk mielőbbi válaszát.

Egész úton hazafelé azon gondolkodám……., szóval, volt min gondolkodni. Voltak elképzeléseim a nyugdíjas évekre ám ez a beszélgetés alaposan felborította terveimet. A képviselői munka, sokkal izgalmasabbnak ígérkezett az eredeti elképzeléseimnél.  Ismertem a város működését, hisz a szakmám is volt. Miért is ne! Bevállalom. Érdekesebb, mint könyvelő-irodát nyitni. Másnap már telefonáltam is, hogy vállalom a jelölést. Ez olyan nekem való feladat.

    Mi is úgy gondoljuk és köszönjük, hogy vállalja.

Pár nap elteltével elkezdődött a jelöltek felkészítése a feladatra. Gyorsan múltak a hetek, hónapok. Jött a kampány, sok-sok munkával. Furcsa érzés volt plakátokon látni az arcomat. Bármennyire is ismert voltam, azt nehéz volt megszokni, hogy lépten-nyomon magamat látom. Aztán elérkezett a választás napja. Bizony izgultam, hisz erős volt az ellenfelem, Ő is ismert személyiség volt. Nyugtattam magam, lelkem mélyén hittem a győzelmemben, de még édesanyámnak sem mertem mondani. Várjuk ki az estét.

Eljött az igazság pillanata és megnyertem a belvárosi körzetet. Boldog voltam, hogy sikerült. Másnap már el is kezdtem a munkát. Notesszal a kezemben, végigjártam a körzetemet. Látni akartam, min kell változtatni. Útközben sok jó emberrel találkoztam, örültek nekem és adták az ötleteket. Készültem a feladatra, mely a következő négy évben betölti az életemet. Aztán eljött az a nap is, amikor meghívót kaptam az ünnepélyes alakuló közgyűlésre. Hivatalosan is kézbe tartottam az okmányt, hogy a belváros önkormányzati képviselője vagyok. Az öröm pillanatai után a feladatok sokasága jutott az eszembe. Nem gond, majd sorba rakom és megoldom. Hisz erről szólt az eddigi életem is. Kitűztük a következő közgyűlés időpontját. Egy kicsit még örömködtünk és hazamentünk. A következő ülésen megalakultak a bizottságok. Én ahogy az várható is volt a Pénzügyi Bizottság tagja lettem. Aztán adódott egy kis probléma, hogy a Városfejlesztési Bizottságba is kell egy választott képviselő. Ez azért gond, mert valamelyikünknek két bizottságban kell dolgozni. Vajon miért is rám gondolt mindenki? Persze elvállaltam, hisz a szakmám része volt.

Aztán Litter Nándor Polgármester Úr javaslatot tett arra, hogy a választott képviselők évente egy millió forint felett önállóan rendelkezzenek a körzetük fejlesztésére. Ez fantasztikus ötlet volt, el is fogadtuk. Ilyen eddig még nem volt. Elgondolkozva mentem haza.

Otthon egy aranyos jelenet fogadott. Édesanyám ott ült a számítógépem előtt a nővérével és nagyon vitatkoztak. Odamentem és elnevettem magam. A Legyen ön is milliomos programot nézték és a kérdéseken vitatkoztak. Olyan édesek voltak. Kitűnő agytorna időseknek.

Másnap a Zrinyi úti Idősek Napközi Otthonában volt találkozóm. Még nem jártam ott, kíváncsian léptem be a terembe. Amit láttam, elszomorított. Régi Munkácsi tv-t néztek, mások kártyáztak, hát nem tetszett amit láttam. Eszembe jutott az előző nap története, ami nekem örömet okozott. Oppá!!! Megvan az első millióm egy részének a helye.

Bementem az önkormányzathoz, a pénzkezelőhöz, hogy szeretnék költeni a milliómból. Aztán elmentem a Zrinyi utcai klub vezetőjéhez és elmeséltem anyukám történetét, és hogy itt is szeretnék jó dolgokat. Új tv-t számítógépet játékokkal feltelepítve. De miből? - jött a kérdés. Megoldom, ha egyetért velem. - Ha ezt megoldaná, nagy segítség lenne.  –Rendben.

Kerestem egy jó szakembert, megvettük a tv-t a számítógépet és vittük az idős embereknek. A szakember beüzemelte a tv-t a számítógépet, feltelepítette a Legyen ön is milliomos vetélkedő-t, megtanította a használatát . Hát, ez gyorsan ment. Pár nap múlva arra jártam, benéztem, mert kíváncsi voltam, mi változott. A számítógép előtt ott ültek a drágáim, mintha moziban lettek volna. Aki a gépet kezelte, felolvasta a kérdést és a válaszokat, majd elkezdődött a vita. Hihetetlen volt az a vibráló, életteli pillanat. Mintha nem is az a társaság lett volna. Aztán a vezető is elmesélte, azt a pozitív változást, amit okoztam. Boldog voltam. Még pénzem is maradt. Kicsit körülnéztem, bizony ráférne egy kis festés kívül és belül is. Kozma Laci gyerekkori barátomat kértem meg, hogy nézzen körül, mennyiért lehetne kifesteni. Kívül az utcaképet is rontotta az épület állaga. Laci mondott egy számot, a pénz kevés volt rá. Nem baj, elvállalom. Én is szeretek jót tenni. Hát ez volt az első millió története.

A következő millió története.

Az Alsó Templom felé sétáltam, a templomhoz vezető fasorban. A gazda szemével néztem a környéket, amikor hozzám lépett egy kedves arcu idős hölgy.

-    Szép napot Marika! Örülök, hogy találkoztunk, mert van itt egy nagy probléma.

-    Mi lenne az a nagy probléma, mesélje el.

-    Először üljünk le a padra.- mondta.

-    Leültünk.

-    Most álljunk fel. – Tornázni fogunk? – kérdeztem.

Bizony, elég nehéz volt felállni. Ilus néni nem is tudott egyedül felállni, segítenem kellett.

 -Hát, ez a nagy probléma.- mondta. Ezek a padok nem  nekünk, időseknek való. Itt a nagy meleg, kijövünk a lakásokból és nem tudunk pihenni.

Megnéztem a padokat. Ősidők óta itt vannak. A beton elemek besüllyedtek a földbe, a fa ülőrész pedig kb. 40 cm magasan a föld felett.

-    Hiába jövünk ki a házból a friss levegőre, nem tudunk leülni.

Kedves Ilus néni. Örülök, hogy találkoztunk, és csináltunk egy üléspróbát. Ígérem, megoldom. Lesznek új, kényelmes padok.

 Azonnal indultam Gáspár András Úrhoz, a VIA KANIZSA vezetőjéhez. Elmeséltem az üléspróba történetét és Ő tudta a megoldást. Elővett egy katalógust a köztéri bútorokról és lapozgattuk. Megtaláltuk azt a padot, amelyik illik a templomi fasor környezetébe.

Megrendeltük, sürgős szállítást kértük.

Két hét elteltével Gáspár Úr szólt, hogy jönnek a padok, megrendelte a régiek elbontását. Két nap múlva 10-re menjünk a helyszínre, akkor lesz kész.

A megbeszélt időpontban ott voltam. Nemcsak én, hanem a házakból kijöttek az ott élő emberek és örömmel nézték a történéseket. Amikor az első pad a helyére került, Ilus néni odajött hozzám,

-    Marika! Tartsunk ülőpróbát! Leültünk, könnyedén felálltunk és boldogok voltunk.

Ilyen kevés kis cselekedet is elég a boldogsághoz, csak figyelni és cselekedni kell.

A maradék pénznek is meg volt a helye, a Múzeum tér parkolóját rendeztük és ülőbútorokat

 vásároltunk a parkba. Háttámlás padokat asztallal együtt két garnitúrát. A nyugdíjas lakók  kényelmesen sakkozhattak és ultizhattak az árnyat adó fák alatt.

A harmadik millió története talán a legemlékezetesebb. Miután a Fő úton laktam minden évben láttam, hogy karácsony előtt a fasor gyönyörűen ki volt világítva. Gyönyörködve néztük a fényeket és láttuk, hogy a Felső Templom homályban van, alig látszik.

Eljött az ősz. Jöttem ki a házunkból és eszembe jutott, hamarosan karácsony lesz és mi lesz a templommal. Meg kellene oldani a kivilágítását, mindenki örömére.

Elindultam, a plébánia hivatalba ahol Fliszár Károly esperes úr fogadott. Bemutatkoztam és feltettem a kérdést. Miért nincs karácsonykor a templom kivilágítva.

-    Nincs rá pénz. Többször próbálkoztam, sajnos nem jártam sikerrel.

-    Akkor az idén oldjuk meg. Én a pénz részét meg tudom oldani, de sok munkánk lesz. Meg kell tervezni, kivitelezőt kell keresni. Ha jól összedolgozunk, sikerülhet. Keressük meg azokat a segítőket, akiket motiválni tudunk. Aztán összeírtuk a feladatokat, elosztottuk egymás között és nekiláttunk a munkának.

-    Szerencsére sok jó szakembert találtunk, mindenkinek szívügye lett a templom kivilágítása.

Közeledett a karácsony. Az utcák már fényárban úsztak, csak a templom fénye hiányzott.

Karácsony előtt két héttel úgy tűnt, hogy elkészültünk Károly atyával és az összes közreműködővel ott álltunk a templom előtt és vártuk a csodát. Vártuk a kapcsolást, és megtörtént a csoda! Egyszer csak fénybe borult a templom. Hatalmasat sóhajtottunk! Ott álltunk hosszú percekig néma csendben és boldogan. Aztán összeölelkezett mindenki mindenkivel. Nagy volt a boldogság.

A következő héten a Kanizsa Újság címlapjára került a fénylő Felső Templom fotója, előtte egy kislányka, aki égő gyertyát tart a kezébe és föléje hajol. Így együtt csodálatos volt a fotó.

A kislányka a címlapon Krisztikém az unokám volt. A fotót pedig Bakonyi Zsóka készítette.

Elmúlt a karácsony, jöttek a dolgos hétköznapok. A januári fogadó órámon megjelent négy sötét öltönyös Úriember. Kissé meglepődtem, mert olyan ünnepélyes volt a jelenet. Bemutatkoztak, a kanizsai Katolikus Egyház vezetői voltak. Meg akartak ismerni és megköszönni a cselekedetemet. Nehéz volt szavakat találni az elismeréshez. Az jutott eszembe, hogy amit Károly Atyával és segítőinkkel tettünk azért csodálatos, mert az egész város gyönyörködhet benne. Az itt lakók örömére tettük. Ezért az egy dologért is érdemes volt képviselővé lennem.

Mai napig büszke vagyok arra, hogy Litter Nándor Polgármester Úr csapatában dolgozhattam. Az a négy év igazi csapatmunka volt, kitűnő szakemberekkel dolgozhattunk városunk fejlődéséért. Természetesen, akár egy regényt is tudnék írni a négy évben   elvégzett feladatokról. Azért is tartottam fontosnak a fenti történetek elmesélését, mert a lakóközösség és a képviselő együttműködése nagyon fontos feladat. A legfontosabb, hisz értük dolgozunk.

 

-   

-   

-   

 

 

 

Változások……

 

Gondolataimba merülve ülök a szobámban. Miközben kibámulok az ablakon, gondolatban,  peregnek az események az elmúlt  tíz évről.Mintha filmet látnék.

-    Kopogtatnak.

-    Itt a napi posta.   –Köszönöm.

-    A Zalai Hírlap került a kezembe, ráadásul a hirdetéseknél nyílt ki. Az álláshirdetés rovatra  pillantottam. Hű-ha! Gazdasági igazgatót keresnek a Zala megyei Csecsemőotthon nagykanizsai intézményébe.

Talán nem véletlen, hisz tíz év után talán változásra van szükségem. Napok óta ezen töröm a fejem és itt tartom a kezemben. Ez lenne egy új kihívás? No, a végére járok. Délután meg is látogatom az intézményt.  Helyileg tudtam, hogy hol van, ám semmit sem tudtam róla.

    Itt állok az ajtó előtt. Talán csengetnem kellene. Tényleg ezt akarom?  Vajon, mi vár rám, ha belépek. A gondolkodás a tett halála, jutott eszembe egy okos ember mondása.

    Csengetek, belépek. Bekísérnek az igazgatónőhöz. Kölcsönös bemutatkozás után elmondtam jövetelem célját.

-    Örülök, mondta. Elmondta, hogy Ő is új ezen a területen, nemrég nevezték ki.  –Jöjjön, körbevezetem. Így könnyebben nyer képet az otthonról. Elmondta, hogy itt olyan kisgyermekek élnek, akiknek nem jutott a család melegéből. Érzelmileg nehéz feladat, ugyanakkor szép is.

Közben egy nagy teremhez értünk, ahol nagyobbacska gyermekek voltak A terem a folyosótól egy alacsony, kerítésszerű elemmel volt elválasztva. Megálltunk, a kicsik pedig kíváncsian odaszaladtak az elválasztóhoz. Kis kezecskéikkel megkapaszkodtak és nagy, kiváncsi szemekkel néztek és szólongattak. –Néni, ..néni. Engem még nem láttak, nem értették, hogy ki vagyok. Tekintetüket látva, elérzékenyültem Annyi mindent tükröztek felém a szemek, ahogy néztek rám. Gyorsan tovább kellett mennem, érzelmileg nem bírtam. Mire az irodába visszaértünk, már csorogtak a könnyeim végig az arcomon. Nem tudtam megszólalni. Igazgatónő szólalt meg először.

-    Megértelek, rám is így hatott az első találkozás.

-    Én, én, én,…. nem tudnék itt dolgozni dadogtam. Igazgatónő mélyen a szemembe nézett és szó szerint ezt mondta: Ha mindenki így gondolkodik, megfutamodik, akkor ki fog segíteni rajtuk.

-    Döbbenten hallgattam és próbáltam értelmezni a hallottakat. Csak néztem és rövid gondolkodás után kimondtam

-    Hát, én.  – Aztán elköszöntem. Erősen a látogatás hatása alatt voltam

Otthon leültem és gondolkoztam. Igent mondtam?!  Hát, igen. Ez lehet az új kihívás amire vágytam? Talán igen.

Másnap néhány telefonhívás után beadtam a pályázatomat. Még azon a héten Zalaegerszegen aláírtam a szerződést. Ott örültek nekem, hisz régi jó kolléga és barát volt a vezető Tóth János. Ő gratulált először a kinevezésemhez és ezeket mondta.

-    Marika. Ez hatalmas feladat, elengedheted a fantáziádat és ígérem, mindenben támogatni foglak.

Két hétig még a régi helyemen dolgoztam, átadtam a folyamatban levő ügyeket és eljött az utolsó nap. Becsülettel, tisztelettel elköszöntünk egymástól. Megértették, hogy nekem itt ennyi elég volt.

Másnap elindultam a Csecsemőotthonba dolgozni. Közben a fejemben lassan formát öltöttek a változtatás lehetőségei. Ismertem a városi rendszereket, tervet kellett készítenem a hogyan továbbról.

Az igazgatónőnek, Zsuzsinak elmondtam, gondolataimat. Van egy bölcsőde, ami két éve üresen áll. El tudnék képzelni ott egy szép új korszerű csecsemőotthont. Zsuzsi elképedten hallgatta, majd boldogan igent mondott az ötletemre. Csináljuk meg. Az első találkozásunkkor tudtam, hogy ide Te kellesz. Én nem régóta élek a városban, de te mindig itt voltál, a rendszerben dolgoztál, téged ismernek, szeretnek. Csináljunk egy szép otthont a gyerekeknek.

Jó érzés volt, hogy ilyen rövid ismeretség után megbízott bennem, és hagyott cselekedni.

Még aznap időpontot kértem egy találkozásra, Mózes Pál tanácselnöktől, aki másnap már fogadott is.

Izgatottan siettem a találkozásra, de hamar megnyugodtam. Nagyon kedvesen fogadott, hisz régi ismerősök voltunk.

-    Miben segíthetek Marika. A telefonodból éreztem, hogy fontos Neked ez a találkozás. Mesélj.

Én pedig mindent elmeséltem. Az első látogatásom a csecsemőotthonban, hogyan érkeztem meg, és kértem, hogy látogasson el az otthonba és keressünk együtt megoldást. A kórház területén van a Csecsemőotthon, ami fontos lehetne a kórház bővítéséhez. Viszont a városnak van egy üresen álló bölcsődéje. Úgy tudom a városnak nincs még terve a hasznosításáról. Talán egy korrekt cserével elindulhatna valami új, ami a kórháznak is jó lenne meg a gyerekeknek is. A Csecsemőotthonban 62 fő kanizsai munkavállaló van. A gyermekek is kanizsaiak vagy városkörnyékiek. Közösen biztosan megtaláljuk a legjobb megoldást.

-    Rendben Marika. Holnap 10-re ott leszek és folytatjuk az álmodozást. –mondta Pali  bácsi.

-    Remélem, az álmodozás végére valóságos terveink lesznek. Ezen jót nevettünk.

Másnap 10-kor az ajtóban vártam Mózes Pál elnököt, városunk vezetőjét. Pontosan meg is érkezett.  Bekísértem, bemutattam az igazgatónőnek majd rövid beszélgetés után elindultunk a sétánkra.

A gyermekeknél ugyanúgy megállt, mint én az első napon. Nézte a gyerekeket, közben nagyokat nyelt. A gyerekek ott tolongtak az elválasztó rácsnál és nagy kíváncsi szemekkel nézték a bácsit. Ő pedig földbegyökerezett lábakkal állt átélte mindazt, amit én akkor. Nem tudott megszólalni a látványtól, ami a szíve mélyéig hatolt. Én tudtam, hogy a kifelé mutatott kemény vezető, bizony nagyon érzékeny ember volt.

Aztán elindultunk vissza az irodába, Percekig némán ültünk, majd amikor megszólalt csak annyit mondott.

-    Marika! A bölcsőde a gyerekeké lesz. A következő tanácsülésen előadom a közös elképzelésünket. Mindenki jól fog járni. A kórház is és a Csecsemőotthon is. A döntésről megküldöm a határozatot. A kérésem, hogy a zalaegerszegi vezetőkkel is beszélje meg az épület és területcserét. Amikor ők is döntenek, utána szabadkezet kap az ügyek lebonyolításához. Ha bármi probléma akadna, mindig megtalál és segíteni fogok.

-    Nagyon meghatódtam, ennyi jóságot kedvességet kaptunk. Persze én –ismerve őt - erre is számítottam. Zsuzsi először találkozott  az elnökkel és nagyon köszönte hogy ennyi segítséget kapunk.

Másnap már boldogan indultam Zalaegerszegre, Tóth Jánoshoz. Megérkezésem után elmeséltem a történetet. A várható változásnak nagyon örült. Hittem benned, - mondta . Amikor átadtam a kinevezésedet, mondtam is, hogy elengedheted a fantáziádat. –emlékszel?

Arra azért nem gondoltam, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen vihart kavarsz! –mondta nevetve. Természetesen minden támogatást megkapsz. Elkészítem az előterjesztést a következő tanácsülésre. A határozatot majd megkapod Te is. Azért addig se unatkozz, keress tervezőt, kivitelezőt. Legyen egy gyors költségbecslés, hogy mennyibe fog kerülni.  Jó munkát és legyél ügyes továbbra is.

Boldogan autóztam hazafelé. Sok jó ember mindenre képes lehet. Létrehozhat egy szép, korszerű otthont az elhagyott gyermekek nevelésére.

Mózes Pali Bácsit is tájékoztattam az Egerszegi utam történetéről, Nagyon örült a sikernek. Azonnal adott is egy jó tanácsot. Az Építéshatósági Osztályról kérjem el a bölcsőde tervrajzait- mondta. Így előre tudok dolgozni. Csak azért, hogy ne unatkozzak. - mondta nevetve.

Másnap indultam az Építéshatósági Osztályra, és láss csodát. A tervcsomag már elő volt készítve.

Sietve indultam vissza az irodába. Ott az íróasztalomat lepakoltam, majd a 100-as alaprajzot rásimítottam. Aztán jöhetett a pausz papír. Zsuzsit kértem, hogy jól gondoljuk át a terveket, rajzoljuk át egy korszerű csecsemőotthonná.

-    Te már láttál szép új csecsemőotthont, Te leszel a legjobb tervező. Itt a ceruza és a vonalzó.

 Álljunk neki. Csináljuk meg, majd találok hozzá tervezőt is, aki magáévá teszi.  Így sokkal olcsóbb lesz. Nem beszélve arról, hogy a tervező sem látott még működő csecsemőotthont.

Napok teltek el a tervezéssel. Aztán hívtam Palotás Tibor tervezőt, kértem hogy látogasson meg az új munkahelyemen. Tudtam, hogy jó ember, bíztam benne, hogy segíteni fog.

Másnap ott is volt az irodámban. Ránézett az asztalomra. Nevetnem kellett, ahogy nézett.

-    Ez meg mi ??  - Elmeséltem az egész történetet. Pénz nincs, feladat van, kell a segítség.

Leült és elkezdte tanulmányozni. Az alaprajz kész volt, hozzákellett tervezni a részleteket. Aztán engedélyeztetni kell.

-    Azért, ennél több kell. Összepakolta a tervcsomagot az alaprajzzal együtt és elvitte. Egy hét múlva visszajövök és megbeszéljük a továbbiakat.

Palotás Tibor állta a szavát. Egy hét múlva megérkezett a kész tervekkel. Elkészült vele, beadta engedélyeztetésre és kifizetett mindent, amit ilyenkor kell. A mai napig nem tudom, mennyibe került az eljárás, nem beszélve a tervezésről. Az átalakítást hivatalosan engedélyezték. Palotás Tibor kitűnő tervező, így járult hozzá álmaink megvalósulásához. Amikor megköszöntem, csak annyit mondott. Látta a gyermekeket, ezt az ajándékot kapták tőle, hogy szebb helyen élhessenek.

-    Csak annyit tudtam mondani, hogy nagyon jó ember vagy. Talán a Jó Istentől majd visszakapod. Hálásan köszönjük.

Eddig eljutottunk. Most kivitelezőt kell találnom. Itt jött képbe Kozma László építési vállalkozó, aki gyermekkorom óta barátom. A csapatában minden szakma ott volt, amire egy ilyen feladathoz kell. Elmentünk a helyszínre, átadtam a tervrajzok egy példányát tanulmányozásra.  Kértem, hogy mielőbb készítsen egy árbecslést, valamint mennyi időbe telhet az átalakítás. Egy heti számolgatás után elmondta, hogy az anyagköltség várhatóan 3. millió Ft-ba fog kerülni. Munkadíjat nem fog kérni. Látta a gyermekeket és neki az a nyereség, hogy a gyermekek egy szép otthonban cseperedhetnek fel, amihez ő is hozzájárulhatott. Mert jót tenni jó!

Boldogan indultam Zalaegerszegre. Tóth János osztályvezető nem hitt a szemének.

-    Marika! Ez fantasztikus. Hogy tudtál ennyi kitűnő szakembert, jó embert csatasorba állítani. Ez hihetetlen. Nagyon szeretnek Téged, hogy ilyen sok segítséget kaptál.

-    Köszönöm az elismerést és nagyon boldog vagyok, hogy ilyen gyorsan és jól alakulnak az otthon dolgai. Az álomból lassan valóság lesz. Alig fél éve dolgozok itt és ennyi minden történt. Valaki vezérli az utamat. Kinyílt az újság a hirdetéseknél és elindultam egy új úton.

A Földhivatalnál is bejelentettem az épület és telek cserét, minden a helyére került. Kozma Laci és csapata elkezdte a felújítást. Három hónapon keresztül hihetetlenül sokat dolgoztak. Naponta ott voltam, látnom kellett a haladást.

És elkészült.

Meghívtam mindenkit aki segített a varázslatban. A vendéglátás szerény volt, ez illett a varázslókhoz. Mindenki boldog volt, ahogy végig sétáltunk az épület helyiségein. Csupa jó ember hozta létre ezt a csodálatos, korszerű Csecsemőotthont. Nagyon büszke voltam a csapatra, ahogy teljesítettek.

Elkezdődött a költözködés. Persze, segítőket kellett találni. Kevés holmit vittünk a régi épületből az újba.

Mivel kis költséggel dolgoztunk, a vezetőink biztosították a bútorokat, berendezéseket. A gyermekek olyan szekrényeket kaptak, ahol mindenkinek saját szekrénye és saját ruhatára lett.

Az új épületet életre kellett kelteni, ám ez már egy másik történet. Kedves olvasónak ígérem, hogy folytatni fogom.

 

 

 

 

  

Tarrósi Éva: A semmi ágán

 

I.

 

Ingoványosan süllyedő avarba lépek,

csak arcom fordítom a tűnő fénynek

a csendes éjben, a semmi közepén.

Vas-színű égbolton, pontokból szőtt háló,

sápadt holdkorong világlik. Ez a remény.

Mire leér, csak halvány csík az arcomon.

Mint vas-hideg ég, elmém tiszta még, 

bár agyamban gépváros dübörög.

Szó nem szegheti meg a csendet.

Tekintetem távolba néz, de közelbe lát.

Ezüstös fény játszik egy házfalon.

A nyárfán hadat üzen a fejszenyom.

 

II.

 

A semmi ágán ül a szívem,

kékesszürke, reccsenő faágon.

Görnyedve lesem a szívbe szorultan,

az időt, amivel a mélység lerántjon.

Az embernek idő árján rohanni fáj,

akkor is, ha sodródni, áradni muszáj.

Vért látok fröccsenni az ágból,

nedűjét letűnt századoknak:

hol áldozat adott létet az ősi fának,

akihez a szívek melegedni jártak.

Sárgán világítottak nekik a csillagok,

pislákoltak, fénylettek, kihunytak,

akár az idő, és az elmúlt századok.

Szívek vacogtak a szürke fagyban,

tán szólnak is, ha látnak a távolban,

valami bolygót, várost vagy élő képet,

de csak az égbolt volt, mi velük egybeégett,

egy ritmusra mozdult, akár a lenti élet.

 

A mérhetetlen űr, míg a tempót bírta,

lágyságát jólesőn aláborította:

a földre, a fára, a reccsenő faágra,

a semmibe le, hol vacogva ült a szív.

 

Ritmikus remegését az égből lerázta

hogy éteri rezgése érjen mikrovilágba,

és lehessen a szív is a mérhetetlen része,

a mindent átölelő érzések egésze,

a kékesszürke, reccsenő faágon.

 

 

 

Törő Zsóka

 

1948-ban született Nagykanizsán, itt él ma is.

Tanítói diplomát szerzett Kaposváron, 1971-ben.

Hivatásának tekintette a pedagógus pályát,

munkáját nagy gonddal és szeretettel végezte,

de életcéljának tartja ma is az emberek tanítását, 

a szép és jó eszmék átadását.

 

Férjével, aki Nagyváradon élt, 17 éves korában

ismerkedett meg, 10 évig tartó intenzív levelezés után 

összeházasodtak, a férj Magyarországra költözött, ám

38 éves korában súlyos betegségben elhunyt.

 

Küzdelmes és szomorú évek következtek, 

de a két kis fiú lassan feledtette a tragédiát.

A család támogatásával sikerült boldog életet

biztosítani számukra. 

 

Segített a hivatástudattal végzett tanítás is,

a kicsi gyerekek hálája, szeretete, a velük

együtt elért sikerek, eredmények.

 

2006-ban ment nyugdíjba.

Sokan ilyenkor a mellőzöttség érzete miatt

depressziósak lesznek, bezárkóznak.

Zsóka kapott egy számítógépet a fiától,

elvégzett egy tanfolyamot, és megnyílt előtte

az internet változatos, színes világa.

 

Ekkor kezdett verseket írni, egy költő barát 

támogatásával, biztató szavaitól felbátorodva.
Ekkor a Netlog nevű közösségi oldalon talált 

rengeteg barátra, kapott tőlük sok szeretetet.

Ez az oldal azóta megszűnt, de az ottani barátok

a Facebookon is rátaláltak, és jöttek újak is.

 

A versek írása egy belső kényszer, 

ha jönnek a gondolatok, írni kell, akár éjjel is,

mert reggel már nem emlékszel azokra a 

szavakra, rímekre. 
Apropó rímek: kötött verseket ír, 

amelyekben azonos a sorokban a szótagok száma,

rímelnek a sorvégek. 

Bár már próbálkozik a szabadversek írásával is,

de azok még nem kerültek be ezekbe a kötetekbe.

 

Így vall a versírásról:

 

"A költészet nagy ajándék, kifejezheted mindazt, 

ami benned feszül, fájdalmat, örömöt, szépséget,

az élményeket megörökítheted, 

és közben mindezt élvezed."

 

Ennek a két kötetnek a szerkesztője legjobb barátnője, 

Dezső Ilona Anna, a román határ közelében, Nagyrábén él.

A Skype segítségével készültek el a könyvek szorgos,

közös munkával. 
Ilike a Batsányi-Cserhát Művészkör titkára is. 
Ebben a körben évente lehetőség nyílik 

pályázatokon részt venni. Mindig él a lehetőséggel.

 

Kapott már több oklevelet, elismerést is:

Art-díj, Aranydiploma, Gyémántdiploma,

Nívó-díj, Életmű-díj. 

 

Az Országos Mécs László Irodalmi Társaság

pályázatán Szerelem témakörben II. helyezést ért el.

 

Jó szívvel  ajánlja köteteit minden korosztálynak.

A bennük levő versek a boldogság és a szépség 

keresése témákban íródtak, közérthető formában,

a szeretet jegyében.

 

 

Törő Zsóka

Advent

 

Búcsúzik november,

kopogtat december,

Reménynek csillaga

ragyog a szemekben.

 

Jöjj el hát, oly rég várt,

megváltó szeretet,

varázsolj békéssé

elárvult lelkeket!

 

Felejtsünk haragot,

sértődést, bánatot,

tanuljunk Jézustól

sok-sok alázatot!

 

Tanuljuk meg tőle,

mi a megbocsájtás,

ne legyen közöttünk

veszekedés, bántás!

 

Fedje be szennyünket

csillogó hólepel,

december havában

minden szív ünnepel.

 

Ajándékba idén

adj forró ölelést,

lelket melengető,

erőt adó reményt!

 

Ne legyen szívünkben

fájdalom és ború,

legyen a karácsony

Szeretetkoszorú !

 

 

Törő Zsóka

Égi küldött

 

Megnyílott az éj bársonya,

fényárban egy égi csoda,

angyal szállt le a mennyekből,

szárnya fehér hópehelyből.

 

Arany színű haja lebben

csillagoknál fényesebben,

szemében a hold világa,

ezüst békét hint a tájra.

 

Angyal ő, az ég küldötte,

lelked fénnyel betöltötte,

könnyű lépte tovalibben,

örömöt hagy minden szívben.

 

Ha a lelked kitakarod,

ajándékát befogadod,

boldogság kíséri lényét,

megleled újra a békét.

 

Karácsonyi gyertyák fénye

legyen jövőnk új reménye ,

költözzön szívünkbe derű,

legyen az ünnep gyönyörű!